Farigcsálok -61- pultocskát az előszobaszekrényre
(négy fadarabból)

Na most az úgy volt, hogy még valamikor évekkel ezelőtt mindenféle kiegészítőket
terveztem ide az előszobába, mégpedig ehhez a bútorhoz. Főképp a papucsok
elhelyezésére koncentráltam, csak aztán - az egyszerűség jegyében - inkább
vettem egy cipőtartót készen. Bár a papucsok elhelyezésének problémája
a megvásárolt krómozott cipőtartóval megoldódott, azonban a többi apróság
még azóta is egymás hegyén hátán hever. Amit ezen a képen látunk, az persze
még bőven nem akkora rendetlenség, hogy akár csak a kisujjamat is megmozdítsam
a rendbetételére, vagy a további rumli kialakulásának megelőzésére. Csakhogy
a minap kaptam az egyik szomszédomtól egy újabb hatalmas adag faanyagot,
ami ráadásul nemcsak úgy egyszerűen mindenféle bútorlap, hanem mindnek
ilyen színe van! Na most akár ezekből az újonnan hozzám került jövevényekből,
akár a fiam régi szekrényéből (merthogy annak is éppen ilyen színe van) készítem
el az ide megálmodott apró emelvényt, a pincében mindenképp néhány fadarabbal
kevesebb, idefent egy aprócska bútorkiegészítővel több lesz. Erről a farigcsálós
cikkről már nem is beszélve! Aztán ahogy itt álltam tépelődve, egyszer csak
beugrott, hogy hever itt nekem egy másik feladat is, mégpedig
az apró fekete fényképezőgép személyében.

Mondjuk van köztük három kakukktojás (már ha úgy nézzük, hogy ezek dísznek
kitett döglött gépek), merthogy az egyes és a hármas példány filmes gép, illetve
a második (ami amúgy az első digitális gépem) még mindig működik, de
a következő három már feladta. Ráadásul mind optika hibával!

Na most ehhez képest az előszobában látott apró fekete gép a kártya hibájára
panaszkodik. Ez lehet csatlakozó, kártya, és persze géphiba is. Szerencsére csak
annyi dolgom akadt vele, hogy újra kellett formáznom. Ezzel persze sajnos egyből
meg is semmisítettem azt a képsort, melyen a biciklim csomagtartójára keresztben
felkötött mikrohullámú sütő szerepelt. Mondjuk azon fejlemények tükrében, hogy
immáron sem új kártyát, sem új gépet nem kell vennem, de még csak szét sem
kell szednem a gépet a memóriakártya csatlakozójának megigazításához,
szóval most valahogy nem éreztem fájónak annak a néhány képnek
az elvesztését. Mivel a fejemet azonban egy kissé igen,
kimentem a konyhába egy bögre kávéért.

Míg a kávém a mikróban melegedett, a minap megjavított ajtóval szórakoztattam
magam. Tetszik na, hogy újra normálisan működik rajta a kilincs. Aztán ahogy
itt álltam, egyszer csak azzal a ténnyel szembesültem, hogy épp mint az előbb
az előszobában, úgy ezen a konyhai polcon is egymásra vannak hajigálva a
dolgaim. Már épp kezdtem volna megálmodni ide is valami kiegészítőt,
mikor visszazökkentett a valóságba egyrészt a mikro csilingelése.

Másrészt pedig az a tény, hogy a szakácskönyvek tetején heverő zár és kilincs, na
az egyáltalán nem való egy konyhába! A konyhaajtóba mondjuk lehet, hogy igen,
de az ugye már kész. Ezt a párost amúgy azon indíttatásból vettem (megjegyzem
még valamikor hosszú évekkel ezelőtt), hogy majd ezekre lesz lecserélve a régi
zár, amennyiben azt esetleg már nem lehetne megreparálni. Szó mi szó, ez már
nem ide, hanem a pincébe való! Amint kitettem az előszobába, hogy mikor arra
járok, majd ezt is levigyem, mindjárt fel is merült egy újabb előszobai szekrényke
kiegészítő kisbútor építésének lehetősége. Erre a következő farigcsálós projectre
adódott lehetőségre szerencsére azonnal legyintettem egy hatalmasat, mert ha
nem arra koncentrálok, ami a mai napi feladat, akkor egészen biztosan el
fogok úszni a mindössze négy fadarabból álló pult megépítésével.

