Mikor ezt a cikket megnyitottam, akkor azért volt kivéve a helyéről a kép közepén trehányul díszelgő fiók, mert épp nagyban egy olyan fiókot készítettem, ami a jobbra látható polcos lábai közé passzol.

   Ha valami igényesebb helyen lenne, akkor talán megpróbálnám visszaragasztani a fiók elejéről levált laminálást, vagy esetleg visszavasalni, de így, hogy egy pince mélyén hever, pláne alul, inkább letépem róla az egészet, majd a már mutatott fadarabbal együtt ez is kap egy fehérre történő festést.

   Míg idáig eljutottam, több mint ötször szakadt el a letépésre kijelölt anyag, majd a maradék felületről legalább tíz tételben jött le, pedig próbáltam úgy bánni vele, mintha valami érthetetlen okból egyben szeretném leszedni.

   A fiók előlapjának fehérre történő újrafestésén túl, ha már úgyis itt van előttem alapon, gondoltam megragasztom ezt az idők folyamán elengedett kötőelemet is. Mint az a sárga foltokból látható, illetve van ahol nem látható, egy kicsit spóroltak a gyárban a ragasztóval.

   Miközben a Pálmatex a háttérben épp nagyban száradt, részemről tettem egy újabb sikertelen kísérletet a foglalatból kiesett fémgyűrű visszaerősítésére. Ebből szerintem az lesz, hogy idővel ez is be fog kerülni ebbe a projektbe, mint egy újabb egésszé kerekítendő apróság.

   Ha már szóba került a hely, akkor eszembe jutott, hogy a frissiben fellelt kesztyűket is betegyem a helyükre. Ezekből - mikor eljöttem a melóhelyről, és átnéztem amiket elhoztam - majd minden dobozban volt egy köteggel. Akkor még úgy gondoltam, hogy ennyi kesztyű - hiába barkácsolok folyton ezekben - sosem fogy el, de most nagyon úgy néz ki, hogy mégis. Már úgy értem, ha csak nincs belőlük elrejtve valahol még, akkor már csak ennyi van. Mindezt úgy, hogy nem pazarlom őket, vagyis kimosom, és csak a már lyukasak kerülnek a szemétre. Illetve tulajdonképpen még azok sem, mert elviszi őket anyám, mégpedig azzal a szokásos felkiáltással, hogy az még jó lesz a telekre. No de nem erről van szó, csak a szokásos módon mellébeszélek, természetesen ahelyett, hogy nekiállnék végre rendbe hozni ezeket a fiókokat.
   Hogy mi velük a baj? Nos az, hogy mikor ezek készültek, akkor épp túlzásba vittem a pontosságot, ami azt eredményezte, hogy a polclapok súlytól történő elmozdulásának hatására egyes fiókok idővel megszorultak. Vagyis a következő részprojekt az lesz, hogy egy kicsit lecsiszolok a szélükből, hogy ugyan ne szoruljanak már meg, mikor a helyükre tövig bedugom őket.

   Mikor ide benéztem, gondolván nekiállok végre az útszóró sós pincébe való szerszámos fiók megépítésének, hiába kapcsoltam fel a villanyt, ez a látvány, vagyis majdnem sötétség fogadott.

   Mikor lenéztem, akkor meg ez. Vagyis bár az előbb még arról volt szó (ez persze a valós időben rengeteg napnyi távolságot jelent), de mégsem a helyükön egy kissé szoruló fiókok jönnek, hanem a foglalat helyrehozása. Mert ugye az azért mégsem járja, hogy sötétben tapogatózzak.

   Elképzelhetőnek tartom, hogy ez a sérült menet akaszkodott bele a foglalat fémbetétjébe. Ebben amúgy az az érdekes, hogy a minap is láttam valami hasonlót, csak azt egy szovjet izzón, mégpedig olyan formában, mintha mondjuk dupla bekezdése lenne a menetnek, amitől persze nincs az a foglalat, amibe bele lehetne csavarni.

   Komolyan mondom, hogy nem tudom eldönteni, hogy az útszóró sós pincébe építendő fiókra gondoltam (mármint mikor lejöttem), vagy a fáspincében található fiókok rendbehozatalára. Ez persze mindegy, csak legyen már kész valamelyik projekt, mert az úgy azért mégsem járja, hogy folyton csak emlegetem őket.

   Viszont ami magába a kartusba száradt bele, azt már csak nagyon nehezen sikerült a cső végéből a pisztollyal kipumpálnom. Mikor megindult az anyag, egyből ki is jött belőle vagy 5 centi.

   A teljes készletet átvizsgálva, két nagy reszelő, valamint a háromélű hántoló jelentkezett be ragasztásra. Aztán persze lehet, hogy később szidni fogom magam, de ez csak akkor lesz, ha valami csoda folytán nekiállnék felcsiszolni a reszelők nyeleit. Mármint azért leszek magamra mérges (te, hogy ennek milyen kicsi az esélye...), mert felragasztva már nem tudom befogni a nyeleket az esztergába. Mármint a csiszolást gépesítendő.

   Mivel fiókot építeni nem volt kedvem, de megigazítani azért igen, gondoltam legyen, és már ültem is oda az apró fiókos szekrényke elé, a hibajelenséget közelebbről is megszemlélendő.

