Itt akkora a kupi, hogy tulajdonképpen miatta jöttem. Aztán persze több minden másba is belevágtam, aminek lehetett oka akár az is, hogy semmivel sem haladtam. Mármint se rend nem lett, se el nem készült semmi. Na jó, egy faágat azért sikerült összehoznom a madaraknak, de az azért még tőlem is nagyon gyengécske teljesítmény volt.

   Ezeket a mindenféle léceket nemcsak azért kellene elpakolnom a polc elől, mert így nem férek oda tőlük, hanem azért is, mert ha itt, pláne így vannak, akkor nem látom át rendesen a készletet. Valamint ott van még bajnak az is, hogy időnként megrúgom valamelyik alját, aztán alig győzök elugrálni a dőlő kupac elől.

   Márpedig olyan nincs, hogy itt ne lenne elég hely a fadarabjaimnak, mert ha mégis, akkor fogom és felaprítom őket tüzelőnek. Ehhez persze előbb még innen is ki kell pakolnom mindent, ami csak nem ide való. Mivel most még nincs eldöntve, hogy mi hová való, így ha van is némi mozgásterem, ez még véletlenül sem jelenti azt, hogy bármit is a helyére tudnék tenni.

   Ettől persze még fogtam, és ami csak útban volt (bár ekkor még nem tudtam, hogy mihez), azt mind megpróbáltam eltenni valahova máshova. Ez a mai project amúgy abból az átkos helyzetből alakult ki, hogy a képen látható két darab egyforma méretű bútormaradványt aztán már tényleg nem tudtam hova eltenni.

   Ezek itt olyan hosszú deszkák, hogy majdnem olyan magasak, mint mondjuk én. Ezek látványa szintén jócskán hozzájárult a jelen cikk keretében elkészülő polc megálmodásához. Mármint azért, mert nemcsak az előbb látott két bútordarabbal nem tudtam mit kezdeni, hanem ezekkel az ócska deszkákkal sem.

   Bár egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy ebből még lesz valami (mármint egy polcos), csakhogy egyben azt is éreztem, hogy ezt a témát még alaposan át kell rágnom, mire fel nekiálltam a többi, ennél azért jóval egyszerűbben kivitelezhető pincei farigcsálós projektem megnyitásának. Illetve ez úgy volt, hogy hol ebbe, hol meg abba csaptam bele, mikor épp melyikre untam rá.

   Ez a helyzet nemcsak annyiban tér el az előző képen látottól, hogy közben eltelt néhány nap, valamint megfordultak a bútorok, hanem abban is, hogy időközben átrendeződtek a jobbról és balról látható bútorlapok. Hogy ezt meg mégis milyen elv alapján tették? Értelmes mozgatóelv az nem igazán volt, inkább csak unottan tologattam a készletet, mintha ez bármit is javítana a helyzeten.
   Ha már épp szóba került a javítás, akkor itt említeném meg, hogy ha lenne itt valami jobbra középen, akkor annak nekitámaszthatnám a léceket. Mármint úgy, hogy azok nem akarnának folyton eldőlni, ami mondjuk tényleg sokat javítana a helyzeten.

   Úgy értem ezeket kellene innen valahova eltenni, valaminek nekitámasztani, mégpedig úgy, hogy ott is maradnak. A csupasz fal ugye nem jó, mert ott oldalra történő dőléskor nem tartja meg őket semmi.

   Mivel továbbra sem jutottam semmire, nekiálltam és áthoztam az előző útszóró sós pincéből azokat a hosszúkás dolgokat (főleg vas és műanyag csövek), amik ott voltak a sarokba támasztva.
   Hogy ezzel nem igazán emeltem a helyiség fényét? Nos igen, de a lámpaszerelős project majd még később lesz. Mármint majd akkor később, mikorra remélhetőleg kiderül, hogy pontosan hova is kell az a lámpa. Akarom mondani, majd egy füst alatt az is, hogy mégis melyik lámpa. Mert ugye azok még (mármint a lámpák) ebben a pillanatban még valahol a másik pincében hevernek.

   Mivel a fiókokat igencsak útban lévőnek éreztem (amúgy persze minden mást is), átvittem őket a tűzifás pincébe, ahol is még annál is jobban útban lettek, mint amennyire az előbb még itt voltak. Persze a pakolás nálam már csak ilyen...

   Ez itt ugyanaz a helyszín, mint amit az előző képen láttunk, csak ami fent jobbra volt látható, azokat az anyagokat betettem szembe, hogy teljesen felszabaduljon a kép jobb szélén látható falfelület. Mármint azért, mert egyre inkább úgy nézett ki, hogy oda álmodom, akarom mondani fogom megépíteni a mai cikk témáját képező polcost. Hogy mi kerül rá? Ahogy itt körbenéztem, kerülhet rá bármi, mert alany az aztán tényleg akad itt bőven!

   Íme a nagy terv, illetve annak még csak az alapja. A jobbról belógó fényes csík annyira felidegesített, hogy végre nekiálltam keresni számára egy végleges helyet. Mármint valami olyat, ahol már soha többé nem lesz útban.

