A balra látható fúrógép, épp mint ahogy a jobbra látható flex, alku nélkül volt a piacon 400 forint. Már úgy értem, hogy a kettő együtt. Na jó, 500 forint volt, de járt hozzájuk egy táskarádió is, csak azt már rég eltökítettem innen valahová.
   Azért milyen fura dolog már, hogy az előtérben díszelgő három kefe 250 forint volt? Az persze igaz, hogy míg a kefék újak, addig a flex és a fúrógép kifejezetten használt szerszám benyomását keltik.

   Mivel két megtekintendő gép van, ezért két tálcát vettem elő, gondolván közvetlen egymás után szedem szét őket, s míg én a házukat a fürdőszobában nagyban mosogatom, addig a különrakott alkatrészeik a pincében nem keverednek össze. Szóval meg lett ez szervezve rendesen.

   Hogy miért a flexet vettem előre? Nos azért, mert ez kevésbé volt festékes mint amennyire a fúrógép társa. No nem mintha a fúrógép fogna, csak ugye ezzel kevesebb külső munkám lesz. Belső viszont már valószínűleg annál több!

   Mert ugye egyrészt hiába szebb ez a gomb, mint amit múltkor boncolt flex esetében láttunk, attól még ugyanúgy megnyomhatatlan. Akarom mondani, jelen esetben megtolhatatlan. Ez mondjuk nem teljesen igaz, hiszen már sikerült a gépet egy próba erejéig bekapcsolnom, csakhogy a gombot nem ujjal tolva, hanem egy hatalmas csavarhúzóval komoly erővel feszítve.

   További probléma a flex tengelyének lógása, amivel mindenképp kezdenem kell valamit. Na most ha semmi sem jön össze, akkor azt még mindig megtehetem, hogy elrakom tartalék alkatrésznek, vagy mint ahogy az már annyi más szétszedtem alannyal megtörtént, szétszedés után nem rakom össze, hanem - mit nekem az a 200 forint veszteség alapon - egyszerűen kidobom.

   Nyitásképp lehúztam a flexről az elektromos részeit fedő részt, majd tettem egy kísérletet a műanyag szőrű kefével, mondván leseprem a drótokról a port. Mivel ez nem jött össze, áttértem először a réz, majd a vasszőrű kefére, de az sem használt!
   Ekkor egy kissé alaposabban megnéztem, hogy mégis mi az a vörös valami, ami annyira belekötött a gép eresztékeibe, hogy csak csavarhúzóval tudom a résekből kipiszkálni. Nos az bizony téglapor. Vagyis ezzel a szerencsétlen géppel falat, konkrétan téglát csiszoltak, mégpedig egészen addig, míg már majdnem kiesett belőle a tengelye, aztán egyszerűen kidobták.

   Most kellene az a zégergyűrű fogó, amit a múltkor a piacon csak a szerszámos ládával, pláne a belerozsdásodott összes többi szerszámmal együtt akartak eladni, de mivel úgy azért soknak találtam, mármint súlyra, valamint azért is, mert a nagyja szerszám számomra aztán már tényleg felesleges volt, ezért nem vettem meg.

   Miután a motoros szerszámos ládában sem találtam, mindjárt beugrott, hogy ami eredetileg itt volt (mármint zégergyűrűhöz való fogó), az most valahol a lakásban található szerszámos fiókban van. A cserélhető fejű zégergyűrű fogó úgyszintén.

   No de mit nekem levenni egy zégergyűrűt egy hegyes csőrű fogóval? Semmi! Már persze ha a ki tudja hány szavas cifra káromkodást nem számoljuk, ami aközben hangzott el, míg a szerző nyolcszor (ha nem többször) próbálkozott.

   Ezen a pincében használt fényképezőgépen van egy makró gomb, ami nem úgy működik, mint ami a lakásban használt társán. Vagyis nem állít át semmit az optikán, hanem csak megpróbálja meggyőzni a fényképezőgép optikáját vezérlő elektronikát, hogy a hozzá közelebb álló tárgyra fókuszáljon. Ez egy annyira jópofa ötlet, hogy nem is értem, hogy ennek tükrében mégis hogy a csudában születhet meg egy ennyire félresikerült kép. Akarom kérdezni, jelen esetben zsinórban mindjárt három! A képen amúgy azt látjuk (csak nem nagyon), amint a gömbölyű csőrű fogó hegye feladta a kontinuitást.