Na most nem azért állunk itt a balkon ajtajában, mintha ennek a helyszínnek bármi
köze is lenne az előszobapolc megépítéséhez (amúgy persze van), hanem azért,
mert sikerült a konyhában (megjegyzem teljesen véletlenül) megtalálnom azt
a cetlit, melyre az OBI-ban kapható deszkák (ebből egy harmadik előszobai
kisbútor születne), illetve ablakszigetelő szivacsok méreteit jegyeztem fel.
Erre (mármint a feljegyzésre) azért volt szükség, mert egyértelműen látszott,
hogy a boltban kapható szivacs semmiképp sem illeszkedhet ehhez az ablakhoz.
Mondjuk a hosszából persze le lehet vágni, csakhogy jelen esetben a szélességével
van a baj! A bolti szivacs ugyanis 10 centis, az ajtószárnyak közötti rés pedig 11,5.
Na most az, hogy marad-e a régi tömítés, vagy farigcsálok belőle újat, az csak
azon múlik, hogy megveszem-e hozzá az új szivacsot, illetve lesz-e
kedve a páromnak megvarrni rá a huzatot.

Miközben kimentem az előszobába felmérni a terepet, akarom mondani a leendő
polc szükséges méreteit, természetesen az ágyon maradt a fényképezőgép,
a mérőszalag, és még az a szigetelés is, amit pótlásnak vettem, mert a
múltkori cserekor nem jutott az újból minden szükséges helyre.

Miután az előbb látott tételekkel eljöttem egészen a szobámig, egyből megtaláltam
a polcon azt a múltkori szigeteléscseréből megmaradt 10 centis darabot, ami épp
megfelelőnek mutatkozott arra, hogy elcsendesítsem vele a fürdőszoba ajtaját.
Megnéztem, hogy hol ér hozzá az ajtó először a tokhoz, majd odaszögeltem
egy darabka szigetelést. Azóta az ajtó becsukásakor nem az eddigi
kopp van, hanem csak egy annál jóval halkabb dumm.

Na most az előbbi mutatvány csak úgy sikerülhetett, hogy most épp egy olyan
széken ülök, ami stabilan áll a lábain. Mondjuk az elődje is stabil volt, csak
az ugye gurulós, mely alkalmatosságra semmiképp sem ajánlatos felállni.
Ahogy ez így átfutott az agyamon, menten eszembe is jutott, hogy mi az,
amiért legutóbb fel akartam mászni a székre. (csak persze nem tettem meg)

Nos azért, mert a Terta 811-es magnó felújításából visszamaradt
alkatrészek még mindig abban az átlátszó dobozban hevernek.

Ez a mai nap olyan, hogy ide kapok egy kicsit, meg oda kapok egy kicsit, hogy
eltűntessem az apróbb rendetlenségeket, illetve befejezzem az utolsó
előtti pillanatban mégiscsak félbehagyott apróbb projecteket.

Az első kupacban látható alkatrészeket még akkor kezdtem el gyűjteni, mikor
megláttam, hogy a piacon vett apró fehér antennaerősítőnek beteg a kapcsolója.
A következő kupac a tömítések közé kerül, míg az utolsó azon gumibigyók halmaza,
melyeket hosszú éveken át azért gyűjtögettem, hogy majd jók lesznek a Terta magnó
belső szerelvényének dobozban történő feltámasztására. Utóbbi kupac az apró gumis
dobozomba került. Már csak ebből is sejthető, hogy létezik egy másik, "nagy gumik"
feliratú dobozom is. A pincében elrejtett gumis dobozomról már nem is beszélve!
Na most, illetve nem most, hanem majd valamikor később, lesz egy olyan
akcióm, hogy ezt a hármat összeborítom, majd újra szétválogatom,
ugyanis jelenleg ezen három doboz tartalma erős átfedésben van.

Van egy úgynevezett nagy kapcsolós, meg egy kis kapcsolós, meg persze ez a
még kisebb kapcsolós dobozom. Ezek között sem ártana rendet vágnom.

