Bevallom őszintén, hogy én bizony már jó előre tudtam, hogy ma még véletlenül sem az lesz, mint amit beterveztem. Részemről ugyanis valami olyan apróságra gondoltam, mint mondjuk a nyeles tokmány, mely project mindössze annyiból áll, hogy kényelmesen tekerhető, vagyis kézreálló nyelet esztergálok egy fúrógépről leszerelt tokmányhoz. Csak ugye ehhez a projecthez mindenképp kell az eszterga, míg az esztergához kell a késtámasz. Vagyis nincs mese, mindenképp a késtámasz megépítésével kell foglalkoznom.
   Ahogy ezt így eldöntöttem, mindjárt kitettem magam elé a munkapadot, majd arra az apró faesztergát, azonban épp mint ahogy tette azt az első nekifutásra, úgy a másodikra sem jött meg az ihlet. Illetve ez nem pontosan így volt, hanem úgy, hogy miközben mindenféle anyagdarabokat próbálgattam az eszterga oldalához, sorjában megkérdezvén tőlük, hogy vajon melyikük szeretne késtámasszá varázsolódni, a fejemben folyamatosan egy másik kérdés motoszkált.
   Hogy mi volt az a kérdés? Nos az, hogy vajon miért nem az eszterga ágyának megépítésével kezdtem, esetleg csináltam meg időközben, illetve állok neki legalább most? Már csak azért kérdem, mert ugye mindent az alapjával kezdve szokás megépíteni.

   Mire fel áttettem az esztergát a hátam mögé, besétáltam a pincébe, ahonnan ha nem is hirtelen felindultságtól vezérelve, hiszen rágódok én ezen a dolgon már azóta, hogy megkaptam az esztergát, kihoztam végre a sarokból ezt a rengeteg alumínium bútorlábat.
   Ezek amúgy a Páva utcai telefonközpont irodáiból származnak. Ha még ennél is közelebbről vizsgáljuk meg az eredetüket, akkor ezek itt mind Gyöngyi kolléganőm asztalának, akarom mondani asztalainak lábai.
   Hogy hogyan kerültek a birtokomba? Nos úgy, hogy miután az asztalok rendre széthullottak, majd a maradványaik egy idő után elkezdtek a folyosón már nagyon útban lenni, voltam oly segítőkész, hogy önként vállaltam magamra az eltűntetésük nemes feladatát.
   Míg a hatalmas bútorlapokból embermagasságú fiókos szekrények lettek, meg mondjuk a mélyládám, ezek az alumínium profilok azóta is újrahasznosítatlanul hevertek. Kivéve persze azt az egyet, amit a szekrény oldalára lógattam, s amúgy vonalzónak szoktam volt használni.
   Szóval itt vannak ezek a csinos kis bútorlábak, s itt állok mögöttük én. Hogy mi velük a baj? Nos egyrészt a lehetőségek már-már kimeríthetetlen tengere, másrészt a még tőlem is szokatlan mértékű határozatlanság. Konkrétan az a helyzet, hogy egyszerűen képtelen vagyok a lehetőségek közül választani. Hogy pontosan mik ezek a lehetőségek? Erről fog szólni a cikk első fejezete. Hogy mikor állok neki a másodiknak, az attól függ, hogy mikorra sikerül magammal a felmerülő kérdések témáiban dűlőre jutnom.

   Alapelképzelésem szerint fogok egy munkapadnyi méretű bútorlapot, aminek aztán a széleire csavarozok egy-egy bútorlábat. Itt aztán persze egyből felmerült bennem az a lehetőség, hogy mégis mi a csudának legyen ez ilyen nagy?

   Bár ahhoz, hogy az eszterga ágyán az összetevőket tologatni lehessen, ahhoz mindössze két bútorláb, akarom mondani alumínium profil is elég, de attól még lehetnének akár négyen is. Hogy ebben mégis mi a csuda okosság van? Nos az, hogy így mindjárt három különböző pozícióban is fel tudnám tolni az ágyra a gépet, vagyis a tulajdonképpeni motort. Természetesen nemcsak így, vagyis szabályos osztásközökkel elválasztva lehetnének a bútorlapon a sínek (nevezzük ezentúl ezeket az alumínium valamiket sínnek, hiszen ezen fognak futni a különböző összetevők), hanem lehetne úgy is, hogy az innen nézve felső kettőn van a motor, meg persze a szegnyereg, míg az alsó kettőn a késtámasz csúszna, ami rá lenne tolva a felülről másodikra.

