Munkapad, munkalap, csigacenti, kockás füzet, toll, majd a project névadása következett, gondolván ennyi azért már csak elég lesz hozzá, hogy végre beindítsa a dolgokat. Nos nem, sajnos nem volt elég, mégpedig annyira nem, hogy ezen első kép elkészülése után egy csomó minden mást végigvittem, épp csak a már a polcos készítése közben megálmodott fiókkal nem készültem el.

   Tudod mi a hézag? A hézag egy olyan apró hely, amibe a szerző készít egy fiókot. Itt például a polcos lábai között van némi szabad hely, amit úgy érdemes hasznosítani, ha nem csak úgy egyszerűen bedugok oda valamit, hanem úgy dugom be, hogy előtte beteszem egy fiókba. Mármint azért, mert így ugye (mármint fiókostul) nagyobb esélyem van előszedni, mintha egy lyuk mélyén kellene turkálnom a valami után, pláne ennyire lent, pláne nem látva, hogy mi van ott.

   Mindössze néhány nap (de inkább hét) kellett hozzá, hogy idehozzam a füzetet, a tollat, a centit, meg persze a steklámpát is, hogy lássak is valamit. Na most az igaz, hogy a fényképezőgép - megjegyzem csak úgy egyszerűen magától - egy kissé eltúlozta a fényviszonyokat, de attól még tényleg úgy van, hogy egy ilyen helyszín megvilágítására semmiképp sem a mindenfelé, de legfőképp a szemembe világító steklámpa való. Bár van egy régebbi, meg egy újabb talpas lámpám is, de most valahogy egyiket sem volt kedvem előcitálni, inkább elszerencsétlenkedtem a félresikerült megvilágításban.

   A jelen kép címeként alkalmazott "az sincs kész" nemcsak arra vonatkozik, hogy a fiókban oda nem való dolgokat őrizgetek, tényszerűen az egyik fűtőtest hálózati kábelét, valamint az egyik benzinmotoros fűnyíró kerekeit, hanem egyben arra is, hogy a fiók összeerősítése sincs kész. Mármint ha elkezdem húzni, akkor jönni ugyan jön, de kezdetben csak az előlapja, amit vagy követ maga a fiók is, vagy ha épp olyan kedve van, akkor nem. Hogy ezen apró hiba elhárításával fogom-e nyitni az apró pincei elmaradások kilenc című projektemet, vagy csak valamelyik későbbi cikkben kerítek rá sort, az valószínűleg annak függvénye, hogy milyen sebességgel fogyok ki a mostanában előteremtett helyből.

   Ennek a képnek a "maximum" címe arra a tényre utal, hogy ha ennél nagyobb lesz a fiók, akkor az már nem fog beférni a lyukba. Vagyis ezeket az adatokat egyszer majd még újra kell gondolnom, mégpedig azon irányvonal mentén, hogy a lehetséges maximumnál mégis mennyivel legyen kisebb a fiók.

   Először ezen fiók újrahasznosítására koncentráltam, mert ugye a múltkor is milyen jól jött ki, illetve ment be az új helyére az a fiók, amit az eszterga tárolására használt polcos lábai közé készítettem.

   Na most ez nemcsak oda nem fér, mint ahová a jelen cikk keretében készülök megépíteni egy fiókot, hanem egy centi híján ide sem. Amúgy az ide készülő fiókok projektje már olyan régóta van megnyitva, hogy az a jelenlegi 163-ashoz képest még az évekkel ezelőtti 70-es sorszámot viseli. Haladás mondjuk van, csak persze összevissza.
   Ahogy itt álltam, s épp nagyban azon sajnálkoztam, hogy nem fér be a résbe a fiók, illetve mekkora meló lenne szétszedni, majd egy centivel kisebb szélességben újra összerakni, egyszer csak kiszúrtam, hogy eggyel fentebb épp egy lécnyivel szélesebb a polc.

   Mármint ez, ahonnan egyből ki is szedtem az irattartó fiókokat. Hogy minek egy pincébe irattartó fiók? Ez kérlek úgy volt, hogy épp találtam egyet lomtalanításkor. Na most amit még szintén találtam (mármint itt), az egy szokásos, ki tudja miért itt elhelyezett kósza nejlonzacskó a porrongyok között. Gondoltam ugyan legyen már rend, mire fel egyből felkaptam, majd ünnepélyesen kiszaladtam vele az előtérbe.

   Ahol a többi szatyor kitörő örömmel fogadta az új jövevényt. Én mondjuk a helyzetet már kevésbé, mert nagyon úgy néz ki, hogy hiába volt az utóbbi idők rengeteg farigcsálós cikke, ha még egy olyan egyszerűvel sem voltam képes elkészülni, mint az ideszánt szatyortartó. Mikor aztán a szintén hiányzó előtéri kerti szerszám tartó üresen tátongó helyét is megláttam, inkább visszamenekültem a pincébe, tényszerűen a fiókos projecthez.

