Mivel az esztergához már eleve kaptam néhány apróságot, ráadásul ez még valamikor évekkel ezelőtt történt, szóval mikor a bútormaradványokból készített fiókos szekrénykéket belaktam, az egyik fiókot megkapták az eszterga alkatrészei.
   Hogy mit keresek benne? Már csak a cikk címéből is egyértelműen kiderül, hogy a körfűrészasztalt. Ez persze nem akadályozott meg az összes többi alkatrész alapos megszemlélésében, mely tevékenységgel igen sebesen képes szállni az idő. Már úgy értem azzal, hogy mindegyikhez megálmodok még valamit, vagy legyártok vele valamit, vagy egyszerűen csak bambulok rá a semmi jót sem ígérő értetlenkedő tekintetemmel.

   Ez az a körfűrészasztal, amit épp nagyban kerestem. Ezzel sajnos nem az a baj, hogy olyan amilyen, hanem az, hogy az esztergára szerelt csapágytól már nem lehet rászerelni a gépre. Mondjuk már akkor sem volt egyszerű, mikor megkaptam, mert ez tisztára olyan, mintha valaki valamiért félbevágta volna.

   Nyitásképp felszereltem a tokmány helyére a fűrésztárcsát, majd végeztem vele egy próbavágást. Azt kell mondjam, hogy eddig jó. Már úgy értem, hogy a képen látható anyag keményfa, amit egészen szépen vitt a mini körfűrész. Gyorsnak ugyan nem volt gyors a vágás, no de ki akar itt kapkodni?

   Mivel az esztergára szerelt csapágy elsőre (és még másodikra sem) sikerült valami jól, gondoltam a körfűrésznek készülő asztalt inkább előre megtervezem, mintsem idővel újra kellene gyártsam.

   Mivel képtelen voltam eldönteni, hogy elég lesz-e a körfűrészasztal szélének rögzítésére oldalanként két-két furat (melyekbe amúgy épp most fúrom a 6-os menetet), fúrtam helyettük hatot, amennyi már biztosan elég lesz. Ezek a menettel ellátott lyukak még később is jól jöhetnek, ha tegyük fel majd valami mást is hozzá szeretnék csavarozni a géphez.

   Amennyiben idővel kikopna a viszonylag vékony falú anyagból a 6-os menet, akkor belülről meg lehet patkolni egy csíknyi 5-ös laposvassal. Persze ehhez azért (mármint a menetek elkoptatásához) valami egészen valószínűtlen mennyiségűt kellene barkácsolnom. Én erre most így hirtelen azt tudnám mondani óhajként, hogy úgy legyen!

   Hogy minek vettem elő a hőlégfúvót? Nos azért, mert egyrészt véletlenül, másrészt azért, mert még mindig nem vettem a boltban vékonyan fogó alkoholos filctollat, viszont a farabra a vágási vonalakat az elkenhető tintájú tollal rajzoltam meg, amit aztán ripsz-ropsz rászárított a laminált felületre a meleg levegő.

   A terv ennek a nem különösebben bonyolult felépítésű zsámolynak a megépítése volt, melyet egyrészt még nem tart össze semmi, másrészt hiányzik hozzá az a két alkatrész is, melyekkel odafogathatóvá válik az eszterga oldalára fúrt lyukakhoz.

   Mikor ott tartok valamivel, hogy már csak össze kell szerelnem, mostanában olyankor mindig erőt vesz rajtam az az érzés, miszerint tuti kihagytam valamit a konstrukcióból. Ez amúgy most is így van, azonban az anyagot megvezető lécet már csak az elkészült fűrészgép asztalához fogom hozzáilleszteni.

   Hogy minek csinosítottam ki az oldallapokat, majd lakkoztam le? Szóval az úgy volt, hogy míg a körkörös minta kialakítása annak köszönhető, hogy bár épp nem kerestem, de attól még megtaláltam az elektromos szerszámletevős polcon az előállításához szükséges szerszámot (nagy a rend...), addig a lakkozás annak, hogy ha már egyszer ilyen szép lett, akkor szeretném, ha mindörökre ilyen is maradna.

   Miután megállapítottam, hogy amit eddig csináltam, az jó, hogy így is maradjon, az elfűrészelendő anyagot megtámasztó fadarab kiszabását másnapra halasztottam. Ez persze nem jelenti azt, hogy ma már nem csináltam semmit, azt azonban igen, hogy újra félretettem az esztergát.

   Bár már tudtam róla, hogy jó, attól még nekitoltam a fűrésztárcsának egy újabb ócska fadarabot. Miután azt tapasztaltam, hogy hiába volt a tesztalany puhafa, azt is lassan viszi a gép, és egy kicsit még égeti is, ebből bizony a használatbavétel előtt mindenképp egy körfűrésztárcsa élezős project lesz.

   Nyitásképp felkaptam az elektromos szerszámletevős polcról egy ki tudja miért épp ott állomásoztatott fadarabot, majd a tőlem telhető legnagyobb alapossággal összefirkáltam. Mivel szélre, hosszra, vastagságra megfelelt, ezért csak annyi volt vele a dolgom, hogy kifurkáljam belőle a körberajzolt részeket, majd lecsiszoljam róla a felesleges vonalakat.

   Természetesen nem most, hanem majd csak a lakk száradása után. Hogy miért hagyom folyton félbe amit csinálok, holmi mondvacsinált okokra hivatkozva? Nos egyrészt azért, hogy legyen időm másnapra rájönni, hogy az előző nap délutánján mit rontottam el, másrészt a betűket is meg kell írnom valamikor a képekhez.
   Ez utóbbi mostanában nagyon nem akar összejönni. Már úgy értem, hogy már egy hete próbálkozok vele, de még mindig nem jöttem egyenesbe a szövegekkel. Mert ugye hiába érek minden nap a célvonal közelébe, ha egyszer minden délután újratermelem a lemaradást. Ez persze nem volt a részemről egy igazán komolyan vehető panasz. Már csak azért sem, mert nagyon úgy néz ki, hogy a rengeteg szétszedés után egyre inkább élvezem az alkotást, még akkor is ha az csak néhány lyukas fa és fémdarabot eredményez.

   Szerencsére nem arról van szó, hogy az alkatrészek nem sikerültek volna méretpontosra, hanem csak arról, hogy az alumínium lemez felé forduló oldalukról letolom az ott éktelenkedő lakcseppeket, hogy ne billegjenek rajtuk a fadarabok.

   Na most vagy kész! Hogy végül kelleni fog-e a mini körfűrész az eszterga motoros részének a gépágyhoz történő rögzítéséhez (már úgy értem, hogy az apró, azonban feltétlenül egyforma és méretpontos alkatrészek legyártásához), az egy jó kérdés! A lényeg, hogy ha kell, akkor most már van.

   Mondjuk nem dolgozik valami szépen, de amilyen életlen az a tárcsa, ezen nem nagyon van mit csodálkozni. Szerintem úgy lesz, hogy mikor legközelebb lejövök, vagy egy rákövetkező alkalommal, mikor épp nincs kedvem az aznapra kitűzött feladathoz, vagy jó szokásomhoz híven feladom, esetleg belebukok, na akkor majd - amolyan levezetésképp - nekiállok megélezni az apró körfűrésztárcsát.