Andi magnóját már láttuk, mint ahogy az amerikai autórádiót is, meg persze azt a kicsit is ami mellette van, és amúgy én raktam össze. Szóval ezen a területen már csak az UHER kazettás magnó, valamint az Apukám építette csinos labortáp hever bemutatatlanul. Mint az már csak a címből is sejthető, ma az utóbbiba kaptam bele.
   Hogy miért? Nos azért, mert szegény műszerre a lelakottsága okán mindenképp ráfér némi felújítás, amit a háttérben épp nagyban futó sárgára festős három elnevezésű projectem keretében kívánok tető alá hozni. No de mitől rozzant meg szegény labortáp?

   Nos egyértelműen attól, hogy Apukám kivitte a telekre, betette a szerszámos bungiba, ami aztán idővel beázott. Miután apukám meghalt, anyám évente egyszer - megjegyzem nagytakarítás felkiáltással - kipakolja a szerszámost teljes tartalmát, mindent eltörölget, természetesen vizes ronggyal, aztán megy vissza az egész, hogy a beázás a kincsekben újra kárt tehessen.

   Anyám már annyiszor kérdezte (pláne készített a kupacról képeket), hogy mit hozzon nekem haza a telekről, hogy céltárgyként egyszer csak ezt a műszert sikerült megjelölnöm. Már úgy értem azért, mert ez azért mégiscsak egy amolyan családi relikvia.

   Ez a műszer ugyanis éveken át teljesített szolgálatot az asztalomon, vagyis már csak a puszta látványa is annyira megszokott, hogy már-már hiányzott. Az persze igaz, hogy azóta már van egy saját készítésű, ennél nemcsak nagyobb, de jóval többet is tudó labortápom, mint ahogy az is igaz, hogy Apukám készített nekem egy ennél nagyobbat, csak az most (mikor ezeket a sorokat rovom) épp kölcsönbe van.
   Rátérve végre a lényegre, mint az a néhány feketéllő pacából látható, a műszer házának fényezéséből mára már csak néhány egészen apró foltnyi maradt. Na most ez engem azért nem hat meg, mert ugye ha csak kívülről ilyen, attól maga a műszer még használható, de ha belülről is megette az idő, akkor, bár szomorú szívvel, de ennek a szerkezetnek ezennel annyi.

   Amire a tápegység műszerfülének állagát elnézve igencsak komoly esély van. Bevallom őszintén, hogy nem is tudom, hogy miben reménykedtem, pontosabban szólva mit szerettem volna inkább. Azt, hogy semmi baja se legyen, és akkor csak festegetnem kell rajta egy kicsit, amihez persze a tápegységet apró darabjaira kell szednem, vagy inkább azt, hogy legyen a belseje is lerohadva, és akkor épp csak belenézünk egy kicsit, aztán irány a kuka. Mert ugye ha dolgoznom kell vele, akkor egyrészt dolgoznom kell vele, másrészt pedig megnyitottam egy újabb olyan témát, ami - mint ahogy már megannyi megkezdett másik projectem - nemhogy egy nap alatt nem lesz meg, de még egy hét alatt sem! Ahogy mostanában magamat látom, sajnos inkább hónapokat kellett volna írnom.

   Ugyanez már nem mondható el az oldaláról, valamint az erről a feléről látható csavarjairól. Mivel nemcsak kívül, de a dobozon belül is vannak vas alkatrészek (minimum ugye a trafó), ez azért egy nagyon nem jó jel. Mondjuk a trafóvasnak nem igazán árt a rozsda, no de mit tudom én mik vannak még a dobozon belül vasból. Lehetnek benne például mindenféle összekötő elemek, melyek ha úgy néznek ki, mint ahogy ez a jobbra kiálló "U" alakú vas, akkor megette a fene, akarom mondani a rozsda az egészet.

   Márpedig erre igen komoly esély van, ugyanis míg a csavarhúzó élénél látható csavart könnyedén meglazítottam ezzel a kék nyelű szerszámmal, addig a másikat csak egy ennél kétszerte nagyobb csavarhúzóval sikerült megroppantanom, és átmérő hármas csavar létére még utána is kifejezetten nehéz volt kitekerni.

   A trafóvason például épp csak valamicske felületi rozsda látható, ami akár már akkor is rajta lehetett, mikor ezt az öregem ide beszerelte. A nyáklapon található alkatrészeknek viszont semmi bajuk. A panelt tartó két mechanikai elem egy kicsit ugyan rozsdás, de annak aztán tényleg nincs semmi jelentősége.

   A hálózati kábel rögzítését meglazítandó, már fél perce tekertem a fenéklemez irányából az egyik csavart, mire végül rájöttem, hogy nem menetes a bilincs, hanem két különálló anya van rajta. Ez mondjuk nem azért volt, mert ügyetlen vagyok, és még csak figyelmetlenségnek sem nevezném, hanem csak elmerengtem a múlt történésein. Mármint az olyatén irányúakon, melyek ehhez a tápegységhez kapcsolódnak.

   Miután leszereltem róla a hálózati kábelt, lebonthatóvá vált a dobozról a hátlap, amire amúgy azért volt szükség (mármint a leszerelésére), mert az elrozsdásodott oldalkeretet - hiába van belül - mindenképp szeretném újrafesteni.

   A nyáklap mintázata (vonalvezetése) annyira borzasztó, hogy azt részemről nem is értem. Már úgy értem, hogy emlékeimben az él, hogy apukám ennél azért sokkal szebben, pláne logikusabban dolgozott.

