Mikor ma lejöttem a pincébe, már előre tudtam, hogy amit ma szeretnék, na az nagyon nem lesz egyszerű! Már úgy értem az, hogy a képen már-már nem is látható fekete fiókos szekrénykét az elérámolt kupi mögül kiszabadítsam. Ezt úgy kell érteni, hogy a mai terv mindössze ennyi volt, mert a továbbiakat egy későbbi napra ütemeztem. Persze még véletlenül sem azért, mintha olyan sok lenne ez a feladat, mint inkább azért, mert már előre tudtam magamról, hogy ma semmire sem fogok vele jutni.

   A kedvem nemcsak úgy egyszerűen nem jött meg a bútorbarkácsoláshoz, hanem a már harmadik napja folyamatosan szakadó eső miatt még az a kevéske is annyira elment, hogy tényleg csak arra tudtam magamat rávenni, hogy kicsit pakolásszak.

   Hogy a nem is oly rég épített polcos előtti hely már-már teljesen szabad, azon egyrészt igen meglepődtem (bár én raktam be innen a minap a polcba a festékes bödliket), másrészt egyből megígértem neki (mármint a helynek), hogy akár tetszett neki a rumli, akár nem, én bizony nemsokára újra elfoglalom.

   Hogy a reszelők ott voltak-e jó helyen, mint ahol eddig laktak, vagy innen lesz-e kényelmesebb elvenni őket, az valószínűleg néhány barkácsolással töltött nap után kiderül. Így első ránézésre azt mondanám róluk, hogy elég kényelmetlen lesz értük a polc mélyére benyúlni, illetve innen nézve nem látszik jól, hogy melyik melyik. Az mondjuk igaz, hogy ha a nem használtakat (ezt nem úgy kell érteni, hogy az újakat, hanem úgy, hogy azokat, amiket nem használok) eltenném innen, akkor azért már mindjárt átláthatóbb lenne a helyszín.

   Mint ahogy az sejthető volt, illetve épp ez volt a mára kitűzött cél, a fekete bútormaradvány egyszer csak kiszabadult a bútorlapok takarásából. A Melodyn rádió ugyan még nyomta, de azt a projectet (mármint a rádióról szólót) igazán semmiből sem tartott félbehagyni, illetve az alanyát visszavinni a lomos pincébe. Ez persze nem pontosan így történt, mert a rádió végül napokig hevert a bejárati ajtó résébe támasztva.

   Ez itt az előbbi képhez képesti mögöttes rész, ahová amúgy már eleve hetek óta nem lehetett bejutni. Mivel most épp nem kell onnan bentről semmi, így ez az állapot valószínűleg nem fogja akadályozni a fiókos megépítését. Az viszont igen, hogy a csavaros dobozaim elé még mindig oda van pakolva.

   Mire fel fogtam, és amit csak értem, illetve a már ki tudja mióta tartó, még a magam számára is meglepően heves bútorépítési lázamnak köszönhetően már lett helye, azokat a bigyókat mind eltettem innen. Ennek persze egyenes folyománya lesz, hogy mikor majd kellenek, akkor semmit sem fogok megtalálni. Persze a rendcsinálás már csak egy ilyen műfaj. Először van a káosz, aztán jön a rend, majd a folyamatos káromkodás következik, míg csak meg nem szokja az ember az új helyzetet, vagy vissza nem állítja az évek alatt megszokott, bár nem túl kellemes káoszt.

   Mindeközben - csak úgy mellesleg - az elektromos szerszámletevős polc is majdnem felszabadult, pedig ez amúgy nem is volt cél. Amennyiben fognék egy vödröt, dobozt, banyatankot, vagy akár egy nagyobb szatyrot, majd belehajigálnám a már tényleg csak tüzelőnek jó fadarabokat, akkor még ennél is nagyobb szintre hághatna a rend. De ha nem, hát nem...
   Mivel a mára kitűzött cél teljesült (plusz a Melodyn rádió project félbehagyása), mondhatni lelkemet melengető megelégedettséggel távoztam a helyszínről. Hogy a fekete kisbútorral kapcsolatban tulajdonképpen még nem történt semmi lényeges? Most mond már... Holnap is van nap!

   Másnap sajnos azzal az különös, bár részemről sajnos igen sokszor megtapasztalt érzéssel jöttem le, hogy az egyszerűen képtelenség, hogy én ma bármiféle értelmes tevékenységet végezzek.
   Na most ha azt nem, akkor legyen mondjuk helyette valami értelmetlen alapon, úgy álltam hozzá a dologhoz (mármint a szekrényke átépítéséhez), hogy nekiállok hozzá olyan gátló tényezőket keresni, melyek miben állóságának, pláne tömegének hatására nem lesz rajta mit csodálkozni, hogy feladom a munkát. Illetve terveimben az szerepelt, hogy már eleve bele sem kezdek!

   Az viszont sajnos már nem igazán ment (mondom én, hogy megy ez), hogy meghatározzam a bútor leendő mélységét. Mert ugye ez így mindenképp hosszú. Elférni ugyan elférek mellette, de olyan egyszerűen nincs, hogy idővel bele ne akadjak, vagy én magam, vagy az amit épp viszek. Na most ha én itt pofára esek, akkor kifelé mentemben az elektromos szerszámletevős polcot fejelem le, befelé jövet pedig a minap épített polcos tetején ücsörgő esztergát. Mivel egyik baleseti irány sem tűnt kellemesnek, kényetlen voltam tovább agyalni a születőfélben lévő bútor mélységének dolgán.

   Mivel a mélység kérdésében semmire sem jutottam, már eleve az megakasztott. Na erre a már eleve 21-re próbáltam ráhúzni újabb lapként a bútor eredeti kerekeit, melyek reményeim szerint mára már valamilyen szinten mind biztosan hibásakká váltak, csakhogy erről szó sincs! Mind a négy úgy forog, mintha ma esett volna le a gyártószalagról! Mindezt úgy, hogy mikor a kapualjból behoztam, akkor még tuti, hogy volt velük valami gond. Ez amúgy igaz is, de csak annyiban, hogy akkor épp mind a négyen ki voltak szakadva a fenéklemezből.

   Ezzel a képpel azt szeretném érzékeltetni, hogy épp mint ahogy a mellette lévő polcos esetében, úgy itt is meg kell emelnem a bútort, hogy a fal aljában futó háromszögletű gerendától rátolható legyen a falra. Ezt ugyan már eleve megteszik a kerekek, csakhogy az általuk elért mintegy 6 centis emelkedés a méréseim alapján kevésnek bizonyult.
   Nem tudom, hogy létezik-e olyan szakma, hogy kifogáskereső, de ha esetleg van, szerintem én azt akár taníthatnám is. Amúgy a fal és a bútor hátsó fala közötti rés érzékeltetésének érdekében odatett barna színű bútorlap maradvány első két társa már beesett. Már úgy értem, hogy a fekete szekrényke háta mögé, természetesen azt célozva meg, hogy a munkától még azt a kis maradék kedvemet is elvegyék.

   Egy újabb hirtelen jött ötlettől vezérelve, az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha a fiókos eleje nem egyenes lenne, hanem a képen a léccel jelölten ferde. Már úgy értem a dolgot, hogy képes lennék-e ilyen furán ferde fiókokat készíteni. Na most ahogy az utóbbi időkben a jelen témában (mindenféle helyek fiókozása) végzett munkásságomra visszatekintek, én bizony csakis ferde fiókokat vagyok képes alkotni. Akkor meg lehetne ferdének akár ilyenformán ferde is.

