Mikor (persze csak a valós időben) a minap boncolt Neckermann orsós magnót lehoztam, majd betettem a házi gyártmányú társa mellé, hiába lett volna nagyszerű választás a polcon előttük ücsörgő (lásd jobbra) Tesla B115-ös, mivel arra egy kissé (még ha csak...) rá lett pakolva, no meg ahhoz a magnóhoz lehet, hogy kellenek a B100-ból a potméterek, valamint a B70-ből a mechanikai alkatrészek, ezért inkább másfelé kezdtem nézelődni.

   Annyira a Samsung nyomtató tetejére rámolt három középmechanikás videó lett volna a helyes választás (mármint az asztal feletti uralmat végre visszaszerzendő), hogy szinte fájt, mikor végül mégis elfordultam tőlük.

   Mivel ezt a sarkot is feltétlenül vissza szeretném szerezni, pontosabban szólva fel szeretném szabadítani, ezért innen vettem el egy magnót. Mármint van itt több is, csak azok ugye nem látszanak, mert benne vannak a szekrényekben. Mármint a mindkét szélen látható szekrényekben vannak magnók. Míg a balra láthatóban valahol egy modernebb Stuzzi, addig a jobbra láthatóban a Stuzzi liszensz Mambó. Utóbbit magnó is jó választás lett volna, csak azt ugye egészen addig nem tudom a szekrényből kivenni (no nem mintha a modernebb társához hozzáférnék), míg csak el nem bontom a Compaq PC-t, aminek a helyére majd odatehetem a jobb alsó sarokban látható kupacot (ami amúgy térdmagasságig ér), és akkor végre újra nyithatóvá válik a szekrény ajtaja. De ez most még annyira a jövő zenéje...

   Bár tervbe volt véve, hogy miközben a magnót boncolom, utánanézek legalább az egyik lemezjátszó eredetének, ez azonban nem történt meg. Mármint az egyiket kaptam, s már eleve úgy hivatkoztam rá korábban, mint Hofferek Attilától kapott lemezjátszó, míg a másikat valószínűleg lomtalanításkor találtam. Hogy melyik melyik, azt csak úgy fogom tudni eldönteni, ha visszanézem azokat a régi képeket, melyeken a kapott lemezjátszó még a virágállvány mögötti széken porosodott. Hogy ez nem lesz egy megterhelő projekt (mármint az egyik lemezjátszót még a sarokban mutató képet előásni), az ugyan igaz, csak mikor az ilyen és ehhez hasonló apróságok felgyűlnek (márpedig most épp ez a helyzet), az azért durván bele tud rombolni az ember dolgokhoz való hozzáállásába. Már úgy értem, hogy a szokásos "nálam aztán tényleg sosem lesz rend" érzés nem igazán kellemes.

   A pince mélyéről - hónom alatt a magnóval - tényleg csak oldalazva tudtam kijönni. Mármint hiába csak három lépés az egész pince hosszában, toporognom kellett vagy tizet, hogy semmit se rúgjak fel. Egyszer persze elkerül a földről a fura talpas monitor (de jó lenne, ha javíthatatlan lenne, mert akkor szívfájdalom nélkül kidobhatnám), meg a csehszlovák táskalemezjátszó, a barna bőröndben megbúvó filmvetítőről már nem is beszélve!
   Az említetteken felül van még egy olyan lemezjátszóm is, amit Karcsi barátom egy kissé megfűrészelt, meg odafent a szekrénysorban egy Tesla NZC420, s ha minden igaz, akkor ennyi, már nincs belőlük több. Bezzeg magnóból még mindig rengeteg akad, aminek mondjuk örülök, mert szeretem őket boncolni.

   Amit viszont nem igazán szeretek, az a mindenfelé széthagyott rengeteg építési projekt. Hogy az eszterga ágyán őrizgetett ipari villanymotorból végül mi lesz, azt ugyan még nem döntöttem el, de a hangja alapján abban azért biztos vagyok, hogy első körben csapágycsere, majd - de csak hogy szép legyen - lefestem sárgára. Már ha még nem döglött bele a dobozba a festék...

   Hogy nálam aztán tényleg minden mindennel összefügg, pláne mindenhol el vagyok maradva valamivel, azt mi sem mutatja jobban, mint mondjuk az a tény, hogy mikor a magnót és egy szatyor tűzifát a lépcsőre kitettem, menten előkerült az a festékhiány (lásd jobbra lent), amire majd szintén kell néhány ecsetvonásnyi sárga festék.

