Mikor ma reggel felkeltem, akkor még tutira tudtam, hogy mi dolgom van mára, aminek elfelejtéséhez persze mindössze jó ha néhány percre volt szükségem, mire fel - megjegyzem hátha ez volt az alapon - kihamuztam a cserépkályhát. Mármint azért, mert úgy derengett, hogy a dolgomnak volt valami köze a kályhához.

   Mikor már valahol ott tartottam, hogy újra lejöttem, most épp a pincébe fáért, s megláttam a fadarabos polc aljáról lógó kábelkötegeket, egyből kiszúrtam közöttük azt a gömb formájú webkamerát.

   Amit aztán egyből át is akasztottam ide, majd a kertből behozott gallyakkal együtt felhoztam a lakásba. A következő történés az volt, hogy a kamera szőrén szálán eltűnt, épp csak a különös formájú talpa volt meg, amit időközben persze már rég el is mosogattam.

   Mikor már épp kezdtem volna úgy érezni, hogy elképzelhető, hogy csak a talpat hoztam fel, a kamerát meg ottfelejtettem valahol útközben felakasztva, esetleg kint a lépcsőházban, ahonnan aztán elvitte valaki, egyszer csak (mert épp nagymosás volt, és elvettem onnan) kiszúrtam a bordó köpenyem mögött azt a szürke kábelt.

   Hogy nem kellene az eltehető munkalapra behoznom, míg az teljesen fel nem szabadul, az ugyan egyértelmű volt, csakhogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Mármint azért, mert épp nagyban rendcsinálósat játszottam. Mármint azért, mert anyám, ahogy tavasszal szokta, kiment a telekre, mire fel elkapott a takaríthatnék, a rendcsinálás, nagymosás, meg persze minden ehhez hasonló, az utóbbi időben egy kissé elhanyagolt tevékenység.

   A mai cikk alapvetően a műszer mögött megbúvó webkameráról szólna, míg az előbb látott gömb formájú csak azért kerülhetett képbe, mert ugye mi van akkor, ha ez a világítós nem működik. Bár nekem úgy derengett, hogy valahol korábban már mutattam, de nem találtam róla sem cikket, sem utalást, hogy a kamera melyik másik cikkben van csak úgy mellékesen megmutatva.

   Hogy mégis mire kell nekem egy ilyen kamera? Azt a lehetőségét szeretném kihasználni, hogy világítani is tud. No nem lámpának kell, hanem magának kell világítson, mégpedig a cserépkályha belsejében, hogy lássam, hogy mégis hová kell felkennem az agyagot. Már persze csak akkor, ha vannak a kályhában olyan mérvű hiányosságok, amivel érdemes, illetve foglalkozni kell. Vagyis jól emlékeztem, hiszen a feladat tényleg a kályhával kapcsolatos.

   Na most ha nem, mert mondjuk nem működik, nem világít, nem találok hozzá meghajtó programot, akkor lép be a képbe ez a másik webkamera, amit amúgy egy építési konténerben találtam, más egyéb PC alkatrészek társaságában.

   Időközben még a talpa is előkerült (lásd a wobler tetején a fehér papíron), bár ezt nem úgy kell érteni, hogy most azonnal, hanem úgy, hogy ezek a képek több hetes (de inkább hónapos) intervallumot ölelnek át, majd mikor úgy érzem, hogy már nagyon felgyűltek, akkor nekiálltam őket sorba rakni, és persze elnevezni is.

   Mikor már teljesen úgy volt, hogy végre megjött az idei nyár, az egyik reggel mégiscsak 5 fokot mutatott az ablakban a hőmérő. Bár nem lett volna feltétlenül szükséges begyújtanom, de egyrészt ha ezt nem teszem meg, akkor az időközben a kályhába rámolt papírok tömege megakadályozott volna benne, hogy bele tudjak nézni a webkamerával a tűztérbe (akkor meg ugye minek szedném szét), másrészt nagyon felgyűltek a mindenféle papírok, melyekkel épp a szükséges mértékben lehetett begyújtani.