Mivel a maradék csavarokat és alkatrészeket nem volt kedvem tovább szortírozni,
ezért egyszerűen beszórtam őket ebbe az erősen vegyes tartalmú dobozba. Mivel
már mind az alkatrészek, mind pedig a csavarok szétválogatása című projectem
lefutott, így lesz hova szétpakolnom a nem is oly apró doboz tartalmát. De
persze ezt sem most, hiszen most valami egészen más dolgom van.

Kivittem az előszobába a centit, a tollat, és csodák csodája, még a kockás füzetről
sem felejtkeztem el. Álltam a feladat, mármint a felmérés előtt, s miközben épp
a lehetőségeimen töprengtem, egyszer csak becsengettek. Miután a csengőnk
hangja által okozott sokkból magamhoz tértem, kinyitottam az ajtót, ahol is
egy 20 év körüli fiatal lány állt, aki hatalmas csodálkozó szemekkel nézett
rám. Mondjuk én is meg szoktam lepődni a szépségemtől, mikor reggelente
a tükörbe nézek, és még az is megesik, hogy mint ahogy a lánynak, úgy nekem
is elakad a szavam. Miután a hölgyeménynek sikerült a szépségem okozta sokkból
kikeverednie, menten le is esett neki, majd ki is mondta, hogy szerinte nem ide jött.
Amilyen lassú voltam (mert még nem hatott a kávé, hiszen nem iszom, hanem csak
szaladgálok a lakásban összevissza, no meg a csengő is sokkolt), így már csak
később jutott eszembe, hogy el kellett volna kapni a lány karját
és húzni befelé, hogy de igen, de igen! Ide jöttél!

Amúgy azért sokkolt a csengő hangja, mert ez még nem a szokványos csengő,
hanem ez egy olyan ősi példány, melyen a harang még igazi harangból van.
Ha olyankor szólal meg, mikor kint vagyok az előszobában (ez szerencsére
ritka alkalom), akkor nincs rajta mit csodálkozni, hogy kitör a hangjától a frász.

Miután ráment öt percem, hogy kitaláljak valamit az előző felvétel elkészítéséhez
szükséges kamerarögzítésre (ez az), teljesen elment a kedvem a farigcsálástól.

Mint ahogy a többi, úgy ez a project is kezd egyre jobban szétcsúszni. Mert ugye
az előző kép óta már rég szétszedődött a mikrosütő, aminek már itt is hever
az előszobai szekrénykén a vezérlője. Teltek a napok egyre másra, én meg
ugye csináltam közben mindent, de az ide építendő pulttal nem történt semmi.

Hogy végre mégiscsak történjen valami, miközben az ebédem melegedett,
a konyhaasztalnál ülve, a nyitott ajtón keresztül az előszobába bámulva,
megrajzoltam a nem különösebben bonyolult műszaki rajzot, melyből
kiderül, hogy mindössze négy fadarabot kell elkészítenem, melyek
lehetnek megszerkesztve akár így, akár úgy. Na most a bal oldali
verzióhoz két darab olyan anyagdarabra is szükség van, melyeknek
az egymással 90 fokot bezáró élei élfóliázva vannak, míg a jobb oldali
verzióhoz mindössze egyetlen ilyen lapra van szükség. Ennek persze csak
akkor van jelentősége, ha a minap kapott faanyagokon nincs körben élfóliázás.

Szerintem az a baj, hogy nemcsak a füzetet és a tollat tettem le, hanem a lantot is.
Vagyis letettem róla, hogy ebéd után álljak neki a barkácsolásnak, ez ugyanis
már a múltkor is komoly problémákat okozott. Ami még problémaként
értékelhető, az az ebéd utáni alvásomat követő teljes levertség.
Mire feléledtem, s lett volna kedvem barkácsolni?
Na addigra meg már öreg este volt!

Néhány nap múlva - csak hogy haladjak - levettem a szekrényről az ajtaját. Hogy
erre miért volt szükség? Nos azért, mert úgy döntöttem, hogy leviszem magammal
a szekrényt a pincébe. Ennek az volt az oka, hogy délelőttönként már megint nem
volt kedvem barkácsolni, ebéd után viszont nem mertem megkockáztatni, hogy
odapróbálgatások nélkül készítsem el az előszobai kisszekrény tetejére azt a
mindössze négy fadarabból álló pultot, melyet még valamikor napokkal
ezelőtt álmodtam meg. No meg oda is kellene valahogy rögzíteni,
azt pedig mindenképp jobb lenne a pincében megoldani
(valamint kitalálni), hogy odalent koszoljak.