   Amúgy kaptam a magnóhoz Vladimírtól egy Videoton receivert is (mármint úgy kerültem képbe, hogy lomtalanításkor épp nagyban ki szerette volna őket dobni), de annak feldolgozása most még nagyon a jövő zenéje. Ez a kép persze nem most készült, hanem még akkor melegében, mikor a két hatalmas döggel még valamikor 2021-ben hazabicikliztem. Azóta amúgy már a roller sincs meg.

   A jobbra hátul látható két tekercsnyi szalag látványa kapcsán egyrészt azt gondoltam, hogy a Tesla B70-es magnó felhozása lett volna az igazán jó választás, másrészt azt, hogy ha méltóztattam volna levinni őket a pincébe, akkor ezek is csak billegtek volna a polc szélén. Mármint odalent még nincs akkora rend (pláne nem is tudom, hogy az mégis mikorra várható), hogy a szalagokat be tudjam tenni a többiek közé. Mármint azért nem tudom a szalagokat eltenni, mert mint ahogy annyi mást, úgy jelenleg a magnószalagos dobozt sem tudom elővenni.

   Elmondjam mik a terveim ezzel a magnóval? Na jó, de Te akartad! Szóval ha működik, vagy legalább nem lapos szíj van benne, hogy pótolni tudjam (mármint egy korábbi megtekintéskor szíjhibásnak tűnt), akkor idefent marad a szobámban, s meghallgatom rajta az összes régi kazettámat, melyek aztán ha a kukába azért talán még nem is, de valószínűleg egy pincemélyi dobozban fogják végezni.
   Amennyiben szegény magnónak olyan komoly hibái vannak, hogy azok nem javíthatók, vagy nincs kedvem velük bíbelődni, de az elektronikája azért ép, akkor, ha csak játszásiból is, de összekapcsolhatom (figyelted a feltételes módot?) egy orsós magnó mechanikájával, ami amúgy már egy nagyon, de tényleg nagyon régi tervem. Hogy ez nem mostanában lesz kivitelezve? Az kérlek annyira biztos, mint az, hogy ha ezt a magnót szétszedem, meg persze meg is írom róla a cikket, akkor a szerverre történő feltöltése után már a 2023-as teljes cikkadag is komplettnek lesz tekinthető. Mármint a 2022-essel ekkor már teljesen elkészültem, mégpedig annak ellenére, hogy még csak 2021 decembere volt!

   Ha jól néztem az interneten, akkor ez a készülék még 86-ból származik, vagyis mára már bőven több mint 30 éves, minek tükrében tulajdonképpen nem is annyira koszos. Mármint ahhoz képest nem az, mint ahogy az én gépeim szoktak kinézni. Mikor még nagyban dohányoztam, akkor olyan sárga színt voltam képes lemosni bármi a lakásban található készülékről, hogy nem láttam le a csapban a mosóvízen a dugóig. A tévéről pedig - ami ugye a benne lévő nagyfeszültség miatt különösen szívja magába a port és a koszt - olyan mocsokréteg jött le, hogy a végén már azt hittem, hogy maga a doboz anyaga oldódik!
   Visszatérve a magnóra, miközben a kazettaajtó ablakán még rajtavan a gyári hirdető matrica, az ajtótól jobbra látható gombok elrendezése ha nem is zavaros, de minimum szokatlan.
   A matricán az "one-touch recording" amúgy azt jelenti, hogy a felvétel elindításához nem a szokásos két, hanem elég csak a felvétel gombot lenyomni, ami persze a háttérben lenyomja a lejátszás gombot is.

   Ezt a matricát szerintem le fogom róla szedni. Amúgy emlékezetem szerint az én első AIWA F220-as magnómon is fent maradt, azon azonban nem a kazettaajtón volt, hanem valahol a gépház tetején valami szintén szép színes.

   Ezzel a tolópotméterrel nem az a bajom, hogy nincs rajta balansz lehetőség, hanem az, hogy sprőd. Mármint a tologatása közben olyan súrlódó műanyag hangja van, hogy az durván belerondít a magnóról alkotott képbe. Márpedig az összképet épp az ilyen apró (és persze csúf) részletek tudják a leginkább rombolni.

