Ez annyira igaz, hogy miután sokadszorra esett le a nyele, mivel azt folyton visszaerőltetni a helyére azért nagyon uncsi volt (pláne lehajolni hozzá), Andi kínjában a képen látható módon tologatta tovább.

   Mivel nemcsak a villanymotoros söprű, de a megreparálásához szükséges akkus csavarbehajtó és egyben fúrógép töltése is épp terítéken volt, ez egy nagyszerű alkalomként kínálkozott rá, hogy végre odaerősítsem a helyéről folyton kiforduló nyelet.

   Ezt a két elemet kellene valahogy úgy összeerősítenem, hogy soha többé ne jöjjenek szét. Megoldásként - mint legegyszerűbb javítási mód - ugyan játszott a ragasztás is, de mivel a gép a nyelénél fogva van tologatva, így az szerintem nem lett volna elég tartós.

   A két kiválasztott csavar közül csak az egyik vált be, mert a másik lyukba valami érthetetlen okból csak egy nálánál hosszabb volt betekerhető. Ez persze lényegtelen, ha van belőle készleten. (mármint hosszabb csavarból)

   Hogy a csavarozás mennyire tartós, arra majd az idő adja meg a választ. Kicsit ugyan fura, hogy a fix rögzítés miatt most nem lehet a nyelet a géphez képest oldalra eldönteni, de ha nem tudnám, hogy eddig lehetett, akkor valószínűleg nem is zavarna. Szerintem ez most úgy lesz, hogy a következő takarításig elfelejtem, aztán meg majd jól nem jut eszembe, hogy a nyél valaha oldalra is dönthető volt.

   Na ne már... Nyafogott a szerző egy kiadósat, mikor mintegy jó órai lakásban történő, természetesen rendrakás célzatú szaladgálás után meglátta a mélyszekrény tetején a feltekert szivacstáblát. Ennek amúgy az ágyon a helye, nyaranta a gyári huzat helyett egy plédbe burkolva, csak mint ahogy annyi más, úgy idén még ez sem került a helyére.

   Mivel a szivacs levételét a szekrényről túl nagy feladatnak ítéltem (mert ahhoz egyéb dolgok is társulnak), levittem inkább a pincébe a DIN hangfalcsatlakozókat tartalmazó dobozt. Ez talán kevésbé volt útban idefent, mint odalent széjjelhagyva az anyadoboza.

   Visszatérve a pincéből, a szobaajtóban toporogva a fényképezőgéppel, most épp azt mutatom, hogy mi a baj azzal a szokásos megoldással, hogy a szekrénytetei szivacsot csak úgy egyszerűen bedugom a pléd alá. Mármint azt mutatom, hogy a rekamié ortopéd hármas osztása okán, épp odaesik az egyik vájat, mint ahol a szerző dereka fájni szokott.
   Mivel ezen az ágyon csak nyaranta szoktam az esti huzatban heverészni, illetve esténként a tévén filmet nézni, így nem ez tette be a kaput a derekamnak, épp csak rásegített egy kicsit. Ez annyira így van, hogy elég csak lefeküdnöm rá, és már fáj is a derekam!
   Hogy ráteszek egy szivacsot, az ugyan eltűntet valamennyit a mélyedés körüli keményedésből, csak ugye nem mindet, ami tavaly ősszel valószínűleg komolyan rásegített a derekam beállására.

   Amolyan keresztpróbaként odatettem az ágyra egy szál laminált padlót, amiből amúgy a pincében a felhajtható asztal alatti polcos lábaiba áll szándékomban két apró fiókot készíteni. Mármint ezért van fent a lakásban ez az anyagdarab. Mármint azért, mert még valamikor egy éve úgy gondoltam, hogy majd mindjárt megrajzolom rá a vágási vonalakat, csak aztán persze nem.
   Lényeg a lényeg, az ágyon úgy feküdve, hogy a hátam alatt van a csíknyi laminált padló, már nem fájdul meg a derekam. Az összes többi részem, amit ugye a kemény anyag nyom, az mondjuk igen, de azon már segíteni fog a majd 10 centi vastagságú szivacs.
   Hogy ez így ennyire egyszerűen nem jó, az biztos, mert az anyag egyrészt keskeny, másrészt a csúszós felülete okán hajlamos elmozdulni. Magyarán szólva, kell belőle még, illetve kell rá valami borítás is, ami egyrészt nem engedi elcsúszni, másrészt kilyukasztani sem hagyja az ágy kárpitját. Mindezt úgy, hogy ha mégsem esik rajta jó fekvés, akkor minden különösebb erőlködés nélkül, néhány perc alatt vissza tudjam csinálni az egészet.