Ez a tervem persze azzal járt, hogy mindössze néhány pillanat múlva már így nézett
ki az előszoba. Mondjuk engem annyira nem zavar, hiszen csak akkor látom, mikor
épp átvonulok, azonban anyámnak biztosan nem tetszene. Utóbbiban az a jó, hogy
mivel ősz vége felé jár az idő, s így anyám már készülődik hazafelé a telekről,
ezért záros határidőn belül (értsd néhány hét) vissza kellene tennem
a helyére a szekrényt. Ráadásul nem ám csak úgy egyszerűen
vissza, hanem lehetőleg az elkészült pulttal együtt vissza!

A helyzetet fokozandó, illetve kihasználandó, felvázoltam egy a szekrény oldalára
készülő (ez persze csak a szokásos túlzásom volt) papucstartót is. Mert ugye,
ha már egyszer leviszem a szekrényt a pincébe? Akkor ugyan legyen már
meg egyszerre az összes vele kapcsolatos project! Kezdetben még úgy
volt, hogy mivel mind a ketten a szekrénykéhez taroznak, ezért egyetlen
projectként fogom őket kezelni, vagyis csak egy cikk készült volna, csak aztán
sikerült úgy szétcsúsznom, no meg a projecteknek is, hogy végül kettő lett
belőlük. Mondjuk itt ott azért elég látványosan egymásra lógnak, de
a végén az jött ki, hogy jobban járok, ha nem vonom őket össze.

Levittem a szekrényt a pincébe, majd nekiálltam felkutatni a pulthoz szükséges
bútorlapokat. Azt gondolom talán már mondanom sem kell, hogy a szomszédtól
legutóbb kapottak közül egyetlen egy sem akadt, melynek két összetalálkozó éle
is élfóliázott lett volna. No de ez azért nem akaszthat meg, hiszen ezt a projectet
már évekkel ezelőtt megálmodtam, csak akkor még azokból a bútorlapokból,
melyekből valaha a fiam ruhásszekrénye állt. Szóval, bár titkon szerettem
volna, de az anyaghiányra történő hivatkozásom, na az nem jött be...

Kissé félve mentem el mellettük, de szerencsére nem támadtak rám. Mondjuk
éppen elég nekem az is, hogy egyáltalán itt vannak. Ezek még csak nem is
a jövő, hanem ezek már az azt követő évre vonatkozó terveim. Mondjuk
az előszobaszekrény kiegészítései is. Ezeknek éppen azért ugrottam neki
(legalábbis részben azért), merthogy valósággal sokkolt a tudatuk! Mármint
nem annak tudata, hogy "na ezt sem csináltam még meg", hanem az hozta rám
a frászt, hogy a rengeteg összeírt szétszedésnek - és pláne összerakásnak - mind
meg kellene lennie két éven belül. Szóval ezért, vagyis ezen tételek sokkoló
tudata miatt estem neki azoknak a restanciáimnak, melyekről eddig
azt gondoltam, hogy: Na, ti aztán sohasem fogtok elkészülni!

Mivel ez volt az egyetlen alkalmasnak látszó faanyag, illetve a szekrény oldalára
készülő papucstartóra is gondolnom kellett, így ezt a viszonylag nagydarab
ajtót választottam. A mögötte álló fehér színű farostlemezből pedig az
összebarkácsolandó akármik hátlapját tervezem kifaragni. Vagy nem.

Odakészítetem a szükséges eszközöket, majd alaposan összefirkáltam a bútorlapot.
Itt kívánom megjegyezni, hogy a nem is oly rég az Aldiban vásárolt derékszögű
vonalzó egy szar! Ez a nagyobbik, na ez egyszerűen nem volt derékszögű!
A kisebbiknek pedig meghúzhatatlan a csavarja, mert már eleve ki van
belőle szakítva a menet. Ezt a nagyot mondjuk sikerült kipofoznom,
miután kitekertem a csavart, majd a bútorlap, valamint nem kevés
kalapácsütés segítségével 90 fokosra igazítottam. A másikkal majd
még később fogok elbánni, mikor épp fémmunkához támad kedvem.