   A hibajelenség mindössze annyi, hogy a fiókok a pontosra sikerült illesztésük okán úgy működnek, mint valami dugattyú. Vagyis betoláskor össze akarja maga mögött nyomni a fiók a levegőt, míg kihúzáskor szét akarja húzni. Magyarán szólva, ezeknek a fiókoknak pneumatikus mozgáslassítójuk van. Ez annyira igaz, hogy ha gyorsan szeretném valamelyiket kihúzni, akkor jön vele a szekrény is.

   Na így, hogy már ott a lyuk, így már csak annyi lassítást szenved a fiók, mint amennyi ahhoz kell, hogy átpréselje a lyukon a levegőt. Mivel két egyforma fazonú nagy, valamint négy kicsi fiók van, ezért volt módom az eredeti és a kilyukasztott hátú fiókhoz szükséges erő összehasonlítására. Lényeg a lényeg, jó lett, mert a kilyukasztott fiók már nem hozza magával az egész bútort, míg a még ki nem lyukasztott igen.

   Hogy ne kelljen őket cserélgetnem, az egyik fúrószárat a piros, a másikat meg a Makita fúrógépbe fogtam be. Amúgy jelen kép kapcsán nem annyira ezt szerettem volna mondani, mint inkább azt, hogy az elektromos szerszámletevős polc tisztasága arra utal, hogy itt nemrég komoly takarítás történhetett.

   Mikor már épp kezdtem volna örülni, hogy üresek a fiókok, akkor kiderült, hogy csak a két nagyobb volt az, a négy kisebb már nem. Míg az egyikben fadarabok voltak (ezek azok), addig  másikban műanyagok, a harmadikban meg fémdarabok. Hogy a negyedikben mi volt, azt így másnapra már meg nem tudnám mondani...

   Ez itt már egy másik fiókos szekrényke, pontosabban szólva kettő, amikkel az a bajom, hogy a valaha még pöpecül a helyükre csusszanó fiókok mára már jórészt szorulnak. Ennek a jelenségnek amúgy nem az volt a kiváltó oka, hogy túl szorosra illesztettem őket (persze tulajdonképpen de), hanem az, hogy a fiókokat megtartó polclapok a fiókokba pakolt szerszámok súlyától egy kissé lentebb húzódtak.
   Míg az "A" megoldási verzió szerint a bútorokat összetartó csavarokat egy kissé megeresztve, beragasztom a polclapokat Pálmatex ragasztóval, addig a "B" verzió szerint egyszerűen csak lecsiszolok a fiókok előlapjának felső széléből.

   Ebben a fiókban a körfűrészhez tartozó alkatrészeket tartom, plusz azokat, amik kimaradtak a flex befogatására való állványból. Na most ahhoz képest, hogy már csak a szovjet körfűrész működik, tárcsaügyileg rendesen el vagyok eresztve.
   Ezt a Kánaánt valószínűleg úgy sikerült összehoznom, hogy mikor épp le volt értékelve a boltban, vagy olcsón adták a piacon, olyankor mindig vettem egy-egy újabb tárcsát.
   A jobbra lent látható kettő közül az egyikre fogok alapozni egy újabb eszterga kiegészítőt, mert amit elsőre összeraktam, az nagyon kicsi lett. Illetve nemcsak, hogy kicsi (mármint benne a fűrésztárcsa átmérője), hanem még hely sem nagyon van rajta. Konkrétan csak vékony lécekhez jó. Az persze egy jó kérdés, hogy az eszterga mindössze 200 wattos motorja képes-e egyáltalán úgy meghajtani egy ekkora tárcsát (mármint kisarasznyit), hogy annak nekitolhassam az anyagot.
   Ez magyarul annyit tesz, hogy eddig még egy nyomorult próbát sem sikerült összehoznom, pedig az csak annyiból állna, hogy befogatom valamelyik tárcsát a tokmányba, majd természetesen valamire letámasztva, nekitolok egy bútorlapot.

   Ha már a szépségnél tartunk, akkor elkerülhetetlenül felmerül az a nyilvánvaló kérdés, hogy ez a fűrész meg mégis hogy néz már ki? Igencsak cefetül, amire az a magyarázat, hogy ezt a szerszámot az út menti porban találtam.

   Erre az esztergára, illetve egyre univerzálisabb gépre azért szoktam azt mondani, hogy ez egy nagyon okos masina, csak sajnos egyben gonosz is, mert mindig tudja, hogy épp mire van szükségem, csak sosem úgy van összeszerelve, mint ahogy épp kéne. Most például, hogy drótkorongozni akarok vele, csiszolókorong van benne, arra meg rátolva a pad. Bezzeg ha csiszolni szerettem volna? Akkor biztos, hogy rajta sincs a tokmány!

   Mivel a múltkor (a földön elszórva heverő fémtüskék hatására) megígértem magamnak, hogy többé nem drótkorongozok védőszemüveg nélkül, ezért gyorsan előkaptam, majd rápróbáltam az amúgy is a fejemen lévő szemüvegemre. Jelentem jó, simán elfér alatta a szemüveg.

   Hogy még a puhafát sem viszi rendesen? Nos ez így van, amin annak fényében nincs mit csodálkozni, hogy a rozsda nemcsak a penge oldalát ette meg, hanem az éleit is lerágta. De legalább egy kicsit szebb, mint amilyen még az előbb volt...

   Na most ami viszont nem az (mármint nem szép), az ez a ferde polc. Bár azt szoktam rá mondani, hogy ez csak a fényképezőgép optikájának torzítása, ami kezdetben még így is volt, de mára már rég nem csak az. Na most ahhoz, hogy a polc közepét feljebb tudjam nyomni, kéne alá valami, ami megtartja a feltámasztót.

