Ma még véletlenül sem arról a két keretről lesz szó, ami azt a bútort tartotta össze, amiből a múltkor egy polcost építettem az útszóró sós pincébe, hanem ezt csak azért mutatom, mert végül is azért menekültem le (mármint ide a pincébe), mert semmi kedvem sem volt az odafenti kupival foglalkozni.

   Erre fel tessék, idelent is ugyanaz a látvány, de inkább állapot fogadott. Mint az már a címből is kiderült, a jelen cikk keretében az esztergára szeretnék építeni egy késtámaszt. A mai napra mindössze annyit irányoztam elő, hogy megnézem, mégis milyen széles anyag fér el az eszterga alá készített közbetét és a forgócsúcs talpa között úgy, hogy közben a tokmány és a forgócsúcs hegye épp összeérnek. Ez mondjuk a lehető leglehetetlenebb helyzet, illetve pozíció, ekkor ugyanis az épp megmunkált anyag már bele sem fér a gépbe. No de hol vagyok én attól, hogy ezt csak úgy egyszerűen megnézzem, mikor épp nagyban rá van pakolva a gépágyra mindenféle idegen anyag. Ráadásul még csak nem is a szükséges univerzális platform van a gépen, hanem a csiszolóállvány.
   Miután már az összes útban lévő dolgot elpakoltam, és még a forgócsúcsot is feltoltam a gépágyra, egy óvatlan pillanatra kiesve a fő irányvonalból, megtaláltam a zsebemben azt a tekercset, aminek a lelakkozása érdekében tulajdonképpen lejöttem. (lásd az eggyel fentebbi képen kissé jobbra és lent)

   Mikor idővel a tekercset lelakkoztam (amúgy épp csak belemártottam a lakkos dobozba), majd odacsíptettem az asztalos szorítókból kialakított állványra, csak akkor esett le, hogy a felcsukható asztalt épp most hajtottam rá az esztergapadra. Persze ki tudom venni a gépet az asztal alól, mert már van füle a gépágynak, csak nem tudok vele a pincéből kifordulni, mert a bejáratba is oda lett pakolva.

   Mondjuk a kardfűrészt, a pengéit, a zsugorhüvely készletet, meg a pisztoly formájú öngyújtó talpát nem volt annyira nehéz odébb tenni, mint az előbb az esztergáról a bicikliülést, meg a csavarokat, mert míg azoknak nem, ezeknek már volt helyük.

   Bár ezt az összeállítást megejthettem volna bent is, csak ahhoz előbb kellett volna gondolkodnom. Mármint még az előtt, hogy rányitottam az esztergára az asztalt. Mondjuk feltolni feltoltam rá az univerzális platformot a forgócsúccsal, de hegyet azt már nem fogtam a tokmányba.

   A balra látható hegy amúgy most készült, mégpedig egy CD ROM meghajtóból kimentett tengelyből, aminek az elgörbült végét sarokcsiszolóval csaptam le, majd ugyanezzel a géppel hegyeztem ki.
   Mint ahogy az a balra látható hegy szabálytalan formájából egyértelműen kiderül, az eszterga tengelyének, illetve tokmányának központosságáról jelenleg még szó sincs! Természetesen majd még ezzel is kezdenem kell valamit.

   Az amúgy felesleges hegyet azonnal kivettem a tokmányból, mielőtt még belém találna állni. Mint az a gépágyra feltolt két gépelem közé betolt lécdarab csak úgy ránézésre szélességéből kiderül, nem kell a késtámasz anyagát az élére állítanom. Vagyis egyszerűen csak össze kell állítanom a rendelkezésemre álló mindenféle fadarabokból egy olyan tornyot, ami egyrészt odafogatható a gépágyhoz, másrészt mozgatható, harmadsorban pedig a teteje egy vonalba esik a tokmány és a csúcs középvonalával.

   Természetesen nem kell, hogy a késtámasz ennyire tömör legyen, illetve erről a toronyról még hiányzik egy léc, hogy felérjen a tengelyközépig. Itt aztán mindjárt azon kezdtem el törni a fejemet, hogy elég lesz-e erre a feladatra a puhafa (amit a képen látunk, az a tetőcserénkből megmaradt néhány lécdarab), vagy mivel ez azért mégiscsak egy gépelem lesz, legyen-e puha helyett inkább keményfából.