Na most a bútorlapra húzott vonalak nem csak ezen a fotón nem látszanak, hanem
a valóságban sem. Ez egyrészt azért van, mert végre megembereltem magam
és vettem ide néhány új tollat (értsd vékonyan fogót), másrészt jó is így,
mert a vékony vonalak mellett pontosabban lehet dolgozni, ami kell
is, hiszen nem szeretnék a további életemben egy girbegurba akármit
nézegetni az előszobában. Mert ugye nincs is annál rosszabb érzés, mint
mikor folyton úgy néz oda valamire az ember, hogy: Na ez is milyen pocsék lett!

Eddig jó! Gondolta a szerző a tőle elvárható elbizakodottsággal.

Csak ugye mindjárt felmerült az eddig sem feledett kérdés, miszerint mi
a csudával fogom az előbb látott három fadarabot úgy ideszerelni,
hogy abból (mármint a tartóelemekből) semmi se látszódjon.

Mivel voltam oly rendetlen, hogy a szomszédtól kapott bútorlapokból kihúzogatott
facsapokat még nem tettem a helyükre, no meg épp alkalmasnak is találtattak
a nemes feladatra, így azokkal. Ilyen csapolást már csináltam egyszer,
mikor azokat a hangfalaimat erősítettem össze, melyek
az odafenti asztalomon díszelegnek.

Na most ha rászegelem (vagy csavarozom) a készülő művemre a hátlapot, akkor az
oldalról nézve látszani fog. Mondjuk szinte mindig lóg ott egy kabát, de ezen csúfos
megoldásnak még a tudata is annyira riasztott, hogy lemondtam róla. Így viszont ki
kell találnom valamit, hogy a hátlap, ha sokkal nem is, de minimum 5 milliméterrel
bentebb legyen, mint a készülő pultocska hátsó pereme. Már csak ebből is látszik,
hogy nemcsak úgy egyszerűen maguktól bonyolultak a dolgaim, hanem mikor
épp nem, akkor magam is teszek rájuk egy lapáttal. Elsőre azt találtam ki,
hogy felszerelek a pult alá körben egy 1x1 centis lécet, ahhoz meg
már semmiből sem tart hozzáfogatni a hátlapot. Ráadásképp
ezzel azt is elérném, hogy lenne valami, ami a hátsó felénél
összetartja a pulpitust. Ezt az ötletem nemcsak azért vetettem el,
mert csúnya lenne, hanem azért is, mert nem találtam hozzá a polcaimon
megfelelő 1x1-es faanyagot. Az meg ugye mégsem járja, hogy félreteszem a munkát,
míg elmegyek a boltba egy darabka alkalmas lécért. És nem ám csak azért, mert el
kell mennem, vagy mert pénzbe kerül, esetleg mert félbehagyom a munkát,
hanem azért is, mert annyi itt az anyag, hogy még! Mindezen dolgok
következtében, kisvártatva egy egészen más okból tettem félre.

Ezt a tárcsát a kisebbik körfűrészbe vettem pótlásul, mert ami most van benne,
annak már nagyon hiányos a fogazata. Mondjuk az enyém is, de ennek most
nincs jelentősége. Annak viszont van, hogy egy ekkora benga tárcsával
(a 14-es átmérője miatt) nem lehet kivitelezni azon a tervemet,
melyet a hátlap esztétikus rögzítésére eszeltem ki.

Ekkor betettem a szekrényt a pincébe, majd kijelentettem: Míg csak elő nem kerül
az apró körfűrésztárcsa, márpedig ez a project egészen addig itt fog állni! Mivel
a rend, ha el még nem is készült, de azért már áll olyan szinten a lomjaim
között, hogy esélyem legyen megtalálni, amit keresek, szóval ez
azért nem volt egy annyira felelőtlen kijelentés. Pláne úgy
nem, hogyha minden kötél szakad, akkor akár még azt is
megtehetem, hogy mondhatni végső mentsvárként kiveszem
a faesztergából azt a mini tárcsát, ami most épp abba van belefogva.