   Most épp annak az esetleges gátló tényezőnek nézek utána, hogy vajon kifér-e a résen a pincéből a bútor. Mivel egyértelműen kifér (amin mondjuk nem igazán van mit csodálkozni, hiszen beférni is lazán befért), így ez (mármint a pincéből történő kivitele) nem jelenthet akadályt.
   Hogy mit mondasz? Basszus... Tényleg! Ha keresztbe fordítva próbáltam volna kitolni, akkor simán beszorult volna! Bocsánat, hogy elrontottam a rosszaságom... Majd legközelebb jobban figyelek.

   Az előző óvatlanul elért sikerem hatásán felbőszülve (mert ugye nem erről volt szó), jelen kép kapcsán azonnal megállapítottam, hogy a bútor kettévágása előtt mindenképp ki kell szednem a dobozból a fiókvezető síneket, mert az azokat tartó rézkapcsok biztosan megakasztanák a körfűrész tárcsáját.

   Ugyan ebbe a részletbe is megpróbáltam belekötni, ez azonban nem sikerült, mert ez így ahogy látod, nagyszerűen kiadja a fekete dobozból levágott (jó, akkor most még csak levágandó), vagyis a leeső részbe szerelendő hátlap helyét.

   Mivel a szúrófűrész nagyon nem szeret egy ilyen, vagyis a pengéjénél vastagabb anyagba harapni, no meg amúgy sem arról híres, hogy egyenesen lehet vele vágni, előkaptam a polcról a kisebbik körfűrészt. Na ezzel meg az a baj, hogy nincs vele mihez viszonyítani. Ráadásul egy körfűrész - csak úgy egyszerűen kézben tartva - hajlamos rá, hogy ne a megfelelő irányban induljon el, ami aztán - a fűrésztárcsa anyagba vágott résbe történő passzolása okán - már abszolút korrigálhatatlan. Magyarán szólva, a körfűrésszel nem igazán lehet az anyagban kanyarodni.

   Na most egy másik olyan dolog, amit még szintén nem lehet, mérni mérőszalag nélkül, márpedig azt mindenképp kellene, mert ugye különben mivel, pláne mekkorára jelöljem be a születőfélben lévő bútordarabra a vágási vonalakat.
   Míg a "hol a jó édes anyukájában lehet a mérőszalag" kérdésre az esztergán volt a válasz (na ide vajon hogyan került be), addig a mekkorában továbbra sem tudtam magammal megegyezni. Az persze igaz, hogy ma tudottan határozatlan napom van, de attól még nem kellene a teszetoszaságot ennyire túlzásba vinnem.

   Ha már úgyis ott álltam a kezemmel a fényképezőgéppel a sarokban alapon, a helyszínen a lábamat ide-oda rakosgatva megpróbáltam belőni a bútor mélységét. Amennyiben meghagynám akkorának, mint amekkora most, vagyis nem vágnék le belőle, akkor tuti, hogy beleakadnék. Na most ehhez a megoldáshoz képest a másik véglet az, hogy akkorára szabom, mint amekkorára a mellette álló polcost. Na így már biztosan nem akadnék bele, csak ugye így meg kissé rövidek lennének a fekete bútormaradványban a fiókok.
   Itt aztán mindjárt felmerült bennem az a jelen pillanatban még nyilvánvalóan megválaszolhatatlan kérdés, miszerint: Mégis mihez képest lennének rövidek?  Mert ugye most még fogalmam sincs, hogy mit fogok pakolni azokba a fiókokba, melyekről amúgy még azt sem tudom, hogy milyen szélesek és magasak lesznek. Na így meg ugye mire mondogatom itt magamban, hogy rövid lesz?

   Ezen a képen két igen feltűnő dolog látható. Míg a feltűnőbb az, hogy sikerült megtalálnom az egyik, megjegyzem meglepően vegyes tartalmú szerszámos fiókom mélyén a két, a vágási szélességet beállító segédeszközt, addig a kevésbé látható dolog az, hogy amolyan legegyszerűbb megoldásként a bútor kellős közepére húztam be a vágási vonalat. Hogy még véletlenül se csábuljak el a munkavégzés irányába, természetesen fekete alapon feketével.

   Kisvártatva már négy, a szélesség beállítására szolgáló segédeszközzel szemeztem, majd mivel mind rövidnek találtatott, nekem meg nem volt kedvem legyártani belőle egy hosszabbat (pedig amúgy még anyag is akadt hozzá a kezem ügyében, rácsuktam a projectre az ajtót. Természetesen épp mint ahogy tettem azt tegnap, csak újabb egy napra, különben sosem készülök el. Márpedig az nagyon kéne! Mármint mind az elkészülés, mind pedig a fiókos szekrényke. Mert ugye ha ezzel megvagyok, akkor máris jöhet a már nagyon régóta tervezgetett másik fiókos, amit a polcba lehet bedugni.
   Miközben a pincében ácsorogtam, épp a helyére visszadugott fekete kocka előtt, egyszer csak kiszúrtam a mellette álló polcos lábaiban (melyek közé amúgy már készítettem is egy fiókot) található két hatalmas lyukat, ami egyértelműen felhívás volt keringőre. Már úgy értem, hogy ha ennyire belejöttem a dologba, akkor nehogy már azokat a kihasználatlanul pangó zugokat ne fiókozzam be! Erre fel azonnal nekiálltam, illetve jelen esetben a helyszín alacsonysága okán ültem, mégpedig levenni a méretet a polcos lábaiban található lyukakról.

   Ez már a másnap, a fekete kockával és a körfűrésszel. Mivel semmi kedvet sem éreztem a tegnap megálmodott, a gyári maximális lehetőségnél sokkalta nagyobb vágási szélességet beállító segédeszköz legyártására, nekiálltam kitalálni helyette valami ideiglenes kerülőmegoldást. Mindezt úgy, hogy biztosan tudtam, hogy a megálmodott alkatrész máskor is mennyire jól jönne.

   Elsőnek azt találtam ki, hogy fogok egy lécet, amit aztán rászorítok valamivel az anyagra. Mivel a vágási vonal a bútor közepére lett bejelölve, ez az út sajnos nem járható, mert a lécet egyszerűen nincs mivel, illetve mihez odaszorítani. Ez a fura probléma mondjuk megkerülhető lenne, ha a vékony léc helyett keresnék egy megfelelő szélességű bútorlapot, ami innen nézve kiér jobbra.
   Mivel mára nem az volt betervezve, hogy lehetetlen feladatokat találjak ki magamnak, vagy csak nagyon bonyolult módon megoldhatókat, fúrtam a lécre három lyukat (azért hármat, mert a fekete bútor oldalai nem egyenlő méretűek), majd egyszerűen rácsavaroztam.

   Ahhoz persze, hogy kettéváljon a bútor, ahhoz szépen sorjában mind a négy oldalára rá kellett csavaroznom a lécet. No de mit nekem az a nyolc portyára kifúrt lyuk? Ha majd nagyon nem tetszik a nyomuk, akkor tekerek beléjük csavarokat, amit a képen látható kettévágott bútor ingatagsága amúgy is erősen indokol.

   Ez így azért nem lenne jó (na tessék, már megint itt tartok), mert ha a kerekeket is alászerelem (márpedig azok feltétlenül kellenek a guríthatóságához), akkor már annyira magas lenne, hogy nem férne be tőle a polcba a szalagcsiszolóhoz készített pad. Ha már így megemlítettem, holnapra célul a kerekek felszerelését tűztem ki.

