Első komolyabb erősítőm
(már ami megmaradt belőle)

Szóval az úgy volt, hogy arról szó sem volt, hogy ma szét fogok szedni egy erősítőt.
Mindössze néhány már szétbontott kacatot hoztam le, melyeknek egy része ide,
a trafós polcra való. Például az apukám barkácsolta csengőtranszformátoros
tápegység, meg a csengők. Ezek már annyira útban voltak a lakásban, hogy
lehoztam őket a helyükre. A fényképezőgépet csak rutinból tettem zsebre.
Mit tudom én... Hátha belefutok valami megörökítendőbe,
a lakás és a pince közötti hosszú úton.

Ahogy a trafós polcon matattam, egyszer csak kezembe akadt ez. Na most ha ez volt
a plafonról lógó modellrepülő világításának trafója, akkor mégis mihez lehetett
a minap boncolt másik tápegység? Régi dolgok ezek, ki emlékszik már...

Ez nem az a doboz, amiben a ma bemutatott erősítő lakik, hanem csak egy hasonló.
Ezt csak azért kaptam le a polcról, mert ebben tartok egy bizonyos típusú lomot,
amiből egy darab a kezembe került a lakásban, és azt is lehoztam a többihez.
Amúgy mekkora áldás volt egy ilyen doboz! Ha belegondolunk, alig valami
munka a legyártása. Ki kell vágni alumínium lemezből a formát. Külön az
alját, külön a tetejét. Aztán a tetején van négy darab 90 fokos hajtás, az
alján meg kettő. Na de hogy csináljam meg ezt egy lakásban? Se anyag,
se lemezhajlító gép. Ha korábban hozzáfértem volna ilyen dobozokhoz,
akkor talán nem szedtem volna szét szinte mindent, amit csak építettem.

Már annyiszor meséltem, hogy nekem mindig a dobozzal volt bajom, de ha egyszer
ez volt az igazság... Mivel a doboz elkészítése mechanikai munka, abban pedig
sosem jeleskedtem, ez nem is csoda. Például apukám hozott nekem egy ilyen
lemezjátszót az egyik iskolai selejtezésből. Nem a lényege, vagyis a lemezjátszó
miatt, hanem csak azért, mert a doboza könnyedén újrafelhasználható. Ledobtam
a tetejéről a lemezjátszót, kapott helyette egy tábla alu lemezt. Persze ezt is apukám
szabta le a gyárban. Innentől kezdve hol a több autórádióból összeépített sztereó
rádióm lakott a dobozban, hol az Unitra M531-es magnóból átbuherált sztereó
erősítő. A végén, mikor már egyikre sem volt szükségem, összefűrészeltem
a dobozt. Már úgy értem, hogy kisebbre. Mivel szétszedhető, és az elemei
az alumínium mivoltuk okán könnyedén megmunkálhatók, semmi perc alatt
CB rádió (President Grant) méretű lett. Azonmód bele is költözött egy tápegység.

Ahogy a pincében tébláboltam, egyszer csak megláttam a polcon ezt a régi erősítőm.
Az mondjuk igaz, hogy ezen a képen olyan nagyon nem látszik, hogy mégis melyik
lehet az, de úgyis elárulom. Az a nagyon lyukacsos elejű alumínium doboz az.
A rajta látható fekete órásrádiót, ami amúgy orosz, azt már rég szétszedtem.
A felülre rejtőzött Videoton rádiót is. A légnedvesség regisztrálót azonban
még nem. Szóval szétszedett, és szét még nem szedett tárgyak hevernek
egymáson, mondhatni békés összevisszaságban. De mi az a hangszóró
csatlakozós kábel a jobb sarokban, az erősítő és a HDD fiók között?

Ez kérem egy detektoros rádióhoz való, úgynevezett nagyohmos fejhallgató.
Ez miért nem a készülő rádiós oldalamhoz gyűjtött cuccok között van?
Itt egy kicsit megszakadt a történet fonala, ugyanis fogtam a fülest,
feljöttem vele a lakásba, mondván hogy beteszem abba
a dobozba, amelybe igazándiból való.

Ha már úgyis előkapom a készülő rádiós dobozt, gondoltam leszedegetem a polcok
széléről, a szintén rádiókészítéshez begyűjtött más aprólomokat is. Az a fehér
karika például egy olyan csődarab, amiről elfogyott a cellux ragasztószalag.
Ha találok egy olyan csövet, amiben elfér, és el is forog, akkor már meg is
oldottam az antennakör és a visszacsatolás szabályozásának problémáját
egy visszacsatolt audion rendszerű rádióban. De ez aztán
már tényleg nagyon a jövő zenéje...

A motoros hajsütővas, a Kenwood RDS autórádió, meg
a nagyon hülyén kinéző órásrádió csak háttérül
szolgálnak a három papírhengereknek.

Hogy már megint az a doboz kell, amit a polcos legtetejére tettem...
De legalább a Rossija és a Meridian rádiókat már szétszedtem.

Ilyenkor van az, hogy elkezd tikkelni a szemem sarka, ugyanis még véletlenül
sem arról van szó, hogy már meg is töltöttem a dobozt, hanem arról,
hogy a doboz már korábban megtelt. És ez nem ám az első,
hanem már a sokadik rádióépítő alkatrészes doboz!
Csak az a weblap, az nem akar összeállni...

Mérgemben, hogy a doboz megtelt, másik üres pedig már csak a pincében van,
kikaptam egy üres IKEA fiókosból a fiókot, és ebbe hajigáltam bele
az alkatrészeket. No de hol van a fejhallgató, amivel ez az
egész mizéria kezdődött? Lent hagytam a pincében.
 Hogy rend? Rend kérem, az nem lesz itt soha!

Szóval az úgy volt, hogy mikor az az erősítő készült, amiről ma szó lesz, már ha
egyszer a mellébeszélés után odajutok, akkoriban még nem álltak a pincémben
élére állítva a Hi-Fi cuccok. Volt egy Select 722 asztali rádióm, meg az ezen
a képen a bal sarokban élére állítva látható Tesla B444-es magnóm. Aztán
lett az Unitra M531, amiből a korábban már mutatott Tesla NZC 100-as
dobozába átműtöttem a sztereó erősítőt. Nem volt ez rossz, csakhogy
egy házibuli alkalmával leégett. Nekem úgy dereng, hogy ideiglenesen
atyám NZC420-as lemezjátszóját használtam erősítőnek. Utóbbi adatban
már nem vagyok egészen biztos, merthogy az a lemezjátszó kint van a telken,
miközben itthon is van egy! Mindezt úgy, hogy biztosan tudom, hogy egyet
a hangfalaimmal együtt eladtam Tomi barátomnak. Szóval a lényeg, hogy
kellett egy erősítő, de nagyon. Vásárlásról szó sem lehetett! Boltban csak
az Orion és a Videoton Hi-Fi tornyok erősítőit lehetett kapni, valahol úgy
tízezer forint magasságában. A nyolcvanas évek közepén ez nekem több
mint három havi fizetésem volt. Ha nem érted, vagy nem érzed át az
erősítőépítés lényegét, indíttatását, mozgatórugóit, akkor szorozd
meg a havi kereseted hárommal, és gondolkodj el rajta,
hogy vennél-e annyi pénzért egy erősítőt.

