Farigcsálok -49- Két szekrényből egyet
(meg még egyet)

Ha már úgyis lemegyek a pincébe alapon, csak úgy mellékesen kiültetek az udvarra
egy újabb adag büdöskét. Na most szó sincs róla, hogy ezen áldásos tevékenységem
következményeképp virágba borult volna a kert, hanem inkább csak arról van szó,
hogy mikor szegénykéim odalent a kertben dőlnek ki, akkor valahogy nem olyan
feltűnő a pusztulásuk, mint mikor ugyanezt a műveletet közvetlenül az orrom
előtt, vagyis még idefent a virágállványon követik el. De hogy miért...

Ez éppen olyan költői kérdés volt mint az, hogy miért mondom hiába magamnak,
hogy nemhogy nem szabad, de egyenesen tilos a dolgokat összekombinálnom.
Ennek ellenére újra és újra sikerül eljutnom arra a szintre, mikor már minden
mindennel összefügg. Most például arról van szó, hogy hiába építem meg azt
a szekrényt, melynek kifaragásáról ma szó lesz, ha egyszer még nincs leterítve
a linóleum abban a pincében, amelyikbe a szekrényt szánom. Ez persze még nem
akkora keveredés, hogy érdemes lenne megemlíteni, csakhogy nem ám csak oda
lesz a linóleum, ahová a még el sem készült szekrény kerül, hanem ide is, ahol
barkácsolni szoktam. Na ilyenkor aztán persze nem tudom eldönteni, hogy
mi legyen előbb. Fektessem le a linóleumot, majd egyből szórjam is fel
fűrészporral? Vagy legyen meg előbb a szekrény, amit aztán majd
persze kerülgethetek, hiszen még nincs kész a pince linóleumozása.
Vagy netán a fáspincének, vagyis ennek a belépőjét borítsam le előbb,
hogy könnyebb legyen róla összetakarítani a port, mint a csupasz, illetve
hepehupás betonról? No de ha az utóbbi, akkor először természetesen még
a padlót kellene kiegyenlítenem, amihez az kéne, hogy mindent elpakoljak
az ajtó közeléből. No de hova, mikor ahova pakolnom kéne, ott épp azok
a linóleum gurigák ácsorognak, melyeket le kéne terítenem. Na ilyen
teljesen értelmetlen agyalásokkal telnek a napjaim. Már úgy értem,
hogy valami értelmes munkavégzés helyett. Az mondjuk igaz, hogy
jobb előre megtervezni a dolgokat, mint utólag rájuk csodálkozni,
hogy mégis miért szabotálják a projektek az egésszé kerekedést.

Éppen így voltam ezzel a két szekrénnyel is, melyeket a folyosóról voltam kénytelen
bepakolni ebbe a pincébe, melyet amúgy elhagyni készülök. Itt már csak a tartalék
bicajnak, illetve a Simsonnak szabadna ácsorognia. Na most ehhez képest akad
itt egy hordozható fénymásoló, meg egy fűnyíróról leszerelt benzinmotor is.

A szekrény megmaradt egyetlen polcára pakolt apróságokról nem is beszélve!
Ezek abból az egyszerű indíttatásból kerültek ide, miszerint éppen itt volt
hely. Na ez az a lehetetlen állapot, melyet a mai szekrényfaragással
szeretnék végre kissé megváltoztatni. Mindjárt kiderül, hogy
sikerül-e, vagy mint annyi másba, ebbe is belebukom.

Ez itt az útszóró só tárolására szolgáló pince. Mikor ezt még valamikor évekkel
ezelőtt kiganéztam, már akkor tervbe volt véve, hogy ide fogom összekoncentrálni
a kerthez szükséges dolgokat, úgymint virágládák, magok, palántaföld, slag, meg
a locsolókanna, telente a kerti csapról leszerelt golyóscsap és vízóra, illetve
szezonon kívül ide kerülne elrejtésre a fűnyíró is. Aztán lenne itt még
hely a gereblyének, kapának, hólapátnak, meg ki tudja még minek.