   Meg mondjuk az, hogy az amúgy filléres LED-ekből erre a magnóra csak egy kétszer ötös csoport futotta, ami még házilag kivitelezve is lesújtóan kevésnek minősíthető. Mármint a magnó dísze a kivezérlésjelző műszer (jelen esetben LED sor), amin nem szabad spórolni. Mármint ez az öt LED a korábbi AKAI magnók hosszúsorú kék színű VFD kijelzője után annyira szánalmasnak tűnik, hogy az aztán tényleg lehangoló.

   Mikor a gyártók kitalálnak valamit, senki sem kérdez rá mondjuk arra, hogy a felül nyíló kazettaajtóba nem fog belehullani a környezetben létező összes szösz? Vagy rákérdez, csak úgy állnak hozzá, hogy ha eldugul a készülék, majd vesz belőle a gazdája másikat?
   Ez a szöszösödős jelenség amúgy annál az autómagnó beépítési elrendezésnél csúcsosodott ki, ahol a magnó a kardánboxban a hátára állítva állt. Ott aztán ami por csak a kocsiban volt, az egy idő után mind a magnóban végezte!
   Mindeközben a magnó kombinált feje (lásd középen) szokatlanul kicsi. A Hi-Fi magazin mondjuk említette is, hogy ennek a magnónak gyengébb minőségű lehet a feje, mint az összehasonlítási alap AIWA F220-nak.

   A fenéklemez lehet, hogy magyar gyártmányú. Erre az utal, hogy néhol olyan éles a lemez pereme, hogy ha végighúznám rajta az ujjam, akkor simán elvágná! Valamint kissé furának tartanám, ha egy darab vaslemezt japánból hoztunk volna, mikor az azért magyarhonban is könnyedén legyártható volt, vagy tán még ma is az.

   A "Dz1-22 villásdugó" keresésre nem adott releváns találatot a google. Amúgy persze nem ez az érdekes, hanem a dugó lábainak ferdesége, a fehér részek sprőd volta, valamint az, hogy a hálózati vezeték a szokásos kétszeressel ellentétben csak egyszer szigeteltnek tűnik.

   A magnó belsejéről azt tudom elmondani, hogy tulajdonképpen mindegyik ilyen. Persze van ahol több a kábel, és még panelből is lehet több, de amúgy az átlagos színvonalú kazettás deck belső felépítése nem igazán szokott rejteni semmi különösebb csodát.

   Mivel szerettem volna megélni a másnapot (micsoda vágyak...), illetve útálom a rázós ügyeket, lecseréltem a hálózati kapcsolóról épp nagyban lecsúszni készülő szigetelést.

   A magnónak mindjárt két csúf, pláne nehezen javíthatónak tűnő mechanikai hibája is van. Míg az egyik szerint terhelésre megcsúszik az elöregedett, de amúgy feszesnek tűnő lapszíj, addig a másik hiba a mechanikából hallható csúf kattogás. Utóbbi nem folyamatos, hanem csak felvétel vagy lejátszás állásban eszi szegény magnózni akaró ember idegeit.

   Az összefogatott kábelek a szerzőben nem a látványukkal okoztak kellemetlen érzést, hanem azzal, mikor a kötegelő élesre vágott csonkjához hozzáért, mire fel az éles rész azonnal lefelé lett fordítva.

   A denaturált szesszel nem a kazettaajtót fogom letakarítani, hanem a mögötte megbúvó mechanikát. Az ajtót amúgy egyszerűen csak meg kellett húzni felfelé, és már le is jött!

   Miközben a bal oldali nyomógomb elején a gyártás óta eltelt évtizedek hagytak némi nyomot, addig a jobb oldali gomb színáttűnése egyáltalán nem úgy néz ki, mintha azt a napsugárzás tette volna. Persze ha mosogatáskor lejön, akkor kosz.

   A magnó mechanikai részleteit szemből eltakaró fekete vaslemezt felülről tarja két, a kép tetején látható lyukakban megbúvó M3-as csavar, melyek már csak az elhelyezkedésük okán is hajlamosak a kitekerésük után a magnóba beleesni.

   Miközben a lemez közepén látható kissé csálén beragasztott matrica a valóságban narancssárga, a fényképezőgép a LED-es körték fényében inkább citromsárgának mutatja.