   Na most attól, hogy a bútorlap ekkora (vagy amekkorát épp találok), attól még lehetne rajta csak két sín, illetve lehetne akár úgy is, hogy a sínek (mint ahogy az a képen is látható) egyszerűen csak túlnyúlnak a bútorlapon. Ha csak ennyit megcsinálok (már úgy értem, hogy az esztergával kapcsolatos mindenféle projectek megnyitásaképp), akkor egy csomó minden, de leginkább a forgócsúcsos project alaposan leegyszerűsödött volna.
   Itt aztán menten felmerül az a nyilvánvaló kérdés is, hogy haladjak-e tovább a megkezdett úton, vagy térjek át inkább a helyesre? Ez amúgy a legégetőbb kérdés, amire természetesen egyértelműen a megépítendő sínrendszer a helyes válasz. Már csak azért is, mert míg a szegnyerget tartó két eddigi rúd esetében kifejezetten nehéz a továbblépés, addig a képen látható sínrendszerrel (illetve sínrendszerre) már-már gyerekjáték bármiféle kiegészítő megépítése. Hogy a szegnyergen felül milyen kiegészítőkre gondolok?

   Lehetne például egy olyan állvány (melyet jelen esetben egy pusztán csak odatett sötétebb színű fadarab jelképez), amire az éppen szanaszéjjel csiszolni kívánt munkadarab letehető. Ezt a böhöm fadarabot (illetve a tulajdonképpeni munkalapját) lehetne mondjuk billegtetni is, és akkor nemcsak 90 fokban, de bármilyen szögben tudnék csiszolni. Vagy lehetne a munkalapon egy állítható szögű segédtámasz, és akkor nem kellene magát a munkalapot billegtetni.

   Természetesen annak sincs semmi akadálya, hogy a csiszolókorong helyett egy fűrésztárcsát fogjak be a gépbe, majd rátegyek egy újabb munkalapot (melyek természetesen a két szélső sínen tologathatók, illetve támaszkodnak fel), amin aztán az elvágandó anyagot tologatom neki a körfűrésznek.
   A fűrésztárcsa helyébe oda lehet képzelni akár egy gyalukést, köszörűkövet, óriástokmányt, meg ki tudja mi minden jut majd még eszembe, amiket innentől kezdve (a könnyű felszerelhetőség okán) már nem lesz bonyolult megépíteni.

   Mivel az eszterga motorja és a sínek közötti közvetlen mechanikai kapcsolat megteremtése bonyolult feladatnak tűnt, ezért inkább azt az utat választottam (bár ez majd egy következő project témája lesz), hogy beteszek a motor és a sínek közé egy fadarabot. Ez a jelen képen ugyan pusztán két lécből áll, de persze csak azért, mert nem találtam a tömegben megfelelő méretű anyagdarabot.

   A közbetét pluszban jelentkező előnye, hogy általa megnövekszik az esztergába fogható anyagok maximális átmérője. Már úgy értem azért, mert távolabb kerül a tengely az alaplaptól.

   Ez most egy az előbb látottnál nagyobb tárcsa. Hogy minek fogtam be a gépbe? Erre a kérdésre azt tudom válaszolni, hogy nemcsak ezt, de ami csak a kezembe akadt, azt mind belefogtam! Képeket mondjuk nem készítettem a bénázásaimról (vagy legalábbis nem mindről), mert próbálok rövid lenni, épp csak a lényegre szorítkozni, ami amúgy eddig talán még sohasem sikerült.

   Na most attól, hogy megépítem az esztergához az ágyat, attól akár még továbbra is használhatom a géphez a régi elemeket, épp csak hagynom kell némi helyet a gép alatt (vagy egy kicsit meg kell dolgoznom a két rudat megfogó anyagot), hogy betolhatóak maradjanak.