Na most jelen pillanatban, ebben a pincében még az előbb említett "ki tudja mik"
vannak túlsúlyban. Szerencsére ezen vackok helyfoglalása, némi értelmes
átrendezéssel csökkenthető. Csak ugye már megint ott tartok, hogy
amit csinálok, az már megint nem a fő tevékenység. Mert ugye
a pakolás, az nem szekrényépítés, és még csak nem is a linóleum
fektetése. Ez szerintem egészen egyszerűen elkeserítő... Márpedig
ennek a lehetetlen helyzetnek, ennek még ma meg kell változnia! Ezt
úgy kell érteni, hogy azzal a feltétlen elhatározással jöttem le a pincébe,
hogy ha csak valami bajom nem esik, vagy mondjuk el nem kap a szapora
(amire az ebédre összezabáltak alapján komoly esélyem van), én bizony addig
innen fel nem megyek, míg nem látom ebben a pincében összeállva a dolgokat!
Na most a kiindulási adatok áttekintése után, ez már korántsem látszik annyira
egyszerűnek, mint azt még néhány perccel ezelőtt képzeltem. Na jó. Tudtam
róla, hogy ez egy nagyon bonyolult project lesz, csak próbáltam magamtól
elhessegetni a negatív gondolatokat. Mert ugye ha folyton csak azt nézem,
hogy mi miért nem fog összejönni, akkor hatalmas lelkierőre lesz szükség,
hogy minden gátló tényező ellenére, mégiscsak nekiálljak a feladatnak.
Ez persze nem jelenti azt, hogy járható útnak tartom a nekiugrok,
csinálom, aztán majd csak lesz valahogy hozzáállást.

Ami egészen eddig kimaradt a szekrényátépítős project paramétereinek előzetes
felvételéből, az a készülő szekrény magasságának meghatározása. Mert ugye,
nehogy már az legyen, hogy megépítem, aztán nem fér be a szekrény ezektől
a plafonon futó csövektől. Kicsit lobogtattam a centit, majd ha nem is igazán
határozottan, de felírtam a szekrény elkészítéséhez szükséges egyetlen adatot
egy kockás füzetbe. A szekrény szélességével nem kell törődnöm, az ugyanis
marad akkora, amekkora eredetileg volt. Ezen adat helyességét, vagyis azt,
hogy befér-e a szekrény széltébe, azt még valamikor hónapokkal ezelőtt
ellenőriztem, mely ellenőrzést ezen pince kifestése kapcsán újfent
megejtettem. Ezt úgy kell elképzelni, hogy időnként mint valami
szellem keringek a pincében, ijesztő huhogás helyett szakavatottan
hümmögök, miközben jobbomban átszellemült arccal lóbázok egy
mérőszalagot. Szerintem ha meghalok, még hosszú évekig
itt fogok kísérteni a centimmel a lomjaim között.

Na most a jelen cikk címében olvasható "meg még egyet" kitétel arra vonatkozik,
hogy a fő feladat szekrényépítés mellett, illetve után, vagy akár közben, a nagyobbik
szekrény építéséből kimaradt faanyagokból - csak úgy mellékesen - megépüljön egy
kisebb szekrény is, melyet itt, vagyis a biciklim előtt kívánok elhelyezni. Na most ez
sem olyan egyszerű, mint azt az ember így elsőre gondolná. Mert ugye a szekrényke
nem lehet olyan mély, hogy oda ne férjen tőle a bicikli! A méret meghatározásának
dolgát tovább bonyolítja, hogyha elhagyom azt a pincét, ahol jelenleg a szekrények
állomásoznak, akkor el kell onnan tennem valahova a robogómat is, minek okán
a szekrény itt történő elhelyezése után, mindenképp maradnia kell annyi
helynek, hogy ideférjen egy Simson. Ha nincs itt a szekrény, akkor
egészen biztosan idefér, hiszen régen itt tartottam, csak ugye ki
emlékszik már arra, hogy mekkora hely maradt valaha a motor
kereke és a fal között. Itt aztán újra az a művelet következett,
mint amiről épp az előbb tettem említést. Vagyis jött a Géza
szellem, s elmélyülten mormogva meglobogtatta a centijét.