   Először a pincei laminált padló készletemet tekintettem meg, mégpedig abból a szempontból, hogy akad-e közöttük még három ugyanolyan fajta, mint amilyet odafent találtam a tűzifás szekrény és a fal közé rejtve. Természetesen nem akadt, de azért találtam három egyformát. Az ágyat teljes szélességében mondjuk nem fogják átérni, de annyi baj legyen. Akarom mondani, egy próbához ennyi is elég.

   Mivel a laminált padló nem egy erős anyag, mert az tulajdonképpen farostlemez, műanyag borítással, vetettem egy pillantást az immáron átláthatóan elrendezett egyéb faanyagokra is. Ugyan volt találat, de az erősebb anyagok mind koszosnak látszottak (és persze azok is voltak), a gyengébbek (farostlemezek) pedig tényleg gyengének. Utóbbiak nem bírták volna ki, ha felállok az ágyra, ami mondjuk elő szokott fordulni, mikor a mélyszekrény felső részében turkálok.

   Ha már itt voltam, felkaptam néhány ócska műanyag cserepet és dobozt, majd kivittem őket a kukába, mely cselekedetem azzal az eredménnyel járt, hogy végre visszafértek a polcra azok a palántázó tálcák, melyek eddig az előtérben hevertek.

   Mikor ebből a szögből fényképezem a szobát, olyankor valamiért mindig ferde lesz az összes vonal, most meg valamiért egyenesek. Amúgy nem erről szól a kép, hanem a fürdőszobában elmosogatott padlócsíkokról, amik a cserépkályhának támasztva száradnak. Ezzel arra a tényre szerettem volna rávilágítani, hogy mivel jár, mikor a szerző nekiáll a lakásban rendet csinálni. Mondjuk az azonos szín miatt a padlócsíkok az adott helyen legalább nem feltűnőek.

   Miután összepattintottam őket, majd leterítettem az ágyra, és persze rá is feküdtem, hiába volt a kemény felület elsőre kényelmes, ha egyszer azonnal szétpattant. Vagyis nagyon kell rá valamiféle összetartó borítás (rátekert pléd), meg persze a teherelosztóként viselkedő szivacs is.
   A felsorolt összetevőket - hiába voltak kézközelben - nem szedtem elő, mert másnapra időpontom volt az APEH-nál, s jobbnak láttam, ha csak miután azzal megvagyok, teszek kísérletet a derekam megroppantására.

   Szóval most már másnap délután van. A két plüssállat valószínűleg azért lett a mögöttük elterülő kék pléd mellé csomagolva, mert mikor anyám a múltév őszén hazajött a telekről, akkor tettem mindent ahova értem. Míg a nyuszit körtének hívják (gondolom a fejformája miatt), addig a macit Dömötörnek, merthogy őr. Mármint ő volt az őrzővédő medve a céges kocsimban. Amúgy persze nem ez volt a szerepe, hanem valószínűleg az, hogy az anyósülés fejtámláját zörgés ellen hátulról megtámassza.

   Szerintem ez a szivacs az évek múlásával egyre inkább nem akarja felvenni az eredeti formáját. Már úgy értem, hogy nem dereng tavalyról, hogy a kiszabadítása után ilyen girbegurba alakja lett volna. Ez persze lényegtelen, hiszen idővel úgyis kirúgja magát.

   A kék pléd nem tudom, hogy hova lett méretezve, mert még a viszonylag rövid rekamiéhoz is kicsi. Mondjuk a laminált padlócsíkokhoz elég hosszú, és most csak ez a lényeg. Az innen nézve felső felét persze majd még ráhajtom a kombinációra.

   Azt ugyan tudtam, hogy a szivacs hosszabb mint az ágy, azt azonban még csak nem is sejtettem, hogy ez az apró hiba épp most fogja átlépni az ingerküszöbömet. Na most amit még szintén nem sejtettem, az a nagy kés holléte. Mármint arról a nagy késről van szó, amivel az előző apró lakáselmaradásos cikkben a heverőmön lévő vékonyabb szivacsot vágtam ketté.

   Mire azt a kést az előszobabútor fiókjában megtaláltam, addigra tényszerűen el lett mosogatva, le lett cukrozva az eper, be lett téve a sütőbe a hús, el lett pakolva a helyére az összes lakásban szétszórt aprópénz, levittem a frissen vett kesztyűt a pincébe (csakis azért, hogy ott is körbenézhessek), és a pendrájvot is feltöltöttem még megtekintetlen filmekkel.
   Míg az alsó vágási felületet én követtem el, addig a felső gyári. Ezt csak azért írtam ide, hogy emlékezzek rá, hogy a hatalmas késsel a szivacs jól darabolható. Hogy aztán kelleni fog-e a szivacs a kárpitozás alá a sámlira, az majd idővel kiderül. Mármint akkor, ha tényleg nekiállok megépíteni egy sámlit.