Az erősítőépítési láz igazából a 70-es 80-as évekre futott fel. Az igények ébredtek,
megnőttek, hiszen volt már műsorforrás (magnók és lemezjátszók), hangfalak, de
igény szerinti erősítő az nem akadt. Tulajdonképpen csak az Orister és a hozzá
hasonló, ellenben nem különösebben kedvelt AET210-es volt a boltokban.
Én a részemről a vásárlás helyett inkább nekiálltam építeni egy olyan erősítőt,
ami megfelelt az igényeimnek, vágyaimnak. Például olyan erősítő, amin monitor
gomb is van, hogy legyen értelme az AKAI orsós magnó azonos nevű funkciójának,
olyan aztán végképp nem volt a boltban. Persze be lehet építeni egy ilyen kapcsolót
egy gyári erősítőbe, csak akkor hol van még a többi igény? Nyitásnak vettem egy
alumínium dobozt, merthogy ezt az anyagot, ha korlátozásokkal is, de azért meg
tudtam itthon munkálni. Úgy kell elképzelni a dolgot, hogy nincs pince a rengeteg
géppel és szerszámmal, csak az az íróasztal (illetve az ő elődje), amit a szobámban
látni. Reszelő és amerikáner. Ugyan volt villanyfúró, de valami nagyfordulatszámú
EVIG, ami annyira pörgött, hogy képtelenség volt vele normális munkát végezni
alumíniumban. Az előlapnak alkalmazott szikosztirol lemezt meg elolvasztotta.
Tehát maradt az amerikáner, mert akkoriban még nem volt meg a kicsi kék
lassú fordulatú akkus fúró. A képen látható dobozba pedig visszatettem
végre azt az alumínium szalag tapétacsíkot, amit évek óta itt tartok.
A fatapéta maradék még abból a fél méterből van, amivel
egy korabeli kisrádiómat tapétáztam le.

A fel nem használt dobozba is be volt tervezve valami, de már nem tudom, hogy mi.
Érdekes, hogy nem egyezik a két doboz mérete. Ez - ha egymásra teszem őket -
nem mutat valami jól, de ez nem akkora probléma, ugyanis kitaláltam egy
trükköt, amivel a különböző méretű dobozokat közös nevezőre
lehet hozni. Ezt is majd mindjárt megmutatom.

Ez a hirdetés ugyan nem a 80-as évek közepéről, hanem a Rádiótechnika újság
1990 májusi számából való, de attól még érzékelhető a különbség a (gondolom
időközben felment árú) doboz 508 forintos tétele, és a tízezer forintos gyári
erősítő ára között. Párszáz forintot csak könnyebben kiad (kinyög)
az ember, mint mondjuk három havi fizetését egyszerre.

Na ez az a trükk amit a nem 42 centi széles doboz szabványos méretűre hozására
kieszeltem. Persze nem egy nagy találmány, és nem is az enyém. A toronyba
csavarozható készülékeknek volt a doboznál szélesebb előlapja. Itt persze
nem a rögzítés, illetve a rögzíthetőség volt a cél, hanem az, hogy ne
legyen keskenyebb az erősítőm, mint a 42 centi széles
AIWA F220-as kazettás magnóm.

Ritka nagyon egyszerű megoldás a problémára, hogy az előlap kétoldalt kicsit
lelóg a dobozról. Az előlap anyagát képező szikosztirol lemezt lehetett kapni
boltban. A dekorosok használták, és sika lemeznek hívták. Aki kifejezetten
olcsón akarta megúszni az előlap anyagbeszerzését, és elég bátor is volt,
az elhozta a busz hátuljából a táblát, merthogy az is ebből az anyagból
készült. Én szerencsés voltam, nekem apukám hozott ilyen lemezt
táblaszám a gyárból. Még most is van belőle elrejtve valahol.

A készülék hátlapja. A mindenféle dobozaimmal ellentétben, ebben a dobozban eddig
még soha semmi más nem lakott. Illetve ez még azóta sem lett újrafelhasználva.
Ennek tényszerűen az volt az oka, hogy rájöttem, hogyan lehet szerezni
a raktárból (József telefonközpont) úgynevezett 30x40-es fatáblát.
Mivel a fa egyrészt masszívabb mint az alumínium, másrészt pedig
a rendelkezésemre álló szerszámokkal könnyebben megmunkálható,
ezért a QUAD405-ös után építésem, illetve az előerősítőm
és a tízsávos hangszínszabályozóm is fadobozba épült.

A nagy lyukban volt a 220-as kábel bevezető gumija.
A következő négy lyuk tartotta a hálózati trafót.
A jobbra látható nyolc pedig a hűtőbordát.
A nyolcból négy csavar magukat
a végtranzisztorokat.

Ezek voltak a DIN szabványú hangfalcsatlakozók helyei. Miután ezekkel meggyűlt
a bajom, eldöntöttem, hogy ilyet márpedig többé soha a büdös életbe semmibe
sem szerelek bele! Mondjuk én voltam a hülye, mert én építettem be őket.
Pontosabban szólva: Én építettem be őket kicserélhetetlenül. Mögöttük
közvetlenül a két puffer kondi volt, felette pedig a tápegység panelja,
ami rá volt forrasztva a trafóra. Esélytelen volt odaférni hozzájuk!

Még a tuchel csatlakozók vannak többségben, de már az RCA harang aljzatokat is
bevetettem. Ahhoz képest pedig, hogy az asztalomnál ülve furkáltam a lyukakat
egy öreg amerikánerrel, egészen szép kerekek lettek. Már csak azért mondom,
merthogy tudok csigafúróval ötszögletűt is. Bevallom őszintén, hogy nem
emlékszem rá, hogy lett volna ebben az erősítőben RIAA, pedig oda
van írva. Szerintem a RIAA korrektort beépítettem a lemezjátszómba.
Tudott még fogadni az erősítő egy rádiót és két magnót, valamint monitor
csatlakozója is volt, ha már egyszer három fej van az AKAI 4000 DS orsósban.
Az "ekvalizer" feliratú tuchel aljzatba (az volt valaha a lyukban) a tízcsatornás
hangszínszabályzómat lehetett volna bedugni. Már persze csak akkor, ha ezek
ketten egyszerre léteztek volna, de szerintem ez nem így volt. Ez az erősítő
már rég romjaiban hevert, mire az a hangszínszabályzó elkészült. Mivel
a hangszínszabályzót elajándékoztam, ezért nagyon úgy néz ki,
hogy őt sajnos már nem fogom tudni megmutatni.

Erre fel tessék! Találtam a családi fotóarchívumban egy képet a hifitornyomról,
amiből ha elmosódottan is, de kiollózható volt ezen rengeteg gombos csoda.
Amúgy a tolópotméterek beállítása nem tükrözi az akusztikai ízlésem.
Ezt a dobozt azért ajándékoztam el, mert már eleve be sem volt
kötve a rendszerbe, később pedig a könyvespolc legtetején
lakott. Gondoltam Karcsi barátom legalább örül neki,
Ő ugyanis még nálam is jobban szereti a gombokat.

A hangszínszabályozóval ellentétben, erről az erősítőről sajnos nem találtam képet.
Már úgy értem, hogy még fénykorából. Most meg már ugye meglehetősen
rozzantul mutat, a tekerő és a nyomógombjai nélkül. Az azért még
így is látszik, hogy egyrészt valaha szép volt, másrészt pedig
a 80-as évek közepén még csak hasonlót sem
lehetett kapni a boltokban.