Aztán ahogy itt pörögtem az előtérben a centivel, egyszer csak erre a valaha talán
virágállványként funkcionáló polcra vetettem kissé talán zavarosnak mondható
tekintetem. A villanyszerelős cuccok, alulról a virágláda a földdel, a festékes
vödörnyi homok, a virágcserepek, a trafóvas, valamint az apró faanyagok,
na ezek mind-mind olyan dolgok, melyek egyáltalán nem ide valók! Na
most nem csak azért kell majd eltennem őket innen, merthogy nem ez
a normális helyük, hanem azért is, mert ide, vagyis a pincei folyosóra is
találtam megfelelő méretű linóleumot. Nem tudom, hogy észrevetted-e, de
már megint sikerült eljutnom a kedvenc hátráltató tényezőmhöz,
vagyis ahhoz, hogy itt minden mindennel összefügg.

A másik tényező, mely folyton hátráltat a munkában, az a barkácsoláshoz szükséges
anyagok folyamatos összeharácsolása. Mert ugye ezekkel a szekrényekkel is mi volt?
Kitette őket a szomszédasszony a folyosóra, de úgy ám, hogy nem lehetett mellettük
elférni a biciklivel. Ez engem mondjuk nem igazán zavart, mert az én bicajom még
a szekrények előtti térben volt, azonban a szomszédé már mögötte! Szegény srác
alig bírta keresztülcibálni a bringáját az akadályokon. Ez persze a már erősen
rozzant állagú szekrényeknek végképp betette a kaput. Mert ugye ezekről
már eleve hiányzott mind a négy ajtó, meg a kivehető polcok, valamint
ráadásképp még a hátlap is. Mint az ezen a képen látható, jelenleg
úgy vannak letéve egymás mellé, hogy az aljuk majdnem összeér.

Mindeközben a felvégen - megjegyzem minden erőltetés nélkül - mintegy 15 centire
el vannak egymástól távolodva. No nem csak úgy egyszerűen ferdék, hanem
mindkét szekrény annyira nyeklik-nyaklik, hogy nem is értem,
hogyan sikerült őket ide egyben behoznom.

Ez itt a pince ajtaja feletti rács, amitől nem fér ki a szekrény. Ha meg eldönteném
az oldalára? Na azt sajnos már egészen biztosan nem élné túl! Meg is üzentem
a szomszédasszonynak a ki tudja hánnyal ezelőtti albérlőjével, hogy a kehes
szekrényeit csak a következő lomtalanításig fogom őrizgetni. Aztán mégiscsak
itt ragadtak néhány évre, mint egyszer még biztosan újrahasznosítható faanyag.

Kisvártatva azt vettem a fejembe, hogyha sikerült egyben behoznom, akkor kivinni
is sikerülni fog. Na nehogy már ne essek szét? Gondolta erre a szekrény, s így
is tett! Na most vannak kifejezetten bonyolult feladatok, de ennek a két
szekrénynek a szétszedése, na az egyáltalán nem tartozott közéjük!

Ezek itt hatan, ezek eredetileg egyáltalán nem kivehető polcok voltak, hanem
a szekrényt összetartó fixen beépített tartóelemek. Mindegyiket négy darab,
egyszerű elfordítással rögzíthető építőelem tartotta, valamint további négy
tipli a sarkokban. Mondjuk már amelyiket tartotta még egyáltalán valami.

Ezek itt a néhai szekrény oldallapjai. Komolyan mondom, még
öt perc sem kellett hozzá, hogy ennyire darabokban legyen!
Ej, ha mondjuk az összeszerelése is ilyen gyorsan menne...