   Nem ott van, nem ott van? És ezzel nemcsak a lyukra céloztam, hanem egyben az alatta húzódó farostlemez szélére is. Ezeket a lyukakat amúgy még akkor fúrtam, mikor a pince előtti hármas fénycsőarmatúrát szereltem fel. Már úgy értem, hogy akkor ahova csak gondoltam, fúrtam a falba egy lyukat, így nemcsak itt belül vannak, hanem kint a folyosón is. Míg régen itt bent lógott a slag, addig mostanában már kint van, egy szintén ugyanakkor fúrt lyukba dugott vasrúdon.

   A helyszínnek hátat fordítva, de a feladatnak nem, erről a másik polcról fogom levenni a 12-es műanyag tipliket tartalmazó dobozt. Ezen a helyszínen, bár a felső polc tényleg ferde, azonban az alsó nem, mert az tényleg csak az optika torzítása. Az alsó polc amúgy azért nem lehet ferde, mert azt nemcsak a két szélén fogattam meg, de több helyen középen is.

   Az első tipli azért adta fel, mert elfelejtettem megnézni, hogy pontosan mekkora is a lyuk. Amúgy 12-es, csak egy annyira kopott fúróval készült, hogy megszorult benne a tipli.
   Gondoltam benézek a vegyes szerszámos fiókba, hátha akad egy még éles szélű 12-es vídiás fúró. Ha más fúrószárat épp nem is találtam benne, de egyből elől egy 12-est igen, ami ráadásul annyira új volt, még a gyári olajfilm is rajta volt! Bár Hilti tokmányba való (SDS), de attól még a hagyományos hárompofás is megfogta annyira, hogy meg tudtam vele frissíteni a lyukat.

   A műanyag tiplit szemből is bevágva, sokkal kevésbé lesz hajlamos megszorulni benne a csavar. Ez egészen biztos, mert ezt a fogást valaha igencsak rengetegszer alkalmaztam. Kisebb tipliknél mondjuk lényegtelen, de egy 12-es tiplibe kézzel betekerni egy a szűk lyukban megszoruló 6x70-es facsavart, az azért nagyon undok feladat tud lenni.

   Mivel már van egy ilyen szép nagy kosaruk az apró leeső fadaraboknak, így most már csak oda kellett hozzá sétálnom, majd kiválasztanom a meglehetős tömegből egy a nemes célra megfelelő hosszúságúnak tűnő alanyt.

   Bár egy teljesen igénytelen helyre lesz, attól még megadtam a módját, vagyis lecsiszoltam a fadarab összes oldalát, nehogy még egy óvatlan odanyúláskor szálka menjen a kezembe.

   Néhány nap múlva lejöttem, mondván rég megszáradt mind a sziloplaszt, mind a fehér festék, vagyis elkezdhetem végre visszarakosgatni a helyükre a dolgokat. Elsőnek a Noris feliratú foglalatról drótkeféztem le a festéknyomokat. Ez mondjuk nem igazán volt szükséges, mert ugye a fehéren nem mutatott rosszul a fehér, de attól még megtettem, pusztán azért, mert minden (konkrétan csak a drótkefe) ott volt hozzá a kezem ügyében.

   Na ez az a szovjet izzó, amit korábban hibás menetűként említettem. Az a rész, amit úgy nagyjából a kép közepén látunk, az tisztára úgy néz ki, mintha ez az izzó balmenetes lenne. Mielőtt kidobtam volna, még belepróbáltam a foglalatba, de mivel nem kapott bele - a saját szivatásomat elkerülendő - megváltam tőle.

   Végre ez az apró részlet is egésszé kerekedett, akarom mondani fehérré változott a fehér fal előtt a folt. A lámpához vezető kábel ugyan még nincs rögzítve, no de hol van még ennek a cikknek a vége?

   A minap akkora szemetet csináltam a fiókok hátuljának kifúrásakor, mindössze hat lyukkal, hogy a nagyját a porszívó helyett - nehogy eltömődjön alapon - egy lapáton vittem el a szemetesig. (a bádogvödör az) Mikor aztán a ránézésre pusztán faforgácsot a lapátról a vödörbe átborítottam, hallottam, hogy valami kattant egy nagyot. Ez a tény annyira nem hagyott nyugodni, hogy bár napok kellettek hozzá, de képes voltam fogni és kiborítani a vödröt, majd áttúrni a szemétkupacot. A sok szemét között találtam egy fémráccsal ellátott apró szitát, egy csigafúrót, valamint egy rozsdás csavart is. Hogy ezek hárman megérték a porolást, azt nem merném kijelenteni, de még mindig jobb, mintha a vödörrel csak úgy egyszerűen véletlenül borultam volna fel.

   A vödör kiürítése után felszaladtam a lakásba, visszatértem a pincébe a fagyis vödörrel virágföldért, majd túrtam egy tálcát, bele plántázókat, melyekbe szintén virágföldet szórtam. Mikor ezeket ide, vagyis a lépcsőre kitettem, akkor még azt hittem, hogy kész, ennyi volt a mai napi etap, csak aztán a pincébe visszanézve, megláttam az előtérben az egymásra rakosgatott virágládákat, valamint az azok tetején billegő újabb fagyis vödröket. Utóbbiakat amúgy előszeretettel használom virágcserépként.