Balra a műsorforrás választó, jobbra pedig egy olyan, ami a hétköznapi erősítők
mono / sztereo átkapcsolója, csak kissé felturbózva. A mono és a sztereo érthető,
a "tunning" azonban már magyarázatra szorul. Majd el is mondom, ha odaértem.
A legfelső kapcsolóállás a "linear" emlékeim szerint kikapcsolta, illetve egy az
egyben kiiktatta a hangszínszabályzó fokozatot. Természetesen eredetileg
nem lehetett a kapcsolók mellett belátni a dobozba, mert volt
belül fekete takarólap a kapcsolókarokon.

Szerintem ez a kapcsolókar sokkal szebb (nem olyan durva), mint
ami az ORION gépein, például az ST240-es tuneren volt.

Szerintem ezt egy "n" betűvel kellett volna írni, de mindegy.

Valamint a "volume" felirat esztétikailag hibás, mert nem
középen (a két fehér pötty között) helyezkedik el.

Mondjuk semmi baj, mert direkt lett ilyen. Akarom mondani, a többi felirat sincs
középen. A hangszínszabályzó gombokat pedig nem "high" és "low" feliratokkal
illik jelölni, hanem a "treble" és "bass" az általánosan elfogadott angol kifejezés.
A "middle" felirat viszont illik a középhangszíneket szabályzó gombhoz. Ilyen
gomb viszont nem volt szokás az erősítőkön. Olyasmi, hogy elmondom egy
boltosnak, hogy miket szeretnék, és ő erre ajánl valamit, na az meg aztán
végképp elképzelhetetlen volt. Esetleg azt ajánlotta, hogy talán a Bécsi
út másik végén. Be lehetett menni a BÁV (Bizományi Áruház Vállat)
valamelyik boltjába, és ott lehetett csurgatni a nyálat a pult mögötti
polcon díszelgő nyugati vagy távol-keleti csodák láttán. Persze
pénzünk ezekre még annyira sem volt, mint a hazaiakra.

Elfordítottam a képet oldalra, hogy ne lógjon ki a monitorból.
A "phones" értelemszerűen a fejhallgatót jelenti, az "out"
egy tartalék kimenet, az "in" pedig egy szintén tartalék
bemenet. Ezek hárman belülről nézve 6,3-as jack
aljzatok. No de azt hogy oldom meg, hogy ne
látszódjanak az őket rögzítő anyák?

Ez eddig jó, csakhogy így meg el fog állni a belső
alumínium előlaptól a külső műanyag előlap.

Íme a megoldás a problémára. Vagyis bele kell marni szintben a külső
műanyag előlapba hátulról, s az így keletkezett mélyedésben
éppen elférnek, a jack aljzatokat rögzítő csavaranyák.

De ilyet aztán tényleg csak célszerszámmal lehet csinálni. Az ilyen mélyedés
előállításához szükséges fúró úgy néz ki, mint a kéttollú kulcs. Francba!
Most vehetem elő a gépet, meg szúrhatok be ide egy újabb fotót...

Ha nincs a feladathoz marógépünk, akkor ez a fura szerszám is megteszi.
Amúgy arra is jó, pontosabban szólva arra való, hogy nagy átmérőjű
lyukakat fúrjunk vele központosan, illetve szép szabályos széllel.

Sokkalta egyszerűbb a kerek nyomógomboknak kerek lyukakat fúrni, mint
a négyszögleteseknek ilyen szép hosszú csíkot. Aki szegletes gombot akar?
Az igenis szenvedjen meg érte! Amúgy a bal oldali jel a csatornafordítást
jelenti. Legalábbis nálam. Mikor ezt megnyomtam, akkor megfordult
a jobb és a bal oldal. Mikor még vannak a rendszerben mono gépek,
jól jön ez a gomb. A gyakorlatban sokkal egyszerűbb megnyomni, mint
kábeleket átdugdosni. A monitor feliratú gomb (illetve ezen a képen sajnos
már csak a helye látszik) átkapcsolta az erősítőt, hogy a kiválasztott műsorforrás
ellenére, mégiscsak az AKAI magnó jelét juttassa a végerősítőre. Mikor ezt
megnyomtam, egyből vissza tudtam hallgatni, hogy milyen lett a felvétel.
Hogy a "Q" mögött rejtőző kapcsoló mit kapcsolt, arról fogalmam sincs.
Ha ennyire nem dereng, biztosan nem lehetett valami fontos funkció...

Ugyan belülről egy Isostat kapcsolósor volt, de középen hiányzott belőle egy
kapcsoló, ezért kívülről két sornak mutatott. A power gomb értelemszerűen
bekapcsolta az erősítőt. Az "Ekv" a külső hangszínszabályzót iktatta be.
Az In/Out nyomógombbal azt lehetett kapcsolni, hogy az ekvalizer
a bemenetekre, vagy a kimenetekre legyen hatásos. Az Out
esetében a hangszínszabályozón keresztül lehetett
felvételt készíteni. Az R/S fogalmam
sincs, hogy mit csinált.

Itt laknak, illetve részben már csak laktak a visszajelző LED-ek. A kivezérlésjelzőt
időközben újrahasznosítottam a Karcsinak épített előerősítőben. Ahogy nézegettem
az előlap ezen részletét, egyszer csak beugrott, hogy mit is csinált pontosan az előbbi
képnél megemlített R/S kapcsoló. A kivezérlésjelző alsó LED sorát kapcsolta át,
hogy az "S", vagyis a sztereó különbségi jel szintjét mutassa. Ha nem mutatott
semmit, akkor értelemszerűen mono volt a műsoranyag. Ez minek kellett...

Csak úgy mutatom, hogy mennyire ügyes is vagyok én. Már úgy értem, hogy 3 D
az előlap. Amúgy meg nem ferde, hanem csak nincs rendesen betolva a helyére.
A fényezés hígított Wallkyd fekete színező pasztával készült, mert akkoriban
ez a festék adta a legszebb és egyben a legtartósabb matt fekete színt.

Íme a visszajelző panel hátulról. A bal oldali két csíkban volt a kivezérlésjelző
LED-ek sora, aminek az elektronikája szintén ide volt felcsavarozva.

A LED-eket tartó segédelőlap kivehető az előlap mögül.

Ez a mechanikai megoldás akár feleslegesnek is nevezhető, azonban gondoljunk
csak bele, hogy mégis hogyan feliratoztam volna a mélyedésben az Alfaset
betűkészlettel. Mindjárt érthetővé válik, hogy miért van így. Valamint
ha elrontom a LED-eknek szükséges hosszúkás lyukakat, akkor csak
egy kis darab műanyagot csesztem el, nem pedig az egész előlapot!

Van ami egyértelmű, de hogy az egyes betűk miféle funkciókat takartak, az már
rég elveszett valahol az idő ködében. A lényeg, hogy mikor még egyben volt
a doboz, ahogy nyomkodtam a gombokat, felváltva világítottak a LED-ek.

Krumpli kis forrasztásaim a LED-eket tartó panel hátán. Ez az erősítő valamikor
a 80-as évek közepén készülhetett. Sajnos mindig bajban voltam a számokkal,
szerintem ugyanis teljesen felesleges adat, hogy mi mikor volt. Hogy aztán
melyik melyiknek következménye, azt nem tudom. Lényeg a lényeg,
a hétjegyű személyi szám bevezetéséig nem tudtam megmondani,
hogy mikor születtem. Illetve az 1963 azért megvolt, de a többi
egyáltalán nem. Például mind a mai napig nem vagyok képes
megjegyezni, hogy mikor van a névnapom. A februárt már
sikerült memorizálnom, de hogy melyik nap van Géza?
Mondjuk eddig még csak ötven akárhányszor volt...