Az alsó részen található eredeti rögzítő elemeket nemcsak azért kell kiszedni, mert
egyrészt már nem tartanak, no meg nem is ezek fognak tartani, hanem azért is,
mert az oldallapok alsó részei roncsoltak, így értelemszerűen onnan fogok
levágni annyit, hogy az építendő szekrény megfeleljen
a magassági kívánalomnak.

Na most nincs ezekkel a rögzítőkkel semmi baj. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy
egészen addig nincs, míg a szekrény normálisan össze van szerelve. No de ez
a szekrény, na ez nem normálisan lett összeszerelve! Már úgy értem, hogy
az asztalos (vagy akárki), aki szétszedte majd összerakta, egyes elemeket
látványosan fordítva szerelt be. Ezt jelen esetben abból szúrtam ki, hogy
míg a polclapok eleje laminált, addig a hátsó élük nem. Vagyis amennyiben
a fedetlen csupasz pozdorja áll a szekrény eleje, vagyis az ajtók felé, míg
a laminált rész az időközben rég elkeveredett hátlapot nézi, na akkor
azt a szekrényt, azt már valaki - szakértelem nélkül - piszkálta!

Hogy magam is beszálljak a piszkálódók körébe, pikkpakk kikapkodtam a szekrény
bútorlapjaiból ezeket az általam immáron teljesen feleslegesnek ítélt bizbaszokat.

Ilyen építőelemekből amúgy már meglehetősen szép gyűjteménnyel rendelkezem.
Ha nagyon akarnám, szerintem akár még ezek felhasználásával is össze
tudnám rakni a készülő szekrényt, csak ez a feladathoz szükséges
pontosan dolgozó gépek nélkül, mondhatni erősen ellenjavalt.

Házilagos eszközökkel sokkal kényelmesebb beszabni a polcok szélei alá stafnikat,
amihez már ide is készítettem az anyagot. Mire észbe kaptam, már ezek is
feleslegessé váltak, mert másképp oldottam meg a polcok rögzítését.

A szekrény építése közben mindössze arra az egy szem adatra kell vigyáznom, hogy
a szekrény ne legyen 185 centinél magasabb. Néhány éve készítettem két polcost,
melyek esetében kicsivel később megszívattam magam a magasságukkal, mikor
át kellett őket hoznom a fáspincébe. Ezt végül csak úgy sikerült megoldanom,
hogy elemeire bontottam őket, áthordtam az összetevőket, majd az új helyen
egyesítettem vissza polcossá. Na ezt szeretném most elkerülni. Mármint
azt, hogy ne tudjam innen, vagyis az összeállítás helyszínéről
átvinni a szekrényt a végleges helyére.

Mivel a magasság a legfontosabb, akarom mondani egyetlen adat, így azzal kezdtem,
hogy a néhai szekrények oldallapjaiból levágtam a felesleget. Ezt a munkát most
azért nem a munkapadba csavarozott géppel ejtettem meg, mert ezek
az anyagok túlontúl hosszúak és nehezek voltak hozzá.

Mint ahogy ahhoz is túl méretesek, hogy nekitoljam őket a csiszolópadba fogatott
szalagcsiszolónak. Mondjuk ennyi élre bőven megteszi egy rezgőcsiszoló is.

Az eredeti összekötő elemek helyett, én ezeket az óriási csavarokat fogom bevetni.
Most mond már... Legalább fogy! Ezt ne úgy értsd, hogy annak örülök, hogy
kevesebb lesz belőlük, hanem annak, hogy végre ezek is hasznosulnak.

Mivel a készülő szekrény olyan pincében lesz elhelyezve, ahol (jelenleg legalábbis)
még világítás sincs, így nehéz lenne rajta észrevenni, hogy tegyük fel ferdén állnak
benne a polcok. No meg ha észrevenném is, ugyan kit érdekel? Ettől függetlenül
persze szépen összefogattam a két oldallapot, majd egyszerre fúrtam ki rajtuk
a polcok és merevítők rögzítéséhez szükséges összes lyukat. Ez a megoldás
nem utolsó sorban azért is ötletes, mert így csak egyszer kellett
felrajzolnom, hogy hová kerüljenek a lyukak.