   Bár nem néz ki egyenesnek, de amúgy az, csak a szivacsnak még ki kell rúgnia magát. Miután minden egyebet visszatettem a helyére, azonnal tettem az ággyal egy próbát, amiből csak azért nem lett egy kiadós délutáni szundi, mert az undok konyhai időzítő felcsipogott.

   Mármint azt jelezvén, hogy a konyhában végre elkészült az ebéd. Miközben részemről épp nagyban azt vártam, hogy ugyan hűljön már ki a sült hús, hát nem kiszúrtam a polcon a következő megigazítandó alanyt? De!

   Bár az asztal sarkán elhelyezett akkutöltő egyáltalán nem akadályozta volna a munkát, mégis az lett, hogy a leesett fülű kávékiöntő a munkalapon végezte, ami engem - mert tudom magamról, hogy mennyire lusta tudok lenni - nem lepett meg.

   Ami viszont igenis meglepett, az a mélyszekrényben talált hatalmas pléd, ami akkora, hogy még így kettébe hajtva is bőven elférek alatta. Ezt természetesen nemcsak úgy gondoltam, hanem egyből ki is próbáltam.
   A hatalmas pléd amúgy akkor került elő, mikor a szekrényben még véletlenül sem ezt, mint inkább azt a nagyobbacska műanyag szerszámos ládát kerestem, amiben a mackóépítős alkatrészek vannak. Mármint azért, mert annak az egyik fakkjában lennie kell egy marék önzáró anyának. Hogy az önzáró anyák mire kellettek, arra mondjuk már nem emlékeztem, az viszont beugrott, hogy a mackós láda időközben lekerült a pincébe. Hogy ott hol van, arról mondjuk nem tudok számot adni, mert nem dereng, hogy bárhol is láttam volna.
   Kezdetben úgy volt, hogy lemegyek és felkutatom a ládát (már csak pusztán kíváncsiságból is), csak aztán kiderült, hogy a kávékiöntőnek nem kell új nyelet faragnom (mármint lemenve ezért a pincébe), így a láda felkutatása is elmaradt.

   Mégpedig egyértelműen attól, hogy a kiöntőt anyám betette a mikrohullámú sütőbe. Bár azt mondják az okosok, hogy a mikrosütőbe fémet nem szabad tenni, de ez csak abban az esetben igaz, ha a sütőbe tett fém bármiféle hurkot képez. Vagyis a porcelánból (vagy üvegből, vagy műanyagból) készült bögrében a kanál nyugodtan maradhat, mert az nem hurok. A kanállal ellentétben, a kávékiöntőt körbefogó acélpánt viszont már menet, ami ha betesszük a sütőbe, akkor annak kicsatolja az energiáját.
   Jelen esetben a hurok először saját magát melegítette fel (hiszen rövidre van zárva), majd megolvasztotta azt a hőre lágyuló műanyag tömböt, amibe a csavar lett beletekerve. Amúgy magát a csavart is sikerült felmelegítenie.

   Míg a balra látható, a melegtől megroggyant alkatrész menthető egy alapos körbevagdosással, addig a csavarból másik kell, mégpedig az eredetinél nagyobb fejű, és persze egy kicsit hosszabb is.

   Mikor az akkus fúrót a fiókból elővettem, akkor úgy voltam vele, hogy nem lesz benne elég energia a fekte műanyag bigyó átfúrásához, de mivel a múltkor egy kicsit átalakítottam a töltőjét, mégiscsak volt.

   Mind a csavar, mind az alátét csúnya, és még az ember ujja is képes beléjük akadni, mire fel nem sok híja volt, hogy kitekerem és körbereszelem, de aztán mégis inkább úgy hagytam, de csak mert azt találtam ki, hogy mikor legközelebb a pincében járok, akkor felhozom a vegyes 4-es lemezcsavaros dobozt, amiben biztosan akad egy már eleve nagy és szép fejű csavar. Ez tapasztalatom szerint annyit tesz, hogy ez bizony már örökre így marad...

   Egy alapos mosogatást ugyan még ráeresztettem, de aztán végképp levett a lábamról a szokásos ebéd utáni álmosság. Mivel az előbb egyszer már említettem, hogy aludtam egyet, már csak ebből is kiderül, hogy a kávékiöntő megreparálása nem egynapos projekt volt.