   Valamint az is egy lehetőség, hogy nem a fenti összeállítást választom, hanem ezt a másikat, ami sokkal egyszerűbb, de amúgy ugyanazt az eredményt adja ki, természetesen sokkal kevesebb munkával. Harmadik megoldásként választhatok egy nagyobb darab tömör anyagot is, amiről aztán egyszerűen csak levágom a felesleget. Mivel ez a késtámasz egy nagyon egyszerű felépítmény, így ha elsőre elrontom, nem lesz belőle baj, mert van még hozzá anyag a pince mélyén bőven.
   Valamint ott van még az is, hogy ha jó lesz, csak valahogy egy kissé esetlenre sikeredik, akkor minden további nélkül készíthetek belőle - igényeim szerint - egyre újabb és újabb verziókat. Szóval most csak az a lényeg, hogy ugyan legyen már valami, mert így (mármint még hiányosan) ezt a gépet épp csak esztergának nem lehet használni.

   Bár a mai napon alapvetően valami egészen másért evett ide a fene, de ha már egyszer amúgy is itt voltam alapon, gondoltam ránézek a késtámasz kérdésére is. Igazándiból az a kérdés foglalkoztatott, hogy mégis hogy a csudába oldottam meg, hogy az univerzális platformot tartó csavar feje nem fordul el.

   Már hogyne lenne! Mikor már épp kezdtem volna örülni, akkor hirtelen rájöttem, hogy ezek a lécek nemhogy nem szükségesek a késtámaszhoz, de egyenesen károsak is lennének, ha ilyeneket szerelnék rá, pontosabban szólva alá. Mármint azért, mert a születőfélben lévő késtámasznak nemcsak jobbra és balra kell elcsúsztathatónak lennie, hanem előre és hátra is.

   Kijöttem, bementem, odanéztem, bementem, hoztam másikat, odanéztem, visszavittem, majd végül mérgemben kihoztam egy egész rakat, amúgy eltüzelésre felaprított fadarabot, mely csomagból végül a képen látható kettőt sikerült kiválasztanom. Mivel ezeknek a fadaraboknak a felülete kezeletlen (hiszen ezek cseréplécek, a tetőnek meg ugye mindegy), feltoltam az esztergára a csiszolópadot, majd a lécek minden egyes oldalát megdolgoztam.

   Kicsit később persze rájöttem, hogy ha várok egy kicsit, és előbb gondolkodok, illetve fűrészelek, vagyis méretre vágom az anyagokat, akkor nem koptattam volna a smirglit olyan fadarabok felületének egyengetésével, amiket aztán később el fogok tüzelni. Mármint a később leeső részeket felesleges volt kipofoznom.
   Mikor már majdnem lekaptam a polcról a keretes fűrészt, mondván levágom vele a lécekből a feleslegeket, hirtelen eszembe jutott, hogy a helyette vásárolt gépesített fűrészt még csak ki sem próbáltam!

   Mármint ezt, amivel annyira egyszerű dolgozni, hogy csak lestem. Mármint azt lestem, hogy egyenesen vágja-e a fát, vagy ez a gép is úgy fűrészel, mint mondjuk én, vagyis valamiért mindig egy kicsit ferdén.
   Bár a vágási vonal nyílegyenes lett, a felület a léc többi lapjához képest nem pontosan 90 fokos, amiről szerintem nem a fűrész tehet. Amúgy nagyon kényelmes vele dolgozni, hiszen elég csak odatenni, megnyomni a gombját, és már fűrészel is helyettem a gép. Ráadásul a dekopír fűrésszel ellentétben mindezt úgy teszi, hogy közben felülről rálátok a vágási vonalra, vagy ha arra azért talán nem is (hiszen rajta van a penge), de legalább az anyagra.

