A mai nap igazándiból csak azért jöttem le a pincébe, hogy összerakjam végre a platform mozgató mechanikát, csak ahogy a sors szokta, újra közbeszólt. Én meg ugye nem olyan fából lettem faragva, aki a szomszéd által közszemlére, akarom mondani szabad prédára kitett bútorokat csak úgy egyszerűen veszni hagyja. Miután a mai céltárggyal (amúgy sajnos már sokadszorra) nem boldogultam, rámozdultam a bútormaradványokra.

   Hogy mi ez már megint, mikor az előbb még semmi ilyesmi nem volt képben? (lásd a háttérben a két barna bútort) Szóval az úgy történt, hogy amit az előbb mutattam, az még csak a lépcsőház állapota volt, miközben a ház mögötti kertbe is jutott a leselejtezett bútorokból.

   Mégpedig annyi, hogy ezeket már be sem tudtam hozni! Egyrészt ugye már nem volt hova, másrészt egyben nem tudom őket megmozdítani. A többes számot úgy kell érteni, hogy ez itt két asztal. A feketére valószínűleg holnap rámegyek, és azt is elképzelhetőnek tartom, hogy még a barnára is.
   Mi az, hogy minek? Nos azért, mert épp a minap gondolkodtam el rajta, hogy ha idén nem rendelek télire tüzelőt, akkor a maradék már kevés lesz egy komplett fűrési szezonra. Egy ilyen asztal anyagával meg ugye két, de akár három napig is tudom fűteni a szobát, csak tologatni kell rajta egy kicsit a nagyobbik körfűrészt. Persze tudom, hogy nem szabad bútorlappal fűteni, és nem is nagyon szoktam, épp csak elgondolkodtam a lehetőségen.

   Íme a szekrény, amiből a ma bemutatásra kerülő polcost fogom elkészíteni. Illetve ez nem pontosan így lesz, merthogy nem ebből az egyből, hanem kettőből. Már úgy értem, hogy van neki egy párja is.
   Hogy miért nem így egyben veszem őket, vagy legalább az egyiket használatba? Nos azért nem, mert mára már mindketten meg vannak roggyanva. Konkrétan elengedett úgy nagyjából az összes összes eresztékük, ami semmiképp sem maradhat úgy. Már csak azért sem, mert ugye elképzelhető, hogy csurig fogom tölteni a polcait faanyaggal, vagy szerszámmal, mely terheléstől a jelen állapotában biztosan összedőlne.
   Bár eredetileg volt rajtuk két ajtó is (mely bútorlapok szintén itt hevernek valahol körülöttem), de nekem azok most nem kellenek, mert a pincében egy polcoson csak útban lennének.

   Ami itt még nagyon útban van, az a szekrény jövendőbeli helyén jelenleg (megjegyzem indokolhatatlanul) állomásoztatott rengeteg fadarab. Hogy ezeket hova fogom innen eltenni, azt mondjuk még nem találtam ki. Épp erről beszélek, mikor a mindenféle projectjeim egymásra csúszását ecsetelem.
   Amennyiben a másik pincéből (Ilonka néniéből) elbontottam volna a nagydarab dolgokat, akkor ott mondjuk simán elférnének. Épp mint ahogy a lomos pincében is, ha onnan is elbontom a nagyobb darabokat. Ehhez képest meg ugye nem tartok sehol. És akkor mindezt megfejeli ez a szekrényépítős project, pedig a minap már úgy voltam vele, hogy ha végre nekiállnék, akkor akár egyetlen hónap alatt is olyan látványos haladást tudnék elérni, hogy ihaj! Mondjuk egy ilyen szekrény (ami épp most készül, csak még nem látszik belőle semmi) mindössze három nappal veti vissza a tervezett haladást.
   Ezt az elhamarkodott kijelentésemet úgy kell érteni, hogy terveim szerint csak egy napot adok magamnak a szerencsétlenkedésre, egy másikat a tervezésre és a tulajdonképpeni megépítésre, míg a harmadik napon a szekrény fehérre történő lefestése fog megtörténni. Hogy aztán ez a nagyszerű ütemterv mivé fog fajulni, arra magam is erőst kíváncsi vagyok.