   Mármint azt ott balra fent, amin a fekete csík egy repedés, amitől az adott ponthoz érve a másik fogaskerék, pontosabban szólva az egész támasztéka fura kattogó hangokat hallat.

   Nekem meg mondjuk, az, hogy az asztalomon végződő kábel végére tuchel dugót szereltem, miközben az épp nagyban piszkált magnón csak RCA aljzatok vannak. Azt a mindenféle dugókkal és aljzatokkal ellátott dobozt, ami ebből a tuchel dugóból bármi mást csinálna (például különféle átmérőjű jack dugókat), azt meg ugye - épp mint ahogy megannyi mást - még mindig nem készítettem el.

   Azokat a már-már olvashatatlan jeleket azért firkáltam a vasvázra, mert más jelölés híján nehéz volt eltalálni, hogy melyik funkcióhoz melyik jellegtelen fekete bigyót kell megnyomnom. Mármint eredetileg, mikor az előlap még a helyén van, azt a hat darab fekete valamit nyomkodják a gombok.

   Mikor a szíjat kifordítottam, az sokat segített a mechanika működésén. Mármint a mechanika így már sem a gyorspörgetés, sem a lejátszás gombot lenyomva nem akadt el, viszont a felvétel gombbal továbbra sem igazán boldogul, mert olyankor a motornak még a felvétel / lejátszás átkapcsolót is működtetnie kell, ami ugye plusz erőfeszítésbe kerül, mire fel a szíj újfent megcsúszik.

   Bár a magnó kapcsolási rajzát az interneten nem sikerült megtalálnom, már csak a rengeteg potméterből is visszakövetkeztethető, hogy az elektronikát nem lenne gond egy orsós magnó fejével összepárosítani.

   Hogy a Tesla ANP 935-ös kombináltfej ellenállása ehhez képest mindössze 16 ohm, az azért nem gond, mert ugye ez egyáltalán nem biztos, hogy kevesebb menetet jelent. Mármint a többszörös méretű fej sokkal vastagabb huzalból van megtekercselve.

   Amúgy a fejek impedanciáját is meg tudnám mérni, csak a mindent mérő alkatrészmérő most még bedobozolatlanul hever a polcon. Mármint valahol itt, mely kupit részemről már át sem látok!
   Erre amúgy már kitaláltam egy olyan egyszerű és persze nagyszerű megoldást, hogy mikor szép az idő, akkor elkarikázok a közeli IKEA áruházba, ahol is veszek néhány olyan fazonú fiókos szekrénykét, mint amiben most is tartom a pincében, meg persze idefent a lakásban is az apróbb rendetlenségeket.

   Ami apró fekete foltot felül látni, az nem képes megakadályozni a potméter gombjának különös súrlódó hangját. Bár meg tudnám szűntetni a zajt egy vékony filclapocska felragasztásával, de ez most egyáltalán nem aktuális.

   Szerintem ez a négyszögletesre szabott ablakú kazettaajtó még a levett matrica ellenére sem szép. No nem mintha a magnó elejében lenne valami, ami tetszik...
   A magnó amúgy viszonylag rendben működik, szépen lejátszik, felvesz, és még a gyorspörgetés is rendben van. A hangjáról azt tudom mondani, hogy a megszokott mp3-hoz viszonyítva egy kissé olyan (persze kikapcsolt Dolby zajcsökkentővel), mintha lenne valahol egy DNL áramkör is, amitől egy kicsit fuldoklanak a magas hangok. Szóval így elsőre nem zártam a szívembe, második próbálkozás pedig mostanában biztosan nem lesz.

   Abból a lyukból nem kihagytam a csavart, mert abban már eleve gyárilag sem volt! A képen amúgy a fejhallgató erősítő elemei látszanak, amit ki sem próbáltam. Mármint nem dugtam a magnóra fülest.

   Mivel ez a múltkor nekem valamiért nem igazán sikerült, újra nekifutottam a hálózati kábel kötegelő helyett egyszerűen csak dróttal történő összefogatásának, ami második nekifutásra már összejött.

   Ez itt már a zárókép, a magnót a szokásos előszobai pozícióban mutatva. Hogy mit hozok fel helyette, az ekkor még nem volt eldöntve, de amúgy végül a Toshiba kétkazettás rádiós magnó lett, csak mert azt volt a pincében a legnehezebb elérni.