   Az meg már csak hab volt a tortán, hogy végre felszabadult a reklámújságok nyomása alól a tűzifás szekrény alsó polcának egyik fele. Az itt lent eluralkodott rumli mondjuk kevésbé volt zavaró, mint a fentebbi polcon a farakás tetejére szórt papírmaradványok, mert míg azokban volt némi undok hajlam egy lendületesebb ajtónyitáskor kiszóródni, addig az ide lentre tett újságoknak nem.
   Szóval bár nagyon úgy nézett ki, hogy a webkamerák bemutatója el lesz őszre halasztva, de végül úgy hozta az élet, illetve egy napnyi a szokásosnál hűvösebb időjárás, hogy mégsem. Most már csak arra kell vigyáznom, nehogy újra bedobjak valamit a kályhába, mondván ősszel majd úgyis eltüzelem.

   Hogy a két webkamerát körülvevő apróbb tárgyak lecserélődtek? Hát ja. Erre természetesen az időközben eltelt hónapok adtak okot. Tényszerűen négy hónap plusz egy hét telt el azóta, hogy legutóbb erre jártam. Mármint nem az eltehető munkalapon (még az lett volna szép), hanem ebben a webkamerás cikkben. Hogy miért hagyok félbe mindent? Ej, ha én azt tudnám...

   A szobában például lazán félbe lett hagyva a Videoton receiver bemutatása, ami ugye egyrészt a bemutatására vár, másrészt arra, hogy felhozzam végre a pincéből a párját. Már úgy értem, hogy időközben sikerült hozzá befogadnom egy másikat is, ami valószínűleg azért történhetett, hogy ne unatkozzon. Én persze nem unatkozom, mert épp nagyon fut alattam a lakás.
   Mint az a háttérben látható monitor ottlétéből kiderül, természetesen nemcsak a lakás, de vele együtt a pince is. Már úgy értem, hogy ha lehetetlen nem is lenne, de azért elég kényelmetlen volna odaférni ahhoz a sarokhoz, ahol az az Amiga 600-as állomásozik, mely készülék bemutatásához a szobai asztalon őrizgetett monitort kívánom bevetni, aminek igen nagy valószínűséggel az lesz a vége, hogy az amúgy már kipofozott monitor dolgavégezetlenül kerül vissza a pincébe. Mármint azért, mert ugye már itt az ősz, nemsokára jön haza anyám a telekről, ami nálunk azt jelenti, hogy a lomjaim nyomása alól fel kell szabadítsam a szobát.

   Márpedig elpakolandó lom az nálunk mindenütt akad! Ezen a ponton - túlzott helyfoglalásukat csökkentendő - a már egymásba csúsztatott szappanöntő formák várják, hogy levigyem őket a pincébe. Mivel itt az ősz, ezért nemsokára a szobai ventilátornak is hamarost ez lesz a sorsa, csak előbb még bevetem a következőként kimosandó plédek szárításának meggyorsítására.
   A hármas elosztó mellett látható színes vezetékeket az autóba való szirénáról szedtem le. Mindeközben a drón azért ücsörög még mindig a sarokban, mert szó szerint félek vele játszani. Mármint azért, mert olyan nincs, hogy le ne verjek vele valamit. Mármint itt a lakásban. Mondjuk az udvaron lehetne vele játszani, de ha levinném, akkor ott meg tuti berepülnék vele egy ablakon. Na ezért lett kitalálva röptetési helyül a pince, ahol ugye a lehető legkevesebb kárt tudok vele okozni.
   Mikor egy olyan pont előtt állok, akár itt a lakásban, akár lent a pincében, ahol befejezetlen, vagy még csak meg sem kezdett projektet, pláne projekteket látok, olyankor azzal szoktam magamat vigasztalni, ami az adott ponton már elkészült.
   Itt ilyen a jobb felső sarokba belógó fiók, a szőnyegcsere, a szobai székek átkárpitozása, apukám dobozainak kipakolása a balra fent látható szekrényből, a virágállványra szerelt antenna, de akár magát a virágállványt is megemlíthetném.

   Aminek az amúgy már szintén elkészült pótpolcán jelen pillanatban egyrészt a szappanöntés eredményei, másrészt a bordó kistévé maradványai száradnak. Mindeközben a lelkemen persze az, hogy ezek még mindig itt vannak.