Az előlap belülről nézve. A belső fényezés hiánya miatt megmaradt rajzokból
egyértelműen látszik, hogy az elsőnek felvázolt elképzelésemet később
kissé módosítottam. Kicsit összébb kerültek a dolgok, merthogy
az előlap dobozon történő túlnyúlása miatt nem lehet
kihasználni az előlap teljes szélességét.

A szikosztirol lemez toluollal olyan jól ragasztható, hogy szinte esélytelen dolog
letörni innen ezt a kis pulpitust. Valósággal összenő a hígítótól a két anyag!
Szerintem ha megpróbálnám letörni, kiszakadna egy darab az előlapból.

Ha nem is épp piros hasáb, de legalább sárga. Könnyű megmunkálni,
és az anyaga egyezik az előlapéval. Pár ilyen kis felragasztott
pucuka, és máris nem látszik az előlapon semmi csavar.

A bemeneti műsorforrás választó és az üzemmód választó kapcsoló.
Ugyan teljesen egyedi, gyönyörű, de mivel nem vettem
többet, csak ezt a kettőt, ezért pótolhatatlan.

De még ha lenne is másik, kicserélni akkor is képtelenséggel határos feladat.
Ugyanis az úgy volt, hogy a résen keresztül csak úgy dőltek
befelé a hátlapi csatlakozóktól és a mindenféle
panelekről ide bekötött kábelvégek.

Úgy nagyjából így nézett ki, csak néhány dolog már nincs meg belőle. A teljes
előerősítő és hangszínszabályzó rész a kivezérlésjelző panelekkel együtt
átkerült a Karcsinak épített előerősítőbe. Az eredeti végfok panelek
sajnos rommá égtek. Az üzemmódváltó kapcsolósor ki tudja már,
hogy merre jár. A kapcsolós dobozomban legalábbis nincs benne.
Volt még a dobozban valahol egy teljesen különálló erősítő, a fejhallgató
kimenetnek. Amolyan kis vasgyúró áramkör volt. Mikor a végfokok épp rommá
égett állapotban leledzettek, olyankor kínomban, hogy míg megjavítom, addig
is szóljon valami, a füles erősítőjéről jártak a hangfalak. Persze éppen
csak szobahangerőt tudott, de hétköznapra azért még megfelelt.

A képen látható hűtőbordát nem így kell használni! Konkrétan hatalmas
hiba betenni a hátlapot a hűtőborda és a tranzisztorok közé.
Sajnos nem csak ez az egy baja volt a végfoknak...

Ez nem az eredeti végfok panel, hanem ez maga a szégyen! Mivel az eredeti végfok
az általam zsinórban elkövetett hibák miatt szarráégett, a végén kínomban már ezt
a szörnyű, valamint igen csekélyke teljesítményű panelt szereltem be helyette.
Ez egyrészt képtelen volt leégni a LED sornak készült gyenge segédtápról,
másrészt semmiféle kárt sem volt képes okozni a hangfalaimban, ami
egy nagyon fontos szempont volt. Harmadrészt szobahangerőig
tökéletesen megfelelt. No de miből volt a végfok, a két
jobb sorsra érdemes TDA2002-es IC előtt?

Úgy dereng, hogy ez a rajz gyári Texas ajánlás. A tápfeszültség +/- 42 voltra történő
emeléséről azonban a leírásban szó sem volt! Valamint a végfok nyugalmi áramát
beállító tranzisztort is a hűtőbordára kell szerelni. Na menjünk csak egy kicsit
még visszább. Ez a rajz szerepel a Rádiótechnika 1977-es évkönyvében.
A cikk címe: Hi-Fi erősítők építése tranzisztorral és IC-vel. A szerző
Sipos Gyula. A cikkben leírtak szerint ezt az erősítőt igen sokan
megépítették, mindenféle terhelésekre, különböző tápfeszültségekkel,
egészen változatos félvezetőkészlettel. Tulajdonképpen mindenkinek bejött,
kivéve természetesen nekem. Ez a tény, ez egyértelműen engem minősít. Már úgy
értem, hogy le. Mondjuk az már igaz, hogy a változatos félvezetőkészlet nálam
azt jelentette, hogy a PNP tranzisztor ASZ1017 volt, míg az NPN 2N3055.
A drótmalac huzalozástól gerjedt az egész miskulancia! A hangszórókimeneten
a nulla egyenfeszültség pedig semmiképp sem akart beállni. Lényeg a lényeg, addig-
addig nézegettem a kapcsolási rajzokat, mígnem arra a következtetésre jutottam,
(persze tévesen) hogy az eredeti rajz a hibás. Ez amúgy simán előfordulhatott,
hiszen az említett cikkben a 10-es ábra például hibás. Amit ezen a Móricka
rajzon látunk, az az általam módosított verzió. Ez így már tényleg stabil,
még akkor is, ha valóban változatos félvezetőkészletet használunk,
és kifejezetten trágya módon lapátoljuk össze az alkatrészeket.

Eredetileg valahogy így nézett ki a végfok felső oldala. Illetve természetesen
ezzel szimmetrikusan az alsó is. Szerintem a pirossal jelzett ellenállás
nem így való oda, hanem úgy, ahogy én kötöttem be, vagyis
a végtranzisztorok bázisa és emittere közé.

Valahogy úgy, mint ezen a hasonló felépítésű, bár nem műveleti erősítő meghajtású
végfokon látjuk. Vagyis tapasztalatom szerint párhuzamosan kell az a 150 ohmos
(itt 1k) ellenállás a végtranzisztor bázisa és emittere közé. Persze azóta már
tudom, hogy én voltam a tettes a borzasztó hozzá nem értésemmel, de
ez most már lényegtelen. Amúgy az eredeti végfokozat paneleket
nem én építettem, hanem úgy kaptam. Hogy konkrétan honnan, arról
fogalmam sincs. Az biztos, hogy úgy nyomta valaki őket a kezembe, hogy
hibásak. Mivel ezzel a kapcsolással korábban már alaposan eljátszottam, ezért
csak ránéztem a panelra, felismertem a rajzot, és már tudtam is, hogy mi a baja.
Legalábbis szerintem. Átfordítottam a négy ellenállást, hoztam a raktárból
nyolc zsebtelepet próbatápnak, rádrótoztam a panelekre valamiféle
teljesítménytranzisztorokat, és nagy örömmel jól megbőgettem
az erősítőt. Illetve ez még nem volt az, hiszen csak ezután
kezdtem körbeépíteni a végfokozatok paneljait
a többi szükséges alkatrészekkel.

Ha betartom az eredeti ajánlásokat, még akkor is illett volna kétszer ennyi
hűtőbordát bevetni. Ráadásul úgy kellett volna, hogy közvetlenül a bordára
legyenek csavarozva a tranzisztorok. Sipos Gyula olyan érthetően leírta,
hogy mit, miért, és azt hogy, és hova, hogy szinte csak készakarva
lehetett elcseszni az általa közölt építési cikkeket.

És akkor feltettem az i-re a pontot ezzel az elméretezett hálózati trafóval. Ez neki
a primer oldala. No nem az a hiba (ha csak nem életvédelmi szempontból), hogy
a nagyáramú szekunder tekercsek közös kivezetéseit is ide vezettem ki, hanem
az, hogy elszámoltam a trafót. Vagy a csuda tudja, hogy mi történhetett.
Nincs a dologra semmi értelmes magyarázatom, vagy mentségem.