   Míg balra az asztalomon lévő telefont, addig jobbra a naptól már erősen besárgult szobait látjuk. Hogy mi velük a bajom? Mivel a jelenséget kiváltó okot eddig még nem volt érkezésem felderíteni, ezért nem vagyok benne biztos, hogy a készülékek a betegek. Már úgy értem, hogy valami rettenetes zaj van bennük, amit okozhat a készülék érzékenysége, a telefonvonali ADSL kapcsolat problémája, de akár az ADSL szűrő hibája is.
   A szakmám ugyan telefonszerelő (pontosabban szólva távközléstechnikai hálózatszerelő), azonban évekig dolgoztam kifejezetten ADSL létesítéssel, illetve hibaelhárítással is, ezért úgy gondoltam, hogy nem érhet különösebb meglepetés.
   Mivel olyan vonali zajosságot, ami csak akkor áll elő, ha összeszinkronizált a modem, a vonal hibája nem igazán tud produkálni, a hibás ADSL szűrő pedig ritka, mint a fehér holló (eddig tulajdonképpen még csak beázás vagy villámsújtotta tönkrementeket láttam), azért úgy voltam vele, hogy az elektronikus készülékben lesz valami hiba. Már csak azért is, mert a konyhában lévő (mondjuk szintén elektronikus, csak nem kihangosítós) GE készülékből semmiféle suhogás sem hallatszik.

   Erre a szűrőre van kötve a két szobai készülék. Ugyan nincs valami jó helyen (mármint fizikailag), de itt azért sem villámot, sem vizet nem kaphatott. Bár a bandázsolás okán elsőre talán úgy néz ki, hogy a szűrő csatlakozóiban a vezetékek összekeverhetetlenek, ettől még a jobb oldali kettő felcserélhető. Ekkor persze sem vonal, sem internet nem lenne.

   Mivel a melóhelyről megmaradt néhány apróság (még ha csak...), így ADSL szűrőből is rendesen el vagyok eresztve. Hogy mégis mit keresnek ADSL szűrők a lakásban található fiókban, arra a kérdésre mondjuk nem tudok értelmes válasszal szolgálni. Mármint azért nincs értelme idefent tartogatni őket, mert ugye nem igazán kell belőlük több. A konyhai esetleg az ottani párától bezöldülhet, de mivel ez az utóbbi 10 évben még sosem történt meg, így ez a magyarázat azért nagyon gyenge lábakon áll, mondhatni erőltetett.

   Gondoltam első próbaképp sorba kötök a vonallal egy második szűrőt, azt figyelve, hogy ettől vajon változik-e a zaj szintje. Bár úgy néz ki, mintha a készülék felé tartó fekete kábelt rossz lyukba dugtam volna, csakhogy nem!

   Ugyanis még korábban, mikor az ADSL szűrő házát kinyitottam, véletlenül fordítva tettem vissza a helyükre az aljzatokat. Hogy volt-e a plusz szűrőnek a zajra valami hatása? Nos nem, nem volt, de attól én még próbálkoztam tovább. Gondoltam sorba kötök két, majd három szűrőt, hátha hallok valami javulást, mielőtt még apró darabjaira szedném a készülékeket.
   Hogy a készülékekben lesz valami hiba, azt abból is gondoltam, hogy azokból csak a HGW cseréje óta árad a zaj. Vagyis a régi HGW-vel csend volt, de az új, már VDSL szabványt is tudó HGW-vel viszont baj, akarom mondani zaj van.
   Gondoltam az új HGW valami olyan spektrummal szórja meg a készüléket, amit az mint egy rádióvevő vesz. Erre amúgy nagy az esély, hiszen egy elektronikus készülék összes tranzisztora tulajdonképpen egyben dióda is.

   Erre fel az derült ki, hogy ezzel a másik fajta szűrővel teljes lesz a vonali csend. Ebben az az érdekes, hogy a szűrőket valaha összehasonlítva (igaz, csak ADSL átvitelre), azok között nem tapasztaltam semmiféle értékelhető különbséget.

   Bár úgy álltam hozzá a feladathoz, hogy egyből vittem magammal a csípőfogót és a kábelkötegelőket tartalmazó dobozt is, de végül sikerült az ADSL fekete kábelét annyira meghúznom, hogy odaérjen a szűrő másik oldalához. Erre amúgy azért volt szükség, mert a két szűrőnek sajnos nem azonos a bekötése, ami valaha rengeteg előfizetőt megszívatott. Már persze csak azokat, akik úgy gondolták, hogy a szűrőnek az a bemenete (amúgy persze nem az), amelyik oldalán csak egy lyuk van, a másik kettő pedig a kimenet. Felirat persze egy "okos" ember számára hiába van az apró dobozon, mert ő annál úgyis jobban tudja. Na ez az ami nem hiányzik a munkahelyről. Mármint a mindennapi minimum egy "nagyon okos" ügyfél. Apró érdekesség, hogy a konyhai telefonban azért nem volt zaj, mert odakint valamiért ugyanilyen régiféle D-Link szűrő van.