   Mikor megláttam, hogy a tévéből bontott panelekből még a balkonra is jutott, akkorra már úgy voltam vele, hogy most aztán már tényleg tökön szúrom magam. Mindezt úgy, hogy a kupi szintjét a lakásban a minap egyszer már egészen elfogadható szintűre sikerült redukálnom.

   Hogy minden mindennel összefügg, az nálam annyira alapértelmezett helyzet, hogy én már csak akkor lepődök meg, mikor sikerül valami olyan bigyót találnom, ami csak úgy egyszerűen magában hever. Mert ugye itt is mi van? Hiába lóg a fényképezőgép bőrtokja egy szem valamiként a szekrényajtóról, ha egyszer tartozik hozzá egy fényképezőgép is. A fényképezőgéphez pedig egy régiféle fotóállvány. A fényképezőgép bőrtokjához meg az a spricni, amiben majd az ecet lesz, amivel a bőrtokot azért szeretném mindenképp lefújni, mert valami rettenet büdös. Mármint nem az ecet, hanem a bőrből készült tok.
   Hogy ebből a kupiból mégis hogyan lesz néhány héten belül rend? Szerintem sehogy. Ha még azt is hozzáveszem, hogy a pincében mi van, akkor egészen biztosan bele fogok fulladni a rendcsinálásba, például azért, mert a néhány képpel ezelőtt látott Videoton receiver tetejére tett átlátszó dobozban azok a párnák ülnek, melyekkel (vagy legalábbis a töltetükkel) azt a térdeplőszéket szeretném felújítani, ami most épp a pincében van útban a télire való tüzelő előtt. Csak ugye rá van borítva (mármint a székre) egy roller, valamint két fiók is, melyekből az egyik a Réka szekrénysorba való, a másik meg valahova a pincei polcba.

   Hogy legalább ezzel az egészen aprósággal meglegyek, betettem a szappanöntő formákba a bordó kistévéből kiszerelt hangszórókat. Miután ezzel megvoltam, már hoztam is őket vissza az előszobából, de csak mert kimaradt a hangszórókról a fölös drótok leforrasztása című részprojekt, amihez szorosan hozzá tartozik a tévé hálózati trafójának lemérése és feliratozása is, esetleg a jelenleg még nagyban a virágállványon száradó panelek elbontása is.
   Mikor egy kicsivel később már majdnem úgy nézett ki a lakás, mint amiben végre csináltam valamit (ezt persze még én is épp csak láttam), végzett a gép a következő adag kimosásával.

   A tököm meg mondjuk akkor, mikor a ruhák teregetése közben megláttam a villanymotoros seprűre dobott szivacstáblát. A szivacs, na az még csak hagyján, hiszen azt egyszerűen csak bevágom a rekamié ágyneműtartójába, de a söprűben a múltkori töltéskor megbuggyant az akkumulátor (vagy én buggyantam meg, hogy apukám tápegységén túl nagy áramot állítottam be), mire fel azt találtam ki, hogy az akkuk helyett kap egy tápegységet, meg egy szép hosszú hálózati kábelt. Ezt a gép azzal érdemelte ki (mármint az esélyt a túlélésre), hogy igen lelkesen gyűjti magába a szőnyegen hempergő hajszálakat, valamint egyéb nehezen feltakarítható szöszöket.
   Na most ha nem a bordó kistévé trafójáról fog járni a söprűben a villanymotor, akkor esetleg azok közül valamelyikről, amiket a minap találtam egy szelektív gyűjtő mellet, s most még a Simson ülésén hevernek. Megjegyzem egy LCD monitorral együtt, míg a díszes kompániát a mellettük álló polcosról egy DVD-vel egybeépített lapostévé bámulja. Én meg csak állok itt és nézek, hogy mégis hogyan gondolhattam tavasszal, hogy itt, vagy akár bárhol másutt őszre rend lesz.

   Ha már épp szóba került a rend, akkor itt kívánom megemlíteni, hogy a szappanmaradványok  tárolására szolgáló uborkás üveg a villanymotoros daráló mellől került elő. Mármint innen a konyhából, ahová az elmosogatásakor, illetve a szappanöntéskor került.