   Ja, bocs, nem. Szerintem az lesz, hogy holnap lejövök és nyitásképp ezt a valaha fiókos szekrényt csapom szét. Vagy ha nem? Akkor meg oda kell nézni, hogy be tudom-e tolni a sarokba a jelenlegi hokedli helyére, mégpedig úgy, hogy másnak ne legyen útban, és ha igen, akkor újra kell fiókoznom. Már úgy értem azért, mert az eredeti fiókjait már szétszedtem, illetve részben össze is törtem. Ezzel szerencsére nem okoztam magamnak kárt, mert már eleve nem igazán voltak egyben. Mármint nem voltak olyan állapotban, hogy abba a pincében található anyagokból és szerszámokból úgy tegyek, hogy ne essenek tőle szét.

   Nem sorolom fel, hogy mi van itt (ez Ilonka néni pincéje), de csak azért, hogy később ne kelljen visszajönnöm beszúrni a linkeket. Ha nem lettem volna lusta, akkor itt már alig lenne valami. Már úgy értem, hogy indítottam a többire egy apró projectet, aminek az volt (illetve csak lett volna) a célja, hogy innen minden héten elbontsak valamit. Ha ez megtörtént volna, akkor most befért volna ide az előbb látott fekete bigyó, aminek akár a szétszedését, akár az újra történő fiókozását el tudnám halasztani.
   Komolyan mondom, hogy ez a jelenlegi állapot kezd egyre inkább úgy kinézni, mint amilyen a néhány évvel ezelőtti helyzet volt, amit részemről egyszerűen csak teljes összeomlásnak neveztem, mert ugye az volt a fő jellemzője.

   Még az a szerencse, hogy épp véget ért a fűtési szezon. Mert ugye ha ezt télen művelem a fáspincével, akkor csak annyi haladékom lenne, míg kitart a lakásban található fásszekrényben a tüzelő. Most meg ugye ha egy hónapig nem jövök erre, akkor sincs semmi baj. Legfeljebb az, hogy nem az itt lévő restanciáim készülnek el. Már persze csak akkor, ha legalább azoknak nekiállok, melyek nem itt vannak.

   Ez az a nap amit részemről az előbb egyszerűen csak a szerencsétlenkedés napjának neveztem. Terveim szerint ma olyan komoly feladatokba vágok bele, mint mondjuk a meglévő szekrény ajtajának kinyitása, majd a közte és a fal között elterülő hely méretének megtekintése.
   Bár ezt a képet nézve olyan nagyon mondjuk nem látszik, de ha képzeletben elveszem a faltól a nekitámasztott mindenféléket (lásd őket jobbra), akkor bőven lesz annyi hely, ahová a készülőfélben lévő polcos odafér.

   Például lemértem, hogy milyen széles ez a fiókos, és persze ezt követően azt is, hogy vajon oda fog-e férni a polcos mellé a sarokba, ahol eddig egy ősi rozzant hokedli állt. Ha passzentosan is, de csodák csodája odafér!

   Természetesen a lehajtása nélkül is láttam, hogy elfér az asztal alatt a polcos, de attól azért még ezt is kipróbáltam, tudván jobb látni, mint később nem látni. Már úgy értem, hogy a pipától nem látni, ha esetleg mégsem férne alá.
   Itt aztán a szokásos burleszkbe illő szaladgálás következett, mégpedig az összes olyan valamivel, amit csak a képen látunk, meg persze azokkal is, amiket nem, mert valahol a láthatók mögött voltak.

   Ez a kép is az előző helyszínt ábrázolja, csak már az onnan elhordott fa és fémdarabok nélkül, valamint az immáron 180 fokkal elfordított bútorral. Mivel a felső részén az a kisebb polc számomra felesleges, illetve kicsi, ezért azt a részt le fogom róla fűrészelni, ami persze több további lehetőséget is a felszínre hoz.
   Egyrészt ugye ott van mindjárt az, hogy a maradék helyre, mármint a készülő polcos teteje és a lehajtható asztal lapjának alja közé simán odafér egy másik polcos is. Már úgy értem, hogy kettő lenne egymáson. Vagy ha nem, és esetleg nem most, akkor legközelebb, és mondjuk fiókokkal tömve. Mert ugye egy barkácsolós pincében szabad fiókra mindig szükség van!

