Ez a lakat még véletlenül sem azért piroslik a fadarabos polcon, hogy jelezze a szétszedésre történő önkéntes jelentkezési szándékát, hanem azért, mert az apró elmaradások a pincében kilenc című eposzom keretében vele jelöltem meg, hogy hova kell visszacsavaroznom a tükröt.

   Csakhogy nem szúrtam ki a munkapadnak galádul nekitámasztott bútorlapot, ezért a nekiugrásból elugrás lett, amit ijedtemben sikerült produkálnom, mikor az útszóró sós szekrénybe készülő szerszámos fiók alaplapja valahol térd alatt belém csapódott. Na ezért nem álltam neki a mai napon barkácsolni. Már úgy értem, hogy azért nem, mert valahogy olyan szerencsétlennek éreztem magam.

   Én persze könnyedén kinyitottam, bár ez első ránézésre a lakat végét jelentette. Később aztán visszaforrasztottam a hátulját, amit a szétszedéssel együtt túl is élt, és még használtam is, mert éveken át ezzel volt lezárva a Simson.
   Ákos persze nem úgy értette a lakat kinyitását (legalábbis elsőre még nem), hogy bontsam csak le nyugodtan a hátulját, hanem úgy, hogy a számkombinációval nyissam ki, amit amúgy még meg is adott, csak mivel még sosem láttam ilyen rendszerű lakatot, ezért semmit sem tudtam kezdeni a kapott adatokkal. (5-17-0)
   Azóta persze már felboncoltam egy nagyobbacska páncélszekrényt (meg persze egyből ezt a lakatot is), szóval már értem a jelen számkombinációs zár működési elvét. Azt az egyszerűbbet, amin minden egyes szám megadásához más karika van, azt meg már kora gyermekkorom óta - akár oda sem nézve - ki tudom nyitni.

   A lakatot azért nem láttuk nyitott állapotában, mert hiába emlékeztem a kódra (amin amúgy - így évtizedek távolából - még magam is meglepődtem), annak esze ágában sem állt kinyílnia, pedig többször is nekifutottam. Annyit azért még érezni lehetett, hogy közelebb vagyok a megoldáshoz (mármint a számok beállítása után), a lakat azonban nem nyílik ki, mire fel beszaladtam a pincébe a bádogos pákáért.

   Ez már nem az a páka, mint ami az egyik régi történetemben szerepelt, mert azt azóta Apám rég kivitte a telekre. Míg az - emlékeim szerint legalábbis - 500 wattos volt, addig ez csak 180-as.

   Cserébe kihűlni is csak lassan hűlt ki, ami abban mutatkozott meg, hogy bár a lakattal már rég végeztem, de a pákát - a forrósága okán - még mindig nem mertem a csupasz betonról eltenni.

   Próbáltam rajta valami normális fogást venni, ami ellen valami különös okból (talán mert épp nagyban szét akartam szedni) mind a lakat, mind a satu, de még a munkapad is komolyan tiltakozott.

   Bár a hátlapot már nem tartotta körben az előbb még jó vastag ón, ettől még esze ágában sem állt csak úgy egyszerűen kiesni a helyéről, ezért azt eszeltem ki, hogy körbemarózom a nagy sárga Miniplexszel, mely tervem végül azért hiúsult meg, mert a szortimentben egy fia marót sem találtam. Hogy ez legközelebb már ne így legyen, a jelen sorok írását félbehagyva, megfeleztem a fenti készletet, majd zsebre, pontosabban szólva egy dobozba vágtam a tömegből kiválogatott marókat.

   A köszörűt persze nem azért hoztam elő, hogy legyakjam vele a lakatot, hanem csak azért, mert egy fia véső nem sok, annyi sem akadt a pincében. Mivel épp az volt kéznél, az apró vésőt egy CD meghajtóból kitermelt tengelyből alakítottam ki.

   A lakat hátát levéve, azt sikerült róla megállapítanom, hogy két oka is volt rá, hogy ne nyíljon ki. Míg az egyik az volt, hogy összenőtt benne a zsír, addig a másik az, hogy egy kissé elfordult a belseje a külsejéhez képest. Vagyis hiába tekertem a gombot a megfelelő számokra (melyekre amúgy még tényleg jól emlékeztem), a kódtárcsák nem pont ott álltak meg, mint ahol a nyitáshoz állniuk kellett volna.

   Bár meg lehetne erősíteni a meglazult szegecselést, ki lehetne mosni, finoman újrakenni, majd az elejét újra össze lehetne forrasztani a hátuljával, de mivel ezeket már túl komoly feladatoknak éreztem, ennek a lakatnak ezennel annyi.

   Most valamitől annyira rendes voltam (ami amúgy komolyan meglepett), hogy nemcsak a lakatot a kukába, de még a szétszedéséhez előszedett forrasztó ónt is eltettem. (a köszörű korongjának megállításához odatett fadarab viszont maradt)

   A ki tudja miért a bicikli kosarában ücsörgő fakeret helyét viszont annyira nem találtam meg, hogy az végül itt maradt. Mégpedig annyira itt, hogy el is jött velem másnap piacozni, mely tényen mindketten őszintén meglepődtünk. Gondoltam ha kapok valamit a piacon, aminek kell a kosár (mármint a hazahozásához), akkor ezt a keretet majd mindenféle szívfájdalom nélkül eldobom, de erre végül (mert nagy ügyesen nem vettem semmit) nem került sor.