Azért ezzel az öreg lengyel fúrógéppel fúrok, mert ez a gép a markolatánál fogva
lógatva, közel függőlegesen áll. Ez persze semmit sem segít azon a szokásosan
elkövetett a hibámon, hogy a munkapad lábai nem lettek teljesen kinyitva,
amitől a munkapad tetejéhez fogatott bútorlapok sem fekszenek éppen
vízszintesen. A munkapadon túllógó, s ettől kissé lekonyuló, vagyis
ebben az irányban is ferde bútorlapokról már nem is beszélve!

Ezek itt már a polcok, ötletesen egyszerre befogatva a munkapad satupofái közé.
Azért csak öt, és nem mind a hat, mert a hatodik lap széle annyira sérült, hogy azt
inkább félretettem. Na erre az állagú bútorra jelentette ki a szomszédasszony,
hogy "de hát az még egy jó szekrény", azt ne dobjuk ki! Mondjuk rajtam
igazán nem múlt, én kérem vártam vele éveket. Amúgy azért vannak
összefogatva a polclapok, mert most a csavarok helyét fúrom elő.

Komolyan mondom, hogy tisztára olyan lett, mint egy lapra szerelt IKEA bútor!

Ugyan nem holmi eltekergetendő patentok fogják összetartani, hanem
ilyen óriás csavarok, de ez a lényegen persze semmit sem változtat.

Míg az első elemet becsavaroztam, az oldalfal másik
végét a munkapad támasztotta meg, illetve fel.

A második elem rögzítése után már nem volt szükség a munkapadra.

Na most az eredeti, illetve a nyitásképp tapasztalt rozzant állapothoz képest, ez
a hosszú és vastag csavaros polcrögzítési megoldás, ez olyan masszívnak
bizonyult, hogy semmiféle félsz sem volt bennem, mikor a félkész
szekrényt átfordítottam a másik oldalára. Ugyan le tudnám törni
a pusztán csak az oldallaphoz rögzített polcokat, de rendesen
rájuk kéne támaszkodnom, hogy sikerüljön. Ez előrevetíti
a mindjárt elkészülő szekrény időtálló mivoltát. Remélem.

Ezeket a rettenetes méretű csavarokat természetesen nem kézzel, hanem géppel,
konkrétan a Makita fúrógéppel hajtottam be. Csak az utolsó fordulatnyi menet
megtépését végeztem csavarhúzóval, nehogy ki találjon szakadni a "menet"
a pozdorjából. Amúgy esze ágában sem volt! Sem a gép, sem a kezem
ereje, még csak meg sem közelítette a csavar, vagy a hosszan
pozdorjába tekert menet szakítószilárdságát.

Azt még nem lehet rámondani, hogy kész, de azt már igen, hogy eddig kész.
Mert ugye igencsak látványosan hiányzik a közepéből az a két polc.

Mármint az a kettő, melyeket épp a másik szétszedett szekrény oldalaiból szabok le.
Egyik polcot az egyik oldalból, másikat a másik oldalból. Mindezt természetesen
csakis azért, hogy a maradék anyag is szimmetrikus legyen. Erre azért volt
szükség, mert ezekből a lapokból fog állni a kisebbik szekrény oldala.

Míg az oldallapokon áthaladó lyukakat még a többivel együtt kifúrtam, addig
a polclapok szélébe fúrandókat értelemszerűen eddig nem sikerülhetett.

