Mikor az újólag kinevezett útszóró sós pincébe beléptem, majd még az egymásra kupacolt rettenetes mennyiségű fadarab ellenére is kiszúrtam a polc szélén ezt a néhány szerszámot, óvatlanul menten rájuk kérdeztem: Hát ti meg mégis mi a szart kerestek itt? Na ez az amit nem kellett volna! Vagy ki tudja...

   Mármint azért nem, mert a szerszámok azért voltak a polcon, mert még mindig nem készítettem el ide, vagy akár egyszerűen (már ha az) csak hoztam át a másik sós szekrényből az immáron ide való fiókot. Ennek a fióknak nem kell mélynek lennie, hiszen csak az előbbi képen látott néhány szerszámnak, meg mondjuk az összeállt só törésére szolgáló kalapácsnak kell beleférnie.
   Hogy miért nincs még itt? (mármint a fiók) Nos azért nincs, mert itt még annyi minden nincs, hogy azokat most inkább neki sem állok felsorolni, mert azzal aztán tényleg nagyon elmenne az idő.

   Akár ez a fiók lesz átszerelve az új útszóró sós szekrénybe, akár egy teljesen új, hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy ezt innen mindenképp leszerelem. Mármint most azonnal, amihez persze kéne egy lámpa is, mert ugye anélkül nem fogom megtalálni a csavarfejeket.

   De nekem ne lenne lámpám? Míg a jobbra láthatót már mutattam, addig a balra állót még nem. Ezt idővel biztosan pótolni fogom, mert az bár egy igen egyszerű szétszedés lesz, de mindenképp szeretnék a lámpába belenézni, mielőtt rendszeres használatba veszem. Hogy végül merre fog szerepet kapni, azt most még nem tudom, azt azonban igen, hogy eddig még mindenütt útban volt. Ez kérlek annyira igaz, hogy már eleve úgy került hozzám, hogy valaki kitette a jelen pince előtti folyosóra.

   Miután teljesen önkéntelenül kimondtam, hogy bárcsak minden ilyen egyszerű lenne (mármint mondjuk ez a feladat, vagyis bevilágítani egy szekrény belsejébe), a következő etapra az adódott, hogy valami egészen lehetetlen szögben behajolva, lepókhálóztam a fejemmel a szekrény belsejét. Az egyik pókkal olyan közelről néztünk egymással farkasszemet, hogy attól mindkettőnket kitörte a frász!

   Bár ez nem tartozott szorosan a fiók áthelyezéséhez (vagy az újragyártásához), attól még nekiálltam kipakolni a pincéből az oda nem illő dolgokat, vagyis úgy nagyjából mindent.
   Míg a hosszúkás anyagok az új útszóró sós pince jobb belső sarkába kerültek, addig a téglák (na azok mégis mi a fenét kerestek itt) a folyosón található szekrény aljába, ahonnan elhoztam a kép közepén látható szatyorba rejtett zsák gipszet. Hogy ezt meg mégis minek, mikor innen épp teljesen kipakolni készülök?

   Nos azért, mert terveim szerint búcsúzóul le fogom gipszelni a sarokban a csövek körül található hatalmas lyukat, illetve az aljzatbetonon tátongó hiányt. Ehhez persze előbb még mindent el kell innen vinnem.

   Például ezt a szekrényt is, amiről igazán elfogyhatna végre ez a néhány adagnyi az útszóró só. Ha esne még idén télen a hó, akkor úgy, de úgy felszórnám a járdát, hogy az egész vödör só (plusz a zsák) mind elfogyjon, és akkor nem kellene azon agyalnom, hogy (most még legalábbis) nem férnek el odaát. A helyük persze már megvan, csak most még mindenféle kacatok hevernek az útszóró sós zsákokat tároló szekrény tetején.

   Ha már újra megemlítettem az útszóró sós szekrényt, akkor azt is megemlítem, hogy a fióknak a project első napján nem sikerült odáig eljutnia. Hogy miért nem? Azért nem, mert a mostanában rajtam eluralkodott határozatlanságom okán ma annyi mindenbe vágtam bele (mármint párhuzamosan), hogy azon még magam is komolyan meglepődtem!
   Ezen a mai fiókoson kívül nekiálltam kifaragni a cinegéknek egy kényelmes ülőhelyet, felújítani a kertapun elrohadt újságtartót (azt gyakorlatilag majdnem nulláról újragyártom), a túl sok faanyag látványa kapcsán pedig belecsaptam egy újabb polcos, valamint egy az előtérbe való polc elkészítésébe. Elkészülni mondjuk csak a madárülőke készült el, de tulajdonképpen az is csak azért, mert egy faág találomra történő méretre szabásán már egyszerűen nem volt mit elnyújtani.