   Az apró elmaradások a lakásban 6 című végtelen történetem keretében a vékony matracot kettévágtam, majd a két végét összefordítva tettem vissza a huzatba, s mivel ez a megoldás bevált, vagyis valamicskét felkeményedett a matrac kifeküdt közepe, pláne jólesett a hátamnak a keményebb felület, ezért most a vastagabbik matrac jön.
   Hiába nincs különösebb súlya, attól még úgy voltam vele, hogy ha sikerül a heves forgatása közben megrántanom a derekamat, vagyis beakad (vagy ki, vagy becsípődik, vagy ki tudja mi történik ilyenkor odabent), akkor úgy járok jól (már ha létezik ilyesmi egyáltalán derékfájással kapcsolatban), ha marad valahol egy ágy, amire lefekhetek.

   Lejönnöm amúgy azért kellett, mert a lakásban nem találtam a célra megfelelő nehezéket. Ebben a lehajtható asztal alá épített polcos lábai közé dugható fiókban viszont már igen. A lábakba tolható fiókokkal ugyan még adós vagyok, de már szépen alakul a rend. Már úgy értem, hogy miután rájöttem, hogy merre van az amúgy a fiókban balra látható rozsdás vasrúd, simán megtaláltam. Na ez az ami régebben még nagyon nem így volt! Hanem úgy, hogy hiába tudtam valamiről, hogy ott van valahol az egyik polcon, vagy nem találtam, vagy nem fértem hozzá.

   Ez kérlek egy 45 milliméter átmérőjű, 77 milliméter hosszúságú vasrúd, amit azért csomagoltam folpackba, mert rozsdás. Amúgy épp nagyban azt ellenőrzöm vele, hogy a szivacsmatrac középe tényleg felpuhult-e, vagy csak nyomkodásra érzem úgy.
   Itt, vagyis a szélén, a fal felé eső vonalnál, ahová ugye nem tudok odafeküdni (és ha fordítva van a matrac, akkor ennyire a szélére sem), a viszonylag nehéz, plusz relatív kis felületű vastömb épp csak benyomja maga alatt az anyagot.

   Mikor rájött, hogy mi van, a szerző az "azt a k*rva életbe" felkiáltást hallatván szúrta magát tökön. Mármint azért, mert ez az a matrac amire a huzat úgy került fel, hogy a párommal és a fimmal hármasban húztuk, toltuk, szidtuk, meg ilyenek.

   A huzatot lehúzni róla még csak-csak ment valahogy, de elvágni már tényleg nagyon nehéz volt, mert szó szerint beleszorult a kés. Nem is sikerült a felület olyan szépre, mint a múltkori akciónál.
   Miután a feladattal megvoltam, persze egyből rájöttem, hogy ha tettem volna valamit a laminált padlócsík alá (ami amúgy azért került oda, hogy ne vágjam ketté a nagy kék szőnyeget), akkor nem szorult volna bele a vastag szivacsba a kés.

   Felhúzni úgy kell a matracra a huzatot, mint ahogy levettem, vagyis apránként, hol innen, hol onnan húzva rajta egy kicsit. Mivel láttam, hogy ez így nem lesz jó, mert a szivacstábla másik fele biztosan nem akar majd ott maradni a már félig behúzott mellett, elmentem gondolkodni.

   Miközben a maradék pörköltet a tegnapi maradék krumplipürével, plusz vágott savanyúsággal megetettem (amúgy nem ez lett volna az ebéd, csak épp leszakadt odakint az ég, így nem tudtam kimenni a boltba), ki tudtam gondolni a dolgot. Mármint azt, hogy mégis hova tudom úgy letenni a két fél matracot, hogy közben az egyik vége meg legyen támasztva, jól hozzáférjek, lehetőleg ne akarjon szétesni, miközben a szobában a rekamié szabadon marad.

   Kiszedtem az éjjeliszekrényemből a fiókokat, odatettem a heverőm elé, majd eldöntöttem. Az ágyra a már behúzott fél szivacstábla került, az éjjeliszekrényre pedig a még behúzatlan. Ezután idetérdeltem elé, ehhez a végéhez, majd a szivacs végét a combommal megtámasztva, a huzatnak hol az egyik, hol a másik szélét húztam meg. Ebben a felállásban az is előnyként jelentkezett, hogy miközben dolgoztam (húztam a huzatot), nem terheltem, hanem nyújtottam a hátam.

   Miután a huzat, majd kisvártatva minden más is a helyére került, csak akkor jöttem rá, hogy ha az előbb beakad a hátam, akkor a szobába a rekamiéig ugyan eljutottam volna, de vissza a hallon keresztül már sehova, mert ugye ott feküdt benne keresztben a matrac. Ennyi szerintem talán elég is lesz a szerző terveinek nagyszerűségét bizonyítandó.
   A matracban a szivacs kettévágása, majd megfordítása amúgy bejött. Mármint visszakeményedett az ágy közepe, ami úgy néz ki, hogy használ a derekamnak. Mármint az, hogy nem egy gödörbe süppedve alszom.
   Mikor arra kerül a sor, hogy újra forgatnom kell a szivacsot, akkorra azt találtam ki, hogy négybe vágom, majd a darabokat úgy forgatom össze, hogy azok a részek kerüljenek középre, amik eddig a sarkokat alkották. Vagy egyszerűen csak veszek egy tábla szivacsot, mint ahogy azt a normális emberek szokták...