Ahogy a másik pincébe beléptem, egyből szembetűnt egy apró doboz, melyre az
van írva, hogy szerszámok. Mondom én, hogy alakul itt a rend! Az persze egyből
ellentmond ezen megállapításomnak, hogy ez a doboz itt, s nem pedig már rég a
másik pincében van. Bár rezgett a léc, de most sem vittem át, mert még nem
készültem el a bútormaradványok fiókozásával, melyben majd épp az
ilyen és hasonló aprócska szerszámaimat kívánom elhelyezni.

Természetesen nemhogy az előbb említett, de még ebben a másik szerszámos
fiókban sem volt még csak hasonló sem a keresett fűrésztárcsához.

A "kerek" feliratú fiókom esetében már egy kicsit több sikerélményem volt.

Bár ezek a fogaskerekek még mindig nem fűrésztárcsák.

Ezekkel meg az a baj, hogy ugyan megtaláltam őket, azonban már rég nem odalent
a pincében, hanem már idefent a lakásban, az íróasztalom egyik fiókjában. Ekkor
meg már ugye nem volt rajtam a melósruha, visszaöltözni pedig nem volt semmi
kedvem. A lényeg persze az, hogy immáron mind megvannak. Mondjuk a bal
felső egyes az kakukktojás, hiszen az a fogaskerék egy ablaktörlő motorjába
való, nem pedig a körfűrészbe. Ettől persze még őt is le kellene vinnem a
pincébe, majd nyitni számára egy dobozt, mégpedig fogaskerekek
felirattal. Ez persze nem most fog megtörténni, hanem
valószínűleg majd csak akkor, mikor az
anyagokat rendezem szét.

Már közvetlenül másnap reggel, amint ezt az amúgy kifejezetten biztonságos
helyre odatámasztott ajtót mégiscsak sikerült felrúgnom, szóval rögtön
megéreztem, hogy márpedig ma nekem mindenképp
le kell mennem a pincébe!

Elsőre fordítva sikerült betennem a gépbe a fűrésztárcsát.
Ebben az a szégyen, hogy még így ebéd előtt is...

Mivel ennél a gépnél lehet állítani, így nem volt kunszt visszahúzni a tárcsát annyira,
hogy épp csak kilógjon. Ez azért jó, mert így nem vágja át a bútorlapot, hanem
csak egy vékony nútot vág bele. Mivel a fűrésztárcsa vékony, így persze
kettőt kell vele vágnom, majd még ki is kell túrnom a két
rés közül a felesleges anyagot.

Ezt a vezetőt persze ki kellett szerelnem a körfűrészből a művelet elvégzéséhez.
Na ezért lenne szükség a korábban említett fiókok megépítésére. Mert ugye
az ilyen apróságokat csak úgy lehet eltenni, hogyha van számukra saját
fiók, jelen esetben körfűrész felirattal. Mondjuk eltenni persze holmi
feliratozott fiók nélkül is el lehet. No de két hét múlva megtalálni?
Na az már sokkalta nehezebben fog menni... Pláne évek múlva!

Ezt a nútvágáshoz szükséges vezetőt egy vékony csíknyi bútorlap,
valamint két asztalos szorító felhasználásával állítottam össze.

Íme a szerző első nútja.

Ez pedig már a második, melyet az előzőt követően már a két oldallapba martam.
Komolyan mondom, hogy büszke vagyok magamra. Ha már ugye más nem...

Bár eddig minden rendben, azonban össze, na azt még csak a gravitáció tartja.

Mint azt már korábban említettem volt, szétesés ellen, illetve magán a szekrényke
tetején ezek az oldallapokból kiálló facsapok fogják tartani az apró emelvényt.

Így ni! Na ekkor jött volna az a rész, hogy bekenem ragasztóval a csapokat, majd
újra összeállítom a konstrukciót, beteszem a pincébe, s ráteszek valamit nagyot
a tetejére nehezéknek. Ez csak azért nem következett be, mert nem találtam
meg a ragasztót. Na most ha felmegyek a lakásba, és ott sem találom,
miközben szanaszéjjel van hagyva a pincében minden, akkor
az a minimum, hogy valami k*rva mérges leszek!