   Most még nincsenek a helyükön a kerekek. Illetve tulajdonképpen de, csak nem az új, hanem még a régi helyükön vannak. A rögzítettségük állapotát alaposan megszemlélve, arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg az anyag nem kellő vastagsága okán szakadtak ki a helyükből. Már úgy értem, hogy míg magában a pozdorjában már csak úgy általában véve sem áll meg rendesen (stabilan és időt állóan) semmi, addig egy csak úgy egyszerűen szögként egy lyukba dugott 10 milliméter átmérőjű henger pláne nem fog! Arról már nem is beszélve, hogy a fába dugott tengelyek ennél a típusú keréknél komoly oldalra feszítő terhelést kapnak.

   Na ezért találtam ki, hogy használatba veszem az eddig a dobozba belógó csapvégeket, mégpedig úgy, hogy megvastagítom a bútor alját. Erre amúgy más okból is szükség van, amit majd mindjárt megmutatok.
   Hogy a képen látható darabból leszabni a kellő méretet, az valóságos pazarlás? Nos igen, ez bizony tényleg az, csakhogy most épp komoly túltengésem mutatkozik bútorlapokból, amiket ha nem aprítok fel tűzifának, akkor még képesek lesznek és végképp eldugítják a pincéket. A fáspincével amúgy már meg is tették, épp mint ahogy Ilonka néniével is, ahova most épp alig lehet tőlük belépni.

   Az egyszerűség jegyében a plusz fenéklemezt nem a munkapadhoz, hanem magához a bútorhoz szorítva vágtam el. Jelen esetben azért nem az egyenesebb vágási vonalat eredményező körfűrésszel, mert úgy döntöttem (megjegyzem szerintem helyesen), hogy egy a pince sarkába készülő fiókos szekrényke esetében egyszerűen semmi értelme a folyton csak kényelmetlenséget okozó bármiféle precízségbe hajszolnom magam. Magyarán szólva egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy az általam megálmodott fiókos annyira csáléra sikeredjen, hogy azt végül meglátván, mérgemben mondjuk felaprítsam, vagy a sikertelenségem hatására akár csak egy kicsit is elkeseredjek.

   Mikor már el van döntve, hogy mit kell csinálnom, és persze a hogyan kérdése is megoldott, olyankor szerencsére még nagyon be tudnak gyorsulni  dolgok. Már úgy értem, hogy nem mindig vagyok olyan lassú és határozatlan, mint ahogy azt írtam, meg persze látszik is.

   Na ez az a részlet, amit korábban egyszer már megemlítettem, hogy majd mikor odaérek, akkor megmutatom. Az persze igaz, hogy ez nem azért jött ki ilyen jól, mintha szándékos lett volna, hanem csak azért, mert teljesen véletlenül épp ilyen széles volt a tömegből elsőnek előhúzott bútorlap. A piros nyíl mutatta beugró biztosítja ugyanis azt a ferdeséget, ami a bútornak az adott helyhez történő illeszkedéséhez kell.
   Így utólag elnézve ezt a képet, a piros nyíl helyett inkább egy olyan ferde vonal mutatta volna jobban az eredményt, ami a fekete kiszögelés és a kerék innen nézve felső széle alkotta átlóban halad.

   Itt aztán mindjárt felmerült bennem az a teljesen jogos kérdés, miszerint vajon akkor is így lesznek-e a dolgok, miután a fiókok is elkészültek, ezt azonban most még nem tudtam megválaszolni. A fúrógép az állványával mindenesetre nagyon jól áll a még csak félkész sincs bútor tetején.
   Ahogy itt álltam, s mélán nézegettem a helyszínt (ez megy nekem ugyanis a legjobban), egyszer csak felmerült bennem az a lehetőség, hogy megcseréljem a bútorokat. Hogy ennek van-e bármi értelme, azt majd holnapra megálmodom.

   Az ígért megálmodásról annyit, hogy egyrészt álmomban még véletlenül sem holmi fiókos szekrénykék, vagy más egyéb bútorok voltak a szereplők, másrészt annyira jól sikerült (mármint az alvás), hogy csak valamikor 10 után ébredtem fel. Ebéd után persze leesett a vérnyomásom, amit aztán különböző praktikákkal próbáltam korrigálni. Mint az a képen látható, nem igazán sikeresen.

   Nyitásképp megettem egy ilyen csokit, mert a párom szerint ez igenis felébreszt. Nos nem, rám legalábbis semmiféle hatással sem volt. Aztán megittam egy feketét (nem, nem turmixoltam le az egyik egy néger rabszolgámat), de az sem használt.

   Végül úgy jöttem le a pincébe, hogy ma csak olyan egészen apró dolgokat fogok csinálni, minthogy kiválasztom a polcos lábaiba tolható fiókhoz szükséges anyagot (lásd a bútorok előtt keresztben átvonuló csíknyi laminált padlót), vagy lemérem a fiókos belső méreteit.

   Mivel a laminált padló már előkerült (megjegyzem nem volt egyszerű művelet kipiszkálni a sarokból, kitettem a pince elé a munkapadot, majd felraktam rá a fiókos szekrény építése kapcsán eddig elért viszonylag csekélyke eredményt.

   Ez az összeállítás még viccnek is rossz! Én legalábbis egyáltalán nem nevettem, mikor a méregetése közben a bútor egyszer csak úgy gondolta, hogy öngyilkos módra a mélybe veti magát. Én meg ugye hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mégis mi a jobb. Már úgy értem ha elkapom, vagy ha elugrok az útjából. Mivel erősen le voltam lassulva, vagyis elugrásról szó sem lehetett, és még közel is álltam a témához, így szerencsére csak annyi történt, hogy a bútor - lezuhanás helyett - egy kicsit nekem jött, de ha csak 10 centivel odébb vagyok, akkor biztos, hogy a baleseti sebészeten kötök ki!

   Ne tudd meg mennyit szerencsétlenkedtem (mert nem árulom el), mire nagy nehezen sikerült összehoznom ezt a Móricka rajzot. No nem a jobb oldalt látható méretek levételével gyűlt meg a bajom, hanem azzal, hogy képtelen voltam eldönteni a fiókok számát és méretét. Végül ennél a 6 fiókos verziónál kötöttem ki.
   Amúgy még véletlenül sem azért lesz benne ennyi fiók, mintha ez bármiféle szempontból optimális, vagy elvárt beosztás lenne, hanem csak azért, mert mikor a mérhetetlen határozatlanságom miatt tele lett magammal a t*köm, akkor épp itt tartottam az elgondolásaim sorában, s mérgemben azt mondtam rá, hogy akkor ez lesz és kész, mire fel már indultam is befelé a pincébe a szükséges faanyagokért.

   Hogy mikor beléptem, akkor nem ezekre a minap még a fiókokat tartó lécekre gondoltam, az tuti! Hogy akkor mégis miért ezeket hoztam ki? Nos azért, mert ezeket ugyan még csak tegnap szedtem ki a helyükről (vagyis az épp a jelen cikk keretében átalakításra kerülő bútorból), de ehhez képest már háromszor vertem le az egész kupacot!