   Nem biztos, hogy ez a csavar lesz beépítve (sőt, szerintem biztos, hogy nem ez), hanem ezt csak az első próbákhoz túrtam elő. A balra látható szögletes anyáról a meglehetős festékréteget csak azért nem távolítottam el teljes mélységében, mert nem szerettem volna, ha annyira lecsökken a mérete, hogy a végén még elfordul a gépágyat alkotó bútorlábak réseiben. Az igazi megoldás persze az lenne, ha nem az anya lenne alul, hanem a csavar feje, csakhogy nem találtam a dobozban olyan nagyfejű 8-as csavart, aminek a feje ne fordult volna el a résben.
   Aki tud hegeszteni (vagy legalább van rá lehetősége), az persze rápöttyint egy épp méretes lyukas és persze szögletes vasdarabot a 8-as menetes szár végére, aztán méretre vágja a csavart. Hogy én mit fogok a feladattal bénázni, azt majd mindjárt meglátjuk.

   Az előre hátra történő állíthatósághoz a lécbe egy hosszúkás résre van szükség (ezen fog keresztülfutni a késtámaszt rögzítő csavar), amit az egyszerűség jegyében a bútorlapba épített fűrészgéppel fogok kivágni.
   Hogy a rés oldalai mennyire lettek egyenesek? Leginkább semennyire, de egyrészt felülről mégiscsak úgy néz ki (mert ugye ott azért valamennyire tartottam magam a vonalakhoz), másrészt alulról meg csak akkor látszik, ha abból az irányból nézegetem, amit majd jól nem teszek meg, ha nem akarok a munkám minőségén szörnyülködni.

   A balra látható hatalmas bund csiszolóvásznat mindössze ezer forintért adták a piacon. Az mondjuk igaz, hogy megázhatott, s így már nem tapadnak rajta olyan jól a szemcsék, mint tették azt még valamikor újkorukban, de ha gyorsabban is kopik, mint egy még jó állapotú smirgli, akkor sem élek addig, hogy ezt mind elhasználjam.

   Mikor ezt megláttam, azonnal rájöttem, hogy a puhafa valóban puha felületét percek alatt szét fogja kapni a rátett esztergakés. Ez a hiba persze könnyedén orvosolható, egy a léc végére csavarozott lemezdarabbal, amit már csak elő kell valahonnan kerítenem.

   Ez a fiókos annyira jó, hogy itt van, pláne már részben be is lett lakva, hogy az valami elképesztő! Én legalábbis mindig rácsodálkozok, mikor öt évtizednyi pincei rumliban dolgozás után egyszerűen csak ott van amit keresek, ahová épp nyúltam.

   Mármint az előbb látott csavarhúzóra lett fellógatva a lakkozás idejére a már majdnem kész késtámasz. Most két napig biztosan nem jövök erre, aztán kap egy újabb réteg lakkot, majd még két nap pihenőt, aztán jöhet a próba, meg persze a gépágyhoz odafogató csavar elkészítése.

   Gondoltam hátha akad egy nagy szögletes 8-as anya a lakásban található szortimentben, de persze nem találtam, mire fel egyből nyilvánvalóvá vált, hogy már megint nem fogom megúszni a fűrészelést.

   Mivel az a vasanyag, amiből le kell vágnom egy ujjnyi szeletet, az nagyon vastag (pont mint egy 8-as anya), ezért azt mondtam, hogy kész, ennyi volt, felszámolom végre azt az anomáliát, hogy míg a jó fogású keretes fűrészt a lakásban rejtegetem, addig a kényelmetlen párja a pincében lóg, miközben fűrészelni természetesen és alapvetően odalent szoktam.

   Mikor megtekintettem (megjegyzem sokadszorra), hogy mit és milyen hosszban kell elvágnom, azonnal nekiálltam! Mármint nem a fűrészelésnek, hanem valami egészen másnak, jelen esetben a télire való tüzelő érkezése előtti rendrakásnak.

   Az a feladat, hogy levágjak egy ujjnyi szeletet a szürke vasanyagból, ami amúgy valaha a Ferenc telefonközpont kábelrendezőjében tartott egy a kábelbordák előtt tologatható létrát, csak miután valamitől szétesett, már senki sem akadt (mármint karbantartó) aki összeszerelte volna.
   Hogy én miért hoztam el? Most ugyan jól jött, hogy van, de ezt a mai feladatot úgy 10 évvel ezelőtt azért még nem sejthettem. Szerintem egyszerűen csak az volt, mint ami szinte mindig. Mármint a "jó lesz ez még valamire" hozzáállás a szerzőn történő eluralkodása.