   Na most amit még szintén szeretek (mármint csinálni), az a virágföld szokásos tavaszi átszitálása, amire azért van szükség, mert ugye - a kerttel ellentétben - a virágládában nem lehet csak úgy egyszerűen felásni a földet. A föld meg egy év alatt úgy össze tud állni, hogy alig bírom szétnyomkodni a nagyobb darabokat.
   Ez most annyira így volt, hogy a kisebbik ládából (lásd balra fent a piros vödör mögött) egy darabban jött ki a föld, amit aztán apróbb darabokra kellett tördelnem, hogy beleférjen a szitának használt tésztaszűrőbe.

   Mikor megláttam, hogy az első két - immáron felfrissített virágfölddel teli - láda simán odafért a polcra, azonban a kint lévő többinek itt már nagyon nincs helye, akkor egy kissé lelombozódtam. Aztán ahogy itt álltam, kisvártatva már nemcsak a helyszűkét láttam, hanem egyben a sarokban a problémára megoldásként bujkáló bútorlapokat is.

   A kieszelt terv a következő. Leveszem a helyéről a balra látható kosarat, majd egyszerűen csak feldobom (már úgy értem, hogy mindenféle plusz rögzítés nélkül) a polc tetejére az épp az imént kiválasztott bútorlapot.

   Amennyiben a polc széle idővel hajlamosnak mutatkozna a lekonyulásra, elég lesz alulról egy csavarral odafogatnom a pince falát alkotó farácsozathoz. Ha épp nem lenne kedvem fúrni egy lyukat, akkor annyi is megteszi, hogy egy alkalmas méretű léccel feltámasztom.

   Ez a polc nyáron persze üres lesz (legalábbis a virágládák valószínűleg nem lesznek rajta ilyen tömegben), ami előrevetíti a csak úgy egyszerűen odatett polc másra történő felhasználásának lehetőségét. Ezt nem úgy értem, hogy valami mást pakolok fel rá, hanem úgy, hogy a polc anyagát használom el. Mondjuk amennyi bútorlap a polc és a fadarab tároló között van, illetve annak fényében, hogy már fogyóban vannak a bútorlapokra alapozott barkácsolós projektjeim, ennek viszonylag csekély az esélye.

   A múltkor, mikor az előző részprojekt kertében az útszóró sós pincéből leszerelt rácsos kosarat szereltem fel ide az előtérbe, mint kerti szerszámtartót, akkor adós maradtam a tükör visszaszerelésével.

   Már majdnem áttettem a kerti szerszámokat tartó kosárba ezeket a valamiért itt felejtett bigyókat, mikor rájöttem, hogy a cipőkrém és a Chemotox nem oda való. A színes kavicsok mondjuk igen, mert azokkal vannak megjelölve, hogy hova vannak hagymás virágok ültetve. Mármint azért kell a jelölés, hogy ugyan ne ültessem már őket egymásra. A leginkább valamiféle központi vízelzárónak tűnő szerszám valószínűleg abban a fiókban fogja végezni, ami a felhajtható asztal alá készült polcos lábai között található. Már ha belefér. Szóval lesz itt rend, épp csak foglalkoznom kell egy kicsit a széthagyott dolgokkal.
   Na ekkor jöttem rá, hogy a kertben egyrészt elfelejtettem meglocsolni néhány újonnan beszerzett fűcsomót, másrészt még mindig ott díszeleg a közepén egy kupac tűzrevaló ág.

   A füvet meglocsoltam, az ágakkal megtömtem egy katicás szatyrot, amire rátettem a fúrógépet, valamint a tükröt is, melléjük a hosszabbítót, majd mint aki jól végezte dolgát, itt hagytam a francba az egész kupacot. Az mondjuk igaz, hogy közben festegettem is valamit a pince hátsó részében, de az azért nem kellett volna ok legyen rá, hogy a dolgokat ennyire széthagyjam.

   Másnap (ha az előbbi látvány valamiért nem lett volna hozzá elég) ez a piros lakat is felhívta rá a figyelmemet, hogy itt bizony valami elmaradt. A lakattal amúgy az a pont van megjelölve, ahová a tükröt kell felcsavaroznom. Már úgy értem, hogy a múltkor már ez, vagyis a pozíció kijelölése is megtörtént, épp csak a tényleges munkavégzés maradt el.

   Ami persze jelen esetben mindössze annyiból állt, hogy fúrtam egy lyukat, beletekertem a tükröt tartó egyik csavart, majd elkövettem ugyanezt újra, hogy a tükör stabilan álljon. A jelen helyszínen persze nem a menetszél görbíti el, mint inkább én, mikor nagyon hadonászok mondjuk egy fadarabbal.
   No de mit keres itt ez a tükör? Ez kérlek azért van itt, hogy a pincéből történő távozásomkor - természetesen csak igény esetén - legyen mivel ellenőriznem a fizimiskámat. Az indíttatás amúgy egy nagyon régi történet, még valamikor a 80-as évek elejéről, mikor is az történt, hogy úgy mentem el itthonról (megjegyzem épp csak egy próbakörre), hogy a fél arcom négerre volt feketedve. Mármint azért, mert épp váltót cseréltem a robogómban (vagy valami más nagyon olajos feladatot követtem el), s közben a koszos kezemmel megtöröltem az arcomat. Ez persze még nem lett volna baj, csakhogy a próbakör közben összetalálkoztam a barátaimmal, akik voltak oly kedvesek nem szóvá tenni a kétarcúságomat. Mármint nem gonoszságból nem, hanem csak látták, hogy épp melós ruhában vagyok.
   A második eset (mert olyan is volt) akkor történt, mikor odaültem a köszörű elé, amivel aztán megéleztem ami csak csorba volt. Bár érezni nem éreztem semmit, de attól még a munka végeztére szépen ki volt rajzolódva az arcomra a pormaszk és a védőszemüveg sziluettje. Bár máskor senkivel sem találkozok a lépcsőházban, az adott napon természetesen röpgyűlést tartottak a lakók, amibe persze magam is beszálltam, természetesen a különös fazonra sminkelt ábrázatommal.
   Ez a két eset - megjegyzem az elmúlt hatvan év alatt megtörténve - mondjuk még nem indokolja a tükör pozícióját, az azonban már igen, hogy autóm nem lévén, nincs számára semmi más értelmes bevetési pontom.