   Elmondjam, hogy mégis mi a baj ezekkel a hosszú kapcsokkal? Nos az, hogy ha kidobom őket a hátam mögötti (amúgy szemetesnek használt) bádogfazékba, akkor ha másnap, harmadnap, és még negyednap nem is fognak kelleni, de miután már kivittem a kukába a szemetet, na mindjárt másnap már egészen biztosan igen! Ráadásul nemcsak ezekkel vagyok így, hanem tulajdonképpen az összes többi besorolhatatlan aprósággal is.

   Na éppen ezért vettem meg a múltkor ezt a miniatűr szortimentet. Mert ugye a máshová nehezen besorolható, de néha azért kellő díszalátéteket csak kellett már tennem valahova. Már úgy értem úgy, hogy majd később is megtaláljam őket.

   Ha nem árulnám el, valószínűleg sosem jönnél rá, hogy ez a kép azt ábrázolja, hogy helyet csináltam magamnak a sarokba történő belépéshez. Ez mondjuk csak annyiból állt, hogy keresztbe fordítottam a jelen pillanatban a hátán fekvő fiókot, majd a stabilitás megőrzésének érdekében beletettem a fadarabos vödröt.

   Párszor már megemlítettem, hogy mégis mekkora csoda már, hogy csak úgy egyszerűen odanyúlok, mire fel már mindjárt elsőre egy milliméterre pontos anyagdarab akad a kezembe. Erre fel most két milliméterrel szélesebb.
   Ebben az a gond (mármint a mindössze két milliméter pluszban), hogy ennyire keveset nem lehet az anyagból lefűrészelni, hanem csak csiszolni. Mondjuk ha lenne egy asztali körfűrészem, akkor azzal azért menne, csak az ugye még nincs.

   A szalagcsiszolóval viszont igen kényelmetlen lenne letolni a bútorlap széléről a lamináló fóliát. Mondjuk ha nem csiszolnám, hanem egyszerűen csak letépném, akkor már lehet, hogy el is tűnne a két milliméternyi plusz.
   Ahogy itt álltam a feladat előtt, egyszer csak berágtam magamra. No nem azért, mert azt a marhaságot találtam ki, hogy beletoldok néhány milliméternyit a bútor elejébe, körben a vékony peremébe, hanem azért, mert a mindenféle faanyagok legalább úgy nagyjából berajzolt vonal menti aprításához szükséges fűrészgéppel még mind a mai napig nem készültem el.

   Mire fel fogtam és bevágtam a hátam mögé az elfűrészelendő anyagokat, majd nekiálltam belebarkácsolni a munkapadba a dekopír fűrészt. Na most ahhoz képest, hogy az előbb még az elalvás kerülgetett, annyira begyorsultam (meglehet, hogy a mérgeskedés emelte meg a vérnyomásomat, vagy egyszerűen csak felébresztett), hogy ha nem is teljesen készre, de használhatóra most azonnal összeraktam a már ki tudja mióta megálmodott fűrészgépet.

   Mivel a fűrészgép megépítésével jól elment az idő, no meg már amúgy is eleve későn jöttem le, szóval mire a munkához szükséges gép elkészült, addigra a késői óra okán már nem volt pofám kipróbálni. Amúgy ott van a másik fele fekete fiókosba támasztva. Mármint az elkészült fűrészgép.

   A nagy eseményt (mármint az első fűrészelést) meg is örökítettem, csak aztán úgy döntöttem, hogy az nem annyira ide, mint inkább a fűrészgépes cikk végére illik, ezért végül oda szúrtam be.
   Ezt amúgy azért tehettem meg (már úgy értem, hogy egy kész cikkbe történő belepiszkálás nélkül), mert ekkor épp úgy állt a helyzet, hogy míg a képekkel viszonylag egyenesben voltam, addig az alájuk írt szöveggel komoly csúszásban.

   Elmondjam, hogy hogyan történt? (mármint a függőleges osztólap méretének meghatározása) Nos úgy, hogy egyszerűen csak bedugtam a résbe a vízszintes osztókból leeső darabokat.

   Az alkatrészek összecsavarozását illetően kezdetben még valami elképesztően bonyolult terveket szövögettem, amiket végül néhány perc alatt ennyire sikerült leegyszerűsítenem. Mármint annyira, hogy így lesznek összecsavarozva, aztán a vízszintes lapok meg oldalról.
   Mivel már megint késő volt (egy kissé ugyanis újra elhúzódott a szokásos ebéd utáni szunyókálás), valamint azért is, mert egyszerűen sehol sem találtam azt a kerítéslécet, amiből a díszléceket akarom leszabni, újra félretettem a projectet, mégpedig azzal a felkiáltással, hogy amíg a keresett kerítésléc elő nem kerül, addig nem nyúlok hozzá. A magamnak tett ígéret okozta fennakadást úgy gondoltam feloldani, hogy elmegyek az OBI-ba, ahol is veszek egy másik fadarabot.

   Amire végül nem volt szükség, ugyanis mikor másnap délelőtt elő akartam venni a hátam mögötti mélyláda peremén rejtegetett hosszú műanyag vonalzót (amire amúgy a polcos lábába építendő fiókok vonalainak megszerkesztéséhez támadt szükségem), hirtelen előkerült a keresett léc. Miután ezzel megvoltam, újra sikerült magamat kiakasztanom, mégpedig azzal a nyilvánvaló kérdéssel, miszerint: Ez meg mégis hogy a csudába kerülhetett ide? A megfejtés amúgy az, hogy forgatógombot akartam belőle csinálni, amihez a rajzolatot idefent gondoltam megszerkeszteni, csak aztán nem boldogultam a direkt erre a célra beszerzett programmal, pedig a feladat a leírása szerint elsőre nagyon egyszerűnek tűnt.

   Hogy 60 centi hosszú, az azért jó, mert így valószínűleg a fiókos szekrényke hosszabbik oldalát is végig fogja érni. Azért valószínűleg, mert ugye ha korábban esetleg le is mértem a bútort, az adatok már rég kiestek a fejemből. Az öt centi szélesség meg azért jó, mert így lesz miből leszeletelnem a pozdorja mintázatának elfedésére kitalált vékony léceket. A két centi vastagságban meg az a pláne, hogy annyi biztosan eltakarja az amúgy 19 milliméter széles bútorlapot.

   Hosszra viszont legalább megfelel. Most már csak az a dolgom, hogy olyan vékony szeleteket készítsek belőle, amikkel aztán már kényelmesen tudok dolgozni. Hogy ennek a cifrázásnak egy sötét pincei zugban ácsorgó fiókos szekrényke esetében semmi értelme? El kell ismernem, hogy ez igaz, épp mint ahogy az is, hogy még sosem csináltam ilyet. Vagyis még véletlenül sem arról van szó, hogy ki akarom csinosítani a bútort (amúgy egy kicsit de), mint inkább arról, hogy a mindenféle famunkák terén mondhatni épp most bontogatom a szárnyaimat. Hogy aztán kiesek-e a fészekből, vagy megtanulok repülni, az a jelen igencsak hosszúra sikeredett cikk végére remélhetőleg kiderül.

   Mégis melyik marha pakolt rá (megjegyzem már megint) az esztergára? Amúgy nem ezt a nevet kaptam a keresztségben, azonban a rengetegszer hallása okán (mert ugye nem csak én szoktam magamnak mondogatni) már hallgatok rá.

   Mint következő elbarikádozott összetevő, a körfűrész asztalka lépett színre. Szerencsére ezt a helyzetet csak az okozta, hogy beépítettem a polc alá egy fiókot, aztán egy másikat is, és amiket a polcokról elszedtem, azoknak az anyagoknak és szerszámoknak a sorsát még nem sikerült rendeznem. Szóval a rend terén itt azért lesz még mit alakítanom.