   Persze végül sikerült belőle kipiszkálnom ezt a szerencsétlen tengelyt, amit már épp csak ki kellene ütnöm a csapágyból. Na most amit a jelen esetben nem szabad, az a tengely végének puszta kalapálása, mert ha az akár csak egy kicsit is szétlapul, az nagyon nem fog tetszeni annak a perselynek, amiben amúgy a tengely forog. Szóval ide - ha nincs csapágylehúzó - mindenképp kell egy dorni.

   A dorni hivatalos neve csapszegkiütő, mely szerszámot ha épp nincs kéznél (nekem mondjuk épp van), akkor a jelen esetben valami puha, tényszerűen a tengelynél puhább anyaggal tudok helyettesíteni. Ez lehet mondjuk egy puhább fémdarab, esetleg egy keményebb fa. Mindkettő lényege az, hogy nem verjük vele szét a tengely végét. A csapszegkiütő mondjuk nem így dolgozik, hanem úgy, hogy ez középen üti a tengelyt, de ez az eredményt, vagyis a mechanikai torzulás elkerülését nem érinti.
   Miután kivettem a helyéről a csapágyat, majd elszörnyülködtem annak lógásán, egyből eszembe jutott, hogy nem vettem helyette másikat. Ez mondjuk annak tükrében, hogy egészen az elmúlt pillanatig nem tudtam, hogy mégis mekkora cserecsapágyra lenne szükségem, szerintem abszolút érthető.

   Szerencsére akadt egy találat, mégpedig a jobb felső saroktól visszaszámolva hármat. Az mondjuk igaz, hogy nincs rajta porvédő, no de amennyit én flexelni szoktam, valószínűleg simán túl fog élni a csapágy. Már úgy értem, hogy engem.

   Aztán persze gyorsan beugrott, hogy a szoruló kapcsolóval még nem csináltam semmit. Itt mondjuk egyből felmerült a kérdés, miszerint: Mégis hol szorul? Nos erre azt kell válaszoljam, hogy a beleszállt téglapor okán sajnos mindenhol!

   Természetesen az lett volna az igazi, ha apró darabjaira szedem, majd kiporolva tisztán rakom össze, de ebből most csak annyi valósult meg, hogy ráfújtam. Először csak úgy egyszerűen tüdőből, majd miután még mindig súrlódott, WD40-et is.

   Ha nem is lesz valami egyszerű kivenni a bal sarokból, de ott azért már bőven jó helye van. Ezt úgy kell érteni, hogy mielőtt ide betettem volna, több más helyszínre is odapróbáltam. Ez amúgy már a negyedik flexem, mert ezeken felül is van egy, ami most épp az állványban lakik.

   Gyere szépen, szóltam oda a fúrógépnek, de mivel magától nem jött, kénytelen voltam kitenni a boncasztalra én. Illetve ez most nem is asztal, hanem munkapad, de ez most mindegy. Amúgy nem, nem mindegy! Már csak azért sem, mert ez előtt nincs szék. Mondjuk semmiből sem tart leakasztani a tartójáról a direkt kézközelbe akasztott összecsukható széket, és akkor mégiscsak van.
   Mikor ezt ilyen szépen végiggondoltam, már csak az volt hátra, hogy kitaláljam, mégis mi a csudának akarnék fúrógép szerelés közben leülni. Hogy erre később sorkerült, annak mondjuk nem örültem, no de ne szaladjak már annyira előre...

   Innen már mondjuk nem fog olyan egyszerűen lejönni. Már úgy értem, hogy bár úgy nagy általánosságban véve részemről bármit lelkesen kimosok, de attól még belátom, hogy egy tokmányt azért nem kéne. Már csak azért sem, merthogy ennek a fajta tokmánynak vannak hozzáférhetetlen belső részei.

   A fúrógép belsejét nézegetve felébredt bennem a szörnyű gyanú, miszerint ennek a gépnek nagyobb motorja, konkrétan állórésze van, mint annak a másiknak, amit a múltkor végül elpusztítottam.

   Mivel a kommutátoron alig látni valamicske fényesedést, valószínűleg ez a gép sem futott sokat. A házán található nyomokból arra sikerült következtetnem, hogy festékkeverésre használták.

   Sajnos nemcsak azért kellett szétszednem, mert így könnyebben lemosható a házáról a festék, hanem azért is, mert ezen felül is volt még egy különös baja, ami konkrétan abban mutatkozott meg, hogy a fúrógép tokmányát olyan érzés volt megtekerni, mintha belül őrölne valami. Szóval nem csak úgy egyszerűen forgott, hanem adott mellé egy grízes grrr hangot is, melynek amúgy eddig még semmiféle okát sem találtam.
   Kezdetben úgy volt, hogy itt marad félbe a cikk (persze csak arra a rövidke időre, míg a fúrógép házát a fürdőszobai csapban elmosogatom), csak aztán valamiért úgy döntöttem, hogy legyen meg ez a dolog is itt.