   Mivel eddig is abban voltak, ezért a frissen öntött szappanokat az eredeti üvegükben helyeztem el, ami azt eredményezte, hogy - a szoba fényét az egekig emelendő - végre behozhattam a balkonon szárogatott paneleket, amiket persze majd még apróra el kell bontanom, amiről így hirtelen meg nem tudom mondani, hogy mégis mikor fog bekövetkezni.

   Mármint így lesz belőle sündisznó, ami persze még nincs kész, mert a párom valami tüskéhez hasonlító dologgal szeretné beborítani. A cipőtartót viszont már sikerült megmagasítanom, hogy beférjen alá a cipőm. Mikor ezt megtettem, akkor megemlítettem, hogy olyan nincs, hogy legközelebb ne olyan cipőm legyen, amiből felfelé nagyon kiáll a nyelv, ami persze majd újra beakad a cipőtartó immáron megemelt keresztvasába. Ahogy azt sejteni lehet, ez éppen így is lett!

   Mivel ma semmiképp sem engedhetem meg magamnak, hogy ebéd után felboruljak, így a hűtőből a legkisebb adag pörköltet vettem elő, amihez csak kevéske nokedlit készítek, és majd inkább a jó későre tervezett vacsorakor húzok bele a zabálásba.

   Miközben a konyhában a nokedli főzéséhez a gáztűzhelyre odatett lábosnyi víz felforrt, egy füst alatt az agyvizem is ugyanezt tette, mert a szobában a naptárra óvatlanul ránézve kiderült, hogy ma takarítós nap van. Vagyis ebéd után nem a webkamerák felboncolása következik, hanem a lépcsőház felmosása, ami után vagy lesz kedvem ránézni a kamerákra, vagy mint ahogy az már annyi más napon megesett, nem.

   Hiába nem vittem túlzásba az ebédet, hiába mozgatott át az ebéd utáni takarítás, ha egyszer ennek az lett a vége, hogy a pincében kötöttem ki (mármint a lépcsőház felmosása után), s ha már egyszer úgyis ott voltam alapon, odalent álltam neki a mókolásnak. Ez persze nem baj, hiszen lent is bőven akad mit csinálnom, csak ugye közben a lakásban széthagyott dolgok állnak.

   Ez itt a másnapi ebédem, ami négy hatalmas szelet, konkrétan négy centi vastag karajból áll, ami mellé odacsaptam egy paradicsomot, egy hagymát, erős paprikát fokhagymaport, sót és zsírt, majd összegyúrtam, s az egyveleget betömtem egy sütőzacskóba.
   Míg a sütőzacskó alkalmazására az adott okot, hogy a múltkor sütés közben sikerült a húst kiszárítanom, addig a négy szelet karaj hűtőből történő elővételére az, hogy a mélyhűtő rész idén még nem volt leolvasztva, kimosva. Mármint ehhez mindent ki kell belőle ennem.
   Amolyan mellékes előnyként jelentkezik, hogy ennyi hús nekem három napra is elég, ezért a holnapi és a holnaputáni napot úgy szentelhetem a szétszedésnek, meg persze a szokásos őszi rendcsinálásnak, hogy közben még csak főznöm sem kell.

   A húst - bár karaj, vagyis nem sokat kell sülnie - betettem a grillbe szuvidálódni. Itt kívánom megjegyezni, hogy bár ez a sütő már 2011-óta megvan, valamint már rengetegszer használtam, de ettől még csak most jöttem rá (mert magyar ember használati utasítást ugye nem olvas), hogy az időzítő gombot (lásd jobbra lent) az óramutató járásával ellenkező irányba tekerve, bár az időzítő nem kapcsol be, a sütő azonban igen. Vagyis ebben az állásában addig süt (jelen esetben szuvidál), míg csak ki nem kapcsolom. Ezt eddig én úgy csináltam, hogy az időzítő gombját megfogva, egy kicsit visszafelé tekerve, megállítottam az órát. Mondhatni vén fejemre miket tudok meg a saját sütőmről...