   Pláne 1984-ben, még bőven ereje teljében, épp csak 44 évesen. Próbáltam menteni a menthetőt, hogy biztosan valaki más tervezte a panelt, csakhogy nem, mert ez a műszer még a Tanértnél készült, ahol apukám volt a spíler az ilyesmiben.
   Ezt amúgy onnan tudom (mármint azt, hogy apám 1984-ben még a Tanértnél dolgozott), hogy megnéztem a dátumot azon a kuktán, amit a Tanértes kollégáitól kapott búcsúajándékként. Már úgy értem, hogy amúgy én és a dátumok, az két teljesen külön világ...
   Na most amit ezen, meg az előző képen látunk, vagyis a meglehetős mennyiségű vezeték, meg persze a fóliás oldalról beépített alkatrészek, az nem mind Apukám műve, mert ebbe a műszerbe idővel magam is kénytelen voltam belebarkácsolni.
   Egyrészt többször volt benne cserélve potméter (az mondjuk legalább egy kopó alkatrész), valamint a tápegység lelkét képező 723-as stabilizátor IC is. Utóbbi elszállása egy labortáp esetében már-már a hihetetlennel határos, és még nekem is csak úgy sikerült összehoznom, hogy egy CB rádiót járattam róla. Na most, illetve nem most, hanem mikor valaha megnyomtam a mikrofonon az adás gombot, akkor a 723-as IC-ben egyből elrepült valami, ami a többedszeri tapasztalatom szerint az áramkorlát tranzisztora volt. Már úgy értem, hogy csak addig élt az áramkorlát, míg a gombot meg nem nyomtam.
   Ez a kicsi labortáp mondjuk még véletlenül sem ilyesmire lett tervezve, illetve készítve. Ez persze nem ok rá, hogy bármi barmolástól, az említett esetben például a belejutó nagyfrekvenciától tönkremenjen. Amúgy normál körülmények között, vagyis zseb, táska és autórádiókat járatva róla, meg persze mindenféle kísérleti áramköröket, a tápegység elpusztíthatatlannak bizonyult.

   Egy kicsit talán különösen hangzik, hogy a tápegység csak 12 volt 1 ampert tud, hiszen a képen látható méretű trafó már csak puszta ránézésre is többet engedne, csakhogy amilyen feladatra ez készült, ahhoz nemhogy nem kell több, de még egyenesen káros is, ha a feszültség vagy az áram a jelenlegi lehetőségeknél feljebb tekerhető. Már úgy értem, hogy egy 3 voltról működő zsebrádiót már így is el lehet róla olvasztani.
   Tovább haladva a műszer felépítésének ekézésében, az addig jó (legalábbis súlyelosztásilag), hogy a trafó a doboz kellős közepére került, a hűtőborda belül történő elhelyezése azonban már szerencsétlennek nevezhető. Már úgy értem azért, mert mégis mit keres a dobozon belül?
   Mondjuk csináltam ilyet magam is, de az nem tápegység volt, hanem mondjuk a frekvenciamérőm, amiben a belül elhelyezett hűtőborda egy kicsit még rá is segít a kvarckályha stabilitására. A HF millivolt mérő műszeremnek meg olyan kicsi a fogyasztása, hogy annyi meleg bőven elfér a dobozon belül. Mondjuk ez a táp sem disszipál valami sokat, hiszen még teljes rövidzárkor is megfogja az áramgenerátor 1 ampernél, ami így csak úgy valahol tizenegynéhány wattot jelenthet.

   Na ez az a két potméter, amit az idők folyamán már többször is cserélni kellett, mert kontakthibássá váltak. A bal oldali potméter lábaira forrasztott alkatrészek valószínűleg arra szolgálnak, hogy átállítsák a tápegységet egyről kettőre. Mármint kétamperesre, mely változtatásra azért volt szükség, mert idővel, a technika fejlődésével, a kimenőteljesítmények növekedésével, akadtak olyan autórádiók, melyek 1 ampernél már alaphangon is többet fogyasztottak. A kimeneti feszültség maximumát pedig átállítottam 12-ről 14 voltra.

   Ez a csavar mondjuk nincs belül megrozsdásodva, de ettől függetlenül nagyon nehezen adta meg magát. Írás közben a képek között összevissza ugrálva, azért voltam kénytelen visszajönni ide, mert csak ezen a képen látható jól, hogy a csavar a betekerése után - ha csak felhígított festékkel is - de egy kissé le lett festve. Mármint azért, hogy ne tudjon kitekeredni. Én meg csodálkoztam rajta, hogy a kitekerhetővé válása előtt mekkorát kellett rajta roppantanom...

   Miután láttam, hogy belül rendben vannak a dolgok, ha csak ideiglenes jelleggel is, de visszakötöttem a helyére a hálózati kábelt, majd lesz ami lesz felkiáltással bedugtam a konnektorba a villásdugót.
   Először nem történt semmi, majd miután megpróbáltam a műszert bekapcsolni, akkor újra nem. Mármint nem tudtam megmozdítani a balra látható kapcsoló apró karját, aminek vagy egy kapcsolócsere lesz a vége, vagy egy újabb kapcsoló témájú szétszedtem cikk.

   Miután a kapcsoló - természetesen némi erőltetés hatására - engedett, a kimeneti feszültséget jelző műszer mutatója elmozdult a nulláról. Vagyis működni látszik a tápegység.
   Hogy a skála mégis miért kézzel lett újraszámozva? Ennek szerintem mindjárt két oka is volt. Míg az egyik, az alapvetőbb ok az, hogy Apukám simán beszerelt egy 12 voltos tápegységbe egy 6-os skálabeosztású műszert, addig a másik szerint nem volt itthon fekete színű Alfaset betűkészlet.
   Na most azt, hogy a tápegység gombját tovább tekerve a kimeneti feszültség felmegy 14 voltig (bár ezt a mutató a skálán már nem mutatja), azt mondjuk elég érdekes módon jelöltem. Ez valószínűleg azért volt, mert a skála osztásainak újraszerkesztését - ki tudja mi okból - nem éreztem szükségesnek.

   Amúgy - mint azt a műszer mutatójának állása jelzi - szabályoz is a gomb. Ehhez képest az árammérő műszer mutatója viszont még csak meg sem röccen! Ez a hiba sajnos nem elektromos, mert a dobozt mozgatva sem mozdul a mutató, ami egy a szétszedtem rovat keretébe tökéletesen beleilleszthető 71 DA-2 műszerszétszedést, valamint nem kevés morgás bekövetkezését vetíti előre.

   Felül (mármint a két forgatógomb között) eredetileg volt egy T12 felirat. Persze nemcsak ezen hiányosság okán kell szegény műszert apró darabjaira bontanom, hanem azért is, mert másképp nem tudnám az alkatrészeit lefesteni.

   Ezzel a képpel nemcsak azt mutatom, hogy majd dolgozni fog az anyagon a drótkefe, hanem azt is, hogy némi konstrukciós mizéria okán a műszerfület tartó másik csavar nem hozzáférhető. Ezen a képen konkrétan nem is látszik!