   Másrészt ha le akarom vágni a bútorból a fölös részt, akkor ugye előbb szét kell szednem. Illetve ez nem pontosan így van, ugyanis akár levágok belőle, akár nem, mindenképp szét kell szednem, merthogy mindkét szekrény annyira rozzant, hogy így egyben már a megerősítésüknek sem volna tanácsos nekifutni. Ez annyira így van, hogy mára már az összes eresztékük szét van csúszva!
   Gondoltam nekiállok, aztán még 5 perc sem lesz, mire leszedem róla az ajtókat, amiből végül szerintem inkább 10 lett, mert a zsanérokat tartó csavarok olyan lehetetlen szögből voltak betekerve, hogy alig fértem hozzájuk.

   Bár teljesen egyértelmű volt, hogy az esztergához készített gépágy nincs olyan széles, hogy lebillenne a készülőfélben lévő polcos tetejéről, attól én azért még ezt is lemértem. Ez az amit a minap szerencsétlenkedésnek méltóztattam nevezni. Már úgy értem azért, mert ezek a mindenféle apróságok ugyan feltétlenül szükségesek, de semmiképp sem nevezhetőek produktív munkának. Ez kérlek annyira így van, hogy aki nem tudván mit csinálok látott volna, a sárga mérőszalag, megjegyzem egyértelműen határozatlan lobogtatásából az életben nem jött volna rá, hogy épp egy szekrénykét készítek. Még tiszta szerencse, hogy itt a pincében nem lát senki. Ezt amúgy félhangosan akkor is kifejtettem, mikor itt tartottam. Pontosítok! Épp itt "álltam" a feladatok előtt, mikor is egyszer csak valaki őszinte meglepetésemre, a zárt pinceajtó ellenére megérintette a hátamat.

   Persze mint mindig, már megint én voltam a hülye, hiszen én ígértem meg, majd én nem tartottam be azt a már ki tudja hányszor kimondott ígéretemet, hogy most aztán már tényleg keresek egy akasztót a partvisnak, ez a nagyszerű eszköz ugyanis folyamatosan azzal szórakoztat, hogy mikor épp csak elsuhanok mellette, már attól is feldől. Ez annyira így van, hogy az előtérben található társának már varázsoltam is egy ottani polcos szélére egy rögzítőt, mégpedig az apró pincei elmaradások négy elnevezésű projectem keretében.

   Mivel sikerült arra az áldatlan helyzetre végképp bepöccennem, hogy mindenből mindenhol akad egy kicsi, hoztam két egymástól feltűnően elütő színű és formájú bödlit, majd beléjük töltöttem a rumlit. A kerek pirosba a bútorokról leszerelt alkatrészek kerültek, míg a lekerekített szélű kékbe az eszterga készülő alkatrészei.

   Mivel továbbra sem volt kedvem semmiféle produktív munkához, illetve azért, mert azok előkészítő fázisából még egy csomó minden hiányzott, rápróbáltam a szekrényről leszedett egyik ajtót a néhai fiókosra, azt tudakolván tőle, hogy vajon kijön-e belőle egy fiók alja. Jelentem alássan ki. Ezeket a dolgokat azért jó előre tudni, mert így holnapra, vagy valamely későbbi napra legalább van némi esélyem megálmodni a dolgok összeállását. Mert ugye maguktól még csak gondolatban sem állnak össze.

   Legfeljebb a valóságban szétesnek. A törés okozója jelen esetben amúgy nem én voltam, hanem ez a bútor már eleve így érkezett. Ajándék lónak ne nézd a fogát alapon, nem volt pofám megkérdezni a szomszédtól, hogy ezzel meg mégis mi történt. Már úgy értem, hogy ez az egyik szekrény hátlapja, ami úgy tört ketté, hogy közben maga a szekrény egyben maradt. Ráadásul még ez a hátlap sem volt róla leesve!