   Hogy az időközben megszáradt ruhákat el kell pakolnom, az még csak hagyján, hiszen azoknak megvan a rendes helyük, de a rádió, a monitor, meg a doboz a két párnával, az jelenleg annyira nem való, és persze nem is fér sehova, hogy azokra (megjegyzem a szokásos módon) csak legyinteni tudtam. Márpedig itt (és persze mindenütt másutt is) néhány napon belül feltétlenül rendnek kell lennie!

   Mivel valahol csak el kell kezdeni a dolgot, de jelenleg (és persze máskor is) az összes helyszín taszított, hol itt, hol ott kötöttem ki, de igazán látványos eredményt sehol sem sikerült elérnem, mert megoldások helyett folyton kérdések merültek fel. A jelen helyszín kapcsán például az, hogy mégis miben fogom a képcsövet levinni a pincébe úgy, hogy egyben maradjon. Hogy ott hova teszem, azt meg aztán végképp ne feszegessük! A miértet pedig pláne ne...

   Hogy a nápolyis vödör és a fagyis doboz a konyhából átkerült az előszobába, az még úgy sem értékelhető eredményként, hogy kisvártatva még egy kiürült tojásos dobozt is melléjük tettem.
   Amúgy rengeteg ehhez hasonló apróságot követtem el, a képen láthatóval azonos, vagyis már-már láthatatlan eredménnyel. Már úgy értem, hogy hiába rakosgattam a dolgokat, hiszen azzal, hogy az egyes tárgyak tartózkodási helye megváltozott, a rumli általános szintjén szemernyit sem sikerült csökkentenem.

   Ékes példa az előbbi állításomra, hogy az összehajtogatott törölközők elrakása közben ez a szekrény mélyén rejtegetett benga mackó a mélyszekrényből kikerült, miközben a ventilátor a helyére be. Mármint azért, mert ha még azt is levinném a pincébe (mármint a ventilátort, a szokásos módon télire), akkor a lomos pincében aztán már végképp mozdulni sem lehetne. Erre persze lehetne mondani, hogy ez legalább egy-egy, csakhogy a ventilátor a szekrényből már mindjárt másnap kikerült, mégpedig az őszi nagytakarítás alkalmával kimosott plédek száradására rásegítendő, mire fel úgy döntöttem, hogy a nagy fehér maci most aztán már tényleg rövid úton el lesz ajándékozva.

   Hogyha csak valami apró is, de végre valami sikerélményem is legyen, a sehová sem passzoló dugót, meg a ki tudja honnan hiányzó (mert én ugyan nem tudom) tömítőkarikát betettem a "vizes cuccok" feliratú fiókba.

   Ez szerintem kész. Ez persze nem azt jelenti, hogy egész délelőtt (míg a hús szuvidálódott, majd sült) eredménytelenül keringtem a lakásban (amúgy persze részben de), hanem azt, hogy időközben átolvastam és feltöltöttem a helyükre az utóbbi napokban elkészült szétszedtem cikkeket, hogy legalább azzal a feladattal meglegyek.

   Holnap újra krumplival lesz, holnapután pedig kenyérrel. Ez engem azért nem zavar, mert ami ízlik, azt akár napokon keresztül is képes vagyok enni. Ékes példa erre mondjuk a fokhagymás sült oldalas, amivel nemhogy elvagyok egy hétig, de egyenesen belebetegszem, mikor kifogy a lábosból.
   Hogy holnapra (és még holnap utánra is) előre megvan az ebéd, ráadásul készen, épp csak melegíteni, vagy hidegen enni kell, az azt vetíti előre, hogy a következő napokban az időmet főzés helyett szétszedéssel fogom tölteni.

   Előtte persze még nem ártana, ha legalább egy kicsit rendet csinálnék. Amúgy a rádiós magnó és a kémkamerák már ennek jegyében kerültek el innen. Mármint nem szétszedve lettek, hanem csak eltéve a munkalapról, hogy ne is lássam őket!

   Hogy ezeket a bordó kistévéből bontott paneleket se lássam, arra pedig azt találtam ki, hogy beteszem őket abba a nagy átlátszó dobozba, amiben jelenleg az a két öreg párna van, amiből - már ha ez szükséges - a térdeplőszék párnázata lesz kipótolva. Mivel a párnák dobozból történő kivétele nagyobb kupit okozott volna, mint amekkorát a virágállványon őrizgetett panelek alkottak, így ezt a cserét most valahogy inkább nem ejtettem meg.