   Hogy legalább egy kicsit rendezettebb legyen a kép, beszórtam a porrongyokat az amúgy igen szerencsétlenül elhelyezett fiókba. Mármint az vele a bajom, hogy 10 centit kilóg a polcból, minek okán ugye folyton beleakadok.

   Az irattartót pedig innen, vagyis a felhajtható asztal alól vagyok igen hajlamos kirúgni. Mivel a sámli kell, mert ráállva festek, ezért az irattartónak innen mennie kell. Fogtam a centit, lemértem vele, az irattartó mélységét, majd - immáron kezemben pusztán a centivel - az összes rés mélységét leellenőriztem. Mármint abból a szempontból, hátha valamelyikbe belefér az irattartó.

   Ez kérlek annyira passzol ide, hogy azon még magam is meglepődtem! Most már csak arra kell ügyelnem, hogy el ne felejtsem ezt az új helyét. Amúgy ha csak részben is, de tényleg iratok vannak benne. Míg az egyik fiókjában a pincei elektromos szerszámok papírjai és tartalék szénkeféi vannak, addig a másikban különféle szemcseméretű csiszolópapírok. Hogy a harmadik fiókban mi van? Sajnálom, de azt mire feljöttem, addigra simán elfelejtettem...

   Mikor ezt a polcot meglátom (mármint így utólag, egy képen), olyankor mindig azt szoktam magamnak mondani, hogy az a görbület, az egészen biztosan csak a fényképezőgép optikájának torzítása. Nos nem, sajnos már nem az. Kezdetben persze még lehet, hogy így volt, de mára már legyőzte a bútorlap egyenességét a rápakolt dobozok súlya. Ilyenkor azt szoktam magamnak mondani, hogy legalább lesz mivel feltöltenem a következő apró pincei elmaradásokról szóló cikket.
   Amúgy innen most egy olyan bútorkerék négyes kell, amin majd a fiók fog gördülni. Mármint az a fiók, amit épp nagyban készítek, nem valamelyik másik, ami csak úgy mellesleg került szóba.

   Ezekkel a fajta kerekekkel sajnos nem vagyok annyira eleresztve, hogy mikor majd legközelebb ilyeneket látok, be ne vásároljak belőlük a piacon. Bezzeg székgörgőből már több dobozra való van, de csak azért, mert az nem kell. Ez mondjuk így a logikus. Mármint az, hogy azért van belőlük sok, mert nem használom őket semmire.

   Bár a balra látható négyest könnyebb beépíteni, de én mégis a jobbra elterülőkre szavaztam. Ezzel persze megnehezítettem a feladatot, cserébe a dobozból olyan alkatrészek fogynak el, melyek máshová nem jók.

   Mivel így volt kényelmes, kivettem a szemétből egy darabka ócska bútorlapot, rácsavaroztam a görgőt, majd a különös konstrukciót ráfogattam az asztalos szorítókkal a munkapadra, aztán nekiestem az apró lombfűrésszel.

   Mióta elkészült az előtérbe a fadarabos polcot kettészelő pótpolc, majd azt követően egy kisebb verziója is, egyszerűen csak odanyúlok, s már kezemben is van a megfelelő fadarab. Ezek itt mondjuk mind rövidek.

   A görbesége azért nem érdekes, mert az simán ki fog egyenesedni, mikor majd odahúzatom a fiók keretét alkotó bútorlapokhoz. Most jön az, hogy meghatározom egyrészt a pontos méreteket, másrészt azt, hogy mi mihez lesz hozzácsavarozva. Ahogy ebbe az amúgy egyszerű feladatba belegondoltam, már adtam is fel a még a mai napra szövögetett további terveimet.

   Ez itt már a második méretmeghatározás, amiről elsőre úgy gondoltam, hogy már csak azt a hátlaphoz szükséges számot kell beleírnom, amit a fiók szélessége, mínusz a két oldalának vastagsága eredményez.

   Íme a fiók megépítésének nemes céljára - az immáron átlátható tömegből - kiválasztott, kifejezetten sérült, valamint görbe szélű anyagok, a már korábban mutatott rettenetesen egyenetlen vonalvezetésű fenéklemezzel.

   Amit a jobb szélen látunk, azok a fogak még veszettül harapják az anyagot, csak a fűrész felépítésénél fogva nem érik el. Amiket balra látunk, azok ugyan elérik, de harapni már nem harapják, mire fel nekiálltam túrni a gépbe egy új pengét.