   Az igazi persze a 10-es, de csak az a változata, aminek nem 17-es, hanem 16-os a feje. Ez persze nem jelenthet gondot, hiszen mit nekem egy rakat csavar fejének mind a 6 lapjából lecsiszolni 5 tized millimétert, vagy már eleve 16-os fejűeket venni. Ez már csak azért is jó ötlet, mert a 10-es csavarokat tartalmazó doboz jelenleg majdnem üres.
   Természetesen nem feltétlenül szükséges így csinálnom, hiszen megoldható a rögzítés úgy is, hogy méretre szabott vasdarabokat, vagy keményfából készült vékony léceket csúsztatok be oldalról a sínek nútjaiba.

   Már úgy értem, hogy bele az alumínium profilba. Ehhez persze az kell, hogy amit összeállítok, az nemhogy milliméterre, de már egyenesen tizedmilliméterre pontos legyen. Na most ahogy én magamat ismerem, ennek ha nem is nulla az esélye, de valami egészen minimális.

   Egy másik igen fontos kérdés, hogy vajon hol lesz az új összeállítás súlypontja. Mivel a csak úgy egyszerűen a polcba dugott láb nem billent ki, miközben a nehéz rész (vagyis a motor) a belső végére kerül (illetve majd úgy kell betolni a polcba, hogy ott legyen), ez a kérdés már nem is kérdés.
   Persze van itt még kérdésből bőven! Például az is egy kérdés, hogy a jócskán megnagyobbított gép vajon befér-e a polcba. Mert ugye ha nem, akkor nem fogom tudni hova eltenni. Mivel ebbe a polcrészbe a még alap eszterga már eleve épp csak becsusszant, gondoltam lemérem a másikat.

   Már majdnem nekiálltam örülni, hogy csak 28 centi, mikor rájöttem, hogy a gép új magasságába nem számoltam bele azt a részt (kilógó élt, akasztókörmöt), amivel majd rögzítve lesz a munkapadhoz. Már persze ha ilyesmikkel lesz rögzítve...

   Miközben az előbbi tényen szomorkodtam, hirtelen teljesen véletlenül, illetve az összetevők veszett tologatása közben arra a következtetésre jutottam, hogy az 5 sínes megoldás a nyerő, mert az adott méretek, lehetőségek, mindenféle más egyéb körülmények között ennek a megoldásnak van a legnagyobb variációs lehetősége.

   Hogy mégis mi ez a kupac? Nos ez azon elemek halmaza, amit a megépítendő szerkezet elemeiből állítottam össze, csak úgy nagy hirtelen, vagyis próbaképp. Hogy milyen próbára gondoltam? Nos egy olyanra, hogy vajon meg fogom-e tudni emelni a gépet. Átlagembernek persze meg sem kottyan ennyi apróság súlya, csakhogy nekem egy kissé roggyant a hátam, amit ha óvatlanul sikerül oldalirányba megterhelnem, akkor attól az akciótól fekve szoktam maradni néhány hétre.
   Bár elsőre úgy tűnt, hogy szó sincs róla, hogy nehéz lenne, csak aztán kiderült, hogy a munkapadra szabott munkalap súlya közel nulla. Már úgy értem bármi olyan masszív faanyaghoz képest, amire majd biztonsággal rá lehet rögzíteni a különböző összetevőket hordozó síneket.
   Itt aztán nekiálltam megemelni egy a képen látható bútorlaphoz hasonló méretű, csak tömör szerkezeti felépítésű pozdorját (vagyis egy konyhapult lapját), melynek súlya menten vissza is riasztott az alkalmazásától. Pedig amúgy már el is képzeltem magam, amint épp lengetem a centit az OBI-ban a maradék konyhapultok között...

   Kisvártatva az jutott eszembe, hogy ha méltóztatnék innen elpakolni, akkor állhatna az eszterga akár itt is, mégpedig egyszerűen csak nekitámasztva a falnak, hogy könnyű legyen onnan felkapni, és persze visszatenni is.
   Itt aztán újra az közvetkezett, mint ami eddig már annyiszor, vagyis nekiálltam megálmodni a nagydarab lomjaim szétszedésének és persze elpusztításának lehető leghelyesebb sorrendjét, hogy a helyükre oda tudjam végre pakolni például az itt állomásoztatott, fogalmazzunk úgy, hogy meglehetősen  útban lévő faanyagokat.
   Na most ha végül nem tolom be az esztergát a polcba (valamint természetesen elpakolok innen mindent ), az azzal az előnnyel is járna, hogy végre lenne hova eltennem a képen látható, amúgy még csak ki sem bontott gyalut és felsőmarót.
   Ahogy itt álltam, s nagyban merengtem az egyre zavarosabb jövőn, egyszer csak óvatlanul kiszúrtam a látómezőm jobb sarkában azt a hatalmas faanyagot, amit amúgy a polcokba tolható fiókos szekrények elkészítésének érdekében tettem ide, megjegyzem még valamikor évekkel ezelőtt.