   Hogy innen semmi nagyobb kaliberű dolgot nem volt kedvem elvenni, azt részemről a közeledő nyár számlájára írtam. Mármint nyáron - bár nem járok nyaralni - komolyan vissza szokott esni a teljesítményem.
   Gondoltam - ha már egyszer tegnap este megígértem magamnak, hogy ma elveszek innen valamit - akkor legyen a legkisebb, bár talán nem a legegyszerűbb tétel, ami a fehér orvosságos dobozban őrizgetett apró nyomógomb cseréjét jelenti. Már persze nem a dobozban kell kicserélni a sok közül az egyik nyomógombot, hanem az asztali telefonomban a sok közül az egyiket.

   Ez itt egy olyan próba, amit részemről már nagyon régóta tervezetem megejteni, s a tulajdonképpeni lényege az, hogy a telefon csak az akkumulátorok szolgáltatta 3,6 voltról bolondozik, vagy az eredeti 4,5 voltos tápfeszültségről is. Mivel a próba azzal az eredménnyel zárult, hogy a vonal kihangosítására szolgáló sárga gomb 4,5 voltról sem működik, már estem is neki a telefont összetartó csavaroknak.

   Vajon mikor lehetett ez a készülék legutóbb kitakarítva? Mostanában mondjuk már nem szokásom kimosni, de míg bagóztam, addig évente kellett, annyira hajlamos volt a készülék háza besárgulni.

   Míg a két felső forrasztás a piros LED-hez tartozik, addig a két alsó a beteg nyomógombhoz. Mivel ezek a forrasztások még gyáriak, így ebben a készülékben még sosem cseréltem nyomógombot. Egy másikban mondjuk igen, ami amúgy a céges asztali telefonom volt.

   Az orvosságos dobozból elővett másik viszont még jó. A pótnyomógomb amúgy onnan van, hogy egyszer, mikor két ilyen telefonból csináltam egyet, a maradék romos készüléket elbontottam apróra.

   Bár rezgett a léc, de ezt a rugószsinórt nem most fogom kimosni, hanem majd akkor, ha legközelebb mosószeres víz lesz a csapban. Már ha el nem felejtem... Amúgy nem tőlem lett ilyen (mert ennyire azért nem vagyok koszos), hanem attól, hogy az asztalon hempereg.

   Az apró nyomógomb azért nem vezette az áramot, mert az érintkező felületei befeketedtek. A békagomb közepe mondjuk piros, mely jelenségre nincs ötletem, mert ilyet még sosem láttam.

   Mennyivel szebb, mint amilyen az előbb volt... Ebben persze nem az a lényeg, hogy szebb, hanem az, hogy mikor a sloziban a létrán meglátom, akkor ezentúl nem lesz rá okom kényszeresen odaszólni, hogy jó, majd egyszer veled is kezdek valamit.

   Míg vannak egészen nagy volumenű lakásapróságos projektek, mint mondjuk a balkon ajtajának megreparálása, hogy felhőszakadáskor ne folyjon be a víz, vagy mondjuk a bojlerből a vízkő kiszedése, plusz tömítés és aktív anód csere, hogy ne lyukadjon ki a tartály, addig vannak annyira aprók is, melyek érthetetlen módon képesek nem elkészülni. Részemről éppen ezért indítottam az apró elmaradások című projektet, ami úgy néz ki, hogy sikeres lett, mert egyre kevesebb a lakásban (és persze a pincében is) az olyan apró elmaradás, amire amúgy csak legyinteni szokott az ember.
   Az apró elmaradások "apró" jelzőjére ékes példa, hogy a plafonra világító lámpa kapcsolója, a zsinór húzásánál fogva, egyre feljebb és feljebb kerül, s teszi ezt egészen addig, míg végül már nem érem el.
   A probléma bonyolultabb (és persze korrekt) megoldása az lett volna, ha kerítek egy másik fehér hálózati kábelt, amire aztán nem a lámpához közel szerelem fel a kapcsolót, hanem sokkal odébb, ahol már könnyen, s pláne mindig elérem. Én persze - megjegyzem már megint - az egyszerűbb megoldásnál maradtam.