   Nemcsak azért kellett ennyire szétszerelni, mert másként nem tudom kiszedni a helyükről a lefestendő alkatrészeket, hanem azért is, mert magukat a műszereket sem. Már úgy értem, hogy az alsó csavarjaikhoz csak azon az áron lehet hozzáférni, ha leveszem az alaplapról a két oldalsó vaskeretet.

   A szeméthalom némi rázogatást követően állt össze a műszerben, mely látvány hatására azonnal elkezdtem utánanézni, hogy lehet-e még kapni ilyen műszert. Nos nem, sajnos már nem lehet. Ellenben épp a múlthéten láttam belőle egyet a piacon, amit persze - az meg mégis minek nekem alapon - nem vettem meg. Erre fel tessék, most meg kéne!

   Azért "ne már" a kép címe, mert ezt találtam mondani, mikor rájöttem a műszer vázának összeszerelési sorrendjére. Már úgy értem arra, hogy először az alsó csavart kell egy kicsit betekerni a helyére, majd ezt követően már a műszerfület kell tekerni a megszorulásához. Na ezen majd módosítok. Vagy mint az később kiderült, mégsem. Mi az, hogy miért nem? Nos azért, mert mikor elképzeltem, hogy a felvázolt művelet hatására szétkenődik az előlapon a még friss festés, egyből felállt a hátamon a szőr! Terveim szerint vagy kisebb fejű lesz a csavar, vagy mondjuk hosszabb.

   Mikor a két műszert az asztalomon található pult tetejére feltettem, a többi kincsek "innen már tényleg csak ti hiányoztatok" felkiáltással üdvözölték az új jövevényeket. Hogy én mit mondtam, azt most inkább hagyjuk... Szépeket nem, az biztos, mert ebből már megint valami eszement keveredés lesz. Mármint abból, mikor majd a jelen cikk véglegesítésénél, meg persze az előtte megjelenteknél azt próbálom kitalálni, hogy mégis mely tárgyakra utaló linkeket szúrhatom már be, és melyikeket még nem.
   A dobozban amúgy a sárga füles, valamint két Harkov villanyborotva található. A doboz előtt egy DCF77 vezérlésű óra, valamint egy Philips zenelejátszó. Hátul egy Omron vérnyomásmérő, majd egy Maxell füles, ami előtt egy különös formájú, amúgy ingaóra ácsorog. A piros kisautóról már nem is beszélve! Ez a kupi (illetve inkább csak vegyes összeállítás) úgy keletkezett, hogy az utóbbi időben (még ha csak...) egy kissé elhanyagoltam a szétszedéseket.

   Először mondjuk még úgy volt, hogy most azonnal szétszedem őket (mármint az alkatrészes paneleket), csak aztán rájöttem, hogy a tápegység maradványa velük mondhatni csinosan körbevehető.

   Mivel épp a minap vittem le a spájzból a kukába az összes üres műanyag dobozt, így most kénytelen voltam a csavaroknak egy ki tudja miért megmaradt fémből készült süteményes dobozt választani.

   Ez a kép csak azért készült, hogy majd legyen mi alapján visszarajzolnom az előlapra a feliratokat. Hogy aztán milyen lesz az új színe, azt most még nem döntöttem el. A kezdeti terveim szerint mondjuk sárga, de ha épp olyanom van, akkor az előlapot akár fel is polírozhatom. Ahogy én magamat ismerem, szerintem sárga lesz...

   Mivel Apukám volt olyan trehány, hogy ehhez a műszerhez semmiféle dokumentációt sem készített, ezért egy javítás alkalmával kénytelen voltam visszarajzolni, hogy mégis mi van a panelen.

   Majd a panelrajzból visszafejteni a kapcsolásit. Ez a cikk amúgy olyan régi (mármint olyan régen lett megnyitva, csak aztán persze hozzá nem nyúlva), hogy ennek a két rajznak 2012-es a szkennelési dátuma!

   Időközben (még valamikor 2014-ben) előkerült a rajz eredetije az 1981 / 03-as Rádiótechnika újságból. Az alkatrészek értékeiben persze lehetnek eltérések, de a lényeg úgy nagyjából stimmel. Illetve annyi változtatást időközben már magam is eszközöltem, hogy a segédtáp feszültsége kapott a zéner helyett (illetve után) egy 5 voltos stabilizátor kockát. Hogy erre mégis miért volt szükség, arra mondjuk sajnos már nem emlékszem.

   Na most arra viszont egészen biztosan emlékeztem, hogy van itthon piros színű banánhüvelyem, csak aztán nagyon úgy nézett ki, hogy mégsem. Mert ugye az a piros ott a balról második fakkban, az csak egy puszta alátét.

   Műszercsavarból mondjuk van piros, csakhogy olyat meg nem akarok a puszta banánhüvely helyett beszerelni. Ezt amúgy lehet, hogy még meg fogom bánni! Mármint azért, mert míg a banánhüvelybe banándugó való (már úgy értem, hogy csak), addig a műszercsavarhoz akár egy puszta vezetékvég is csatlakoztatható. Hogy aztán fel fog-e merülni erre igény a pincében, az egy jó kérdés! Ezt a jelen esetben úgy kell érteni, hogy a labortápot ide, vagyis a lomos pincébe szánom.
   Hogy ide meg mégis minek? Nos azért gondoltam idetenni, mert itt nagyobb az esély a bekapcsolására, mint mondjuk odafent a polcon. Mármint azért, mert ugye a lakásban ott az asztalon az általam épített táp, és akkor ugye már miért venném le a polc tetejéről ezt a ma bemutatott kicsit?

   Mindössze néhány nap telhetett el, mikor egyszer csak beugrott, hogy a piros banánhüvely valószínűleg valamelyik rádióépítős dobozomban lesz, mire fel már álltam is neki előhúzogatni őket a szekrényből.

   Amekkora rend itt van (pedig egyszer már rendbetettem ezeket a dobozokat), a keresett alkatrész a negyediknek előhúzott dobozból került elő. Már úgy értem, hogy bár rá van írva a dobozokra, hogy készülő rádió, de az már nem, hogy hányas számú dobozban mi van.

   Na most az igaz, hogy időközben elfogyott innen a Maxell füles, meg mondjuk az ingaóra is, csakhogy terveimben az szerepelt, hogy mire odáig jutok, hogy már minden sárga, addigra egyben odáig is, hogy itt már csak a labortáp alkatrészei vannak. Ez ugye egyrészt még nem jött össze, másrészt pedig még a kipofozandó mérőműszer is apró darabokban hever. Valamint a hálózati kapcsolóhoz, meg a rozsdás tengelyű potméterhez ekkor még csak hozzá sem nyúltam!