   Ez a fiók viszont annyira jó, hogy csak kihúzom (a fiókok már csak ilyenek), és ott van benne az esztergához készült rengeteg apró bigyó, hogy mikor meglátom (mármint a fiók tartalmát), olyankor egy kicsit mindig elérzékenyülök.

   A fiók előtti büszke olvadozásból a pince elé kilépve, ott az esztergához készült gépágynak, valamint a gép és a gépágy közötti kapcsolatnak újra sikerült komolyan meghatnia. Az persze igaz, hogy inkább a létükkel, mintsem (az amúgy nem létező) tökéletességükkel. Ez a helyzet annyira jó... Mármint az, hogy végre csak maga a konkrét munka a feladatom, nem padig az, hogy kitaláljam, hogy mégis mi a csudával szeleteljek fel egy lécet hosszában.

   Nem is tudom, hogy ezt a feladatot meg lehet-e egyáltalán oldani körfűrész nélkül. Na most amit a képen látunk, az a három szeletnyi léc nem azért lett ilyen vastag, mintha nem tudna a gép ezeknél vékonyabbat szelni, hanem azért, mert nagy okosan úgy gondoltam, hogy ha mégsem sikerülne a betervezett ragasztásuk (vagyis nem fogja őket oda rendesen a ragasztó a bútorlap széléhez), akkor ezek lettek olyan vastagok, hogy akár oda is csavarozhatom őket.

   Ezzel a két bevágással nem azt szerettem volna megmutatni, hogy ilyen forma anyagot is ki tud vágni a gép, hanem csak azt, hogy a körfűrész apró tárcsája épp nem érte át az anyagot.

   No de semmi gond, hiszen csak felteszem a munkapadra a bútorlapba fogatott fűrészgépet, majd megtekerem a két piros kurblit (hogy rászoruljon a padra a gép), aztán már csak tolnom kell egy hosszút a lécen, és már ketté is vágódott.
   Itt aztán mindjárt felmerült továbbfejlesztési ötletként, hogy ha lenne rajta egy vezetősín, akkor annak a lécet nekitámasztva, akár az egész munkát is el lehetett volna végezni ezzel a géppel. Na tessék! Már meg is jött a válasz a korábbi kérdésemre. Az persze igaz, hogy a kitámasztatlan felső végű fűrészpenge hajlamos az anyagban oldalra elmozdulni, mint ahogy az is, hogy ez kiküszöbölhető egy olyan feltét megépítésével, amiben három csapágy támasztja meg a pengét. Már úgy értem, hogy a munkalaptól távolabbi végét. Ehhez a projecthez amúgy már meg is vettem a csapágyakat, valamint a jelenleginél majd kétszerte hosszabb fűrészlapokat is. Épp mint ahogy a fűrészgép bekapcsolóját és sebességszabályzó gombját remélhetőleg hamarost tartalmazó dobozka is meg lett véve. Komolyan mondom, hogy ez a fűrészgép tisztára olyan, mint az eszterga! No nem annyira univerzális, hanem csak jó sok benne a továbblépési lehetőség.
   Hogy a felsorolt kiegészítőkből mégis mikorra lesz valami? Na ez egy jó kérdés! Mivel úgy nagyjából minden megvan hozzájuk (bár néhány hosszabb és vastagabb rétegelt lemezcsík még nem ártana), valószínűleg nemsokára, csak futtassam már ki a mindent befiókozni akaró projectjeimet. Amúgy a képen látható léc ferdesége nem optikai csalódás, mert ez az anyag sajnos a valóságban is éppen ennyire ferde.

   Majd felpörgetni rá a tokmányt, abba belefogni a csiszolótárcsát, majd rátolni a gépágyra a csiszolópadot. Semmi! Legalábbis ahhoz képest mindenképp az, hogy a felsorolt gépek és kiegészítők előtt micsoda lehetetlen küldetés volt egy ilyesféle munkát elvégezni. Már úgy értem olyasfélét, mint teljesen simára csiszolni a hosszú és vékony lécek összes oldalát és élét.

   Mikor idáig jutottam, vagyis már mind a négy díszléccel megvoltam, gondoltam ennyi, kész, elég volt mára. Szépen összepakolok, majd visszatérek a lakásban lévő feladataimhoz. Mostanában ugyanis azt játszom, hogy onnan ide, innen meg oda menekülök. Azt kell mondjam, hogy amilyen meleg odakint éppen van, a hűvös pincében a jobb.

   Ez így több mint szép! Csak ugye - ahogy szokott - mindjárt felmerült egy újabb fogós kérdés. A "fogós" jelző jelen esetben kétszeresen értendő, mert ugye arról van szó, hogy nem tudtam mivel lehetne a díszlécet a bútor peremére a ragasztó száradásának idejére odaszorítani. Mert ugye ennyire hosszúra széthúzható asztalos szorítóm nincs.

   A ragasztó szinuszhullám formára történő kinyomásában nem sok okosság volt, ha csak az nem, hogy így egyetlen nyomásra (amúgy kétszerire, hiszen két csík van) jutott belőle mindenhova.

   Ez nagyon jó lett! Aztán ahogy itt magammal nagyban megelégedve ácsorogtam, egyszer csak felmerült bennem az a teljesen jogos kérdés, miszerint: Na ezt meg mégis hogyan fogom innen eltenni?

   Ma már másnap van. Mivel az esetleges kudarcélményt elkerülendő, nem volt kedvem a ragasztás sikerességét ellenőrizni, nekiálltam inkább az osztólapok összeállításának. Az egyik nagyra mondjuk most épp nincs szükség, arra azonban igen, hogy kiválasszam a három közül azt a kettőt, amelyikre igen.

   Miután ez megtörtént, bejelöltem a közepüket, majd a megfelelő helyekre rájuk írtam, hogy alja háta. Erre azért volt szükség, mert más jel nem lévén rajtuk, munka közben az összevissza forgatásuk okán egy perc sem kellett volna hozzá, hogy menthetetlenül összekeveredjenek.

   Három fogásból voltak meg a lyukak. Az első fúró 2,5-ös volt, teljes hosszában, míg a második 4,2-es, amivel csak a látható bútorlapot fúrtam át. A harmadik szerszám már a csavarfejeknek készítette a süllyesztést.

   Mivel ő volt a kettes számú szétszedtem alany, vagyis nem egy mai szerszám, így mára a dekopír fűrész már rengeteget dolgozott. Na most ehhez képest talán a minapi beépítést követően fordult vele elő először, hogy tényleg egyenesen vágott. Ez annyira így van, hogy a két összecsavarozott anyag alkotta derékszögben semmiféle hiba sincs! No nem mintha egy kis dőlés számítana, de ezek ketten valóban 90 fokban állnak.

   Hogy az anyagok egymáshoz képest hol álljanak, azt amúgy ezzel a két jelöléssel állítottam be. Miután az összeszorításukkal megvoltam, épp csak össze kellett illesztenem a vonalakat némi kopogtatással.

   Ugyan rezgett a léc, hogy előszedem a bútort a pince mélyéről, de végül mégiscsak sikerült róla magamat meggyőznöm, hogy ráér ez a munka holnap is. Ebben amúgy - mármint a halasztásban - (mint azt már többször is említettem) valóban profi vagyok.