A 12 volt a LED-eknek van. A 25 volt az előerősítőnek. A 0, 6, 18, 24 akárminek.
A lényeg persze a két középső vastagabb tekercselő huzal, amihez 30 volt van
odaírva. Gyök kettőször harminc az negyvenkettő. 42! Már úgy értem, hogy
az eredeti maximum 30 voltos feszültség helyett. Ezt a +/- 42 voltot persze
a közelébe sem lehetett ereszteni az eredetileg ajánlott tranzisztoroknak.
Ez tulajdonképpen nem akkora hiba, hiszen úgy nagyjából 50-100 forint
volt bármilyen erősebb tranzisztor, vagyis nyugodtan betehettem a kapható
legerősebbet, mégpedig a BD249-250/c párost. Amíg nem hajtottam túl, vagyis
megmaradtam 20-30 watt környékén, addig nem volt semmi baj. Akár hónapokig is
jól elvolt a végfok, időnként némi óvatos bőgetéssel. Egyszer próbából lemértem
a teljesítményét. A 3,9 ohmos (ez volt a dobozban) műterhelésemre 90 wattot
produkált. No nem csak ez volt a baj, hanem még az is, hogy a hangfalaim
a legolcsóbb, de azért már háromutas Videoton dobozkák voltak. Ezek
párja újonnan nem volt 1.500 forint. Persze, hogy nem bírták benne
a hangszórók az esztelen bőgetést! Szóval hol új hangszórókért,
hol meg új végtranzisztorokért zarándokoltam a Keravillba.

Ezt a trafót nemhogy én tekercseltem, hanem még a csévéjét is magam készítettem.
Mivel a nagyáramú rész került legfelülre, ezért nem lett volna lehetetlen küldetés
újratekercselni. Mennyi tranzisztor és hangszóró árát spóroltam volna meg...

Ebben a tápegységben sehol semmi stabilizátor sem volt, csak diódák meg elkók.
A sárga hasáb pedig rövid volt, ezért összeragasztottam belőle kettőt.
Hoppá! Újabb hibás részletet szúrtam ki! A tápegységben
mindössze egyetlen biztosíték van, és az is a közös
ágban, vagyis a testvezetékben. Nem csoda,
hogy ez így nem védett meg semmitől...

A fóliarajzolat girbegurba kézimunka. Még az a szép, hogy vaskloriddal marattam,
és nem a Miniplex fúrógéppel martam, ami amúgy bevett szokásom volt.

Ez a két filigrán elektrolit kondenzátor szűrte a végfokok tápfeszültségét.
Az előerősítőnek és a LED-eknek is teljesen különálló tápjuk volt.

Mivel a doboz alacsony, a tápegység panelja alatt meg kevés volt a hely,
ezért kénytelen voltam az elkóknak magam barkácsolni tartólemezt.
Már úgy értem, hogy a gyári, azaz a kukák mellé kidobott roncs
tévékből kitermelhető felfüggesztés ide sajnos nem volt jó.
A lyukak láthatóan nem pont a jelölésre sikerültek, de mivel
ez is meg a doboz is alumínium, ezért ennek nem volt semmi
különösebb jelentősége. Legfeljebb majd görbülnek egy
kicsit, mikor összehúzatom őket a csavarokkal.
Ennyi elég is lesz mára a szerző pontos
munkához fűződő viszonyáról.

2200 mikro 63 volt. Mivel nincs a pincében kapacitásmérő, ezért nem mérem le,
hogy mennyi maradt meg belőle. Az MM elkók minősége alapján merném
állítani, hogy mind. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy hiányos maradjon
ez a cikk, azért lementem a pincébe és felhoztam a kondi pakkot.

A kondenzátormérőm építése tulajdonképpen befejezett projectnek tekinthető,
eltekintve attól az apró részlettől, hogy a mért kondenzátort oda kell szorítani
a nyáklaphoz. Ez nem probléma, legalábbis abban az esetben nem, míg kis
értékű a kondenzátor. Ugyan ráírtam a dobozra, hogy csak 100 mikrofarádig
mér, de ez nem teljesen igaz. Mér ez tovább is, csak győzzem odaszorítani annyi
ideig a kondenzátort, míg legalább néhány mérési ciklus lezajlik. Ez egy 2200 mikrós
kondenzátor esetében hosszú másodperceket jelent. Már évekkel ezelőtt kidolgoztam
a megoldást. Rá kell forrasztani a panel két sarkára egy-egy banánhüvelyt, melyekbe
nagy kapacitású kondenzátormérés esetében átdugom a mérőkábelt a multiméterből.
Vajon van idefent a lakásban forrasztható külsejű (értsd csupa fém) banánhüvely?
A múltkor, mikor a pultot építettem a pincei asztalra, és közben kiborítottam
négy dobozt, akkor láttam, hogy az egyiken csatlakozók banándugók volt
a felirat. Vagyis megeshet, ha rend van, nem találok a lakásban aljzatot.

De szerencsére akkora rend azért nincs. Ez egy amolyan vegyes ficak az egyik
szortimentben. A bal felső sarokban - mindenféle rendezés nélkül - első blikkre
ott vigyorog a keresett réz banánhüvely. Tőle kicsit jobbra, az a hármas
csavar lábú szürke kupak pedig a korábban mutatott NZC100-as
lemezjátszó eredeti lába. Szóval még egy cikken
belül is milyen kicsi a világ...

A minap nekiugrottam és átnéztem, hogy hol tartok a szétszedtemmel.
Azokra az anyagokra vetettem egy pillantást, melyeket előre begyűjtöttem.
Például ilyenek, hogy van valahol a pincében valami jelfogó meghúzási idejét
mérő műszerem, és annak megtaláltam a reklámját a Rádiótechnika újságban, s
hogy mikor majd a cikket írom ne kelljen keresnem, előre kimásoltam az adott
oldalt. Nyitottam egy lehetőség szerint beszédes nevű (az adott témára utaló)
mappát, és beledobtam a reklámról készült képet. Mivel szándékom szerint
még rengeteg dolgot fogok szétszedni, töméntelen ilyen mappám lett.
Például van egy olyan is, hogy forrasztó lap építése. A cél az, hogy ne
közvetlenül az asztalon forrasszak, hanem valami máson. Nem az eltehető
munkalapról van szó, hiszen az már készen van, hanem valami kicsike dologról,
mint például a képen látható fadarab, amin amúgy nem forrasztani, hanem
láthatóan fúrni szoktam. Már ennek a forrasztólapos projectnek is van
mappája! Van benne néhány kép, melyeken kidobott csempéket
találok a projecthez az utcán. De hogy ez mikor lesz meg...

Mindenesetre az tény, hogy a banánhüvely a kondenzátormérőre ezennel elkészült.
Ezentúl nem kell odafognom a panelre a nagyobb kondenzátorokat, hanem
csak kényelmesen rájuk csimpaszkodom műszerzsinórral, aztán
csak figyelem a frekvenciamérőmön az eredményt.

Az MM elkó mind a mai napig megtartotta a kapacitását!
Illetve még mindig többet tud, mint a ráírt 2.200 mikro.