   Ez azért volt egyszerű, mert időközben összekoncentráltam a fűrészlapokat. Ezt úgy kell érteni, hogy valaha szanaszéjjel voltak, és szerintem részben még vannak is, mert hol innen, máskor meg onnan kerül belőlük elő egy-egy újabb csomag. Ez persze nem baj. Akarom mondani nem ez a baj, hanem az, hogy a már elkopott fogúakat valamiért még mind a mai napig nem vagyok hajlamos valami más helyre tenni. Mármint abból a nemes célból, hogy idővel megélezzem őket.

   Meglepő módon nemcsak azt nem felejtettem el, hogy ez az összeállítás épp a képembe szórja a fűrészport, hanem azt sem, hogy hova dugtam el a pormaszkot, pedig a felirat lazán lemaradt a dobozról, amit persze most sem pótoltam.

   Miután a fűrészeléssel végeztem, előkaptam a polcról az esztergát, amit persze azonnal szét is kellett szerelnem, mert annyira lógott benne a tengely, hogy az egyenletes, pláne csendes forgás helyett zakatolt. Meglepő mód volt annyi eszem, hogy a pormaszkot a csiszolás közben is magamon hagytam.
   A csiszolásra amúgy nemcsak a szélek igazítása miatt volt szükség, hanem azért is, mert a sárga oldallapokból beletört fatiplik maradványai lógtak ki. Vagyis szó szerint kifejezetten selejtes anyagokat sikerült összeválogatnom.
   Ahogy itt álltam a gép előtt, hirtelen beugrott, hogy ehhez a konstrukcióhoz késtámaszból még csak olyanom van, ami ugyanígy mint a csiszolóállvány, vagyis szemből megy a tengelynek. Vagyis konkrétan épp csak esztergálni nem lehet vele.

   A szélek legalább úgy nagyjából történő kiegyenesítése után, egymás mellé tettem az immáron méretre szabott anyagdarabokat, hogy végre egyben lássam a fiókot. Úgy néz ki, hogy minden megvan, és még stimmelnek is a méretek.

   Most jön az, hogy beleapplikálom a lehetetlen forma kerekeket az oldallapokba, amihez egyértelműen az a fúrószerűség kell, amivel a kivetőpántokhoz szükséges zsákfuratokat szokás elkészíteni.

   Első odanyúlásra ez az összehúzató készlet került a kezembe, aminek az az érdekessége, hogy bár látni már láttam ilyet, de nem tudtam róla, hogy már nekem is van. Ez valószínűleg azért volt, mert a barkácsolások közben akkora szüneteket hagytam, hogy időközben teljesen kiesett a fejemből a megvásárolt szerszámok sora. Már úgy értem, hogy nemcsak erre az eszközre néztem meglepetten, de mondjuk a tűzőgépre és popszegecs húzóra is.

   Az oldallapokhoz hasonló, de még azoknál is rozzantabb állagú anyagdarabot használtam a fenéklemez felerősítésére szolgáló lyukak kifúrásakor. Mármint alátétként, mégpedig azért, hogy ugyan ne szakítsa már szét a fúró a vékony anyagot, mikor a másik oldalán kitör.

   A fiókot nem azért fura betolni, mert elméreteztem, hanem azért, mert ferde alatta a linóleum. Na jó, akkor elméreteztem, mert állhattak volna az apró kerekek akár két milliméterrel kijjebb is.
   A linóleum amúgy attól ferde, hogy valaha itt állt a Simson, kissé ferdén, és az évek folyamán sikerült az anyagot egy kissé meghullámosítania. Vagyis ha lassan is, de az aljzat kiegyenesedésével, az idő előrehaladtával, a helyzet egyszerűen magától is javulni fog. A fiók amúgy bőven kihúzható, csak érezni, hogy valahol felfekszik a púpos aljzatra.

   Miután a frissiben elkészült fiók végre a helyére került, nekiálltam visszapakolni a helyükre mind az előszedett szerszámokat, mint a leeső fadarabokat. Mikor aztán a szaladgálás közben a csavaros polcon megláttam azt a fiókfület, a frász tört ki, hogy lefelejtettem a fiókról. Erről persze szó sincs.

   Hanem csak az van, hogy a kettővel ezelőtti képen látható hézagba való fiókon épp nagyban szárad a fehér festék, amiről a fület a festés idejére persze levettem. Na ezért, mármint az elfoglalt hely okán lesz az új fiók csak valamikor később lefestve. Ez persze már csak néhány napot, a tőlem megszokott eltúlzott lustaság esetén esetleg hetet jelent, és már készen is vagyok a fiókos projekttel. Mármint ezzel a maival, mert azzal a másikkal, melynek keretében az útszóró sós pince szerszámainak készítek egy fiókot, na azzal még sehol sem tartok. Aztán lesz még egy fiókos itt jobbra a polcba, meg két apró fiók az eszterga tárolására kinevezett polcos lábaiba, és akkor azt hiszem tényleg kifújtak a fióképítési projektjeim.