   És tényleg megvárt! Szerencsére még az újabb szegélyléc felragasztása előtt sikerült rájönnöm, hogy úgy haladok jobban, ha előbb beszerelem a helyükre az osztóléceket, és csak azt követően kerül felragasztásra a szegélyléc. Már úgy értem azért, hogy ugyan ne akadályozzam már az egyik részfeladatot a másikkal.

   Mivel jelen esetben nem kellett felírnom az adatokat, és még csak számolnom sem kellett velük, és még az alkalom is megfelelőnek látszott, ha csak egy rövidke időre is, de áttértem a colban történő számolásra. Tudod mi volt benne a legjobb? Nos az, hogy végre rendesen láttam a vonalzón az osztásokat. Nagyon tudnak ezek az angolok! Ha mást nem is, de emberléptékű méretrendszert alkotni, azt biztosan. Mikor törtszámokban adják meg a méretet, azt a fejezetet mondjuk részemről inkább kihagynám.

   Mikor épp minden flottul megy, vagyis csak úgy egyszerűen odarakom az alkatrészeket, s azok minden hiba nélkül elsőre összeállnak, na olyankor nem nagyon van miről mesélnem.

   Bezzeg mikor valami olyasmit csinálok, ami valamiért nem megy, na arról már órákat tudnék mesélni! Most például a leendő fiókok méretének meghatározásába akadtam bele. Az addig még úgy ahogy rendben volt, mikor a külső méreteket kellett meghatároznom (bár szerepel a rajzon egy bődületes elírás), de mikor a belső méretek jöttek volna, pláne a fiók melyik oldala melyik másikhoz legyen rögzítve című kérdésre kellett volna megtalálnom a választ, na akkor aztán már tényleg feladtam.

   Viszont mivel mára csak annyi volt előirányozva, hogy felragasszak a fiókos szélére egy újabb díszlécet, és azt a tervet jócskán túlteljesítettem, hiszen végül az összes osztólap is helyrekerült, tulajdonképpen megvoltam magammal elégedve.
   Már majdnem betettem a pincébe a szekrényt, mikor megláttam, hogy mennyi az idő. Mivel úgy gondoltam, hogy az a feladat még bőven belefér, nekiálltam leszabni a fiókok előlapjait.

   Mindeközben a szekrény nem azért került a hátam mögé, mintha útban lett volna a pincében, hanem azért, mert így, hogy közel van, majd bele fogom tudni próbálni a már leszabott anyagokat.

   Nos az, hogy bár az adatokat a rendelkezésre álló helyről már levettem, de még mindig képtelen vagyok eldönteni a fiókok formáját. Ezek például olyanok, hogy az aljukra lettek felcsavarozva az oldallapok.

   Mivel semmire sem jutottam magammal (ez sajnos nagyon sokszor van így), gondoltam addig is míg döntök, leszabom a fiókok előlapjait. Na most ezen a képen még véletlenül sem az az érdekes, ami látszik, hanem az, ami nem. Már úgy értem, hogy a háttérben egy csomó olyan méretű feketére laminált bútorlap van, ami méretre szépen kiadná a fiókok előlapját.
   Itt kívánom megosztani a nagyérdeművel azt az életbölcseletemet, miszerint a fekete anyagra is éppen ugyanúgy fog a fekete filc, mint ahogy a fehérre, csak a fekete a feketén nem látszik. Ezen gondolatmenetet követve lettek a fiókok előlapjai zömükben a fehér anyagokból leszabva.

   Mivel épp kínálkozott rá egy nagyszerű alkalom, ezért odafogattam a frissiben elkészült fűrészasztalhoz egy hosszú asztallábat (amúgy két asztalos szorítóval), majd megpróbáltam a képen látható hosszú anyagdarabot úgy elfűrészelni, hogy egyszerűen csak tolom a vezetőléc mellett.
   Maga a fűrészelés ugyan sikerült, de amit én egyenes vonal helyett kaptam, azt nem tettem zsebre! Mondjuk kár nem ért, hiszen egyrészt bőven van még bútorlap, másrészt még ezt sem sikerült a hülye próbálkozásommal teljesen tönkretennem, mert nem mínuszos lett, hanem pluszos, és még azt is csak annyira, hogy a hibát ki tudtam egyenesíteni a szalagcsiszolóval.

   Végül ilyen összeállításúnak, és persze ekkora méretűnek álmodtam meg a felső négy fiókot. A jobb oldali táblázat utolsó oszlopát összegezve, abból az derült ki, hogy 20 darab igencsak méretpontos négyzetet kell készítenem, természetesen a már leszabott előlapokon felül.

   Mivel ez a feladat nagyon eszi az anyagot, de amúgy igénytelen, vagyis már-már tüzelőnek való státuszú bútorlapok felhasználásával is nyugodtan kivitelezhető, ezért úgy döntöttem, hogy ugyan mikor máskor használnám fel az említett készletet, ha nem épp most, mire fel körbeszaladtam a pincékben, és ami csak olyan volt, hogy ránézésre kijön belőle egy oldallap, vagy hátfal, azokat az anyagokat mind előcitáltam.

   Ez itt már csak a resztli, amit az elbarikádozottsága okán most sajnos nem tudok odatenni a többi tűzifához. Ezt a feladatot amúgy végül megoldottam. No nem csináltam rendet, illetve szabadítottam fel az odáig vezető utat, hanem a munka végeztével egyszerűen csak keresztül dobáltam őket a pincén. Ettől persze a pince belső részei igen érdekes állapotba kerültek, de azt a problémát majd akkor oldom meg, mikor odajutok.

   Mikor odáig jutottam, hogy a fiókok minden egyes eleme kivágásra került, bár rezgett a léc, hogy most azonnal nekiállok őket összecsavarozni, végül azonban a feladatot sikerült elhalasztanom, mégpedig "holnap is van nap" alapon.

   Bár nagyon úgy néz ki, hogy rengeteg a fadarab, de mikor utánaszámoltam (lásd a piros ikszeket) mindjárt kiderült, hogy az elő és hátlapokból kettővel kevesebb készült. Ezt mégis hogy a francba csináltam...

   Mivel még minden elől volt, gondoltam inkább most legyek egy kicsit porosabb, mint holnap újra. Ezt úgy kell érteni, hogy ez az összeállítás, vagyis a fejjel lefelé állított fűrészgép, bár a fűrészlap fogai egyértelműen lefelé tépnek, ennek ellenére úgy szórja a levegőbe a port, hogy ha néger lennék, most az sem látszana belőlem a rám rakódott fűrészportól. Nem hiszed?

   Tessék! És ez a helyszín munka közben másfél méterrel a hátam mögött volt, nem úgy mint én, aki még oda is hajolt a feladathoz, hogy jobban lássa a vágási vonalat. A sapkám annyira menthetetlen volt (már úgy értem, hogy nem segített rajta a puszta leporolás), hogy azt végül ki kellett mosnom. Mondjuk velem együtt fürdött meg, ami persze mindegy...

   Az ovális részből (ami egy üreg) tisztán látható, hogy akkora port vertem fel (ez most tulajdonképpen szó szerint értendő), hogy kevés híján megtelt az új porszívó doboza. A gép amúgy jól is vizsgázott, meg nem is. Egyrészt megette a port (ez a dolga), másrészt neki kell futnom átnézni, mert valahol tömítetlen.