   Annak a feladatnak viszont nekiálltam, hogy a szobai lapostévén jelentkező visszhangot eltűntessem. Ez amúgy csak az RTL-en állt elő, és ott is csak a képen látható hangbeállításkor, csakhogy mivel ez volt a tévében az alapértelmezett, ezért mindenképp kezdenem kellett vele valamit, mielőtt anyám a telekről hazaér, s beleszédül a fene nagy visszhangosságba. Erre fel, mire ideértem a feladathoz, abbamaradt a kéretlen visszhangosítás.
   Ez sajnos a többi problémámra biztosan nem igaz, mert bár a tévé hangjának esetében bevált a javítás megkezdése előtti néhány hétnyi halogatás, de a többinél nem. És sajnos nemcsak hetek, de hónapok, vagy akár évek alatt sem képesek a többi dolgaim csak úgy egyszerűen maguktól rendeződni.

   Mikor egy újabb órai szaladgálást követően megláttam a sarokban lógó Werra fényképezőgép bőrtokját, pontosabban szólva az ott történő céltalan ácsorgásom közepette megéreztem a szagát, azonnal s nagyon durván adtam neki a minap direkt erre a célra kipofozott spricnivel. Mármint lefújtam ecettel, hátha az végre elveszi azt a rettenetes szagot, ami erre a bőrtokra mindig is jellemző volt.

   Ahogy unottan ácsorogtam a hall közepén, épp nagyban merengve a helyzet reménytelenségén, egyszer csak (amúgy persze már nagyon is sokszor) kiszúrtam a mindenünnen lógó, főképp hálózati kábeleket, mire fel fogtam, és amit csak értem, azt mind átakasztottam ide. Mivel itt eddig is voltak kábelek (mármint jó régóta lógnak itt), és különösebben még csak bele sem rombolnak a hall látványvilágába, ezen tettemet helyes döntésnek minősítettem.

   Épp mint ahogy azt a másikat is, hogy bár tudom, hogy még jönni fog hozzájuk rendesen, de attól még nekiálltam elbontani a tévéből és a szirénából kikerült paneleket. Erre már csak azért is szükség volt, mert ugye az átlátszó dobozba a párnáktól nem fértek be.

   Hogy az asztal viszonylagos (mert ugye a receiver azért még ott van) szabadságáért cserébe a tűzifás szekrény teteje bedugult? Most mond már... Legfeljebb majd nem nézek oda.

   A trafóra nemcsak azt írtam rá (természetesen a kivezetéseinek rendezése után), hogy milyen feszültséget szolgáltat, hanem azt is, hogy miből szedtem ki. Ha ezt a többi trafómmal is megtettem volna (mármint még a kiszedésükkor), akkor sokkal nagyobb esélyük lenne az újrahasznosulásra. Hogy az évi trafófelhasználásom a nullához konvergál? Most mond már...

   Még ha visszatenném a munkalapra a kémkamerákat és a kismagnót, akkor is sokkal rendezettebb lenne a helyszín, mint amilyen még néhány napja volt. Az persze igaz, hogy a lakás többi pontjáról nemcsak, hogy néhány perc alatt, de még többször is vissza tudom pótolni a bemutatnivalókat, de azért már szépen alakul a helyzet. Na most ha nem, attól én még ezzel szoktam magamat vigasztalni.
   Amúgy általában nem. Mármint csak első, vagy mondom inkább úgy, hogy felületes ránézésre alakulnak jól a dolgok. Vagyis mikor akár csak egy kicsit is közelebb megyek, vagy alaposabb vagyok, olyankor mindig találok valami olyat, aminek k*rvára nem úgy kellene lennie, állnia, egyáltalán léteznie.
   Most például, hogy a már kész cikkeket végre átolvastam, a helyükre feltöltöttem, a bélyegképeiket a tematikus oldalakra beszúrtam, pláne ezzel a cikkel idáig eljutottam, s már épp kezdtem volna némi megelégedettséget érezni, akkor kiderült, hogy sem a tévéről, sem a szirénáról szóló cikk nincs kész. Mármint nincs megírva, mire fel úgy határoztam, hogy holnap, miközben az őszi nagymosást a teljes lakáson lefuttatom, a webkamerák boncolását meg kell előzze az említett két cikk megírása. Mármint azért, mert már a múltkor is sikerült belezavarodnom a már kész cikkek megjelenési sorrendjébe. Pontosabban szólva abba, hogy mely linkeket lehet már beszúrni, és melyek azok, amiket ugye még nem.