Ez egy sztereó bázisszélesség szabályzó. Ez az áramkör nem kifejezetten ebbe az
erősítőbe készült, hanem csak úgy általában. Összedobtam, hogy kipróbáljam
milyen a hangja, illetve mi az, hogy térhatás szabályzó. Rengeteg ilyesmit
építettem meg, mely áramköröket aztán rendre szét is bontottam. Ez is
csak azért maradt meg, merthogy bele volt építve az erősítőmbe.

Amúgy a panel alkatrészkészlete (nálam legalábbis) szokatlan képet mutat.
Ha az alkatrészek típusra nem is egységesek, de láthatóan zömében újak.
Vagyis bementem a boltba és letettem az asztalra az alkatrészlistát. Jó.
Az lehet, hogy nem sikerült mindent egyetlen boltból beszereznem,
de nekünk erősítőt (vagy bármi más elektronikát) építőknek
 akkoriban már csak ilyen kalandos életünk volt.

Ez van a panelen. Ha már egyszer beszúrtam ide, mindenképp illene megjelölnöm
a forrást. A forrás a Rádiótechnika. De hogy melyik... Időnként átlapozom az
egészet. Egyszer azt játszottam, hogy kifényképezem, illetve szkennelem
azokat az érdekesebb rajzokat, melyek kelleni fognak, vagy mint jelen
esetben, tartozik hozzájuk valamelyik dobozomban egy panel. Az, hogy
most nem tudom megmondani, hogy ez a rajz melyik számban volt, az kb.
lényegtelen... Azonban mikor utána szeretnék olvasni, hogy mégis mi is van
pontosan a rajzon... Szóval mikor kell hozzá a szöveg is, olyankor szidom magam
mint a bokrot, hogy mégis hová lettek a forrásadatok. Amúgy most mérgemben
nekiálltam és utánanéztem. A rajz az 1983-as évkönyv 23. oldalán található.
Mint az ábra aláírása is mutatja, ez egy XY-MS-XY átalakító. A sztereót
úgy szoktuk meg, hogy jobb és bal oldal, pedig nem csak így lehet
értelmezni. Lehet úgy is, hogy egyrészt van az összegjel,
ami a jobb és a bal oldal összege, és van a különbség jel,
ami a két csatorna különbsége. Ez az áramkör ezt alakítgatja
oda és vissza. Az egész átalakítás lényege, illetve célja, hogy van
az áramkörben egy potméter, amivel a sztereó tér szélességét tudjuk
szabályozni. Ha nem állítjuk el a különbségi jel szintjét, akkor ott vagyunk,
ahonnan elindultunk, vagyis sztereó a jel. Ha elveszünk a különbségi jelből,
akkor egyre inkább mono lesz a jel, vagyis beszűkítjük a sztereó térhatást.
Ellenben ha több különbségi jelet adunk bele, mint az eredeti szint, akkor
kiszélesedik a sztereó tér. Az már igaz, hogy ez így nagyon különlegesen
hangzik, mégpedig olyannyira, hogy meg is építettem ezt az áramkört.
Azonban az is igaz, hogy nem véletlenül volt hozzá egy kikapcsoló gomb.
Egyrészt jól hallatszik a plusz tíz tranzisztor zaja, másrészt miután ráuntam
a tekergetésre, középre állítottam a térhatást szabályzó gombot. Ha valaki
ilyet szeretne építeni, akkor van ennek az áramkörnek egy ennél
lényegesen egyszerűbben kivitelezhető változata is.

De ezt aztán már tényleg nem tudom, hogy melyik könyvből szerkesztettem ki.
Pedig itt fontos volna, hiszen oda van írva, hogy lásd a szöveg! Ha már itt tartunk,
elmesélek egy történetet ennek az áramkörnek a hatásáról. Ez (illetve a tranyós
elődje) úgy volt beépítve az erősítőbe, hogyha akartam (gombnyomásra),
akkor akár ezen keresztül is vehettem fel a magnóval. Elvégeztem
egy nem túl értelmes kísérletet. Ez amúgy rám kifejezetten
jellemző tevékenység volt. Mármint a lüke kísérletek.
Átvettem kazettáról orsósra egy számot, de úgy, hogy közben
a jel keresztülfutott a feltekert gombú térhatásszabályzón. Aztán ugyan
így, csak persze vissza. Vagyis többször egymás után kivontam az összegjelből
a különbségit, ezzel valami egészen lehetetlen módon széthúzva a sztereó teret.
A zene ugyan hallgatható maradt, de nagyon fura tónussal szólt. Az eredményt
fejhallgatóval hallgatva, előállt egy különös jelenség. A próbazene bizonyos
pontján olyan hatást produkált, mintha valami a fejem felett történt volna.
Vagyis valami furcsa módon olyan információ keletkezett, ami a hangot
a térben egyértelműen felülről szólaltatta meg. Ez egy fejhallgatónál,
ahol nincs is egybefüggő hangtér a két sugárzó között, igen érdekes
jelenség. Néhány barátomon teszteltem a hatást. (ők többé nem jöttek erre)
Mondtam, hogy hallgassák csak meg a zenét, bármi furcsán is szól. Az ominózus
részhez érve, mindenki hirtelen felnézett. Vagyis valami módon átvihető
fejhallgatón keresztül a magassági térinformáció, vagyis az, hogy egy
hang fentről jön. De mindezért ennyi alkatrészt elpazarolni...

Ez a panel olyan régen készült, hogy akkoriban még nem volt divat a
felpúposodott elkó. Ez amúgy az, és még csak nem is kicsit púpos!

Gondoltam hátha idővel elfelejtem, ezért ráírtam a panelra, hogy mi ez.
Vagy a csuda tudja, hogy minek írtam rá...

Miután a nagy piros ellenállást elvettem az útból, előtűnt a panel megrajzolásának
dátuma. 1985. 11. hó. 22-én készült. Hogy elrepült ez a harminc esztendő...

A doboz eleje belülről nézve. Három lap volt egymás mögött. A korábban látott
matt feketére festett és feliratozott műanyag előlap, majd a doboz aljával egy
darab lemezt alkotó alumínium lap, és a potmétereket tartó sárgás műanyag
lap. Így tudtam megoldani, hogy az előlapon egyetlen csavar se látszódjon.
Ez amúgy nem is olyan egyszerű feladat, de aki szépet akar, az szenvedjen
meg érte! Az ugyan igaz, hogy a szép csavarok egy előlapon akár még jól
is mutathatnak, azonban a követendőnek tekintett trend a 80-as években
a csupa fém fényesség, vagy a matt feketeség volt, de csavarok nélkül.

Két Remix és egy ismeretlen gyártmányú potméter. Emlékeim szerint a középsőt
egyszer cserélni kellett, mert annyira recsegőssé vált. Ezek amúgy
a hangszínszabályzó három potméterei. Ha mindenki
másnak kétsávos hangszínszabályzója
 van, akkor nekem legyen három!

A hangerő, a balansz és a térhatás szabályzó potméterek hátulnézetből.
Van itt minden, amit éppen kapni lehetett a boltban.
Vagy ami akadt a lomos dobozomban.

Innen nézve lehet látni, hogy miért kellett a potmétereknek egy külön tartólemez.
A potmétereket rögzítő anyák bőven a dobozon belülre kerültek, hogy
a forgatógombok teljesen rásimulhassanak az előlapra.
No de mibe voltak belekötve a potméterek?