   Mire fel már indultam is a kútra, akarom mondani a vízórával és golyóscsappal ellátott kerti csap irányába, ahonnan egy vödörnyi vízzel tértem vissza. Itt aztán megint majdnem feladtam, mondván hagyok egy napnyi időt a festéknek a fúrógép házáról leázni, csak aztán kiszúrtam a szintén festékes tokmányt.

   Majd mindjárt meg is indultam az eszterga irányába, mely egyre jobban alakuló gépemre valaki sajnos már megint rápakolt, ami amúgy erősen ellenjavalt, csak most a pince ezen szakaszán épp komoly túltengés van fadarabokból. Ez persze nem lehet mentség rá, hogy ilyeneket műveljek, mire fel - a fadarabok elpakolása közben - igencsak alaposan leszidtam magam.

   Már nagyban készül egy olyan farigcsálós cikk, melynek keretében mindenféle apró kiegészítőket készítek az esztergához, mely projecttel most még nem jutottam el odáig, hogy legyen egy olyan tengelyem, amivel két tokmányt egymással szembe tudnék fogatni.

   A festéknek az eltelt néhány perc alatt természetesen esze ágában sem volt leázni a fúrógép házáról, míg nekem napokra a vízben hagyni nem volt semmi ingerenciám. Szóval ez bizony úgy lett ilyen szép tiszta, hogy odaültem a vödör mellé egy kefével és egy csavarhúzóval, valamint nem kevés elszántsággal, majd addig-addig dörgöltem a dörgölendőket, míg csak le nem mállott róluk az összes diszperzit. Mikor ezzel végeztem, akkor persze egyben mára is, hiszen csak nem rakom már össze a gépet vizesen.

   Másnap délben úgy voltam vele, hogy mire ezt az adag lecsót betolom, addigra már csak annyi energia fog bennem maradni, hogy lemenjek a pincébe megkeresni a növénytámasztékokat. Egy kissé ugyan gyanús voltam magamnak, hogy ehhez a semmi kis feladathoz nemcsak egy köpenyt vettem magamra, hanem egy teljes öltözetnyi melósruhát, azonban nem figyeltem az intő jelekre.

   Mikor a pincébe leértem, akkor már ez a látvány fogadott, ami úgy állt elő, hogy mikor még valamikor a délelőtt folyamán a piacról hazaérkeztem, majd a frissen szerzett kincseimet beraktam a pincébe, szerintem jogosan állapítottam meg, hogy valami marha összerakva hagyta ott a fúrógép házát száradni. Az persze igaz, hogy az eredeti terveimben nem mindjárt másnapi összeszerelés szerepelt, mint ahogy az is, hogy a fúrógép két fele egymásra borítva nehezebben szárad, mint mondjuk így.

   Amúgy ezt vettem a piacon. Ami a képből alul kilóg, az a csuklóm. Vagyis ez egy olyan hatalmas bund csiszolóvászon, ami a felirata szerint konkrétan 50 méter! Mikor az eladó a smirgli ára iránti kérdésemre azt felelte, hogy 1.000 forint, bár amúgy szokásom, de jelen esetben valahogy eszembe sem jutott az alkudozás. Hogy miért vettem meg?

   Nos azért, mert ez a másik bund már erősen fogytán. Ezt amúgy még akkor vettem, mikor összeomlott a szovjetunió, mire fel az éhező elvtársak mindent idehordtak, amit csak eladhatónak véltek.

   A múltkoriban boncolt fúrógép tokmányát azért vettem elő, hátha abban jobb állapotú alkatrészek vannak, mint a ma boncoltban. Amúgy nem. Persze a bal oldali tokmány is kell, hiszen abból áll szándékomban elkészíteni a már ki tudja mióta (én mondjuk igen) tervezgetett nyeles tokmányt.

   A múltkor, mikor a piacon az apró keféket vettem, jött velük egy kétdarabos csavarhúzó készlet is, szintén 250 forintért. Bevallom őszintén, hogy akkor még nem tudtam, hogy minek, de mint az a képen látható, igenis előfordulhat olyan eset, hogy egyszerre két hagyományos (értsd nem keresztélű) csavarhúzóra van szükség, mégpedig egy zégergyűrű helyett alkalmazott egy menetnyi acélrugó le, illetve vájatából történő kiugrasztásához.