   Két napra rá tulajdonképpen nem annyira a két alsó fiókhoz szükséges anyagok kiszabásának okán, mint inkább két másik apró feladat miatt evett ide a fene. Míg az egyik az volt, hogy megkeressem azt a csődarabot, amivel a porszívót lehet a fűrészgéphez csatlakoztatni, addig a másik az, hogy mivel ma van a lomtalanítás napja, a ház mögé odakészített kidobandókat kihúzzam a kukákig.
   Miután az utóbbi feladattal végeztem, lejöttem a pincébe előtúrni a csődarabot, ahol is ez a látvány fogadott. Annyira megörültem, hogy kaptam valakitől egy második munkapadot (mert az enyémen már nagyon érik egy deszkacsere), hogy hirtelen hatalmas melegség öntötte el szívemet. Később persze (ami jelen esetben mindössze néhány másodpercet jelentett) gyorsan lelombozódtam. Már úgy értem annak hatására, hogy kiderült, hogy ezt nem kaptam, hanem ez bizony a sajátom. Már úgy értem, hogy a két nappal ezelőtti pakolás alkalmával egyszerűen csak kint felejtettem. Mivel részemről mindenhova biciklivel megyek, ez egyben azt is jelentette, hogy két napja nem voltam kint.
   Ez most azért alakult így, mert egyrészt épp azt játszom, hogy megpróbálok mindent kienni a hűtőkből (mert épp itt lenne az ideje az éves leolvasztásnak), másrészt ugye - mint ahogy azt az előbb említettem - most van a környékünkön a lomtalanítás, mikor is én ki sem tehetem a lábam a házból. Mert ugye esetemben egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a terített asztalról be ne gyűjtsek valamit.

   Nyitásképp (illetve azért, mert mára ez volt a terv) előkerítettem a mindenféle gépeimhez való porszívócső csatlakoztatáshoz szükséges toldalékokat. Elsőnek a másik pincében néztem be egy fiókosba, gondolván hátha ott lesznek. Ezt azért gondoltam, mert amúgy ott tartom a porszívókhoz való alkatrészeket. Mivel végül egyik sem onnan került elő, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy idővel viszont oda fognak visszakerülni. Ez persze csak egy egészen apró rendrakás, de csak el kell már kezdenem valahol.

   Mivel nem látszott komoly feladatnak a leszabott darabokból a képen látható formációt (természetesen nem így, hanem stabilra) összeállítani, no meg az idő is igen fiatal volt még, ezért sikerült magamat rávennem.

   Illetve előtte még az jött, hogy benéztem a bútorgombos dobozomba, kérdvén akad-e benne 6 darab egyforma gomb. Mivel voltam oly rendes, hogy a szomszéd által kidobált mindenféle bútorokról az összes gombot letekergettem, így legalább a gombok elkészítésével nem kellett bajlódnom. Persze baj az lett e nélkül is...

   Egyrészt beesett Mártika, kérvén ugyan nézzek már rá a padlástérben őrizgetett lomjaira, s ha már egyszer úgyis ott vagyok alapon, vigyem is le őket a ház előtti kupacot velük megékesítendő, mire fel visszafelé jövet velem jött ez az amúgy kutya baja sincs szép kék vödör, valamint a benne látható, egy kissé már kopott nyelű hatalmas kefe is.
   Hogy mégis minek kellettek nekem ezek a csodás kincsek? Nos Markos-Nádas óta tudjuk, hogy míg a vödörben lehet tartani mondjuk rövidebb nyakú zsiráfot, addig a szokatlanul hosszú szőrű kefére a ház bejárati ajtajának lemosásakor lesz szükségem. Már úgy értem, hogy az üveg részéhez, mert ahhoz eddig nem fértem hozzá az előttük mindössze néhány centire lévő biztonsági rácsoktól.

   Mivel még mindig fiatal volt az idő, gondoltam kiválasztom a maradék két fiók aljának anyagát, majd miután ezzel megvoltam, nekiálltam a kiszabásuknak is. Mivel ez az anyag egyrészt gyenge, másrészt túl nagy, ezért kénytelen voltam a rajta látható rókafarkú fűrésszel dolgozni.

   Nos ekkor történt, hogy újra kinyílt a szemközti ajtó, majd a résben megjelent Ilonka néni fia. A képen látható szék, valamint a rozzant bútorlapok megszerzése természetesen a végtelen harácsolási vágyamnak köszönhető.

   Ugyanis a szomszéd csak ezekkel gondolta, hogy megajándékoz. Miután némileg örülve, másrészt egy kissé össze is omolva az újabb beszerzések látványától, idővel szerettem volna visszatérni a fűrészeléshez, a fűrész egyszerűen nem volt meg. Amerre csak jártam, mindent megnéztem, de szó szerint semerre sem volt!

   Íme az eredmény. Ez jelen esetben nem annyira tűzifa, mint inkább mára már biztosan megállapodott keményfa, amiből idővel (terveim szerint legalábbis) apró kerek alkatrészeket fogok esztergálni.

   Mikor ezt az adathalmazt megszültem, már eleve tudtam, hogy ez kevés, hiszen hiányoznak belőle az oldallapok méretei, csak azok ugye annak függvényei, hogy milyen vastagságú anyagokat választok az elő és a hátlapokhoz.

   Bár ennek a rejtekhelynek így kellene maradnia, illetve csak elhoznom lenne szabad innen a dolgokat, csak ugye egyrészt az összes többi helyszín újra bedugult, másrészt amúgy is itt őrizgetem a bútorlapokat. Na itt aztán annak kapcsán, hogy mi legyen a bútorlapokból, egy akkora agyalás következett, ami csak gondolatban elvégezve is jobban lefárasztott, mint a fűrészelés, meg a mindenféle dolgok ide-oda történő rakosgatása. Márpedig a fadarabjaim sorsát mindenképp rendeznem kell, mert se nem férek tőlük, se át nem látom a készletet. Mondjuk ha lenne hely, akkor semmiből sem tartana, csak ugye így, hogy előbb még a fadarabok normális elhelyezéséhez szükséges helyet is létre kellene hoznom, na így ha nem is vagyok teljesen esélytelen, de magam által akadályoztatva viszont rendesen. Azok az öreg szerszámok és csavarok, azokban az ócska faládikákban, na azok meg végképp felteszik az i-re a pontot.
   Ilyenkor aztán (mármint olyankor, mikor a látvány, valamint a reám váró feladatok hatására összeomlok) azzal szoktam magamat vigasztani, illetve bíztatni, hogy ezek csak amolyan egynapos feladatok. Vagyis ha nem lustálkodnék, meg sajnálnám magam, akkor csak nekiugranék, és volt probléma, nincs probléma! Aztán mikor belegondoltam, hogy az előbbi állításomhoz képest egy semmi kis fiókos szekrénykén szütymögök már több mint egy hete, jó szokásomhoz híven mindjárt rá is csaptam az ajtót a problémára.
   Mikor aztán két nap elteltével újra ide evett a fene (már úgy értem, hogy ezekhez a sorokhoz), egy kicsit visszaolvasva (ellenőrzés képpen, nehogy még valami tőlem szokatlan értelmes dolog maradjon az írásomban) egyből kiszúrtam, hogy épp csak a lényeget, vagyis a minap beépített fűrészgép porszívóval történő összekapcsolásának hatását felejtettem el megírni.
   Épp mint ahogy azt sem említettem meg, hogy a már ki tudja mióta a keretes fűrész mögött lógó hármas elosztóra is épp akkor lett volna szükségem, mikorra végre megérett bennem az elhatározás, hogy mivel már évek óta nem nyúltam hozzá, illetve legfeljebb csak mikor útban volt, már rég átvittem a lomos pincébe. Szerencsére, illetve amilyen rend odaát most (amúgy szinte mindig) épp van, még ott volt közvetlenül az ajtónál.
   Na szóval... Az úgy volt, hogy bedugtam a konnektorba a lábkapcsolót, annak a kimenetébe a hármas elosztót, abba pedig a porszívót és a fűrészgépet egyszerre, így mikor tapostam a pedált, a géppel együtt járt a porszívó is. A porszívó csöve (természetesen némi szigszalagozás közbeiktatásával) mindeközben rá volt dugva az egyik közbetéttel a fűrészgépre.
   Elsőre úgy tűnt, mintha nem porolna annyira a gép, de mint az később kiderült, ez sajnos csak annyiban volt igaz, hogy ha nagyon figyeltem, és még a témának megfelelő csillagok is együtt álltak (plusz egy fekete kakast is áldoztam éjfélkor), akkor láttam olyan porszemeket, melyek a fűrészlap mögötti résben tűntek el.
   Mivel a pormaszkot a fűrészelés hevében elfelejtettem felvenni, sajnos újra az lett, mint ami a múltkor is volt. Vagyis az, hogy annyi fűrészport lélegeztem be, hogy komoly repedéseket lehetett volna kiglettelni a taknyommal.