   Itt aztán nekiálltam (amúgy nem csak itt, hanem szinte az összes fázisban), és ha csak gondolatban is, de egyszerűsítettem a terveimet. Miután ezzel végeztem, újra a bonyolítós fázis következett, majd ezeket ismételgettem újra és újra, mégpedig mindaddig, míg csak dűlőre nem sikerült magammal jutnom.

   Ekkor előkaptam egy füzetet és egy tollat, majd nevet adtam a projectnek. Hogy az eszterga ágy szókapcsolat egybeírandó? Ezt ekkor egyrészt még nem tudtam (legkedvesebb barátom az egybe vagy külön), valamint az is közrejátszhatott a szavak különírásában, hogy míg az eszterga idelent volt a pincében, én tőle távol, konkrétan az ágyamban szerettem volna lenni.
   Hogy akkor mégis minek jöttem le? Nos azért, mert az utóbbi időben egy egész rakásnyi olyan farigcsálós projectet sikerült sorozatban félbehagynom, melyek valamilyen szinten az esztergához kapcsolódnak. Ezek aztán mind ott vannak a számítógépemen (szerencsére félig már megírva), miközben nem annyira a helyet foglalják a merevlemezen, mint amennyire a lelkemet nyomasztják.

   Na most attól, hogy mindent szépen kiszámoltam, attól még nekiálltam és le is mértem, nehogy jó szokásomhoz híven tévedjek valahol egy nagyot. Mivel ez nem történt meg, innentől az következett, hogy felderítő útra indultam egy legalább 31x72 centis bútorlap irányába.

   Ez a méretes bútorlap azért nem a bicikli mögül került elő, mert azt a zugot most épp semmi kedvem sem volt megtekinteni. Mivel a talált bútorlap a feladathoz vékonynak ítéltetett, ezért nincs mese, holnap ebéd után azzal kell nyitnom, hogy túrok helyette egy vastagabbat. Vagy ha nem? Akkor esetleg beduplázom, vagy szabok rá merevítésképp egy tábla rétegelt lemezt.
   Természetesen az az amúgy nagyszerűnek tűnő megoldás is eszembe jutott, hogy az eszterga ágyát tisztán alumíniumból építsem meg, de ezt még nem jártam körbe. Valószínűleg nem is fogom, hiszen ahhoz, hogy olyan merev vázat készítsek az asztallábakból, mint amilyen csak úgy egyszerűen magában egy bútorlap, na ahhoz minimum hegeszteni kellene tudnom, ráadásul még csak nem is vasat, hanem ugye alumíniumot. Vagy ha nem? Akkor meg valami rengeteg csavar kellene hozzá...

   Ez a kép már másnap készült, fent a lakásban, mégpedig a műanyag bigyókat tartalmazó dobozomról. Hogy mégis mit keresek benne? Természetesen egy olyan valamit, ami pontosan 4 centiméter széles. Már úgy értem, ha csak az összeszerelés idejére is, de távtartónak a gépágy sínjei közé.

   Az én illesztési, konkrétan munkavégzési pontosságomhoz képest, az a pusztán egyetlen századmilliméternyi plusz, az annyira semmi, hogy már meg is találtam a problémára a megoldást.
   Ehhez persze az kellett, hogy az ebéd utáni alvásból ébredezvén, vagy úgy jó fél órán át azon törjem a fejem, hogy mim van nekem olyanom, ami pontosan 4 centi, és nem csak egy darab van belőle készleten.

   Bár időközben megtettem, hogy elvettem a faltól a biciklit, majd természetesen a bútorlapok zömét is, csak mivel nem találtam az első példánynál alkalmasabbnak tűnő méretű anyagot, végül ennél a szokottnál egy kissé vékonyabbnál maradtam.
   Mi az, hogy miért? Nos egyrészt azért, mert sokkalta könnyebbnek éreztem, mint mondjuk a rétegelt lemezt, másrészt ekkor épp nagyon úgy voltam vele, hogy olyan nincs, hogy ez a feladat nekem csak úgy egyszerűen mindjárt elsőre sikerüljön. Elcseszni meg ugye épp megfelel ez a vékonyka anyag is.