   Ez itt már megint egy másik nap, ahol épp nagyban azt tekintem meg, hogy vajon visszanyerhető-e az a hely, amit a falból kiálló, illetve magát a falat alkotó gerenda vesz el. Ezt a problémakört egyszer már sikeresen kezeltem a másik pincében, mikor az eszterga, illetve annak ágya alá készítettem egy polcost.

   Ennek persze nem így kellene állnia, hanem épp fordítva. Szóval ezzel a képpel most csak azt mutatom meg, hogy épp akadt kézközelben egy önként jelentkező alany a bútormaradvány megemelésére.

   Ezzel a képpel persze még véletlenül sem azt mutatom, hogy malacom van (ami segédeszköz amúgy a fényképezőgépet segítette a fókuszálásban), hanem csak azt, hogy ha aláteszem a fiókot a fehér valaminek, akkor azt így már szépen be tudom tolni egészen a falig. Ez persze nem így lesz (illetve így, csak nem egy fiók fogja a bútort megemelni), hanem lesznek neki valamiféle rendesebb lábai.

   Az előző kép óta mindössze annyi változott, hogy bekerült hátra a fűnyíró. Hogy innen már tényleg csak az hiányzott? Hát ja... Közben persze alaposan újra és újra megálmodtam a dolgokat. Mármint a tényleges munkavégzés helyett. Az mondjuk igaz, hogy a 1618-as cikkem keretében időközben elbontottam a Samsung videót, valamint még néhány egyéb apróságot is, csak ugye ezektől ez a polcépítős project szemernyit sem haladt.

   Mondjuk ma sem fog, mert épp csak annyit ütemeztem be, hogy összenézzem végre a dolgokat. Ez a deszka például valaha egy IKEA polcrendszer része volt. Amúgy a szomszédtól kaptam. Mármint a polcok elbontása után a faanyagot.

   Bár szerintem nem kell különösebben ecsetelnem a terv nagyszerűségét, de attól én még igenis elmondom, hogy miután ezeket már rendre összecsavaroztam, meg persze kap a felépítmény a másik oldaláról is egy-egy lécet, felállítom, teszek bele néhány polcot, majd beviszem a pincébe, ahol is a látványának hatására felkiáltok: Kész! Hogy ez nem ma lesz, abban mondjuk egészen biztos voltam. Már csak azért is, mert tulajdonképpen nem is ezért jöttem le.
   Hogy mégis miért, ha nem ezért? Nos egyrészt a reklámújságok tartójának felújítása előtt még kell néhány réteg sárga festék az anyagaira, másrészt pedig mindjárt itt a tavasz (mikor ezt a cikket írtam, akkor legalábbis úgy volt), vettem virágmagokat, amikhez persze föld kell a palántázókba.

   Visszamentem az útszóró sós pincébe, majd csak úgy egyszerűen lekaptam a polcról két egyforma fadarabot. Bár ezek még véletlenül sem ide lettek leszabva, de attól még ide is jók lesznek. Az mondjuk igaz, hogy az innen nézve alsó jobb oldali sarkát majd hozzá kell igazítani a pincék közötti elválasztó falból kiálló gerendához (meg persze majd a másik fadarabét is), de az azért nem lesz egy nagy lélegzetvételű fűrészelés.

   Ezzel az összeállítással azt vizsgáltam meg, hogy ha az előtérben állítom össze a polcot, akkor át fog-e férni állítva az ajtórésen. Hogy miért akarnám így áthozni, azt most inkább hagyjuk, mert így utólag már magam sem értettem a dolgot.

   Mikor mindent visszatettem a helyére, illetve a polcoshoz előszedett anyagokat már csak ide, ezzel jelezve számukra, hogy most aztán már tényleg ők következnek (vagy jó szokásomhoz híven nem), és még az ajtót is rácsaptam a projectre, persze, hogy már csak akkor jutott eszembe a palántázó tálcák ügye. Bár hagyhattam volna a mindössze néhány percet igénylő feladatot másnapra is, de végül nem mertem megkockáztatni, hogy a tálcák holnap útban legyenek a polcépítés felé vezető rögös utamon.

   Bár nyugodtan vághattam volna a gatterral is, vagy kézben tartott dekopírral, de ez a bútorlap alá épített fűrészgép, ez kérlek annyira kényelmes, hogy csak állni kell előtte, taposni a pedált, nyomni a pengének az anyagot, hogy az valami csoda!

   A célra legmegfelelőbb anyagokat megtalálván, menten felmerült bennem két nyilvánvaló kérdés. Míg az első az volt, hogy azokat meg mégis melyik marha dugta be oda, addig a második természetesen az, hogy miért kellett őket ráadásul még el is torlaszolni.

   Miután a csavaros és az alátétes dobozt betettem ide fentre, majd kényelmesen elhelyezkedtem a bútor előtt a piros párnámon térdelve, mondván felcsavarozom a helyére először a legalsó polctartó párost, pont akkor jelent meg az új szomszéd, majd egyből elköszönt, mondván ma már nem vés tovább. (épp a földszint egyet újítja fel) Én persze ekkor már teljesen hiába kerestem az alkatrészeket, pedig rendesen körbe négykézláboltam a helyszínt.