   Ezt a szortimentet azért nyitottam ki, hátha akad benne apró marófej a nagy sárga Miniplexhez. Ha azt ugyan nem is, de kékfejű szöget azért találtam. Hogy mire kell a szög?

   Mármint ide, ahová nem azért kell, mert fel szoktam akasztani a partvist (általában inkább agyonlövöm), hanem azért, mert a nyélvég - némi csiszolás hiányában - egy kissé szálkás. Annyira mondjuk nem, hogy bármi kárt tegyen a bőrömben, annyira viszont már igen, hogy összeakadjon azzal a cérnakesztyűvel, amiben a pincében barkácsolni szoktam.

   Ha sokkal szebbnek épp nem is nevezném, de így azért egészen más érzés vele találkozni. Amúgy a következő tételként elrendezendő alany is ott van a képen, mégpedig a vonalzó képében.

   Ezzel a vonalzóval az a bajom, hogy szinte mindig van rajta valami. Most például az útszóró sós pincében található (minő csoda) útszóró sós szekrénybe készülő szerszámos fiók előlapja került rá. Ez egy nagyon idegesítő jelenség! Pláne úgy, hogy mikor nagyobb darab anyaggal dolgozok, az akár teljesen is eltakarhatja.

   Ez annyira így van (mármint a hosszú műanyag vonalzó időnkénti eltűnése), hogy már régebben tettem a felakasztására szolgáló csavarra egy másodpéldányt. Mármint vonalzóból még egyet. Ezen a látványon felbuzdulva, a fióképítés rögös útjáról egy kissé félrelépve, nekiálltam keresni a vonalzó számára egy olyan helyet, ahol nemcsak ugyanolyan kényelmesen elfér, mint itt a szekrény oldalán, de a pince ajtajában állva is elérem a helyet. (ott szoktam ugyanis barkácsolni) Az új pozícióban az lenne az okosság, hogy ha nem leteszem a vonalzót, hanem mindig vissza a helyére (erre persze majd még rá is kellene szoknom), akkor mindig elérem, akarom mondani ezentúl soha nem lesz rajta semmi.

   Először egy a vonalzó felakasztásához szükséges nagyfejű csavart túrtam elő, majd a pinceajtó környezetében nem különösebben hemzsegő, alkalmasnak tűnő helyszíneket tekintettem meg. Utóbbi folyamat a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy ahova a vonalzó csak odafért, oda mindenhova odapróbáltam!

   Végül leginkább ez a helyszín jött be (lásd a hosszú vonalzót az ajtó tokján függőlegesen lógni, úgy nagyjából a kép közepén), mert itt egyrészt majd mindig elérem, másrészt a próbálgatásaim során az derült ki (konkrétan megpróbáltam nekimenni és óvatlanul lesodorni), hogy itt nagyon stabil helye lesz. Most már csak meg kell szoknom, hogy a vonalzó ezentúl itt van, meg azt is, hogy mindig ide kell visszatennem. Ez valószínűleg azért nem lesz nehéz, mert az ajtó szemközti tokján is vonalzók vannak, csak azok - ezzel az egyenessel ellentétben - derékszögűek.

   Bár az óra talpának kialakítására korábban szőttem mindenféle igencsak elborult terveket, általában fából, de ez így annyira frappáns, hogy mikor ezt a kiváló összeállítást megláttam, az összes többit azonnal elvetettem.

   Előbb persze még fúrtam egy 3,2-es lyukat az óra szürke keretére, amin keresztül aztán átjelöltem a fekete talpra fúrandó lyuk helyét. Miután azt is kifúrtam, megsüllyesztettem az óra keretén a lyukat a csavarfejnek (ezt persze belülről kellett), majd kerestem a feladathoz egy süllyesztett fejű hármas csavart, ami azért volt egyszerű feladat, mert azokat a múltkor a többitől valamiért egyszer már különválogattam.

   Ma tulajdonképpen csak azért jöttem le a pincébe, hogy leszabjak a képen látható szürke vasanyagból egy ujjnyi szeletet, csak a fűrészelés - mint munka - engem annyira taszított (és még taszít mind a mai napig is), pláne vasban, pláne 7-es vasban, pláne kétszer 4 centi vágáshosszon, hogy azonnal nekiálltam keresni helyette valami más, lehetőleg nem ennyire undok és fárasztó feladatot, amit aztán kisvártatva a rendcsinálás képében meg is találtam.

   Nyitásképp a csavaros dobozok előtt terpeszkedő, és persze folyton útban levő vegyes tartalmú dobozt borítottam bele az irodagépből megmentett tálcába, majd kiválogattam balra a zsanérokat, míg jobbra az egyéb bútoralkatrészeket, amiket aztán a díszalátétek, majd a különféle csavarok követtek.