   Az előbb látott rettenetes anyagdarab amúgy azért volt elől, mert tervbe volt véve egy a képen látható 48-as villáskulcs elkészítése (ez mondjuk nem nekem kellett, hanem egy kiváló barátomnak), de ezt a feladatot - a szükséges rengeteg fűrészelés okán - végül nem vállaltam be.

   Tegnap persze még tudtam, hogy minek kell rá három lyuk, de ez az információ mára úgy kiment a fejemből, hogy hiába próbálkoztam, nem sikerült felidéznem. Már úgy értem, hogy az addig rendben, hogy lesz rajta középen egy lyuk, benne a 8-as menettel, de a másik kettőre most épp semmiféle okot sem látok.

   Ez persze nem akadályozott meg benne, hogy azokat is elkészítsem, és még 4-es mentet is vágjak beléjük. Ez utóbbira mondjuk nem emlékeztem (mármint a 4-es menetek szükségességére), hanem csak úgy gondoltam, hogy ha már egyszer nekiálltam, akkor legyen meg egyszerre az összes apróság.
   A négyes menet amúgy azért jó, mert abba ugye passzol a metrikus csavar. Na most ha mégsem olyan kell bele, akkor a 3-as lemezcsavar is szépen elfér benne, amiknek egy füst alatt a süllyesztéseket is elkészítettem. Mármint az esetleges csavarok fejének.

   Már csak egy szabadkézzel is jól megfogható gomb hiányzik a csavarról, hogy a késtámasz odébb történő állításához ne kelljen külön szerszámot, mármint villás vagy csőkulcsot elővennem.

   Mikor ezeket az ákombákomokat a már eleve kerek fadarabra felrajzoltam, akkor még nagyon tudtam, hogy mit akarok velük, azonban az egyik szomszéddal történő hosszas beszélgetést követően valahogy már kevésbé.

   Ha már egyszer nekiálltam, gondoltam legyen meg a másik nagyfejű anya is, ami persze nem ehhez a mai projecthez kell, hanem majd valamelyik későbbihez, mikor is nagyon jól fog esni, hogy ott hever készen a dobozban. Ami szerszámot a képen látunk, az amúgy egy bútorlap alá beszerelt szúrófűrész, a másik pedig, ami rajta hever, az egy úgynevezett középpontjelölő.

   Íme az anya, amit az előző képen látható fadarabba fogok belesajtolni, míg amit felette látunk, az egy úgynevezett menetfésű, aminek direkt azért lett elgörbítve a vége, hogy szerszám nélkül is lehessen tekerni. No nem én görbítettem el, hanem már eleve így vettem a piacon.

   Hogy mégis minek kellett a már amúgy is szitává fúrt szögletes anyába oldalról is egy lyuk, majd abba még 3-as menet is? Nos erre azért volt szükség, hogy legyen ami megfogja a 8-as csavart. Már úgy értem, hogy elfordulás ellen. Hernyócsavar itt lent a pincében ugyan nincs, de azt majd keresek hozzá odafent. Már ha csak el nem felejtem...

   Íme a mai napi teljesítményem. Az a különös formájú alátét, az a balra látható nagyfejű anya és a késtámasz között lesz. A két kisebb lyukat azért fúrtam ki rajta, hogy ha később esetleg valami gondot okozna az alátét lötyögése, akkor legyen lehetőség a nagyfejű anyához valaminél fogva odacsavarozni.
   Hogy több a lyuk, mint amennyi a feladathoz alapvetően kell? Ez ugyan igaz, mint ahogy az is, hogy bár ma nagyon is jól haladtam, ettől eltekintve azonban sok mindenben voltam bizonytalan.

   Hogy a másik gombot mégis minek lakkoztam le? Nos azért, hogy majd mikor kell, akkor azt mondhassam magamra, hogy előrelátó voltam. A lyukat (mármint a másik gombban) mondjuk nem fúrtam fel, mert ugye ki tudja, hogy majd valamikor máskor mekkora csavarhoz fog kelleni.