Teljesen komolyan ki merem jelenteni, hogy kevesebb időmbe telt a szétszedéstől
eljutni eddig az immáron kész szekrényig, mint amennyi időt a mai lejövetelem
óta a helyzet meglehetősen alapos felmérésével, vagyis a munka megkezdése
előtti tököléssel töltöttem. Ez persze nem azért alakult így, mert nyitásképp
húztam az időt, hanem azért, mert a famunkákhoz szükséges összes alapvető
szerszámok már olyan szinten kerültek kézközelbe, hogy munka közben
egyszerűen semmiért sem kellett felderítő hadjáratra indulnom.
Csak odanyúltam értük, és minden ott volt a helyén.

Na most a szerszámokkal ellentétben, ez a szekrény, na ez még k*rvára nincs ott
a helyén! Bár rezgett a léc, de ez azért szerencsére éppen belül volt azon
a súlyhatáron, mely tömegű tárgyakat még képes vagyok mozgatni.

Természetesen attól függetlenül, hogy bírom-e vagy sem, attól még
aljasul képes volt beszorulni ebbe a pincéből kivezető kanyarba.

Mivel már itt toporog a szekrény a kanyarban, így most jön az, hogy
kipakolom az összes útban lévő lomot az útszóró sós pincéből.

Mert ugye, míg csak ki nem pakoltam a pincéből, addig
nem hozhatom ennél beljebb, mert csak útban lenne.

Na most a linóleum beszerzéséről, hazaszállításáról, takarításáról,
illetve lefektetéséről majd egy másik cikkben fogok beszámolni.

Most legyen elég annyi, hogy hipp-hopp, egyszer
csak itt termett a szükséges méretű anyagdarab.

Na most ugrik a majom a vízbe! Mert ugye, ha rosszul vettem fel az egyetlen adatot,
vagyis nem fér el a szekrény a csövektől, vagy be az ajtón, vagy az amúgy szűk
hely miatt nem tudom függőlegesbe állítani, akkor b*szhatom az egészet.

No de szerencsére nem így történt. Amit a képen látunk, az amúgy az "a" terv.
Vagyis eredetileg így képzeltem elhelyezni a szekrényt. A szekrény
elhelyezéséről szőtt terveimet kisvártatva revideáltam.

Már csak azért is, mert így még belső világítás
nélkül is látható lesz, hogy mi hol van rajta.

Ahogy itt álltam a művem előtt, miközben kezeimmel bőszen az átellenes vállaimat
veregettem (mert ugye ezt is kell valakinek), egyszer csak beugrott, hogy bár ez
így ránézésre tökéletes, azonban időnként, mikor akkora esőt dob az ég, hogy
azt már nem képes elnyelni a csatorna, no akkor valahonnan fel szokott törni
ebben a pinceoldalban a víz. Míg csak rá nem jövök, hogy hol jön fel a víz (ez
majd csak a legközelebbi viharnál lesz esedékes), addig is kezdeni kell valamit
azzal a problémával, miszerint a vizet kapott pozdorja megdagad, majd szétesik.

Ez a két valami eredetileg egy hatalmas fadarabot alkotott, melyet bár már hosszú
évek óta kerülgettem, azonban mind a mai napig nem volt szívem szétvágni.

Na innentől fogva kaptak maguknak egy kifejezetten hasznos funkciót. Kisvártatva,
miközben épp elégedetten ácsorogtam eme újabb nagyszerű művem előtt, egyszer
csak azon kezdtem el törni a fejem, hogy mi lesz akkor, mikor majd legközelebb
feljön a víz. Átázik a fa, s a nedvesség mégiscsak eljut a pozdorjáig. Na most
abban, hogy ennek megakadályozására nem szegtem leeső linóleumdarabot
a két deszkadarab tetejére, abban nem a lustaság akadályozott meg, hanem az,
hogy mivel jelen pillanatban még nincs kész a linóleum leterítéséről szóló project,
így értelemszerűen még leeső darabok sincsenek. Szóval ezen tervemet esetleg majd
csak legközelebb, már az összes linóleum darabka kiterítése után állok neki kivitelezni.