   Hogy a mindenféle dolgokkal történő szaladgálásom közben ne legyen útban, felhajtottam az asztalt, majd ahányszor csak erre jöttem, mindig nekimentem a vállammal a vegyszeres polcról lelógó, drót végén fityegő késtámasznak, mely apró esemény természetesen folyton a frászt hozta rám.

   Mármint az a hely kellett, ami az apróságok kiszórása után benne keletkezett, és amúgy az előtérben található trafóvasakat fogadta magába. Erre azért van szükség (mármint az előtérből történő elpakolásra), mert hamarost meg kell rendelnem a télirevaló tüzelőt, aminek leborításakor üresen szeretném látni az előteret. Mármint azért, hogy a leborított fadarabok ne törjenek benne össze semmit. Ez persze nem olyan nagy munka (mármint az előtér kiürítése), csak úgy szeretném, hogy mikor nekiállok, addigra ne legyen benne semmi nehéz. Mármint az előtérben például egy akkora tömegű vasanyag, mint amit épp most helyeztem át a fadobozba.

   Hiába tudtam, hogy a cigányfúróknak már van valahol egy saját helyük, hiába az utóbbi idők tucatnyi rendrakása, azt a helyet, azt bizony nem találtam meg. Más egyéb kismillió dolog helyét viszont igen, amiket persze nem fogok mind felsorolni.

   Példának okáért (pedig épp az előbb ígértem meg, hogy nem kezdek maratoni felsorolásba) a cigányfúrók helyének keresése közben találtam egy mérőszalagot, amit (bár már volt egy a fiókban) azonnal áthoztam ide, az útszóró sós szekrénybe épített szerszámos fiókba, hogy mikor bejövök egy bútorlapért, vagy egy lécért, természetesen jó szokásomhoz híven centi nélkül, akkor ne kelljen egészen a másik pincéig visszamennem, ami távolság biztosan megvan vagy úgy jó hat méter.

   Már alig látszanak a trafóvasak az időközben mindenféle más egyéb polcokon talált hatalmas vasdaraboktól, amiket persze mind összehordtam ide. Most már csak arra kell ügyelnem, hogy el ne felejtsem, hogy ezek a kincseim ezentúl itt vannak. No nem mintha olyan sokat dolgoznék vassal...

   Míg a balra látható alumínium dobozban a dekopír fűrészbe való lapokat tartom, addig a jobbra látható jégkrémesben a pormaszkot. Hogy ezek ketten sem valók a csavaros dobozok elé, abban ugyan biztos vagyok, csakhogy abban is, hogy jelenleg még sehol másutt nincs számukra hely, ami persze csak azért van, mert még mindig adós vagyok egy a polcba tolható fiókos megépítésével.

   A téli tüzelőnek való hely felszabadításával viszont már nem. Méghozzá ezzel úgy vagyok meg, hogy az innen nézve jobbra eső polcokon is olyan rendet vágtam, hogy azon még magam is meglepődtem!

   Épp mint ahogy másnap ezen a vödrön is, a bicikli kosarában felejtett keretes fűrészről már nem is beszélve! De ezek persze már csak apró anomáliák, amiket majd holnap szépen rendbe is teszek, mikor felkenem a második réteg lakkot a háttérben épp nagyban készülő (mármint azért, mert végül annak is nekiálltam) késtámaszt tartó nagyfejű anyára. Ha azzal megvagyok, még néhány apróságot elteszek az útból, és már következhet is a tüzelő megrendelése.

   Mikor egy kicsit mélyebben belegondoltam abba az amúgy teljesen nyilvánvaló kérdésbe, miszerint el fog-e kopni a lakkozott puhafa a folyton rátekert gombtól, pontosabban szólva bele fog-e nyomódni a két anyag közötti alátét a puha fába (kezdetben persze még csak a lakkozásába), akkor mindjárt megéreztem, hogy innen még hiányzik valami. A hiányolt valami ha nem is fémből, de legalább keményfából kell készüljön.

   Amiből épp akadt egy lapos csíknyi a fiókos szekrényke egyik direkt az apró fadaraboknak nyitott fiókjában. Említettem már, hogy mennyire imádom, mikor minden szükséges összetevő ott van a kezem ügyében? Nem? De!

   Mikor az előbb a pince hátsó traktusában végre megtaláltam az alsó fiókból már több mint egy éve hiányzó kanalat, a fiókot valamiért nem toltam be. A "valami" (mint ok) persze időközben elfelejtődött, mint ahogy a fiók kihúzott állapota is, mire fel nem sok híja volt, hogy a fiókban megbotolva berepülök a pince mélyére.

   Ez a helyszín azóta már nagyon másképp néz ki, de maga a kép arra azért még jó, hogy bemutassam vele a nagy fehér tégla megtalálását. Most persze már rég nem itt volt a tégla, hanem a folyosón egy szekrénykének támasztva, mégpedig azért, mert úgy gondoltam, hogy ha folyton látom, akkor előbb vagy utóbb, de valamikor azért csak akad valami ötletem a beépítésére. Mindössze két hónap telt el, mire beugrott a tuti!

   Mind a magok, mind a már ki tudja mióta hányódó fehér tégla bele lett építve a kertbe. Míg a virágmagok nem szorulnak magyarázatra, addig a tégla igen. Azért volt rá szükség, mert eddig itt két kis méretű, ráadásul eltérő fazonú tégla volt, melyek a beásatlanságuk okán folyton kidőltek, a föld meg persze összefolyt. Innentől kezdve természetesen már nem fog, épp mint ahogy a nagy fehér tégla sem foglalja tovább a pincében a helyet. Mondhatni ha csak nagyon lassan is, de attól még úgy néz ki, hogy idővel minden a helyére kerül.