   Hanem azért jöttem, merthogy biciklizés közben belefutottam két apró foltnyi lomtalanításba, s ha már csak úgy egyszerűen ott voltak előttem a mindenféle kincsek, gondoltam csak nem hagyom már őket veszni.
   A hatalmas vérnyomásmérő épp jó lesz szétszedtem alanynak, a színvégfokban ritka PE7058-as nagyfrekvenciás nagyfeszültségű tranyók vannak, és a színszűrők is kellhetnek valamire. A magnószalagokat meg mondjuk meg lehet hallgatni.

   Az előző képen csillogó apró nejlon tasakban műanyagozott végű betekerhető akasztók voltak, melyek beszórása után megteltnek minősítetett az akasztós doboz. Szóval erre a zugra majd még rá kell eresztenem egy revíziót.

   Még ez a barna műanyag fiók is most jött velem. A formátlan fekete valami egy autóalkatrész (legalábbis úgy néz ki), míg az apró panel egy teljesítmény szabályzó elektronika. (legalábbis úgy néz ki) Én meg úgy nézek ki, mint aki sosem lesz képes kiverekedni magát a rengeteg begyűjtött lomja közül.

   Az a csúfos sérülés a szélesebbik díszlécen attól keletkezett, hogy mikor a minap betettem a munkapadot a pincébe, rá a poros laminált padlóra, akkor azt mondtam magamnak, hogy nem, nem csúszik el rajta, hiszen gumilába van. Mint ahogy azt a múltkor már ismertettem, ilyenkor akár automatikusan is kimondhatnám, hogy de! És már csúszott is el a munkapad, aminek belevert a vége a díszlécbe.
   Ez engem mondjuk olyan nagyon azért nem hatott meg, hiszen jelen esetben még véletlenül sem arról van szó, hogy valami tőlem szokatlanul szép bútort szeretnék készíteni, ráadásul egy sötét pincei sarokba, hanem csak arról, hogy épp nagyban bontogatom a szárnyaimat a különféle famunkák terén.

   Ha nem is volt bennem lelkesedés, de azért ha már itt voltam alapon, kiraktam magam elé a az egyik nagyobbik fiók alkatrészeit. Kezdetben még úgy volt, hogy csak összenézem őket, nehogy az legyen, hogy elmértem valamit.

   Csak aztán, mivel annyira egyszerűnek tűnt, szóval szinte oda sem figyelve rá, hogy mit csinálok, összecsavaroztam. Belepróbálni mondjuk épp nem lehet a résbe, mert ugye útban van neki az utolsóként felragasztott szegélyléc odafogatása.

   Részint a valószínűtlen mennyiségű fűrészelés, részint az épp az imént mutatott bordó színű műanyag fiók kapcsán jutott eszembe, hogy valószínűleg úgy lettem volna gyorsabb, ha veszek a boltban (vagy a piacon) műanyag fiókokat, dobozokat, kosarakat, és azokhoz készítek méretre egy olyan házat, melybe beledughatók. Ez azért nem jó hozzáállás, mert ugye akkor mi lett volna a rengeteg faanyagomból? Mondjuk ha egyszerűen csak télire való tüzelő, azzal sem jártam volna rosszul. Már úgy értem azért, mert az anyag úgy is hasznosult volna, hiszen lett volna belőle egy hidegebb napon némi meleg, és még az általuk elfoglalt helyet is gyorsabban visszakaptam volna, mint így, hogy fiókokat állítok össze belőlük.

   A fiókok résekbe történő belepróbálásával egy kicsit még várnom kell, de a következő fejezet (mármint a jelen cikké) most már tényleg arról fog szólni, hogy bedugdosom őket a helyükre, majd belököm végre a bútort a sarokba.

   Ehhez képest a kisebbek közül két fiók szorult. Az egyik ráadásul annyira, hogy nem is lehetett a helyére tövig betolni, mire fel kissé megmérgesedtem, előkaptam a polcból a szalagcsiszolót, majd mind a négy fióknak elsimítottam vele az alját.

   Miközben odébb tettem a fiókokat a sarokból (hogy odaférjen a fiókos), végig azt a nyilvánvaló, valamint égető kérdést csócsálgattam, miszerint mégis hogy a csudába fogok ebből az igencsak emelkedett szintű rendetlenségből kikeveredni. Na most az addig tiszta, hogy ha megszárad a fiókoson a lakk, akkor beletolom a helyére a hat fiókot. No de a többi fadarabbal mi lesz? A korábban lomtalanításkor talált, valamint a jelen cikk keretében fura mód eddig még csak meg sem említett műanyag fiókosba mondjuk kell egy fiók, valamint az innen nézvést jobbra álló polcokra is terveztem egy másik fiókost, de ez a kettő még mindig nincs annyi terv, hogy érezhető mértékben lefogyassza a fadarabkészletet. Szóval ebből a kupiból még vagy egy csomó másik fiókos lesz, vagy egy akkora szekrény, melyben végre kényelmesen elférnek a fadarabjaim. Ha lenne még valahol hely, akkor ez utóbbi lenne a helyes út.
   No de hagyom inkább ezt a vonalat, mert ez aztán már tényleg nagyon messzire vezet... Ráadásul tapasztalatom szerint akkor járok jobban, ha csak a következő lépésre koncentrálok, mert azt egyrészt általában könnyű meglépni, másrészt mivel apró, így nem veszi el a kedvem munkától.

   Most például az volt a következő lépés, vagyis megoldandó egyszerűnek tűnő feladat, hogy mégis hogy a csudában fogok betenni a pincébe egy ragadós szélű dobozt, mégpedig úgy, hogy nem kenem vele össze magamat.

   Végül - mivel még elől volt a lakkos ecset - kentem egy réteget a fiókot tartó függőleges bútorlapok széleire ragasztott díszlécekre is, majd úgy döntöttem, hogy most egy darabig biztosan nem jövök erre. No nem a lakk száradási ideje miatt, hanem azért, mert egy kissé elegem lett a fűrészelésből és a fűrészporból.