   Bár ezt eddig még nem említettem, de kell itt lennie valahol egy ceruzaelemnek, amit jó szokásomhoz híven természetesen szintén szét fogok szedni, csak mint ahogy az már csak nálam lenni szokott, már napok óta nem találom. Hogy mégis merre lehet, ha nem az elemes dobozban van, arra még csak ötletem sincs.
   A vonalzóknak és persze a szögmérőknek nem biztos, hogy ez lesz a végleges helyük, de most nagyon jól állnak a két dobozka között. Hogy a pirosban mi van, azt mire feljöttem, addigra simán elfelejtettem, de az biztos, hogy valami nagyon félbehagyott dolog lehet, mert a doboz tartalmának megtekintése után még tőlem is szokatlan sebességgel tettem vissza a polcra.

   Elsőre egy a kelleténél hosszabb hernyócsavart vettem ki a dobozból, majd annak a méretazonos párját, harmadikra egy sérült menetűt, de negyedikre azért már meglett a tuti találat. (lásd balra)

   Mivel egy ilyen apróságtól igazán nem várható, hogy ne vesszen el (mert még kicsi és nem tud magára vigyázni), így amint megtaláltam, már indultam is vele a pincébe, ahol amúgy más egyéb feladatok is türelmetlenül várták, hogy végre rájuk vessem magam.

   Ha meg már amúgy is itt voltam, akkor kaptak a gombok egy újabb réteg lakkot. Hogy kelleni fog-e rájuk egy harmadik réteg is, vagy nem, az majd holnap kiderül. Valószínűleg igen, mert a gomb oldalai nagyon nyelik az anyagot.

   Nem, az orgonát nem a fűrésszel vágtam le, hanem egy metszőollóval. Mármint ezzel az összeállítással csak azt akartam megmutatni, hogy bár rezgett a léc, de a fűrészt mégsem felejtettem odalent. Amiket viszont igen, azokat most inkább nem állok neki felsorolni...

   A 8-as csavar végét persze nemcsak azért kellene bereszelni, mert az azt megszorító 3-as hernyócsavar feje egy kicsit kilógott az anyagból, hanem azért is, mert ha a 3-as csavar vége egy vájatba szorulna, akkor az úgy jobban tartana. Bár kezdetben még tényleg reszelésen törtem a fejem, de aztán - már csak a kényelem okán is - áttértem a köszörülésre, gondolván biztosan akad egy megfelelő kő a direkt az apróságok tárolására rendszeresített szortimentben.

   Bár a célra akár egy kisebb gép is megfelelt volna, ezt a nagy sárgát kaptam elő, ami amúgy a jelen gép első pincei éles bevetése volt. Mivel jól teljesített, ezért nem került vissza a szekrénybe, hanem kitettem a polcra, mégpedig a többi hosszúkás szerszámom közé.

   Hogy nincs benne hiba azt azért nem állítanám, de szerintem bőven megteszi. Amúgy csak az vele a baj, hogy a balra eső része nem elég hosszú (pontosabban szólva a függőleges résznek innen nézve egy kicsit jobbra, vagyis bentebb kellene állnia), mert ha a késtámaszt ennél egy kicsivel közelebb tolom a forgástengelyhez, akkor az a része, aminek az a dolga, hogy alulról megtámassza, az a gépágyon épp két borda közé kerül. Hogy ez okoz-e gondot, vagy már megint csak túlgondolom a dolgot, az persze majd idővel kiderül.

   Mivel épp elől volt, ezért a csavar végének eldolgozásához az esztergát vetettem be. Mármint azzal forgattam meg a csavart, miközben a sorjás végére rámentem a piros flexbe fogott csiszolótárcsával.

   A frissiben elkészült késtámasz első éles bevetése valószínűleg majd akkor lesz, mikor nekiállok az útszóró sós szekrénybe szerelt szerszámos fiók gombjának elkészítésébe. Erről szerintem nem egy külön cikk fog szólni, hanem egyszerűen csak hozzácsapom az apró pincei elmaradások kilenc című projekthez. Vagy nem...

   Miközben a késtámaszt a gépágyon tologattam, egyszer csak rájöttem, hogy akár így, vagyis az éppen megforgatott anyagnak szemből nekitolva is használható, bár erre a feladatra már készítettem egy nagyobb méretű, konkrétan szemből késtámasz nevű feltétet. Ahogy haladok előre, egyre univerzálisabb a gép. Mostantól fogva például akár már esztergálni is lehet vele...