   Mivel ezek a részek nem pontosan ugyanúgy néznek ki, ezért a két tengely nem csereszabatos, mire fel azonnal felhagytam a kettőből egyet, akarom mondani kettőből kettőt irányú terveimmel.

   A másikat pedig azért, mert kíváncsi voltam, hogy vajon ez is lejön-e. Jelentem igen, csakhogy ezeknek sajnos más a menete, mint ami a csavarbehajtókról leszedett tokmányokban van, így nem csereszabatosak. Már úgy értem, hogy ha igen, akkor lehet, hogy egy tokmánykulcs nélküli tokmány került volna fel a gépre.

   Miután sikeresen megállapítottam, hogy minden a fúrógép összeállításának megváltoztatása irányába tett próbálkozásom felesleges, vagyis minden marad ahogy volt, gondoltam pikk-pakk összerakom. Mint az már előre sejthető, ez újra nem így lett, amin én már rutinosan meg sem lepődtem.

   Mikor már majdnem ott tartottam, hogy ráteszem a gépre a ház másik felét, először a hálózati kábele nem akart előkerülni. Miután azt megtaláltam, persze valami egészen lehetetlen helyre fellógatva, na akkor meg a törésgátló állt neki bújócskázni. Elmondjam, hogy végül honnan került elő?

   A következő nem várt történés egy a kapcsoló tetejét takaró műanyag lapocska leesése volt, minek következtében úgy szabadult el négy szál vezeték, hogy gőzöm sem volt az eredeti sorrendjükről. Na ekkor került elő a korábban említett szék, mert úgy éreztem, hogy ehhez a feladathoz mindenképp jobb ha leülök, mintha esetleg mérgemben szétcsapom a francba az egész gépet. Miután ezt a feladványt megoldottam, mindjárt érkezett is a következő.

   Valamint most már ilyen szovjet vetítőgépem is van, merthogy ennek sem voltam képes ellenállni. No nem csak magának a gépnek, hanem az igen nyomott 1.000 forintos árának sem. Meg persze ott volt indoknak a megvásárlására az is, hogy egyrészt van egy lomtalanításkor talált filmem, amit szeretnék rajta lejátszani, másrészt pedig az, hogy a korom okán az elszalasztott lehetőségek egyre nagyobb valószínűséggel már soha többé nem bukkannak fel, így kénytelen vagyok őket kihasználni. Aztán, hogy megérem-e azt, hogy minden beszerezett kincsembe belenézzek, az egy jó kérdés! Amennyiben nem fogom vissza a beszerzéseket, valószínűleg nem.

   Mikor már minden újra egyben volt, és a fúrógép hibátlanul működött, akkor sikerült addig-addig tekergetnem a sebességszabályzó apró kerek gombocskáját, míg a gomb egyszer csak leesett a helyéről. No de mit nekem az az öt perc, míg komoly nehézségek árán visszakínlódtam a helyére...

   A végeredmény amúgy egy ilyen már-már szép, pláne használható fúrógép lett. Bár a szénkefék cseréjén, plusz a tengelyek zsírozásán felül nem csináltam vele semmit, a tokmány forgatásakor érzett fura grízes érzés abbamaradt. Cserébe egy kicsit érezhetően üt a tokmány, ami szerencsére csak abban nyilvánul meg, hogy nagyobb fordulatszámon a kissé ütő excentrikus tömeg bizsergeti a kezem, ez azonban egy annyira minimális hiba, hogy nem láttam értelmét foglalkozni vele. Pláne úgy nem, hogy a tokmány ütése még egy hosszú szárú fúrót belefogva sem látható. Szóval lehet, hogy nem is annyira üt, mint inkább csak kóvályog egy kicsit a tengely a perselyében. Vagy akár az is lehet, hogy a tokmányon egy kissé lógó szoknya okozza a különös jelenséget.

   Az ütve fúrás funkcióját sem hagytam veszni. Már úgy értem, hogy visszatettem a helyére a lapocskát a gombjaival, meg persze a csapágygolyót is, ami a funkció ki-be történő kapcsolásáért felelős. Az elsőre a tengely végéről lefelejtett rugóról már nem is beszélve! No nem mintha szükségem lenne az ütve fúrás lehetőségére, vagy amennyiben mégis, akkor ezt a gépet vetném be a feladatra, hanem csak azon az alapon, hogy ugyan ne legyen már hiányos.

   Ezt a két, amúgy természetesen a paradicsomok kitámasztásához szükséges rácsot viszont most kerestem meg. Már úgy értem, hogy csodák csodája nem felejtettem el, hogy eredetileg tulajdonképpen miért is jöttem le a pincébe.