   Miközben a külseje már majdnem kész, a belsejével még nem tartok sehol, pedig részemről épp az ellenkezőjétől féltem. Mármint attól, hogy majd a táp dobozának száradására kell várnom. Na jó, akkor nem a száradására, hanem magamra, hogy ugyan legyek már szíves minden egyes alkatrészét lefesteni.

   Ezt a menetet majd mindenképp újra kell fúrnom. Nem azért, mintha belement volna a festék, hanem a rozsda miatt. Illetve amiatt, mert mikor elképzeltem, hogy a tápegység előlapjának összeszerelése közben megszorul a fülben a csavar, én meg persze a szokásos módon erőltetem, mire fel leverem vele az előlapról a festéket... Szóval jobb az ilyen lehetőségeket már eleve minimálisra csökkenteni. Pláne úgy, hogy ez (mármint a néhány menet felújítása) azért tényleg egy semmi kis munka.

   Ezzel a képpel nemcsak azt mutatom, hogy betettem a helyére a hálózati kábel bevezetésére szolgáló lyukba a gumi átvezetőt, hanem azt is, hogy a hátlapra csak úgy egyszerűen próbából odarajzolt vonalak közül csak a pirosak maradtak meg, miközben a fekete háromszöget gyakorlatilag lebontotta a napsugárzás. Még tiszta szerencse, hogy az előlap feliratozásakor nem ilyen ki tudja milyen oldószerű, hanem rendes (pláne jó drága) alkoholos filctollat használtam.

   Mivel mindenféle más egyéb kacatokkal manapság meglehetősen sűrűn fordulok elő a lomos pincében, így ha elsőre talán nem is, de sokadikra történt ott jártamkor egyszer csak beugrott a feladat, mely szerint be kell néznem a banánhüvelyes dobozba, mégpedig egy típusazonos kék példányért.

   Miközben a banánhüvelyeket visszadobtam az alkatrészes dobozba, megláttam benne a gombokat, meg a lámpácskát, mely bigyók így fényképen nézve nem is látszanak annyira lelakottnak, mint amennyire valójában azok, mire fel már indultam is velük a fürdőszobába.

   Míg a forgatógombok az elmosogatásuk után kikerültek az ablakba száradni, addig a gombok kupakjai a csapon felejtődtek. Ebben nem az volt az ijesztő, hogy mennyire feledékeny vagyok (amúgy nagyon, illetve egyre inkább), hanem az, hogy mikor néhány óra múlva a hatalmas fekete pacát megláttam (mármint ugye szemüveg nélkül), akkor a frász kitört, hogy mit keres ott az a hatalmas bogár.

   Ha kész még nem is vagyok az asztalomon található pult leürítésével, de azért már alakul a helyzet. Mivel épp sem a piros kisautót, sem a sárga fülest, de még csak a Harkov villanyborotvákat sem volt kedvem szétszedni, gondoltam legalább annyit megteszek, hogy a műszerek sorsát rendezem.

   Míg az időközben úgy ahogy kipofozott 71DA-2 alapműszerre már épp csak az árammérő söntöt kell visszaszerelnem, addig a régies társára azt a keretet, amibe már beleszáradt az amúgy még valamikor tegnap estefelé visszaragasztott üveg.
   Hogy a ragasztásnak miért estefelé álltam neki? Nos azért, mert akkora éreztem úgy, hogy aznap annyira nem csináltam semmit, hogy azt ha kibírhatatlannak azért nem is nevezném, de tűrhetetlennek mindenképp.

   Mikor már majdnem visszaraktam az immáron összeállított műszereket a pultra, hirtelen megéreztem, hogy a néhány csavar betekerése ha nem is volt nulla feladat, de egy egész napnyi teendőnek azért kevés.

   Majd elkezdtem a műszer hátán lévő sönttel szórakozni, ami végül oda vezetett, hogy le kellett róla vennem az áthidalást. Mármint az ellenálláshuzal meneteinek összeforrasztottságát szűntettem meg.
   Mi az, hogy miért? Nos azért, mert a műszer meglepő módon érzéketlenné vált. Tette ezt annyira, hogy nem két, hanem négy amper kellett a mutató végkitérésbe történő lendítéséhez.

   Miután a műszert a polcra feltettem, majd azt mondtam, hogy lám már ezzel az apró részlettel is megvagyok (mert amúgy nagyon nem bíztam a haladásban), gondoltam elhozom az ablakban száradó előlapot, s ha mást nem is, de annyit még megteszek, hogy - a rend és a haladás látszatát keltendő - beledugom a műszereket.

   Ami amúgy csak azért nem sikerült elsőre, mert mint az kiderült, előbb még ki kellett vakarnom a műszereknek fúrt hatalmas lyukakból a nem különösebben vasrag rétegnyi festéket és lakkot.
   Mikor aztán ezt így ahogy látod fel akartam tenni a polcra, akkor meg az derült ki, hogy bár befelé egy kissé még a festék kivakarása után is nehezen mentek a lyukaikba a műszerek, azonban ha nincsenek becsavarozva, akkor még képesek nekem az előlapból kiesni.

   Ha meg már úgyis ott volt előttem a műszer alkatrészeit tartalmazó doboz, akkor semmiből sem tartott beszerelni a helyére a banánhüvelyeket, a bekapcsolást jelző lámpát, valamint a biztosítékházat.
   Na itt viszont sajnos már elakadtam, mert ugye a hálózati kapcsoló ekkor még nagyban szorult, a kettő közül az egyik potméter pedig annyira rozsdás volt, hogy azt egy alapos nagytakarítás nélkül komoly illetlenség, vagy mondom inkább úgy, hogy felelőtlenség lett volna visszaszerelni.
   Mindeközben a bal oldali műszeren látható "End" gomb úgy került képbe, hogy az valami módon ottmaradt az asztalon a nem is oly rég boncolt vezeték nélküli billentyűzetből. Na itt aztán mindjárt nekiálltam körbenézni, hogy mi maradt még itt-ott. Ugyan volt néhány találat, de meglepő módon tényleg csak néhány.