   Amit a kép közepén vízszintesen átvonulni látunk, az egy olyan háromszögletű merevítő (gyakorlatilag a fából készült fal alja), ami mindenképp útban van mind a szekrénynek, mind pedig a fiókosnak. Már úgy értem, hogy ha nem teszek ellene valami értelmes ellenlépést, akkor ettől a ferde fadarabtól nem, illetve csak mintegy 5 centire lehet rátolni a bútorokat a falra. Az meg ugye egyértelműen helypazarlás. Arról már nem is beszélve, hogy olyan egyszerűen nincs, hogy egy 5 centi széles résbe valami bele ne essen!
   Mikor ez a probléma felmerült (vagyis most), akkor még úgy voltam vele, hogy majd erre is megálmodom a megoldást, de aztán inkább most mindjárt álltam neki kitalálni, hogy a bútorok a hátsó lapjukig be nem érő, mintegy 5 centi magas lábakat fognak kapni.
   Mivel ez is meglehetős helypazarlás lenne, ezért azt találtam ki, hogy nem 5, hanem egyenesen 10 centi magas lesz a szekrény lába, és akkor már lesz alatta akkora rés, ahová érdemes befaragni egy fiókot, amiből amúgy épp akad is egy szabadon felhasználható példányom, mégpedig valahol a másik pincében.
   Nem tudom észrevettétek-e, hogy a kezdeti egy szem polcos szekrényhez idővel hozzácsapódott egy a tetejére építendő fiókos, egy mellé építendő fiókos, és még egy alá építendő fiók is. Most szerintem az lesz, hogy legalább két hetem fog rámenni, míg ezekből a k*rva farigcsálós projectekből kikeveredek.

   Már úgy értem azért, hogy majd ne holnap menjen rá 5 percem a beléjük szorult csapok kihúzogatására. Ami meg nem jött ki? Na azok ugye már eleve beletörtek, mely kiálló részeket egy alkalmas ráspollyal tűntettem el. Ez mondjuk (mármint a ráspoly tologatása) nem igazán használt a bútorlapok széleinek, de mivel ez egy pincei bútor lesz, így nem láttam rá okot, hogy bármi különösebb energiát fektessek a szépségébe.

   Mivel az előbb nekiugrottam a rámolás nemes feladatának, ha teljesen nem is, de annyira azért sikerült az elektromos szerszámletevős polcot felszabadítanom, hogy legalább a fűrészgép ráférjen.

   Miután ráment vagy újabb 5 percem a puszta bútorlapok rakosgatására, egyszer csak hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy így lesz jó. Vagy lesz amilyen lesz, akkor is így lesz, mert ha nem állok neki, akkor tényleg sosem lesz kész!

   És már ugrottam is neki a két első bútorlap összecsavarozásának. Nem tudom, hogy észrevetted-e, de kimaradt a projectből egy napnyi ugrás. Már úgy értem egy semmittevéssel, vagy fogjuk rá, hogy a dolgok megtervezésével töltött nap, aminek az lett a következménye, hogy egy kissé megugrott a project haladási sebessége. Hogy aztán a nem várt eredményt holnap lelazítom-e, az nemsokára kiderül.

   Mivel gyakorlatilag minden elől volt hozzá, és még az idő is igencsak fiatal volt, beszabtam a szekrénybe a két plusz polclapot. Azért kettőt, mert némi lamentálás után úgy sikerült döntenem, hogy egy polc kevés lenne, három pedig már sok.

   Mivel épp kéznél volt, pontosabban szólva inkább láb alatt, a hátlap széleinek körberajzolása közben, majd ezt követően a körbevágásakor is asztalként, a hogy, hogy nem, de épp az előtérben állomásozó néhai fiókos szekrénykét vetettem be.

   Ugyan még nincs a bútor a helyén, de már majdnem. Na itt lett elegem a mai napból. Majd holnap lejövök és felcsavarozom a helyére a hátlapot, majd bele a szekrénybe a polcokat, aztán jöhet a láb meg az alsó fiók. Már persze csak akkor, ha marad bennem hozzá elég lendület. Mert ugye ha nem, akkor az alsó fiókból egy különálló farigcsálós project lesz. Épp mint ahogy abból a másik fiókosból is, ami éppen oda készül, mint ahol most állok.