   Hogy a mindenféle bontásokból származó alkatrészeket nem a szögletes IKEA dobozban viszem le a pincébe, s így persze nem is abban fogom tárolni (már csak azért sem, mert nincs belőle több), az nemcsak azért volt nagyszerű ötlet, mert így hasznosult a nápolyis vödör, hanem azért is, mert így legalább van okom venni egy újabb vödör nápolyit. Mármint azon felül, hogy bár már rég nem olyan mint gyermekkoromban volt, de attól én azért még szeretem.

   Azt viszont nagyon nem szeretem, mikor a kialakult állapottal semmit sem tudok kezdeni. No nem arról van szó, hogy ne lenne helyük a kimosott dolgoknak, vagy mondjuk ne tudnám, hogy mit hová kell visszatennem, csak ugye míg csak meg nem száradnak, addig jobban járok, ha még csak rájuk sem nézek!

   Az előbbi gondolatmenetet követve kötöttem ki a lomos pincében a nápolyis vödörbe rejtett alkatrészekkel (már ha lehet ilyet mondani egy átlátszó vödörre), ahol is az Orion 449-es rádió, az AKAI deck, és az ős öreg laptop kitörő örömmel fogadta az új jövevényt. Én mondjuk kevésbé, mert mint már annyiszor, most is hiába próbáltam magamat azzal vigasztalni, hogy egyszer úgyis rend lesz. Pláne úgy, hogy tudom, hogy a hátam mögötti asztalról elbontásra kerülő videók alkatrészei is nápolyis vödrökben fogják végezni, mely tény számomra egy nápolyis vödrökből álló torony születését vetíti előre.

   Ebben az ételben az a különös, hogy mikor elkészült, vagyis még frissen, akkor nagyon finom volt, addig másnap már majdnem, hogy nem ízlett. Harmadnapra pedig, vagyis mára, hidegen, kenyérrel, újra alig bírtam abbahagyni az evését. Mikor este rávetettem magam a maradékra, akkor meg újra fanyalogtam.

   Na most egy másik olyan dolog, amire szintén elhúztam a számat, az a frissen mosott díszpárnák összecsomósodott belseje volt, mire fel már indultam is a boltba újakért, ami egyrészt végképp eldugította a szobát, másrészt előre vetítette egy díszpárna szétszedős szétszedtem cikk spontán keletkezését.

   Mivel mind a frissen vásárol fehér, mind a virágmintás fekete díszpárna büdös volt (a fehéreknek mondjuk csak a huzata), ezért kénytelen voltam rájuk ereszteni egy mosást. Ezzel ugye csak az volt a baj, hogy itt a szobában a nagyobb dolgok száradtak, míg a fregoliról lógva négy pléd, amiket - hogy legyen hely a frissen mosottaknak - kénytelen voltam visszavarázsolni a helyükre.
   Szerintem most az lesz, hogy holnap nekiállok és szétszedem a díszpárnákat, holnapután megkapják a huzatok az új tölteléküket, elteszem a szivacsokat (lásd őket balra és jobbra is), s csak miután mindennel megvagyok, akkor térek vissza a webkamerákhoz. Hogy a következő képen az lesz (mármint valamelyik kamera), azt fővesztés terhe mellett sikerült magammal megígértetnem.

   Egyszer, még valamikor nagyon régen, rápróbáltam egy webkamerára az eredeti egy lencsés bóvli helyett egy videokamerából származó zoomos optikát. Azt kell mondjam, hogy az optikát vezérlő automatikák nélkül, valóságos művészet volt rajta élvezhető képet beállítani!