   Amit a képen látunk, azok már a csiszolópad új vonalai, melyekre védelmül kerülni fog egy vékony réteg lakk is. Ezekre amúgy azért van szükség, hogy legyen mihez viszonyítanom az éppen csiszolt anyag smirglire történő merőlegességét.

   Mikor ezeket az esztergába fogható kerek dolgokat meglátom, olyankor mindig azt mondom, hogy nagyon kéne már az a fiók, amibe ezek mind kényelmesen beférnek, de eddig ennek (mármint a mondogatásnak) még semmiféle érdemi hatása sem volt.

   Ha már egyszer úgyis minden elől volt hozzá, kapott a csiszolóállvány frissített vonalazása egy réteg lakkot, aztán már mentem is innen a csudába. No nem azért, mintha annyira taszított volna a látvány, hanem csak úgy mellékesen annyi minden mást is csináltam (mármint ma és idelent a pincében), meg persze a minden másról képeket is, hogy azokat a szokásos keveredések elkerülése végett még mindenképp frissiben szerettem volna szétválogatni.

   Részemről nemcsak a "szerszámjáról ismerszik meg a mester" szlogen jegyében gondoltam úgy, hogy ezzel a rettenetes állagú szerszámnyéllel aztán már tényleg kezdenem kell valamit, hanem azért is, mert rossz a fogása, ami a jelen nyél esetében nemcsak azt jelenti, hogy a szőrös vége kikezdi a kesztyűmet (ha épp nincs rajtam kesztyű, akkor persze a tenyeremet, hanem azt is, hogy ezt a nyelet már eleve rossz érzés megfogni.
   Amúgy a nyél elejét összetartó fémfeltétre írt 200-as szám a nyeles fúró árát jelenti, amit az újpesti piacon fizettem ki érte, mégpedig azért, mert már kora gyermekkorom óta vágytam egy ilyen szerszámra. Amúgy sorjázónak, illetve süllyesztőnek használom. Egyszer persze el fogok készülni a nyeles tokmány elnevezésű szerszámmal is, de az biztosan nem ma lesz.

   Tudod mit csinál ez a nyél az esztergában? Már persze azon felül, hogy forog. Üt! De azt aztán annyira, hogy majd leugrik a gépágy a munkapadról. Ezen persze nincs mit csodálkozni, mert az eszterga motorja egyrészt gyorsan forog, másrészt egy csigafúrót a csigafúró részénél fogva nem lehet egy tokmányba központosan befogni.

   Ez persze nem fog benne megakadályozni, hogy végre lecsiszoljam a nyélről (amúgy inkább esztergálni kellett volna, mármint késsel) a rettenetes koszt, ami valószínűleg olajos vagy zsíros környezetből ered. Vagyis aki ezt a szerszámot még előttem használta, az az ember biztosan nem fával, hanem fémmel dolgozott. Vagy legalábbis részemről nagyon merem remélni, hogy csak úgy egyszerűen magától ennyire piszkos kezű ember azért nincs. Bár ahogy a politikai palettát elnézem...

   Ilyen szép színe a lenolajtól lett, ami nemcsak annyiban más, mint az eddig általam előszeretettel használt csónaklakk, hogy ennek nem kell száradási idő, hanem a fogása is teljesen más érzés egy faerezetű nyelű szerszámnak. Már úgy értem akkor, ha nem tömíti el a pórusokat a lakk.

   Mivel már hetek óta mondogattam neki, hogy most aztán már tényleg kiviszlek, illetve azért, mert már tényleg kezd felérni a pereméig a szemét, a nap zárásaképp kisétáltam a vödörrel a kukáig. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy ma csak egy szerszámnyelet csiszoltam fel, csak a többi munkámat nem sorolom, mert azok mindenféle más cikkekhez tartoznak.

   A fűmagos doboz, a fagyis vödörbe rejtett gurtni, a csavaros doboznak használt fagyis dobozban tárolt izzók, a mosógépből kitermelt motor, természetesen a rajta elhelyezett ágyneműgarnitúrával, na ez azért egy annyira abszurd összeállítás, hogy erre tulajdonképpen nem is tudok magyarázattal szolgálni. Már úgy értem, hogy annak tükrében nem, hogy az utóbbi időben valami egészen valószínűtlen mennyiségű időt töltöttem azzal, hogy rendbe tegyem a pincében a dolgaimat.