Ez a rajz Sipos Gyula - Hi-Fi erősítők építése című könyvéből való. Illetve eredetileg
RIM, de erről majd a következő képnél. A könyvet az elejétől a végéig átnézve,
valamint hozzálapozva az összes többi akkoriban általam elérhető irodalmat,
Ez a rajz lett a győztes. Az első két tranzisztor egy olyan erősítő, melynek
az erősítése a P1 trimmer potméterrel 0 és 40 dB között állítható. Ez
nem hangerőszabályzó, hanem erősítés szabályzó. (gain) Nem az
erősítő előlapján van, hanem mivel trimmer, ezért belül. Azt
lehet vele beállítani, hogy feltekert hangerőszabályzónál,
ami amúgy ez az előerősítő és a végfokozat között van,
ne legyen se különösebb túl, se alulvezérlés. Ebből a
potméterből hármat építettem be, melyekkel azt
lehetett beállítani, hogy mennyire legyen érzékeny
az adott bemenet. Természetesen a műsorforrás választó
kapcsoló kapcsolta a potmétereket. Hogy ez nekem miért kellett?
Van olyan gyártó aki úgy gondolja, hogy a vonalkimeneti szint, vagyis az
a jelszint, ami akkor mérhető, mikor mondjuk a magnó műszere 0 dBm-et jelez,
ha már egyszer szabvány, akkor legyen 775 millivolt. Például tipikusan ilyen rendes
masinák az AKAI magnók. Ellenben a gépek között mindenféle jelszintű előfordul.
Ha az erősítőnk 775 millivoltot vár teljes kivezérléshez, akkor az a tuner amiből
csak 150 millivolt jön ki, nem fogja rendesen kivezérelni. A másik véglet
a CD játszó, melynek egyes típusai nem átallanak akár két voltot is
kiadni magukból. Ha a különböző műsorforrások jelszintjét egy
szintre hozzuk, akkor a közöttük való átváltáskor nem fog
a hangerő túlzott mértékben megváltozni. A hangszínt
szabályozó rész eltér az általános passzív lepkétől,
és nem is a megszokott felépítésű baxandal. Részemről
ennek az volt az előnye, hogy különösebb agyalás nélkül bele
tudtam hergelni egy újabb potmétert, ami a középhangokat szabályozta.

No de mi az a RIM? Ez egy nyugatnémet cég, aki mindent árult, ami csak
az elektronikához kellett. Gondoltam megkeresem az előerősítő eredeti
kapcsolási rajzát. Mivel fogalmam sem volt róla, hogy mi volt a neve
eredetileg ennek a készüléknek, így nem volt valami egyszerű feladat.
Délután ugrottam neki a keresésnek, de csak másnap ebédre lett meg.
Tulajdonképpen - ahogy én azt szoktam - a fél Internetet letöltöttem
és átnéztem, mire megleltem. Eredeti neve ELA System 1004B
Ha érdekel valakit, itt van az egész egy 8 Megás pdf-ben.

Még mindig megmaradva az előlapnál, tovább ecsetelem, hogy miért is kellett az
eredeti alumínium lap elé az általam kreált műanyag feltét. Mivel ez a doboz
olyan felépítésű, hogy az előlapja egyben van az aljával, ezért az eredeti
előlap megmunkálása finoman szólva is nehézkes. Bármit is csinálunk
vele, mindig jön vele a doboz alja, és természetesen a háta is. Sehogy sem
lehet normálisan befogni a satuba. Ha mégis befogom, majd nekiállok reszelni,
akkor rettenetes rezonáló hangokat ad. Ezt egy lakásban elkövetni a szoba közepén...
Mint az ezen a képen látszik, nem igazán finomkodtam az előlappal. Kifúrtam
a lyukakat a potméterek gombjainak, a többi útban lévő anyagot
pedig kivágtam fűrésszel, illetve lemezollóval.

Eredetileg erre a felületre volt ráragasztva a hangerőt szabályozó gomb, ami
idővel (a pincében hánykolódás következtében) leesett.
Vajon merre lehet most ez a gomb?

Természetesen a forgatógombos dobozomban. Amúgy van nyomógombos
dobozom, illetve fiókom is, de azt nem áll szándékomban úgy
megmutatni, mint ahogy azt ezzel a fiókkal tettem.
Amúgy ne kérj, mert nem adok gombot!

Ezt a kettőt ugyan a múltkor elajándékoztam, de ezek voltak az utolsók!

Na kérem szépen! Nem! Ez nem a Videoton lapos erősítő gombjának másolata,
ugyanis mikor én ezt kifaragtam, akkor az az erősítő még sehol sem volt!
Vagyis ezzel a forma gombbal én voltam előbb. Ez egy szikosztirol
lemezből (mint az előlap anyaga) kivágott kerek lap, amire két
rétegben lemezcsíkot ragasztottam. Ezzel az amúgy meglepően
egyszerű műfogással szinte pillanatok alatt kevés szerszámmal is
mindenféle 3D formát össze lehet legózni. Még ennek a gombnak
az elődjét is őrzőm, valahol a forgatógombos fiókom mélyén.

 Tessék! Előszedtem. Ugyan alumíniumból van, de a formát tekintve ez lényegtelen.
Ha már gomb, akkor elmesélem. A 80-as évek közepén nem lehetett normális
forgatógombot kapni a kereskedelemben. Az ember épített egy erősítőt,
majd mikor elment a boltba gombért, elkeseredett a látványtól.

Vehettük ezt a VEF rádióhoz való kicsit.

Illetve a szintén VEF rádióra való nagyot. Így legalább azonos stílusú, ellenben
más méretű gombja lehetett a hangerő és a hangszín potmétereknek.

Aztán volt még ez a közepesen szép (vagy csúnya) gombkollekció. Ezekre sem
lehetett ráfogni, hogy jól mutatnak az előlapon. Műszerre persze rendben
vannak, de egy erősítőre... Pláne miután átlapoztuk a Csabai Dániel
szerkesztette magnósok évkönyvét, és abban megláttuk a sok csillogó
villogó nyugati csodát. A másik ilyen illúzióromboló a Neckermann, Quelle
és társai által kiadott színes áruházi katalógusok voltak. Az ember csak ellapozott
bennük a műszaki részig (természetesen előtte alaposan megtekintette a női
alsóruhamodelleket), és a Hi-Fi cuccok között látható fényes gombok
kavalkádjától azonmód össze is omlott. Vagy ha nem is egyből, de
mikor odanézett a saját VEF gombos erősítőjére, akkor biztosan.
Merthogy szép lányt, mint a katalógusban a fehérneműmodellek,
azt lehetett találni. De szép gombot? Na azt nem! Persze aki jóban
volt egy esztergályossal, bármiféle gombot kifaragtathatott magának.

Például akár egy ilyen, négy centiméter átmérőjű, bronzból készült csodát is.
Nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy hová lett az erősítőről a többi gomb.
Meglehet, hogy párat felhasználtam belőlük a Karcsi barátomnak készült
előerősítőhöz. Hol van már megint az k*rva a forgatógombos doboz?

Szó sincs róla, hogy panaszkodnék, hogy már ki tudja
hányadszor veszem elő ezt a forgatógombos fiókot,
mert az az igazság, hogy imádok benne turkálni!

Meg is leltem benne a keresett gombok közül hármat. A fehér pettyek a gombokra
úgy készültek, hogy mikor a gomb még nem volt lefestve, nagyon óvatosan
fúrtam rá egy éppen csak elkezdődő lyukat. A feketére festés után pedig
szétkentem a lyukban a bonctűmmel egy apró cseppnyi fehér festéket.