Ezért döntöttem úgy, hogy összepakolok, feltakarítom ezt a bájos kupacnyi
faforgácsot, majd újra itt hagyom a francba ezt a projectet. Ha odafent
meglesz a ragasztó, akkor holnap folytatom a munkát. Ha viszont
nem találom, akkor mégiscsak el kell érte mennem a boltba.

Mivel a nagyja már megvan, hiszen már csak rá kell ragasztani, így
mondhatni könnyű szívvel adtam fel. Legalábbis a mai napra.

Miután elkészültem az oldaltoldással, valamint másnap reggelre megszáradtak
az oldallapot rögzítő csapok, valamint elintéztem még a kisbútoron ezt
meg azt, már csak annyi volt hátra, hogy felragasztom a tetejére
a korábban már odapróbált, és persze stimmelő elemeket.

Már úgy értem, hogy ezeket. Illetve ebből a kupacból természetesen
csak azt a négyet, melyek a felső toldalékot alkotják.

Ugyan behozhattam volna magamhoz a hallba, de mivel majd még
a most felszerelésre kerülő részleteknek is száradniuk
kell, így inkább kint hagytam az előszobában.

Bevallom őszintén, hogy részemről nem is értem, hogyan nem képesek
egyesek összeszerelni a lapszerelt bútort, mikor ez annyira egyszerű.

Az mondjuk igaz, hogy ezt magam szereltem lapra, és az is igaz, hogy még csak
alig néhány napom volt rá, hogy elfelejtsem az egyes alkatrészek beépítésének
sorrendjét, de ez bárhonnan nézve is olyan egyszerű feladat, mint mondjuk
összerakni egy hajómodellt, vagy összetologatni egy Lego ház kockáit.

Az első három elem már a helyén is van!

Most pedig már a negyedik is. Mindössze annyi fennakadást sikerült produkálnom,
hogy a kissé görbe hátlap nem ugrott be elsőre a számára vájt nútba. Részemről
őszintén kívánom magamnak, hogy soha ennél nagyobb problémám ne legyen!

Most már csak az van hátra, hogy megvárjam míg beszáradnak a helyükre a frissen
ragasztózott csapok. Ugyan ragasztó nélkül is megállt a helyén az építmény, csak
mivel így levehető volt, részemről nem mertem megkockáztatni az úgy hagyását.

Az építmény itt hagyását viszont igen. Mondjuk terveim
szerint csak az ebédet követő alvás utánig lesz itt.

Addig meg csak kibírom valahogy, hogy a reszelős fiók
az asztalom helyett az előszobabútort nyomja.

Mivel ez nagyon egyszerű feladatnak látszott, így míg főtt az ebédre készített
leves, felcsavaroztam a helyére ezt a cipőkanál számára ideszerelt gombot.

Miután megettem ezt a tányér levest, majd ezt követően még két másik tányérral
is betoltam az arcomba, nem volt rajta mit csodálkozni, hogy ismét bealudtam.

Miután felébredtem, és persze magamhoz is tértem, nekiálltam kitakarítani
az előszobai bútor mögötti helyet, aminek már nagyon is itt volt az ideje.

Miután mindent visszapakoltam a helyére (kivéve a ki tudja miért itt állomásoztatott
horgolótűket), a néhány napival ezelőttihez képest mindössze ennyivel változott
meg a látkép. (meg persze a papucstartóval, de az majd egy másik cikk lesz)
Na most lehetne rajta vitatkozni, hogy megérte-e vagy sem a fáradtságot,
azonban engem mindenképp megelégedéssel tölt el, hogy végre ez is
elkészült. Itt jegyezném meg, hogy mint ahogy szinte minden
projectnek, úgy ennek is meglett a maga áldozata.

No nem a felszabdalt szekrényajtóra célzok (bár arra is), hanem a karórámra,
amit valami marha (ez lennék ugye én) a kulcsok közé akasztott, minek
okán hetekig azt hittem róla, hogy sikerült valahol elveszítenem.

Miután hosszú perceken át gyönyörködtem a művemben, egyrészt mert tetszik,
másrészt pedig azért, mert mintha valami hiányzott volna róla, sikerült
rájönnöm, hogy a fényképezőgép. Ennek azért kell itt lennie,
hogy mikor lemegyek a pincébe barkácsolni, akkor
- mint az mondhatni rendszeresen be szokott
következni - idefent ne felejtsem.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.