   Aztán persze idekeveredtem másnap is, mikor is a leszerelt fiókot betettem ide. No nem dolgozni jöttem le, hanem csak a bicajért (azzal járok a boltba), s mikor épp ki akartam a helyéről rántani, szóval még épp idejében kiszúrtam a kosarában ücsörgő fiókot. Hogy ezt követően egyből tettem-e be ide, vagy csak másnap? Vagy valamely más nap? Erre azért nem emlékszem, mert közben nagyban folyt odafent a lakásban a mindenféle apróságok szétszedése. Szóval mire újra ide evett a fene, addigra már rég nem tudtam, hogy a kedvenc piros nyelű csavarhúzóm a fiókban maradt.

   Ez és az előző kép készülte óta egy hónap plusz kilenc nap telt el. Időközben persze rengeteg mindent csináltam, épp csak az ezzel a fiókkal történő foglalkozás nem volt közöttük. Gondoltam legyen, lökök egyet ezen a projekten is, ami egyből ki is merült abban, hogy elővettem egy a fiók alaplemezének megfelelő méretű bútorlapot. (lásd a vödör tetején)
   A következő lépésem az volt (bár ez nem tartozott szorosan a szerszámos fiók megépítéséhez), hogy leszedegettem a vödörtől jobbra látható polcosról az összes plüssállatot, majd eltettem őket szem elől, mert zavart a tény, hogy nem elég, hogy az összes polc megtelt, még a ki tudja honnan begyűjtött játékok is azokon vannak.

   Hogy nem ebbe a fiókba valók, az holtbiztos, mert egy ilyen gyönyörű helyet pazarlás holmi játékokra elherdálni, csak most épp itt volt hely. Persze amint akad a fiókba bármi értelmesebb tartalom, a plüssök újra repülni fognak.
   Egy - megjegyzem valószínűleg igen távoli - tervem, hogy a polcok egy idő után annyira leürülnek (ehhez persze majd még újra hatalmasakat kell selejteznem), hogy a kialakult réseket kénytelen leszek ezekkel a játékokkal betömni. Na akkor milyen jól fog jönni a plüssbéka, meg a rózsaszín perselymalac!
   Utóbbi amúgy a sajátom. Már úgy értem, hogy a többit azt csak úgy találtam valahol. A malac valaha sokáig ücsörgött az előszobában, ahol is fém húszasokat dobáltam bele (akkoriban még az volt a legnagyobb címletű fémpénzünk), mégpedig azzal a nemes célzattal, hogy mikor összegyűlik belőle a megfelelő mennyiség, akkor végre veszek magamnak egy rendes rádiót, ami végül egy Videoton tuner lett. Na innen emlékszem rá, hogy belefér a malacba 4.000 forintnyi húszforintos.

   Már megint egy másik nap van, mikor ha olyan nagyon azért nem is álltam bele ebbe a fióképítős projektbe, de egy épp befejezett másik végjátékaként kitettem magam elé a fiók leendő alját, majd arra az összes elérhető közelségben található fióksínt. A projekt tulajdonképpen bármelyikkel kivitelezhető lenne, kivéve talán a jobbról másodikat, de még azzal is csak az a baj, hogy abból csak egy darab van.

   Végül sikerült a fióksíneket addig-addig rakosgatnom, hogy csak ez a páros maradt a színen. Ezekben az a jó, hogy kiáll belőlük két-két fülecske, amire a fiók lapját nemcsak rátenni lehet, de egyben a fülecskéken található lyukakon keresztül odacsavarozni is. Vagyis össze fogom tudni állítani a kombinációt úgy, hogy először a fióksíneket csavarozom bele az útszóró sós szekrény felső részébe, majd a kilógó fülecskékre a fiókot rátéve, egyszerűen csak betekerek alulról négy csavart. Mondjuk ha nem lennének a fióksíneken az említett fülecskék, akkor oldalról kellene betekernem a csavarokat, ami így utólag (mármint a jelen szöveg megírásakor) egy kissé elbizonytalanított.

   Mármint azért, mert a helyükről kitolt fióksíneken található lyukakba dugandó csavarokhoz a jelen helyszínen oldalról is kényelmesen hozzáférek. Már persze csak akkor, ha kikapom a helyéről azt a régi fiókot, valamint néhány zsák sót is.

   Hogy legközelebb ne ezzel kelljen nyitnom a napot, illetve egyben azért is, hogy alaposan lecsökkentsem annak a lehetőségnek az esélyét, hogy mikor legközelebb ide esz a fene, akkor elhajlok egy másik építési projektem felé, a nap zárásaképp kiraktam a helyükről az útban lévő útszóró sós zsákokat.