   Mivel az előbb említett egyik részfeladathoz sem volt kedvem (mármint sem a kapcsoló, sem a potméter kipofozásához) kipróbáltam inkább helyettük a voltmérő pontosságát, amit minő csoda, mivel ezt nem piszkáltam, teljesen rendben lévőnek találtam. (lásd a végállásig lendült mutatót)

   Részemről azt szeretném, hogy mikor majd legközelebb ide esz a fene, akkor már csak a labortáp előlapja, esetleg a most még valahol főképp a virágállvány környékén hányódó doboz alkatrészei legyenek itt.

   Minden egyes alkalommal, mikor erre járok (márpedig ha másért nem is, de pusztán a mozgás kedvéért viszonylag gyakran ki szoktam nézni az ablakon), meglátom a virágállványon a labortáp dobozának alkatrészeit, melyeknek (megjegyzem a magam számára is) kezdetben még biztatólag úgy szóltam oda, hogy majd mindjárt a helyetekre fogtok kerülni, majd néhány hét elteltével már csak egy "na ne már" kinyögésére éreztem magam hivatottnak.

   Mikor aztán erre ráuntam, áthoztam a vasdarabokat az asztalomra (ezek amúgy valóban vasból vannak), de még csak az eltehető munkalapra, majd megígértem nekik, hogy miután a piros kisautót és a Philips zenelejátszót kivégeztem, akkor aztán már tényleg ők következnek. Vagy a tőlem már jól megszokott módon mégsem...

   Amúgy igenis de, hiszen ezen az amúgy mindössze néhány nappal később készült képen már nincsenek ott az előbb említett boncolnivalók, mire fel - kissé elbízván magam - úgy gondoltam, hogy pikk-pakk betekerem a helyére azt a négy csavart.

   Hogy a kupi szintjét némileg csökkentsem, összeszereltem a mosogatáshoz szétszedett forgatógombokat, valamint a banánhüvelyeket is. Mint az a csavarok színéből sejthető, kell majd néhány új csavar, valamint a rozsdás díszalátétek helyett lehetőleg műanyagok, mert azok azért csak nem állnak bele annyira a már nem is olyan friss festésbe, mint az eredeti díszalátétek éles, pláne rozsdás pereme.

   Ha már csavar, akkor ezzel aztán tényleg kezdenem kell valamit. Egyrészt azért, mert ugye pont ezt akarom betekerni (ez tartja a műszer fülét), másrészt meg azért, mert ehelyett - a félbevágott feje miatt - úgysem találnék a dobozaimban másikat.

   Nem állítanám, hogy nem bénáztam vele, szóval ha nehezen is, de végül azért csak sikerült mindent visszaszerelnem a helyére. Akarom mondani időközben a műszereket a helyükről újra ki, mert azok útban voltak a fülek pörgetésekor.

   Bár a kapcsolót már felújítottam, és már vissza is forrasztottam a helyére, de a potméter felújítás témakörében még csak annyit sikerült elérnem, hogy legalább leforrasztottam őket a vezetékeikről. Mikor aztán már majdnem úgy volt, hogy visszateszem a tápegység belsejét az őt rejtő műanyag dobozba, egyszer csak (illetve nem egyszer, hanem inkább majd minden nap) elnyomott az álom. Mikor idővel felébredtem, s megláttam a dolgokat a szobácskámban, természetesen szanaszéjjel hagyva, nagy hirtelen úgy döntöttem, hogy ugyan legyen már egy kis rend! Na jó, bevallom, még előtte úgy, hogy nekiállok megsütni azt a krémest, aminek még valamikor ebéd után tettem ki a tésztáját a hűtőből, hogy legyen elég ideje kiolvadni. Szóval most úgy lesz, hogy hol a tápegységbe, hol meg a krémesbe piszkálok bele.

   Mire fel már adtam is rá a tápegységre az előlapját. Ez amúgy csak azért nem volt annyira egyszerű, mint amennyire elsőre látszott, mert az innen nézve bal oldali oldalkeretet alul be kellett dugnom a hűtőborda alá.

   Most azt a 4 darab 4-es süllyesztett fejű csavart kell elővennem a tápegység csavarjait, valamint egyéb alkatrészeit tartalmazó kekszes dobozból, melyeken a minap azért nem vágtam újra a 4-es menetet (mármint az előlapot tartó 5-ös csavarok felújításával együtt), mert valamiért úgy gondoltam, hogy előbbieknek nincs semmi bajuk.

   No de mit nekem előkapni a fiókból a menetvágós dobozt, majd előtúrni belőle a négyes metszőt. Azt kellett megállapítsam, hogy ez sokkal bonyolultabb volt, mint ahogy én azt elsőre gondoltam. No nem mintha annyira el lett volna torlaszolva a fiók, a belőle kiálló egérpaddal (majd mindjárt megmutatom, hogy mennyire), hanem arról volt szó, hogy a feliratozás hiánya miatt csak a hatodik kinyitott dobozkában találtam meg a keresett 4-es menetmetszőt, mire fel már tudom is, hogy mivel fogom megnyitni az apró elmaradások a lakásban 6 című szokásos módon (jelen esetben legalább jogosan) szerteágazó projektemet.

   Hogy a menet mennyire volt beteg a csavaron, azt már csak az is kiválóan mutatja, hogy a metszőbe történő behajtásához elő kellett vennem a legnagyobb csavarhúzómat. Ezt azért furcsállottam, mert egyrészt a csavarokat (legalábbis emlékeim szerint) kitekerni nem volt nehéz, másrészt az oldalkeretekben a lefestésük után újrafúrtam a meneteket.

   Ezt a helyszínt csak azért mutatom, mert miközben az ajtók nyitva voltak (mármint azért, nehogy még megfeledkezzek a sütiről), egyszer csak egy tompa puffanás hallatszott, melynek okát hiába kerestem a konyhában, mert az itt, vagyis az előszobában volt. A naptejes flakon még akkor került az összehajtogatott kicsi nejlonzacskóra, mikor azt ide letéve, egyből megláttam rajta, hogy magától szét fog hajtogatódni. Ez amúgy annyira így volt (mármint a széthajtogatódás), hogy ezzel sikerült is felborítania a nehezéknek rátett flakont.

   Ha már egyszer úgyis minden előttem volt alapon, nekiálltam és letakarítottam a kapcsolót tartó anya alatti alátétet, mondván ha már egyszer a táp többi alkatrészét sem cseréltem ki, akkor ebből sem kap újat.