   A különféle feltéteket megvezető sínként alkalmazott bútorláb természetesen nincs olyan hosszú, mint amekkora vonalzóra épp szükségem lenne. Ez persze nem lehet akadálya a további munkának, hiszen épp az ilyen esetekre gondolva őrizgetek a pince mélyén egyrészt egy majd embermagasságú alumínium profilt, másrészt még a néhai mélyhűtőnkről leszedett fogantyú is megvan.
   Elmondjam, hogy mivel van tele mostanában a t*köm? Nos azzal, hogy lejövök a pincébe, mégpedig egy határozott céllal, amiből aztán idővel egy egészen más irányú project sarjad ki. Most például a jelen képen nem látható (mert mérgemben félretettem őket) derékszögű vonalzók kipofozása jött közbe.

   Ez valaha annyira jó ötletnek tűnt, és még használhatónak is bizonyult, ellenben annyira kényelmetlen a dekopír fűrészgép munkapad alá történő beszerelése, hogy ahányszor csak el kell végeznem ezt az apró feladatot, annyiszor gondolom úgy, hogy a következő farigcsálós projectem már egészen biztosan egy a fűrészgép számára építendő saját házikó elkészítése lesz, vagy a beépítés újragondolása, csak aztán valahogy mindig valami más munkánál kötök ki.

   Majd ahogy volt, elpakoltam az egész miskulanciát. No nem azért, mintha már olyan nagyon késő lett volna, vagy kifogyott volna belőlem a lendület, hanem csak azért, mert még valamikor tegnap megígértem magamnak, hogy a mai délutánt azzal fogom tölteni, hogy az összes betűt megírom az eddig elkészült képekhez. Persze nemcsak ezekhez, amiket eddig láttál, hanem azokhoz is, amiket már napok óta kerülgetek a számítógépemen, folyton azt mondogatva magamban, hogy holnap, holnap majd biztosan minden betűt megírok...

   A síneket tartó csavarok helyét a tőlem telhető legnagyobb tudományossággal, vagyis a találomra méteremmel határoztam meg. Nincs ebben hiba, hiszen ha rendesen tartanak a csavarok, akkor olyan mindegy, hogy merre vannak. Ha meg nem tartanak? Na akkor már úgyis megette a fene az egészet...

   Hogy a lyuk mindenképp a lehetőség közepére kerüljön, mely bejelölési pont amúgy a sín felületén ha nem is mélyen, de azért belül van, újra segítségül hívtam egy piros hasábot.
   Szerintem ilyen piros hasábokból mindent, de annyira mindent, hogy akár még egy gőzmozdonyt is meg lehet építeni! Az mondjuk igaz, hogy az első begyújtásra piros, majd kicsivel később égett fekete tócsává fog olvadni az egész, de kiadni kiadja a sok kis darab a formát.

   Ebben az összeállításban az az okosság, hogy így biztosan a lehetőség közepére fog kerülni a lyuk. Erre a pontosságra azért van szükség, mert terveim szerint először 3-as fúróval megyek át az anyagon, majd a felső lyukat felbővítem a rés szélességére, azaz 9,5 milliméterre, amin majd átfér a betekerendő csavar feje.

   Mivel épp nem akadt a csavarválogatáshoz szabad bödli, én már el is döntöttem, hogy ha egyszer elindul az eszterga, készítek vele néhány csavaros tálkát. No nem mintha a lakkos doboz teteje, vagy egy befőttes üveg fedele ne felelne meg alkalmi csavartartónak, csak gondoltam ha egyszer végre összeáll a gép (még ezt a merész elbizakodottságot), akkor porolni fogok vele egy jó alaposat.

   Bár akadt a megfelelő méretű csavarból a szükséges számban, de épp csak egy darabbal volt több, mint amennyi összesen kellett. Ez mondjuk nemcsak azt jelenti, hogy nem veszíthetek el közülük csak egyet, hanem azt is, hogy mikor nem sikerül a csavart a lyukon keresztül a helyére beillesztenem, vagyis beesik a sínbe, akkor egy idő után kénytelen leszek a behullott példányokat a sínekből kirázogatni. Ez amúgy pontosan így is történt.