A két aprócska darab linóleum deszkára történő szegelésével ellentétben,
a gereblyék és a sarokba rejtett kiskapa idehelyezését egyszerűen
képtelen voltam elhalasztani! Mert hadd lássak már belőle
egy kicsit, amint éppen kezdenek összeállni a dolgok.

Például ezeket a Salgó polcszárakat már annyi helyről láttam kiesni, hogy azt neki
sem mernék állni felsorolni! Ezek szegénykéim, ezek egészen eddig még mindig
mindenütt csak útban voltak! Itt meg nemhogy nincsenek útban, de még elszánt
rugdosás hatására sem hajlandók kimozdulni a pozíciójukból! Most már csak
arra kell ügyelnem, hogy el ne felejtsem, hogy hová sikerült őket elrejteni.

Na most az nagyon szép lenne, mondhatni meg lennék elégedve
a helyzettel, ha ez a látkép ezentúl masszívan így maradna.

De persze nem... És még jött hozzájuk kacat,
csak már nem akartam tovább ragozni.

Ezt a szürke csövet, épp mint a Salgó polcok elemeit, már hosszú évek óta
kerülgettem. Egészen egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy levágjam belőle
azt a húsz centit, amitől nem lehet függőlegesbe állítani. Mondjuk most sem
vágtam le, ellenben most végre eszembe jutott, hogy hol is volt ez eredetileg.
Ez szerintem még akkor került le innen, mikor rengeteg évekkel ezelőtt egyszer
annyira berezonált a kezemben egy pemzli, hogy mindent megkentem vele fehérre.

Ezek itt a maradék bútorlapok, illetve a néhai szekrényt felépítő elemek. Ezekből
fogom elkészíteni azt a szekrényt, ami a tőlük jobbra látható hokedli helyére
fog bekerülni. Már úgy értem, hogy mint azt a cikk alcíme sugallja,
nem majd valamikor máshol, hanem még most melegében!

Egyrészt azért pakoltam ki a sarokból, hogy lássam, vajon odébb tudom-e tolni az
ott heverő fadarabokat annyira, hogy odaférjen a tőlem szokatlanul komoly
szándékaim szerint mindjárt elkészülő szekrény. Másrészt meg azért,
hogy miután látom, hogy igen, odafér, mindjárt oda is férjen.

Ez a szekrény azért kell ide, illetve azért szeretném ezt is idefaragni, mert mikor
a két régi hűtőnket elbontottam, egészen a következő lomtalanításig ehelyütt
állomásozott a kishűtőnk váza, amit annyira megszerettem (mert jól lehetett
bele és rá pakolni), hogy a végén már majdnem nem dobtam ki. Na most ami
ehhez a második polcoshoz hiányzik, az a leendő szekrénykét alkotó összes polc.
Ez persze semmiféle fennakadást sem okozott.

Hiszen épp ott volt a bicaj mögött két darab, a nemes célra tökéletesen megfelelő
méretű bútorlap. Ezeket amúgy szintén egy lomtalanítás alkalmával sikerült
beszereznem. A közvetlenül mellettünk található lakás tulaja kérte meg
Ilonka nénit, hogy mikor jön a lomtalanítás, akkor ugyan vitesse már
ki a brazil gépsorral a lépcső alatt található pincéjéből a lyukas bojlert,
meg a többi szemetet. Na ez a "többi szemét", ez főképp bútorlapokból állt,
melyeket természetesen azonnal megmentettem. Cserébe - csak mert elképesztően
jóindulatú vagyok - (még ezt a durva túlzást) nemcsak a bútorlapokat hoztam el,
hanem szépen fel is takarítottam a pincét. Ez ugyan ki tudja már hány évvel
ezelőtt történt, de ha csak most érkezett el a bútorlapok hasznosulásának
ideje, akkor most fogom őket újrahasznosítani. Legalábbis remélem...