   Ezt a dobozt már majdnem visszatettem az ágyvégi sarokba, mikor megláttam mögötte az egérpadot. Gondoltam ha azt a helyére teszem, akkor ugyan tegyem már be az újságot is a tűzifás szekrénybe, a tápegység hálózati kábelét pedig ki az előszobába, hátha ettől, mármint a szem előtt lévősége okán majd nem fogom elfelejteni egyrészt levinni a pincébe, másrészt hozni helyette egy másikat.

   Kezdetben úgy volt, hogy ezt a tepsinyi krémest majd csak holnap ebéd után szegem meg, de aztán a magamnak tett ígéretet (a krémessel együtt) viszonylag gyorsan megszegve, már vacsorára beleettem.

   Az előző kép készülte óta már majdnem egy hónap telt el, és még ez a kép is csak abból a nem annyira szokatlan (merthogy nálunk ez a látvány mondhatni általános) különös alkalomból készült, hogy az ágyon hevertemben egy idő után (ami amúgy meglehetős mennyiségű bambulást jelentett) egyszer csak kiszúrtam egy a virágállványról lógó hálózati kábelt, mire fel megugrasztottam az asszonyt, aki amúgy épp varrt (lásd a varrógépet a bal alsó sarokban), hogy ugyan hozza már ide a fényképezőgépet. Szóval mint az rólam köztudott, egy kis lustaságért még mindig nem kell a szomszédba mennem.

   A hálózati kábelt, valamint a már majdnem kész tápegységet a tőlem megszokott módon hosszasan nézegetve, azt találtam ki, hogy ugyan egyesítsem már az előtúrt, illetve előkészített alkatrészeket. Ebből a körből sajnos még mindig hiányzik a két potméter, mely apróságok legalább nem foglalnak el valami nagy helyet.

   Mondjuk a készülék teteje, háta, és még a hálózati kábel sem nyomasztóan nagy méretű, csak gondoltam jobb ezeket előre beszerelni a helyükre, mint majd akkor egyszerre mindet, mikorra végre elkészülök a potméterek felújításával.

   Erre fel a tápegységet hátulról megtekintve egyből kiderült, hogy az esetleg szükséges beállításhoz hozzáférhetőnek kell maradniuk a trimmereknek. Na most ha a hátlapot nem tehetem fel a helyére (no nem mintha igény esetén problémát jelentene négy csavar kitekerése), akkor az azon keresztülfűzött hálózati kábelt sincs értelme bekötni. Na így halnak hamvukba a szerző nagyszerű tervei...

   Ez a másik azonban már nem igazán, aminek az lett a vége, hogy nekiálltam helyette (pontosabban szólva helyettük, merthogy a négyből kettő is megroggyant) cseredarabokat keresni.

   Majd leszedtem a hátam mögötti szekrény tetejéről a gumis dobozt, abból pedig nyitásképp ki az újnak tűnő gumilábakat. Kicsivel később úgy döntöttem, hogy ha a beteg műszert és kapcsolót nem cseréltem ki, akkor a gumilábakat sem fogom. Már úgy értem, hogy valami más típusra, mire fel nekiálltam kiborítani a gumis doboz teljes tartalmát.

   Ezek mondjuk majdnem jónak bizonyultak, épp csak nem volt elég hosszú a csöcsük a tápegység alaplemezéhez. Már úgy értem, hogy a 3-as alumínium lemezt a rövidségük okán nem érik át.

   Persze nincs okom panaszra, hiszen van miből válogatni, ami akár még azt is jelentheti, hogy találok a tápegységhez eredeti fazonú gumilábat. Gondoltam ez aztán tényleg nem lesz egy nagy ívű project, hiszen még alaposan megnézve az egyedeket sem kell hozzá öt percnél több.
   Hogy mégis mekkorát tévedtem? Igazán nincs rajta mit titkolni, hogy nagyot! Pontosabban szólva k*rva nagyot, amit már csak az is fémjelez, hogy mintegy fél órán keresztül káromkodtam szinte folyamatosan.
   Mi az, hogy miért? Nos azért, mert a tömegben egy (de szerintem inkább több) gumialkatrész Philips módra elengedte magát, vagyis egyszerűen ragadós kátránnyá változott. Mikor az első nyomot megláttam (mármint az egyik ujjamon), még nem sejtettem mi lesz a vége, s egyszerűen csak kidobtam a feketén fogó alkatrészeket a kisvödörbe, majd egy ragasztószalagból levágott darabkával leragasztottam a doboz alján az apró pacányi undok nyomot. Viszont mikor már a sokadik fekete foltot dörgöltem le a kezemről (az épp kéznél lévő denaturált szesszel), akkor kezdtem megérezni, hogy ez így nem jó. Mármint az, hogy folyton ragadós leszek, majd újra és újra megfürdetem a kezem a meglehetősen büdös vegyszerben, ami amúgy azért az (mármint büdös), hogy az alkoholisták bele ne igyanak. No nem mintha nekik ez olyan nagyon számítana...
   Végül azt találtam ki, hogy kivárom míg az összes (vagy legalábbis a nagyja) feketén fogó apróság előkerül, mely kincseket persze (néhány kivételtől letekintve) egyből kidobtam, s majd csak miután mindennel végeztem, akkor mosok kezet.
   Na most ha már leírtam a "végez" szót, akkor egyszerűen nem tudom megállni, hogy azt meg ne említsem, hogy ha rajtam (mármint az átkaimon) múlt annak a mérnöknek (kémikusnak) az élete (beleszámítva a közvetlen és tágabb családját, plusz a szomszédságot), aki a Philipsféle kátránnyá változó gumi kémiai képletét (és persze a fizikai előállítás módját is) kidolgozta, akkor rengetegen haltak meg! Ez persze nemcsak az én egyedüli "érdemem", mert aki csak kapcsolatba került a kátránnyá változó gumival, mind beszállt az átkozásba! Ez amúgy annyira így van, hogy mikor a múltkor egy kedves olvasó megemlítette, hogy az ő magnójából is egy doboznyi fültisztító pálcikával (plusz denszesz) kellett kipucolnia a szíjak hagyta undok nyomokat, akkor elárulta, hogy ő bizony nemcsak a Philips cég embereit, de ahogy van, egész Hollandiát elátkozta, a világ minden táján megtalálható Philips leányvállalatokkal együtt! Neki erre mondjuk megvolt az a teljesen elfogadható oka, hogy mire észrevette, hogy fog a szíj, addigra már minden annyira fekete volt, hogy még a postás is röhögött a szerencsétlenül járt kolléga feketére csíkozódott homlokán. Nekem mondjuk szerencsém volt (már ha ezt annak lehet nevezni), mert csak az asztal lapját, meg persze azt a porrongyot végeztem ki, amivel letöröltem. Már ha nem számítom a feketére pöttyözött ujjaimat, valamint az igencsak megrongált idegrendszeremet.