   Bár ötször is mondtam a fényképezőnek, hogy azt szeretném tőle, hogy a lyuk peremére fókuszáljon, ő azonban mindannyiszor a zöld vonalat választotta. Szóval ha nem is éles peremmel, de azért látszik, hogy a lyuk a lehetőség közepére került. No nem mintha a csálén betekergetett csavarok rosszabbul tartanának a minden irányból egyeneseknél, de valahogy úgy éreztem, hogy ennek ilyennek kell lennie. Már úgy értem azért, mert ha bármi okból elkezd elmászni a sín a bútorlapon, akkor nem fogom rá tudni feltolni a feltéteket.

   Mikor idáig eljutottam, újfent úgy döntöttem, hogy mára ennyi volt. No nem mintha nem vitt volna tovább a lendület, hanem azért, mert ekkor úgy gondoltam, hogy ha széthúzom a projectet napokra, akkor egyrészt van időm rájönni az addig elkészült képekhez a szöveg megírásakor elkövetett esetleges hibákra, másrészt esélyem is, hogy nem haladok velük tovább egy esetlegesen téves irányba.

   Például olyanokat álmodtam meg, hogy a bútorlap gyárilag egyenesre vágott oldalát fordítom magam felé, majd innen indítom a sínek felszerelését, hogy legalább a kiindulási pont, illetve jelen esetben vonal rendben legyen.

   Mivel jelen esetben szó sem lehet semmiféle eltérésről, hiszen a síneknek azonos távolságra kell egymástól kerülniük, ha szemre pontoztam is be a lyukak helyét, de különösen ügyeltem a központosságra.

   Valahol úgy az ötödik csavar lyukba történő beejtése után kezdtem el keresni azt a feltűnően piros-kék színűre festett mágnest, amivel egy a feladatra alkalmas mágneses csavarhúzó hiányában egy bármilyen másikat kívántam felmágnesezni, legalább annyira, hogy addig megálljon a csavar a csavarhúzón, míg a hegye beleér a mélyben található lyukba. Először a mágnes nem lett meg, pedig elég látványos helyen van a kép felső széle közepe tájékán.

   Majd a végre megtalált mágnes bizonyult annyira gyengének, hogy még a saját súlyát sem bírta el. Mikor ez kiderült, annyira berágtam, hogy sem az nem jutott eszembe, hogy a másik pincei folyosón (megjegyzem kidobásra várva) őrizgetek néhány hangszóróból kiszerelt mágnest, míg a lomos pincében talán még egy olyan dobozom is akad, amin "mágnesek" a felirat. Egy későbbi kutatás alkalmával persze kiderült, hogy a mágneseket tartalmazó doboz a lakásban található.

   Végül az a megoldás vált be, hogy a csavart a csipesszel beillesztem a lyukba (már amikor épp olyan kedve van, és nem dől el benne oldalra), majd a "T" nyelű csavarhúzóval hajtom be a helyére.

   Hogy a képen látható Pattex faragasztó mit fog művelni, már úgy értem, hogy mégis hogy a csudába fog tudni megszáradni a laminált felület és az alumínium sín között, azt mondjuk nem tudom, azt viszont igen, hogy még egy a feladatra nem igazán alkalmas ragasztó is jobb a semminél.

   Nyitásképp kerestem a digitális tolómérővel három teljesen egyforma méretű piros hasábot, majd még be is számoztam őket. (erre mondjuk így utólag már nem látok semmiféle értelmes okot) A következő sín helyét mindig az előzőhöz a három piros hasábbal igazítva jelöltem be.

   Mégpedig azt, hogy az előbbi képen látható rózsaszín (csak mert egyszer együtt mostam a bordó kabátommal) cérnakesztyűben fogva a gépágynak mind a laminált bútorlap, mind pedig az alumínium felületei veszettül csúsznak, minek okán már mindjárt az első elrakásakor meg is kaptam tőle az első (és remélem egyben az utolsó) sebesülésemet. Na most annál soha nagyobb bajom ne legyen, mint egy a térdemen éktelenkedő piros folt...