   Vagyis ide. Mivel ez a bútormaradvány a jelen helyszínről nagyon kiáll, ezért ebből valószínűleg az lesz, hogy fogom a kisebbik körfűrészt, amivel aztán körben lecsapom az elejét. Már úgy értem, hogy inkább az elejéből vágok le, hogy a hátulja megmaradjon, és akkor legalább azzal nem kell foglalkoznom. Éppen elég lesz újra befiókozni, valamint megemelni, hogy ne akadjon fel a hátsó alsó éle a fal alsó síkjában található, épp az imént említett gerendába.
   Aztán ott van még a mozgathatóság kérdése is. Mert ugye mikor megjön a télire való tüzelő, akkor semmi sem állhatja utamat (már úgy értem, hogy nem szabad neki), különben összevissza töröm magam, mire az összes kuglit az innen nézve legtávolabbi sarokba halmozom.
   Szóval ha valami nem gurul, vagy nem olyan könnyű, hogy vinni is tudom, na az ezen a helyszínen nagyon útban lesz! Vagy kicsinek kell lennie. Illetve azt még nem is néztem, hogy mekkora hely marad a két szekrény között. Én így magamban mondjuk még simán elfértem, de egy rakat fával a kezemben már egyáltalán nem biztos, hogy menni fog.

   Mikor jut rá időm, olyankor azon töröm a fejem, hogy mégis hogy a csudában fogom összeállítani az esztergához készült platform mozgató mechanikát. Amúgy most is elővettem, de sajnos épp mint ahogy az eddigi összes többi próbálkozásom, úgy a mai kísérletem is csúfos kudarcba fulladt.

   Meglepő módon nem valamelyik másik napon, hanem mindjárt a rákövetkezőn evett ide a fene, mégpedig nemcsak nézelődni, hanem dolgozni! Jó, értem, akkor legyen hobbi...
   Mivel már megint ez volt kéznél, illetve épp jó helyen az előtérben, a hátlapot tartó csavarokhoz szükséges jelöléseket a fiókos szekrényke tetején varázsoltam fel a polcos hátfalára.

   Mikor már majdnem nekiálltam felcsavarozni a hátlapot, egyszer csak beugrott, hogy kivitelezésileg úgy jön ki jól a sorrend, ha előbb a polclapokat csavarozom be. Amit a képen látunk, vagyis a fadarab a két asztalos szorítóval, az persze csak ideiglenesen van ott, hogy legyen min megállnia a polcnak, míg oldalról belefúrok.
   Na most az a rögzítési megoldás, hogy hosszában megy bele egy csavar a polc szélébe, az csak azért járható út, mert 5x70-es csavarokat használok, amik aztán tényleg nagyon fognak. Ha meg nem, vagyis idővel le találna szakadni valamelyik polc, akkor semmiből sem fog tartani alászerelni egy olyan lécet, amit most épp az asztalos szorítók tartanak.

   Mikor fel akartam rá szerelni az immáron elkészült hátlapot, akkor derült ki, hogy a rengeteg hatalmas csavar, mivel nem igazán volt semmi ami a rendszert négyszögletesítse, egy kicsit elbillentette az egész felépítményt, mire fel az összes csavart meglazítottam, majd az egész mindenséget magával a hátlappal igazítottam derékszögűre. Mikor már ezzel is megvoltam, vagyis az összes hátlapi csavart betekertem, akkor persze újra meghúztam az összes többi csavart.

   Majd betettem a polcost a helyére, s fennhangon azt mondtam rá, hogy ennyi volt! Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lenne tovább (mert ugye van), hanem csak azt, hogy a szekrényke lábainak megépítését - mivel az egy másik projecttel szorosan összefügg - inkább áthalasztottam a jelen bútor alá építendő fiókról szóló történetbe. Vagyis lesz láb, és lesz fiók is, csak nem most, nem ma, hanem majd csak akkor, mikor újra magával ragad a fűrészelhetnék.
   Hogy ez mégis mikor lesz? Nos azt kell mondjam, hogy valószínűleg hamarosan, mert a szekrényke elkészítése közben létrehozott rendetlenségből csak úgy fogok tudni kilábalni, ha előbb befejezem az éppen futó projecteket, amibe természetesen a jelen bútortól jobbra eső fekete fiókos is beletartozik. Ha ezek mind megvannak, majd csak akkor tudok, illetve csak akkor érdemes nekiállni rendet vágni a jelenleg szét, illetve főképp a pince hátsó traktusába pakolt lomok között. Szóval folyt. köv.