   Hiába voltam nagyon mérges (ez milyen egy enyhe kifejezés már...), akkor sem tudtam megállni, hogy ki ne válogassak néhány a gumis doboz helyett máshová illő dolgot. Míg a balra látható kupac a pincei "kezes csavarok" feliratú dobozba való, addig a jobbra látható a Merklinesbe. Mindeközben alul középen a keresés közben fellelt, az eredeti típussal azonos gumilábak sorakoznak.

   Végül a tápegység - persze már az új lábbakkal - szégyenszemre vissza a polcra. Mármint azért, mert ugye ennyire elhúzni valamit, na ez azért már tényleg szégyen, mire fel lekaptam a polcról a fekete ampermérőt, majd legalább abba belenéztem, hogy legyen mára valami olyan is, amit remélhetőleg befejezek.

   A potméterek felújítása után, ha azonnal azért még nem is, de néhány nap múlva sikerült eljutnom odáig, hogy ha betenném őket a helyükre, akkor néhány bigyóval kevesebb lenne a polcon.

   Na most az eddigiekhez képest hiába csekély a még hátralévő feladat, én még ezeket az apróságokat is képes vagyok tovább bontani. Már úgy értem, hogy képes voltam még ezt a már tényleg semmi kis munkát is felbontani drótok, potméterek, működési próba, doboz összeszerelése, természetesen napokra elosztott négyesre.

   Valamint újabb kérdésként felmerült az is, hogy a képek elkészülte után mégis miért vártam napokig a jelen mondatok megírásával. Már úgy értem, hogy mindössze három nap elteltével már komoly fejtörést okozott, hogy kitaláljam, mégis miért adtam ennek a képnek a beszédesnek ugyan beszédes, de ennyi idő elteltével már-már megfejthetetlen "nagyon jó" nevet. Amúgy azért, mert miközben a pákáról lerázogatott ónt szórtam be a pákatartó szivacsáról a kisvödörbe, valami szokatlanul jó szagot éreztem, aminek egyszerűen nem lehetett oka az oda a minap (mármint a potméterek felújításakor) bedobált spirituszos fültisztító pálcikák hada. Az addig persze rendben, hogy beugrott, hogy a "nagyon jó" a vödröcske szagára vonatkozik, az viszont már csak napok múlva (amúgy a szöveg rendezés miatti újraolvasásakor) ugrott be, hogy a szemetes vödörhöz képesti kellemes illatot (amúgy kamilla) egy ide kidobott kupak nélküli illóolajos üvegcse okozta. A kupak amúgy azért nem volt rajta az üvegcsén, mert az a letekerésekor elgurult. Néhány nappal később, az asztal alatti sötétből váratlanul előkerülvén pedig megijesztett, mert hirtelen el nem tudtam képzelni, hogy mi lehet az a felém rohanó sárga izé.

   Miután az alsó vezetékek bekötésével megvoltam, mint ahogy azt épp az előbb említettem, gondoltam ennyi elég is volt mára, csak aztán eszembe jutott a már szintén említett, a doboz hátlapjának és fedelének felerősítéséhez betervezett szép színes alátétek hiánya, mire fel még a magam számára is meglepő módon felkaptam a melósruhámat, majd lesiettem a pincébe elkészíteni az esztergához egy vékonyka késtámaszt, meg persze a nyolc színes alátétet. Ebben tudod mi akasztott meg?

   Jelen alkalommal - mondhatni szokatlan módon - nem az általános lustaságom, hanem az a különös tény, hogy a tetőfedők elfoglalták ezt a földszinten található konnektort, miközben már rég a másik lépcsőházban dolgoznak, s amúgy ott is van konnektor. No nem a foglalással van a baj, hiszen részemről nem innen szoktam áramot vételezni (legfeljebb csak fűnyíráskor), hanem azzal, hogy ha egyszerre nyomunk rá a körfűrészre lent és fent, akkor mindketten sötétben fogunk maradni.

   Mire fel kimentem a kertbe meglocsolni a növényeket, ahol aztán ez a látvány fogadott. Ha mást nem is, de legalább a bal felső sarokban látható görbe csavart magamhoz vettem, természetesen további szíves hasznosítás végett.
   Amúgy nagyon rezgett a léc, hogy beszerzek néhány tábla bádoglemezt is, csak mikor az egyiket ki akartam húzni a sittes konténerből, undokul elvágta az ujjamat, mire fel mérgemben felhagytam a megszerzése irányába szövögetett terveimmel.

   Meglátogattam inkább az esztergát (valamint a pincei ragtapasz készletemet is), amit épp csak ki kellene tennem a pince előtti munkapadra (amúgy használtam már itt bent is), és már faraghatnám is rá a még mind a mai napig hiányzó késtámaszt. Hogy azt meg mégis miből fogom elkészíteni?

   Amúgy annyira jó érzés, hogy csak úgy egyszerűen odanyúlok a polcra, ahol rendszerezve van amit keresek, hogy nem győzöm magam áldani a csavarválogatós project révbeviteléért.
   A csavaros dobozok elé oktalanul odapakolt zenedobozért és fényképezőgépért mondjuk már nem, mint ahogy a piros fúrógépnek és a hatalmas tekercs smirglinek sem szabadna ezen a helyen állomásoznia.

   Az előlaptól nem is annyira kissé elálló forgatógombokon mondjuk lehetne segíteni azzal, ha kisebb anyákat keresnék a potméterekhez, illetve levágnám az egyik tengelyéből azt a néhány milliméternyi pluszt. Mivel ez a látvány az elmúlt több mint harminc évben senkit sem zavart, ezért szerintem ezentúl sem fog.

   Míg a tápegységhez már korábban elmosogatott hálózati kábel a szobában található virágállványról lógott (megjegyzem innen nézve már-már láthatatlanul), addig én a keresésével a hallban múlattam az időt.