Bár a kép címe "háromba", a valóságban négy darabra vágtam fel ezt a bútorlapot,
meg persze az ezzel azonos méretű társát is. A felénk eső hosszanti csík, az leeső
darab, de a maradék három, na az már mind hasznosul. A négy szélső részletből
(a gyári íves lezárásokkal) polc lesz, míg a középső vékonyabb anyagdarab
a polcos szekrényke hátsó traktusába kerül beépítésre, mint merevítő.

Mint ahogy a másik szekrény esetében, úgy ezen oldalfalakról is lecsapom a valaha
alul elhelyezkedő roncsolt, illetve a parketta szegélylécéhez történő odaférés okán
ívesre alakított részeket. Nem tudom mi lehet ma velem, de valami érthetetlen
okból folyamatosan szokatlanul cifra mondatokat sikerül összehoznom.

Komolyan mondom, hogy bár magam csináltam, szóval volt vele munka, de
akkor is kifejezetten élvezem összeszerelni ezt az elemeire szabott bútort.

No persze, mint ahogy az előző nagyobb változathoz, úgy ehhez is kellettek a
polclapok széleibe furatok, de ez az ember keze ügyébe eső szerszámokkal
már egy annyira semmi munka volt, hogy már-már észrevétlenül készül el.

Ez a kép azt mutatja be, amint az előzőknél rövidebb polcok okán, kénytelen voltam
alájuk tenni a sámlit, hogy felérjenek az anyagok a satupofákig. Ezt a képet nem
lent, hanem immáron idefent a lakásban nézegetve szúrtam ki, hogy szegény
sámli már kis híján összecsuklik. Belőle is lesz új, de az egy másik project.

Minden leszabva, lesorjázva, kifúrva, besüllyesztve.

Na most az meglehet, hogy a szétszedtem rovat alapvető felállása okán, vagyis mert
ösztönösen mindent szétszedek, az a hír járja rólam, hogy Rontó Pál vagyok, de
erre rácáfolva nagyon tudom ám élvezni, mikor kezdenek összeállni a dolgok!

Ez itt a hátoldal mentén elhelyezett merevítő borda
tartócsavarjainak betekerése előtti pillanat.

Ez pedig az immáron elkészült szekrény. Amúgy nincs semmi hasa
oldalra, mert az csak a fényképezőgép optikájának torzítása.

Csak álltam itt előtte mélán, miközben nem győztem
rácsodálkozni, hogy végre ez a project is elkészült.

Bár mindig is ez volt a célja, de olyan szép lett a szekrényke, hogy valósággal fájt
feltennem a tetejére azt a ronda zöld vödröt. Amúgy ezzel a fotóval kívánom
prezentálni, hogy nem méreteztem el, vagyis odafér a tetejére a vödör.

Épp mint ahogy az alsó polc földtől való távolságát is ikerült eltalálnom.
Mindezekből kifolyólag, ezentúl nem fogom óvatlanul (vagy esetenként
direkt) felrúgni a vödröket. Már úgy értem, hogy ezt a zöld
szemetest, meg a párja kék felmosó vizest.

Ha nem is akkorát, mint a nagyobbik testvére, de ez a polcos is
kapott a pozdorják alsó peremére egy-egy puhafa betétet.

Jelen esetben nem a víz miatt, mert az eddig ide még sosem jött fel (bár itt
meg cserébe fel szoktam mosni), hanem azért, mert mint az a képen
látszik, bár most lett kész, de már pereg lefelé az anyag
széle. A pozdorja sajnos már csak ilyen...

Én meg olyan vagyok, hogy lecsiszoltam a fadarabról a sorjákat, mert
még képes és kiszúrja nekem a remélhetőleg ide az előtérbe
is nemsokára leterítésre kerülő linóleumot.

Ugyan egyáltalán nem a jelenleg odahelyezett kacatok valók a polcokra, de némi
rendcsinálás címszóval azért csak sikerült kissé belaknom. Mondjuk a linóleum
fektetés előtt ennek nem sok értelme volt, no de hát nekem sincs valami sok...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.