   Valahogy így szoktam gépelni, mindössze annyi különbséggel, hogy közben szokásom keresztbe tenni a lábaimat, hogy a billentyűzet annyival is magasabban legyen. Hogy ezzel mi a gond? Nos az, hogy mivel ilyenkor az a combom, amin a billentyűzet van, az felém lejt. Már a puszta bőrön sem hajlamos a billentyűzet alja stabilan állni, részben ezért van ott a párna, amin viszont kifejezetten hajlamos a csúszásra. Vagyis gépelés közben a billentyűzetet folyton rakosgatnom kell.
   Hogy ez mióta van így? Pontosan azóta, hogy így ülök! Vagyis ez a probléma semmiképp sem mai keltezésű, azonban mindenképp mai megoldású lesz, mert végre meguntam a helyéről folyton elkószáló billentyűzet rakosgatását.

   Szigszalagból nem a hagyományos kellene (de csak mert abból van), hanem az a másik fajta, aminek gumihoz hasonló a felülete, és természetesen ebben a fiókban egy centi nem sok, annyi sem található belőle.

   Ezért tényleg csak a billentyűzet aljának közepére ragasztottam, mégpedig a bordák szélességéhez igazodó apró csíkokat vágva. Hogy be tudjak számolni az eredményről, ezért ezt a néhány sort három szétszedtem cikk megírása után álltam neki megírni.
   Jelentem a fixálási tervem nagyszerűen bevált, a billentyűzet immáron stabilan áll a macis párnán. Hogy ez a gumi tapadásának köszönhető, vagy annak, hogy a viszonylag vastag ragasztószalag élei beleakadnak a párna szöszeibe, az nekem persze már olyan mindegy.

   Bár a kép neve az, hogy "francba", én a két üveg láttán a valóságban azt mondtam, hogy a k*rva életbe. Mármint azért, mert ugyan van nálam egy cetli, amire az összes fontosabb méret fel van írva, épp csak a Réka szekrénysorba szükséges vitrinüvegek mérete nincs. Ezek meg csak néztek itt engem rémülten, hogy mi lesz. Mármint befogadom-e őket, vagy sem. Végül úgy döntöttem, hogy nem, de csak azért, mert már több mint 20 saroknyira voltam otthonról.
   Hogy ezek ketten nem élték volna túl a biciklin történő hazaszállítást, az tuti! Ugyan kidolgoztam egy mentőtervet, de végül elvetettem azon amúgy nagyszerű ötletemet, miszerint keresek a lomtalanításban (most épp a 2020-as éviben) egy plédet, beletekerem az üvegeket, majd az üvegek egy-egy buszjegy beáldozásával, valamint a BKV segítségével kerülnek haza, miközben a bicaj egy villanypóznához lakatolva vár.

   Nekem sajnos nem ebbe a keskenyebbik elembe kellene a két üveg, hanem az ennél jóval szélesebb vitrinesbe. Vagyis helyesen döntöttem, hogy nem hoztam haza potyára a két túlméretes üveget. Hogy ezt az egyet azért elhozhattam volna mondjuk a Hi-Fi cuccos rész eltakarására, az persze csak másnap jutott eszembe.
   Amúgy most épp szemben vagyok az előző helyszínnel, az út túloldalán, amiben az a csodálatos, hogy már évek óta vadászok két, de legalább egy pár vitrinüvegre, hogy ne porosodjanak a nippek. Most meg ugye rövid időn belül mindjárt két kidobott Réka elemet is találtam.
   Fiók persze nem volt, pedig azt is be tudnék egyet építeni. A fióknak mondjuk elég lenne akár csak az előlapja is, hiszen a mögöttes részt egyrészt már magam is meg tudom építeni, másrészt annál nem érdekes, hogy hogyan néz ki. Mármint az lényegtelen, ha a fiók belső része elüt a többitől.

   Akár hiszitek, akár nem, ez itt a másnap, mikor is már mindjárt az első lomkupacban belefutottam egy újabb Réka üvegkettősbe. Ezek ráadásul már a szükséges méretűek!
   Mint az látható, az egyiket már bele is tettem a szatyorba, ami amúgy szintén a szemétdombból származik. Épp mint ahogy az a házilag kötött hatalmas pulóver is, amivel a két üveget védtem meg egymástól.
   Mivel egyrészt nem mertem az üvegekkel együtt a bicajra felülni, másrészt még csak két sarokra voltam otthonról, ezért hazatoltam a gépet, a kormányra akasztott szatyorral, tőlem szokatlan óvatossággal.

   Bár a közéjük tömött pulóver ellenére többször is megcsörrentek, de végül mindkét üveg kibírta a szállítást. Miközben álltam előttük, azon a tényen csodálkozva, hogy ez tényleg megtörtént (mármint találtam a vitrinhez való üveget), egyszer csak - mondhatni elszomorításomul - beugrott, hogy amilyen hülye vagyok, tegnap nem hoztam el a típusazonos zsanérokat és fogókat, mely alkatrészek ma már szintén ritkaságszámba mennek.