   Míg az egyik hiba az volt, hogy a kimeneti feszültséget fel lehetett tekerni egészen 22 voltig, addig a másik az, hogy ezt a belső beállító szervekkel még csak véletlenül sem lehetett megakadályozni. Arról a másik hibáról már nem is beszélve, hogy a gombot tekerve a kimeneti feszültség kezdetben felment 9 voltig, aztán visszaesett, majd megszaladt.
   Míg az egyik hiba oka az volt (merthogy ezek csőstül jönnek ám), hogy minden igyekezetem ellenére sikerült felcserélnem két vezetéket, addig a másikat majd mindjárt mutatom.

   Egy kicsit ugyan megzavart, hogy az eredeti rajzon csak egy trimmerpotméter van, de viszonylag gyorsan rájöttem, hogy a meglévő kettővel mit lehet, illetve kell beállítani. Ezzel például a kimeneti nullát, amit ha már épp rájöttem, egyből rá is rajzoltam, hogy legközelebb legalább ezt ne kelljen újra kitalálnom.

   Visszapörgetve a jelen cikk elejére, ez amúgy magára a panelra is rá van írva, csakhogy épp fordítva! Hogy aztán melyik az igaz (mármint apám tévedett-e, vagy én), azt így több nap távlatából már meg nem tudnám mondani.
   Mivel ez a tápegység remélhetőleg soha többé nem lesz kinyitva (ha csak ki nem nyírom benne a 723-as IC-t egy CB rádióval), valószínűleg sosem fog kiderülni, hogy melyikünk tévedett. (amúgy szerintem apám)

   Ezt a kimeneti feszültséget az ütközésig feltekert gombbal produkálja, amire azért van szükség (mármint valaha azért állítottam át a tápot 12-ről 14 voltosra), hogy a 13,8 voltot kívánó autórádiókat is lehessen róluk próbálgatni.

   Na itt aztán egy jó darabig elvoltam a problémával, miszerint valahol 2 volt kimeneti feszültség alatt kigyullad az áramkorlát megszólalását jelző zöld LED, de aztán - mivel ez a gyakorlatban nem zavaró - ráhagytam a tápegységre ezt az apró bolondozást. Épp mint ahogy azt a másikat is, hogy az áramkorlátot teljesen letekerve, hirtelen nullára esik a kimeneti feszültség, ami tulajdonképpen így van jól, hiszen ha egy fogyasztón nulla áram folyik, akkor feszültség sem lehet rajta.

   Ami amúgy alapvetően nem lett volna lehetséges, hiszen az éppen javított tápegység maximálisan 2 ampert tud, csakhogy a multiméterben 800 milliamperes biztosíték volt, amit kezdetben nem tudtam mire vélni.

   A helyzet persze mindjárt megváltozott, amint rájöttem, hogy a fiók rekeszében csak 63 és 800 milliamperes biztosítékok vannak. Hogy milyen sűrűn cserélek biztosítékot bármiben is, az már csak a fiók fülén látható világosabb foltból is kiderül, ahol letöröltem az ujjammal a port. Na jó, beismerem, ez inkább a ritka takarítás jele.

   Ez a barnás színű papírdarabka az előbb még a biztosítékok között volt. Azért bontottam ki, hátha ebben erősebb biztosítékok vannak. Hogy ez meg mégis mit keresett a biztosítékok között, azt mondjuk nem tudom, de a rengeteg fiók között szerencsére akad egy szénkefés rekeszem is.

   Kezdetben még az volt a terv, hogy a nagyok jönnek a műszer hátuljára (hogy eltartsák a faltól), a kicsik meg az oldalára, hogy ne hozza le a csavarfej a doboz tetejéről a friss fényezést.

   Annyira nyilvánvaló, hogy már fel sem teszem amolyan találós kérdésként, miszerint vajon ki volt-e húzva a konnektorból a villásdugó a hálózati kábel csokiból történő kikötésekor. Egyszer tényleg agyon fog csapni az áram! Vagy komoly igény esetén valaki más...

   Mint az a hátlap közepén látható (pontosabban szólva nem látható), az oda csak úgy egyszerűen próbából firkantott háromszöget simán megette az ablakban az UV sugárzás. Hogy ezt a tényt meg mégis minek írtam le újra? Nos azért, mert ez a cikk annyira elhúzódott, illetve annyi darabból állt össze, hogy mire ide elértem, már rég nem emlékeztem rá, hogy ezt a tényt egyszer már megemlítettem.

   Az előlapon - hála a valóban alkoholos filctollnak - viszont szépen megmaradtak a feliratok. Mikor a tápegységre még a tetejét is feltettem, egyszerűen nem akartam hinni a szememnek! És nemcsak azért, merthogy a korábban felvázolt részfázisokat egyben tudtam le, hanem azért sem, hogy végre ezzel is megvagyok.
   Amúgy van egy ilyen tápegységem nagyobban is, csak az most épp nincs itthon, de ha egyszer visszaér, akkor persze azt is biztosan be fogom mutatni. Amúgy az is Apukám készítménye, ráadásul direkt nekem, hogy legyen valami ami kiszolgálja a komolyabb igényeimet. Már úgy értem, hogy az a másik táp 24 volt 5 amperes. Mikor aztán már az is kevésnek bizonyult a mindenféle elektronikai kísérleteimhez, akkor nekiálltam és építettem magamnak egy az addigiaknál sokkalta többet tudó saját változatot.

   Hogy a tápegység idővel nem itt lesz, arra akár fogadni is mernék, de most csak itt találtam számára normális helyet. Hogy hol lesz a végleges helye? Szerintem a pincében a polcon, mert ugye odalent nincs semmiféle hadra fogható tápegységem.

   Ellenben azt kell mondjam, hogy a helyzet egészen szépen alakul. Mert ugye ha elbontom innen a Harkov villanyborotvákat, akkor végre teljesen felszabadul ez a pult, ami azt jelenti, hogy ha nem foglalom el újra a kacatjaimmal, akkor amit épp csinálok, azt feltehetem ide. Mármint az eltehető munkalappal együtt.
   Ez természetesen nem azért lenne jó (á dehogy...), mert így könnyű abbahagyni, hanem azért, mert így könnyű a félbehagyott projectet újra elkezdeni. Mármint úgy könnyű, hogy nem kell hozzá a mindenféle összetevőket a lakás különböző részeiről újra összevadásznom, mint ahogy jelen projekt keretében történt.