   Már majdnem az alaplaphoz álltam neki megfelelő méretű oldallapokat keresni, mikor szerencsére még éppen idejében beugrott, hogy ez a bútorlap csak megfelelő méretű, de még korántsem méretre szabott. Mondjuk csak a szélességéből kell levágnom néhány centit, de annak hiánya is épp elég lett volna hozzá, hogy ne menjen be a helyére.
   Mikor erre az aprónak épp nem nevezhető hiányosságra rájöttem, meg persze arra is, hogy a fiók szélességének meghatározásához fel kellene vennem egy csomó adatot, inkább kimentem az előtérbe, mégpedig összevadászni a születőfélben lévő fiók oldallapjait.

   Először a fadarabjaimat koncentráltam ide, aztán beszereltem egy teljes szélességű polcot, majd egy plusz kisebbet is, ami végül azt eredményezte, hogy immáron (némi kósza kivételtől eltekintve) az összes fadarab egymás mellé került, valamint tövig bedugva a falig. Ez így azért jó, mert így egyszerűen ránézésre is meg tudom állapítani, hogy hová kell nyúlnom.

   Megpróbáltam a tömegből a feladatnak még éppen megfelelő, de amúgy legszerencsétlenebb anyagdarabokat kiválasztani, ami szerintem nagyszerűen sikerült. A hátlap kiválasztása (lásd a távolban azt a sötétebb színű bútorlapot) mondjuk csak másodikra sikerült, de csak azért kellett egy cseredarab, mert nem volt kedvem a sötét alapra fekete (vagy kék) tollal rajzolni. Időközben persze már erre is kidolgoztam egy egészen könnyed megoldást, ami mindössze annyiból áll, hogy a húzandó vonal helyét előzetesen felmérve, felragasztok az anyagra egy világosabb színű ragasztócsíkot, amin aztán már jól látható lesz a ráhúzott vonal.

   Tapasztalatom szerint az egyik legfontosabb dolog, hogy az anyagra (keveredés eshetőségének fennállása esetén anyagokra) rá legyen írva valami olyan adat, amiből a munka közben bármikor biztosan eldönthető, hogy hogyan kell nézni, illetve hogyan kell állnia. Mivel ez a fiók egy nagyon egyszerű tákolmány lesz, bőven elég volt rá ez az egy szem "eleje" felirat. Mert ugye ebből nemcsak az tudható, hogy ez az eleje, hanem egyben az is, hogy ez a fiók aljának azon része, ami felülről nézve látszik.

   A kiválasztott fióksín szélessége 12 milliméter, a szekrényben a hely 418, s így tovább. Ami még hiányzik a képből, az a fiók oldallapjainak hosszúsága, mely adat úgy jön ki, hogy a 440 milliméteres mélységből levonandó a hátlap vastagsága, az előlapé viszont nem, mert az nem felülről lesz rácsavarozva az alaplapra, hanem szemből.

   Jelen esetben nemcsak arról volt szó, hogy már minden adat meglévén az összes vágási vonalat bátran berajzolhattam, hanem egyben arról is, hogy már vagyok annyira bátor, pontosabban szólva bízok annyira magamban, hogy az összes alkatrészt előre leszabhatom. Már úgy értem, hogy régebben kedvenc szokásom volt, hogy lépésenként haladtam, az újabb és újabb anyagdarabokat mindig a már elkészült műhez igazítva. Mint az a fűrészpad pengéje mögött látható, a fiók összeállítható a leszabott anyagokból, vagyis semmit sem sikerült elmérnem.

   Mivel ez egy nagyon zavaros összeállítás, ezért elmesélem, hogy a munkapadba fogott alaplemezhez (mármint a fiók aljához) először odafogattam a nagyobbik asztalos szorítókkal a fiók leendő hátfalát (mint egy épp kéznél lévő pont méretes anyagdarabot), majd a kisebbik asztalos szorítókkal hozzáhúzattam a fiók előlapját. Miután ezzel megvoltam, úgy tudtam összecsavarozni (előtte persze előfúrni is) a két anyagot, hogy azok pontosan a megfelelő pozícióban álljanak össze.

   Bár annyit azért még megtehetnék, hogy odahúzatom az elő és a hátlapot az oldallapokhoz is, de ezt végül feleslegesnek ítéltem. Mármint azért, mert a vastag alaplemezhez a fiók előlapja 5x70-es lemezcsavarokkal lett odafogatva, a fiók többi oldalán pedig semmiféle terhelés sem lesz. Tulajdonképpen az előlapon is csak annyi, hogy annál fogva húzom ki, illetve tolom vissza a helyére a fiókot.