A kisebb gombokra hátulról egy néhai, fogalmazzunk úgy, hogy további egyben
történő felhasználás szempontjából értéktelennek ítélt forgatógomb
maradványát ragasztottam. No de hogy mutattak ezek
a gombok az előlapon? Nem bírtam ki, hogy meg
ne mutassam, ezért ismét lesétáltam a pincébe,
zsebemben a gombokkal és a fényképezőgéppel.

A hiányzó gombokat és a többi apróságot tessék szépen odaképzelni.

Újra mondom, hogy mikor ez készült, akkoriban még csak hasonló sem volt a boltban.
Karcsinak például annyira megtetszett ez a design, hogy ilyet rendelt, csak
a gombokat körbefogó fehér pettyekkel ellentétben LED-ekkel,
de azt nem tudom megmutatni, merthogy az nem jár erre.
Vagyis amekkora barom vagyok, megcsináltam neki.

A doboz alulnézetben. Nincsenek rajta felesleges lyukak, hiszen ebben a dobozban
ezen erősítő előtt még nem lakott senki. Valamit utána se. Van olyan erősítő
dobozom, ráadásul valahol itt a pincében, aminek az alja nagyon nem
így néz ki, csak azt az erősítő maradványt nincs kedvem előásni.

Azért van odaírva, hogy eleje, hogy össze ne keverjem. Ez amúgy az első
egy két jellemzőbb pozíciójú lyuk után felesleges, addig azonban jól jön.

A doboz CB76-os telefon gumilábakat kapott, hogy a tőle balra látható csavar
nehogy beleszántson az erősítő alatt elterülő másik masinába. Mivel nem
volt Hi-Fi tornyom, vagyis nem állványon voltak a gépeim, hanem az
asztalon található pultra téve, két sorban egymáson, ezért nálam
a gumiláb megléte, illetve stabil konstrukciója egy igen sarkalatos
szempont volt. Később maga az alumínium doboz esett ki, mert ezek
nem igazán arra valók, hogy rátegyem a tetejükre az AKAI 4000 magnót.

Visszadobáltam a megmaradt építőelemeket a dobozba, kivéve a hálózati trafót,
mert azt a trafós polcra tettem. Gondoltam ha le találna esni a doboz, ne törje
már el a lábam. Ha már annyit dicsértem az előlapot, meg a szép gombokat,
akkor jöjjön egy a témába vágó fekete leves. Azt ugye meséltem, hogy a végfok
sokszor szétrepült, mert több kritikus hibát is elkövettem. Hagyjuk ezt most, hiszen
már ecseteltem, hogy mennyire hülye tudok lenni. Na de a másik? A huzalozás?
Meg a többi apró konstrukciós hiba? Mert ezek bizony voltak. Ha csak annyit
teszek, hogy a műsorforrás választó kapcsoló mögé szerelem be a hátlapi
csatlakozókat, nem pedig a doboz éppen átellenes oldalára, és persze
így az előerősítő paneljai is a kapcsoló mögé kerültek volna, rengeteg
kábelezést meg lehetett volna spórolni. Már úgy értem, hogy méterre.
Ez egy rettenetesen durva konstrukciós hiba volt! Elárulom a másikat is.
Ez az erősítő, mondhatni második nekifutásra lett kész, elsőre ugyanis annyira
elb*sztam a huzalozást (bocsánat, de ez a helyes kifejezés), hogy iskolapéldája
lehetett volna a hozzá nem értésnek. Csak ültem a doboz előtt és letörten
hallgattam ahogy minden kapcsolóállásban zúg, időnként gerjed, és
szinte éreztem ahogy Sipos nyakon csap, miközben rám rivall:
Hülyegyerek! Mit írtam az árnyékolt kábelekről és a földhurokról?
Kihúztam a konnektorból a villásdugót, és ahogy volt, az egész erősítőt
kikábeleztem. Újra elolvastam a könyvben az idevágó részeket, majd szépen
apránként, a végfokozattól visszaindulva, újra bekábeleztem. Közben ahogy
egy-egy részlettel elkészültem, egyből le is ellenőriztem az eredményt.
Szóval ha elsőre nem is, de másodikra azért jó lett. Az elkövetett
konstrukciós hibákból okulva döntöttem úgy, hogy a következő
erősítőmet szétdobozolom többfelé. Ebből a sorból először egy
különálló végfokozat készült el, amit ennek az erősítőnek
a maradványával kiegészítve már tudtam is használni.
Aztán új előerősítő lett, meg után épített QUAD405

Eltettem? Persze, hogy eltettem! Egyrészt emlék, másrészt ki tudja, hogy mire
lesz még jó? Van benne ez az. Ha másnak nem, donornak még megteszi.
Az mondjuk igaz, hogy nincs belőle másik példány, de ha azt veszem,
hogy részben ennek a paneljaiból készült Karcsi barátom előerősítője,
akkor már megérte nem kidobni! Hogy hova vezet ez az ideológia? Tudjuk.
Nem dobok ki semmit. Most épp ezeket a "semmiket" pakolom vissza a polcra.

Itt van például ez a vasdoboz. Valamit felszerelek egy előlapra, csak beletolom,
két csavarral megfogatom hátulról, és már készen is van az előlapra szerelt
valami dobozolása. Amúgy ebben a dobozban eredetileg egy kollektív
ikerjelfogó lakott, később pedig csavarokat tartottam benne.
Az egyik panelt néhány éve még láttam valamerre.

És tessék! Még ez is megvan! Amúgy a pincei paneles fiókomról szóló
cikkben azt írtam, hogy kidobtam a jelfogó dobozát, de mint
azt az előző képen láttuk, ez még nem történt meg.

Ezt csak úgy idefotóztam a "minden jó valami másra is" filozófia igazolására.
Ez egy díszkarika a csaptelep és a fal közé. Hogy ki jött rá először, hogy
az MZ motorokon található indexekre rá lehet tolni (vagy tekerni)
hátulról, és akkor olyan mintha krómozott lenne,
az már az idők ködébe vész.

Az a barna papírdoboz egész végig ott figyelt a sarokban, míg
az erősítő maradványairól lőttem a képeket. Gondoltam
csak megnézem már, hogy mi a csuda lakik benne.

Úgy nagyjából az összes itteni szerszámom, köztük több ecset is. Én meg mit
össze morogtam, hogy semmi sincs meg, és a partvissal kell portalanítanom
az alkatrészeket. Ez mondjuk azért van, mert a múltkor ahelyett, hogy
a hangszórós polcot építettem volna, lefestettem az összes fiókot
belülről, mindent átpakolva a fiókokból máshova,
vissza azonban még nem.

Ezt az aprófúrós dobozt pedig hónapok
óta nem találom a másik pincében.

A múltkor, mikor a zsanérokat cseréltem a Réka szekrénysorban, akkor mindent
kiszedtem az éjjeliszekrényem alsó fiókjából. Onnan került elő ez a hamutálca.
Nagyon úgy nézett ki, hogy mivel már nem dohányzom, valahol egy doboz
nagyon mélyén fogja végezni. Azonban most, hogy lehoztam a pincébe,
és a képen látható helyre tettem, már meg is van neki az új funkciója.
Ő lesz a nehezék a szatyrokon. Ezek a szatyrok annyira galádak...
Én szépen összehajtogatom őket, ők meg idővel visszahajtogatódnak.
Ráadásul mikor elsuhanok a polc mellett, öngyilkos mód a mélybe vetik
magukat. Én meg morgok, hogy melyik egér dobálja szét folyton a szütyőim.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.