   A kamera hátulján található kapcsolóval a világítás amúgy kikapcsolható. Akarom mondani, a már megsemmisült garanciamatricából nyilvánvaló, hogy ha esetleg nem is én, de valaki már biztosan járt a kamerában.

   Ennek a panelja kisebb, mint amekkora az előbb mutatott példányé. Ha (persze csak gondolatban) még a LED-ek foglalta helyet is elvesszük róla, akkor ez egy valóban miniatűr panel. Mármint alig lóg ki az optika mögül. Persze van itthon ennél kisebb is, mondjuk a kémtoll képében.

   Mivel jobb ha nem megyek a közelébe, az optika menetét tartalmazó keretet most inkább nem csavaroztam le. Mármint azért nem, hátha találok a kamerához drájvert, és akkor nem kell a másikkal, meg persze külön világítással kínlódnom.

   Itt aztán alaposan elmerengtem rajta, hogy mi lenne, ha levágnám róla a fölös részeket. Mivel lehet kapni endoszkóp kamerát, az meg ugye a puszta panelnél sokkal karcsúbb, így ennek nem lenne semmi értelme. No nem mintha ez engem bármiben is meg szokott volna akadályozni...

   Mármint az, hogy belenézzek vele a cserépkályha tűzterébe. Ez ugyan sikerült, csakhogy mivel nem vagyok egy cserépkályhás típus, így a látottakat nem tudtam értelmezni. Az biztos (legalábbis merem remélni), hogy olyan jellegű probléma nincs, amiért apukám mindig tartott itthon vízüveget és samott lisztet. Mármint nincs szétégve a tűztér. Amit meg fentebb láttam (mármint belül a kályhában), az csak egy lyuk, amin kimegy a füst.
   Hogy mégis miért nem készítettem a jeles eseményről egy videót, mikor épp minden adott volt hozzá? Készült az, csak közben mindjárt két dologról is sikerült megfeledkeznem. Míg az egyik a kódolás beállítása volt, addig a másik az, hogy a laptop SSD-jén alig van valamicske szabad hely, mire fel mikor a mentésre került volna a sor, szegény VirtualDub egyből összeomlott. Vagyis készült videó, csak a végén elszállt, megismételni pedig - az értelmezhetetlen látvány hatására - nem volt kedvem.

   Mivel részemről el tudtam képzelni, amint benézek vele valahova (mondjuk ki tudja miért, de a Réka szekrénysor mögé), ezért úgy döntöttem, hogy a világítós webkamera - mint egy bármikor hadra fogható hardver - visszakerül a polcra.

   Mikor megláttam, hogy már csak apukám öreg Werrája várja sorsát a munkalapon, akkor egyrészt nem akartam hinni a szememnek, másrészt egyből gyanús kezdtem lenni magamnak. Meglepő módon csak annyit csaltam, hogy még valamikor korábban eltettem innen a kémkamerákat tartalmazó dobozt, valamint egy rádiós Walkman is át lett helyezve, de aztán kész, nem akadt a szobában több innen elsunnyasztott tétel. Korábbi időkből persze igen, de annyira régre most nem volt kedvem visszagondolni.

   Helyette inkább fogtam és kitöröltem a táblázat 219-es sorát, majd azzal az amúgy tipikusan sehová sem vezető kérdéssel szórakoztattam magamat, hogy belegondoltam, mégis mikorra fogok odaérni a többi tételhez. Ezekről mondjuk legalább tudom, hogy merre vannak. A TV miniszkóp egy dobozban várja a pincei polc tetején, hogy végre megtekintsük a belsejét. Az udvari konténerből kivett csinos kis táskarádió a lomos pincében van az asztal pultján. Az UFO formájú mp3 óra a szekrénysorban van, az egyik vitrines részen. Az UHER magnó itt velem szemben, míg a ZK246-os (ami amúgy valami modernebb, hosszabb nevű típus) odalent a pincei szekrényben foglalja a helyet. A DVB-T tuner pedig épp szemben van velem a pulton. Az persze, hogy valami milyen közel van, nem igazán számít, mert úgyis azt szedem szét, amihez épp kedvem van...