   Mely összeállítást gyorsan átkombináltam egy hosszú fadarabra. Erre (mármint a hosszú barna fadarabra) azért van szükség, hogy legyen mihez képest bejelölnöm a szekrényben a fióksín helyét, amire meg ugye azért van szükség, mert a helyes összeszerelési sorrend a fióksín szekrényben történő rögzítése, majd az abból kiálló apró lemezfülekre a fiók alulról történő hozzácsavarozása.

   Míg a nagyobbik asztalos szorítóval azt a lemezt fogattam oda a szekrényhez, ami a fióksín függőleges pozícióját határozza meg, addig a kisebbikkel azt, amelyik azt állítja be, hogy pontosan hova kerüljön a fióksín eleje. Ezekből az épp méretes faanyagokból azért elég ez az egyetlen páros, mert a szekrény másik oldalára is pontosan ugyanígy odaillenek.

   Bár már rengetegszer ígértem meg magamnak, hogy most aztán már tényleg veszek 4x15-ös, 4x20-as és 4x25-ös csavart, de ez a beszerzés eddig még mindig elmaradt, mire fel túrhattam fel a doboz alját. Mondjuk csak 6 darab csavar kellett, de annyit sem találtam, mert a már különtettek nem 4-esek, de szerencsére azért van akkora fejük, hogy az még épp ne csússzon át a fióksíneken.

   Mégis mekkora a valószínűsége, hogy a piros fúrógép magam után húzott kábelének végén fityegő villásdugó beakadjon abba a törött lécbe? Mivel közel nulla, természetesen beakadt. Bár a fúrógépet nem ejtettem el, azonban az azzal együtt vitt csavarok azonnal szétrepültek a hordozásukra bevetett dobozfedélből. Hogy azt a lécet a helyére visszacsavarozzam, szerintem ahhoz majd vagy nagyon kell unatkoznom, vagy épp nagyon kedvetlenül kell hozzáálljak az éppen aktuális, természetesen egészen más irányú feladathoz.

   Ha már szóba került a valószínűség, akkor azt a másik tényt is megemlíteném, hogy a cérnakesztyű ujjvégéből kilógó apró szálacskát sikerült a fióksín tartócsavarjának betekerésekor azzal együtt a szekrényhez odafogatnom.

   Végül persze minden a helyére került. A másik fióksín ezen a képen mondjuk nem látszik, mert annyi eszem nem volt, hogy a helyszínt szemből fényképezzem.
   Miután ezzel megvoltam, betoltam a fiókot a helyére, meg persze előtte egészen ütközésig a fióksíneket is, majd a fiókot rácsúsztattam a fióksínekből kiálló lemezfülekre. Miután meggyőződtem a pozíció helyességéről, hoztam egy tollat, majd átfirkáltam vele az apró lyukakon.

   Így néz ki kihúzva. Amúgy a fióksín rövidsége miatt csak eddig lehet (mármint kihúzni), de ez az adott felhasználási pozícióban nem gond, mert ez a fiók, illetve belőle a szerszámok, csak nagyon ritkán kellenek. Már úgy értem, hogy amilyen sűrűn manapság esik a hó, jó ha minden második évben kell sós zsákot bontanom.

   Mivel majd lesz rajta gomb is (de az majd csak valamikor később), a fiókot a szekrény elejének síkjánál egy kicsivel bentebb eresztettem, természetesen csakis azért, hogy minél kevesebb esélyem legyen beleakadni.

   És már dobtam is fel hanyagul az amúgy szintén útszóró sót tartalmazó vödrök tetejére. Ez így még nem annyira trehány, mint mikor majd akkor lesz, mikor a kupac tetejére még a jelenleg a lépcsőházban található két bödlit is rádobom. Mire annyi só elfogy, mint amennyi csak itt, vagyis a szekrény tetején van, addigra szerintem legalább 5 tél eltelik, amit lehet, hogy én már meg sem élek!

   Mégpedig azért, mert az a kalapács (lásd alul) még nagyban az eredeti helyén, vagyis még a másik fiókban volt, ami szintén ebben a pincében kering. Hogy aztán felszerelem-e valahova még azt is, vagy meghagyom pusztán doboznak, esetleg eltüzelem, azt most még meg nem tudnám mondani. Épp mint ahogy arról sem tudok számot adni, hogy mégis mit keres a fiókban az a méretes patkómágnes. (amúgy csak azért került oda, mert épp azt is megtaláltam)
   Ahogy itt álltam a művem előtt, épp nagyban azon töprengve, hogy melyik lesz a következő farigcsálós projektem, egyszer csak beugrott, hogy valószínűleg egy kicsi késtámasz készítése az esztergához, amire feltétlenül szükségem lesz, ha még az apró pincei elmaradások kilenc című eposzom keretében szeretném a fiókra feltenni a pontot, akarom mondani a gombot.