   Bár nagyon úgy néz ki, hogy a két ajtó közötti háromszögbe támasztva a két tábla üvegnek nincs valami sok esélye a túlélésre, amire komoly alapot ad az innen nézve balra kissé kilógó zsanér, amibe a konyhából jövet még óvatosan haladva is beakadhatok, de az üvegek ettől még simán túlélték a néhány napos pihenőt. Hogy miért nem tettem fel őket a helyükre egyből?

   Nos azért, mert a négy zsanérhoz összesen csak három csavar volt, illetve maradt meg belőlük a hazaúton. Egy negyedik biztosan ott hányódik valahol a pincében, de azt már a kiesésének pillanatában sem találtam meg, nemhogy így napok múlva. Szóval ha nem találok nyolc egyformát, akkor elég lesz ha csak öt ehhez hasonló csavart találok, amire azért van komoly esély, mert a fadarabtárolót az új útszóró sós pincébe jórészt olyan szekrényajtókból építettem meg, amin a Rékáéhoz hasonló zsanérok voltak.

   Mikor a pincébe lementem, s ott a zsebembe a kesztyűmért benyúlván helyettük ez a marék csavar fogadott, mindjárt feltettem magamnak a nyilvánvaló kérdést: Na ne b*ssz Géza... Mégis mi a fenét szedtél szét már megint, amire még csak nem is emlékszel? Ezen a kérdésen (annak tükrében legalábbis) nincs mit csodálkozni, hogy ezek a csavarok akkor kerültek a zsebembe, mikor a 2020-as lomtalanítás után összegereblyéztem a kapubejáróból a maradékot. Amúgy találtam egy négy évszak és egy másik komolyzenei CD lemezt is, amikről viszont fogalmam sincs, hogy mégis hova a csudába tehettem le őket. Fogalmazzunk úgy, hogy már csak ez a néhány kósza tény is nagyszerűen rávilágít, hogy sajnos nemcsak körülöttem, de a fejemben sincs valami nagy rend.

   Az előző kijelentésemre cáfolatul, egyszerűen csak felnyúltam a polcra, amin külön dobozban tartom a zsanérokat, valamint az úgynevezett kivetőpántokat is. Utóbbiakat az különbözteti meg az előbbiektől (aki akarja), hogy míg a zsanér egy ponton fordul el, addig a kivetőpánt egy ív mentén. Újabb adalék a "rend van-e" kérdéshez, hogy ebben a dobozban a keresett csavarok külön lettek csomagolva, mégpedig egy apró zacskóba.

   Nem arról van szó, hogy nagyon rákészültem a feladatra, mint inkább arról, hogy mikor kellett valami szerszám, olyankor elszaladtam érte, s mire a helyükre kerültek az üvegek, addigra ennyi gyűlt belőlük össze.

   Tiszta hihetetlen, hogy 30 év után végre üveg, ráadásul gyári került a vitrinre. Mondjuk látni csak annyit lehet belőle, hogy megcsillan rajta a vaku fénye, de nem is a látvány a lényeg, hanem az, hogy az üveg mögött ezentúl nem porosodnak a nippek. Amúgy van egy másik vitrines rész is, szintén üveg nélkül, amire ha élek még harminc évig, egyszer csak találok lomtalanításkor egy garnitúra üveget.

   Már csak a saját ujjlenyomataimat kell az üvegekről letörölnöm (amiből került rá rendesen, mert nagyon szorítottam a táblákat, nehogy leessenek), valamint négy apró gumiláb felragasztása van hátra.

   Ezek azért kellenek, mert ha nincsenek itt, akkor becsukáskor az üvegtáblák rémes hangot hallatnak. Hogy a gumilábak felragasztása előtt a régi nyomait le kellett volna törölnöm egy hígítós ronggyal? Nos igen, ez így van. Ez persze (mármint az előző ragasztó nyoma) csak ilyen erős megvilágításban látszik. Mármint a jelen fénykép kedvéért egy zseblámpával világítottam oda.

   Legközelebb (már ha még életemben látok) elhozok egy szélesebb üveget is (bár azt még nem tudom, hogy biciklin hogy), és akkor majd a Hi-Fi cuccok sem fognak tovább porosodni.
   Amennyiben találok egy Rékához való fiókot, vagy legalább az előlapját, akkor lecserélem rá a Tesla lemezjátszót. Mert ugye míg alsógatya és zokni naponta kell, addig lemezt csak húszévente hallgatok, lehajolni az alul lévő fiókokhoz pedig már egyre nehezebb. Mint ahogy azt az alul középen látható óra mutatja, ekkor már nagyon későre járt az idő, úgyhogy zárom is soraim...