   Az ágyneműgarnitúra első nekifutásra csak előkerítésre került, majd ahogy ezzel a részlettel megvoltam, már mentem is tovább a dolgomra. Hogy mi a dolgom? Nos ma rengeteg minden, de nyitni mindenképp a hétvégi bevásárlással fogok. Mikor ezzel megvoltam, s épp vinném fel a másodikra a szatyornyi kaját, egy füst alatt a vödröt és a partvist is felviszem, mert ma takarítós nap van. Miután megebédeltem, majd felmentem a tetőtérbe a takarító felszereléssel, ott azzal nyitok, hogy benézek a padlástérbe, ahol is megállapítom, hogy milyen átmérőjűek a szellőzőcsövek. Erre a lépésre azért van szükség, mert ugye ha mind vékony, pláne egyforma, akkor csinálhatom a lezárásukat is egyformára.
   Hogy mégis minek, illetve mi ellen kell lezárni a szellőzőcsövet? Nos a bogarak ellen, mely meghatározás jelen esetben egyértelműen a csótányokat jelöli. Hogy a csótány nem egy padlástéri állat? Ez ugyan igaz, csakhogy nálunk (megjegyzem őszinte örömömre szolgálva) ott fordulnak elő a legnagyobb számban. Ezt úgy kell érteni, hogy valósággal ropog a födém az ember lába alatt, ahogy a bogarakon jár. Szerencsére mind halottak, vagy már nagyon közel állnak hozzá.
   Mivel a csótány alapvetően a csatornában él, azok csövei pedig a tetőtérben végződnek, ezért teljesen egyértelmű, hogy azokon keresztül jutnak fel. Hogy minek, azt mondjuk nem értjük. Már úgy értem, hogy sem a lakók, sem az évente változó rovarirtó. Utóbbi mesterek mindig azt mondják, hogy olyan nincs, hogy csótány van a padlástérben, mely állítást alapvetően arra a tényre alapozzák, hogy a csótány a meleg nedves helyeket szereti. A padlástér meg ugye szellős, száraz és poros. Utóbbi (mármint a por) azért nem barátja a csótinak, mert ennek a bogárnak mondhatni alul van a szája, vagyis belefullad a porba. Ezt szerencsére meg is teszi, illetve ki tudja, hogy mi végez a padlástérben azzal a rengeteg bogárral. A másik érthetetlen dolog, hogy minek megy oda, de mivel erre a kérdésemre egyik példány sem válaszolt, nekiálltam inkább lezárni a kijáratokat.

   Mivel azt sikerült megállapítanom, hogy a födémből kiálló szellőzőcsövek egyike sem vastagabb a karomnál, a végükön a szellőzőrész pedig nem nagyobb mint az öklöm, így mind a háromra egyforma méretű anyagot kell kivágnom.
   Hogy mekkora legyen a kör átmérője, azt úgy határoztam meg, hogy az ég felé tartott öklömre egyszerűen csak rádobtam ezt a régi paplanhuzatot. Mivel jobbnak láttam, ha ráhagyok még 5 centit, ezért a kerek tálcát annyival megnövelve rajzoltam körbe.

   Ez eddig kész, mindhárom anyagdarab ki van vágva, ráadásul duplán, hogy biztosan ne jusson át rajta semmiféle bogár, csakhogy van egy negyedik csővég is, ráadásul a tetőtér beépítés tetején, ami olyan vastag, mint mondjuk a combom.
   Ez utóbbi szellőzőcső letakarására mindjárt két megoldást is kidolgoztam. Míg az egyik egy hatalmas kör kivágása volt a maradék paplanhuzatból, addig a másik egy a cső végére ráhúzott nadrágszár, aminek az alsó végét a csőre fogatom rá, míg a felsőt egyszerűen csak visszahajtom, majd összehúzom egy kötegelővel.

   Ezt a nadrágot a minap azért dobtam ki (megjegyzem már évek óta hányódott idelent, majd minden polcomat megjárva), mert a pincében nem találtam számára semmiféle értelmes szerepet. Most meg milyen jól jött, hogy még mindig itt van... Hogy a nadrág mégis mi a csudát keresett itt, mikor melósruhába beöltözni odafent szoktam? Erre csak azt tudtam felhozni mentségül, hogy valószínűleg akkor került le, mikor vászon porzsákot akartam faragni a pincei porszívóhoz, mely esemény amúgy idővel meg is történt, csak végül nem ebből a nadrágból lett kivitelezve.

   Ez pedig egy másiké, ami egy kicsit gombócabb végű az előbb látottnál. A piros keretben azok a csótányok láthatók, amik már azóta kerültek elő, hogy Mártika szomszédasszony a minap az összes bogarat összeseperte. Amennyiben a három földből kiálló vékonyabb cső lezárása meghozza az eredményt, mármint végre megszűnik a padlástérben a rovarinvázió, akkor ez a projekt ennyi volt.

   Amennyiben viszont mégsem, akkor már előre oda van készítve az előszobába az összehajtogatott nadrágszár a kötegelőkkel. Hogy miért nem léptem meg egyből a negyedik cső lezárását is? Nos azért, mert ahhoz már létra kellett volna, amire épp rá van pakolva. Mármint nálunk a sloziban a falra felakasztott létra fokain vannak tartva a papírgurigák. Mártikának a tetőtérben viszont nincs létrája, mert az ő lakása annyira alacsony, hogy abba nem kell. Konkrétan kézzel elérem a plafont.

   Visszatértemkor a hallban ez a látvány fogadott. A vizes dolgokat tartalmazó fiók azért került elő, mert víztörő csővéget voltam kénytelen cserélni a konyhai csap kifolyóján, a régi ugyanis elrohadt A díszkarikákat pedig azért vettem ki a fiókból, mert nem tudtam tőlük a helyére visszatolni. Mindezt úgy, hogy mivel egy víztörőt kivettem a fiókból, nagyobb lett benne a hely. Hogy ma már többször is jártam a pincében, de a díszkarikák még mindig idefent vannak? Ez mondjuk igaz, épp mint ahogy az is, hogy mérgemben levittem őket.
   Bár tudtam róla, hogy a jelen cikk keretében az eredetileg betervezett 12 tételt még valamikor napokkal ezelőtt túlléptem, de valahogy nem akaródzott másik fejezetet nyitni, most már viszont fogok, és még figyelni is rá, hogy az ilyen apróságos cikkek ne legyenek ennyire hosszúak. Na most arra, hogy elfogyjanak az apró alanyok, arra viszont nagyon úgy néz ki, hogy semmiféle esélyem sincs...