   Mivel sajnos nem akadt itthon 4x30-as lemezcsavar, bár fájt értük a szívem, de kénytelen voltam távtartónak fakötésű alátéteket bevetni, mire fel megígértem magamnak, hogy elmegyek a csavarboltba, s bár ritkán kell, de attól még veszek egy doboz 4x30-as lemezcsavart.

   Valamint újabb 100 darab fakötésű 6-os alátétet is. Itt aztán elgondolkodtam rajta, hogy mennyire is lenne jobb nekem odaát, mikor a lomtalanítók azt mondják a holmimra, hogy micsoda rendes ember voltam, hogy ennyi 6-os fakötésű alátét maradt utánam. Ezt a polctartó elemet amúgy úgy kell nézni, hogy ezen nyugszik majd a még el sem készült, mármint még nem leszabott polc széle.

   Mivel még ezzel az alig valami munkával is igencsak meglehetős kupit sikerült varázsolnom (mármint a szétdobált fadarabokkal), hoztam a katicás szatyrot, persze némi tüzelővel megrakva, majd serényen rádobáltam a leeső darabokat. Ebből holnap a kályhában olyan jó meleg lesz...

   Már ha fel fogok tudni menni a szatyorral, vagy csak úgy egyáltalán a lépcsőn, miután ezt az immáron elkészültnek minősített bútort becibáltam a helyére. Mint az a kép alapján egyértelmű, az ajtórésen simán átfér. Na most ami viszont nem látszik, az a meglehetős súlya. A pluszban beépített deszkák ugyan szinte semmit sem nyomnak, a két bútormaradvány viszont meglehetősen nehéz. Már úgy értem, hogy ez nem ócska, mármint laza szerkezetű, amitől könnyű pozdorja, hanem még az a régiféle tömör anyag, amiben majdhogynem elakad a fúró.

   Szerencsémre nem kellett húzni, és még felemelni sem, elég volt csak billegtetni, s már jött is utánam mint valami kutya. Ez a kép már azt a pozíciót mutatja, amint épp befordulok vele a helyére. Mármint épp a pinceajtóban keresztben állva látjuk a polcost. Ide amúgy csak úgy fértem be, mármint ettől a szekrénytől, elkészíteni ezt a kihagyhatatlan képet, hogy átmásztam a polcos közepén.

   Ez pedig itt az alsó. Bár úgy néz ki, mintha nem lenne hely, ez azonban nem igaz, ugyanis ha elrakom onnan azt a fiókot, majd mögüle a léceket áttámasztom a frissiben készült bútor innen nézve belső oldalának, akkor már igenis van! Na jó, majd csak lesz, ha a dolgokat tényleg mind a helyükre pakoltam.
   Hogy ezt meg mégis miért nem most? Nos azért, mert már 8 óra is elmúlt, ránőtt a pofámra a pormaszk, kicsit elegem lett az egészből, illetve a pakolást jobb lenne a polclapok leszabása és becsavarozása utánra halasztani. Már ha tényleg úgy lesz.

   Szóval ezt a részletet majd csak valamikor máskor kerekítem egésszé. Már úgy értem, hogy nem a jelen cikk, hanem mondjuk az apró elmaradások a pincében nyolc című, kismillió elmaradt apróságot egésszé kerekítő eposzom keretében.

   Ennek a képnek a "fiók" címe mindjárt három, pontosabban szólva négy fiókra is utal. Míg az egyes számú az, hogy a már "többször is majdnem elestem benne" státuszú fiókot mérgemben feltettem a már majdnem kész bútor már használható tetejére (vagy polcára, vagy mire), addig a kettes számú az, hogy a két láb közötti résbe valószínűleg készíteni fogok egy ugyanolyan földön guruló fiókot, mint amilyet a múltkor is. A hármas és a négyes pedig a helyére betolt két fiókot jelenti. Mivel ezeket (mármint a két fiókot) a másik pincéből elhoztam, ott most újra lett egy kis hely. Itt meg ugye pláne, épp csak be kell tennem a helyükre a polcokat, előtte persze majd még le is kell őket szabnom, és már pakolhatok is rájuk.
   Na most amit még a pincék közötti kószálásom alkalmával kitaláltam, az egy olyan helycserés támadás, aminek az lenne a lényege (azért a feltételes mód, mert még nem döntöttem el, hogy tényleg nekiállok-e), hogy az ebben a pincében lévő két colos ócska bútorlapokat megcserélem a lomos pincében lévő szépekkel. Hely ettől ugyan semmivel sem lenne több, de innentől kezdve legalább egy helyen lennének azok az anyagok, amiket használni szoktam. De ez már innen nagyon messzire vezet...

   A nap zárásaképp megnyitottam egy a múltkori komoly szintű selejtezés ellenére is megmaradt fagylaltos dobozt a pormaszk előtt, ami - mivel nem írtam rá, hogy mi van benne - legközelebb (mikor majd keresem) biztosan nem kerül elő...