Mikor ezt a tartót nem is oly rég ide felraktam, azt mondtam rá, hogy ezt már nem fogom látni innen lekerülni. Aztán tessék, mindössze néhány hét telt el, és máris itt állok előtte, s épp nagyban a leszedését tervezgetem. Egyrészt azért, mert valahogy nem állnak benne jól a dolgok. (például a legfelső kosár a padlón állva például már-már elérhetetlen)

   Másrészt azért, mert mikor az előbb feltöltöttem a virágládákat a frissen átszitált földdel, akkor csak az első három láda fért ide, a hosszú és a kerek formájúak viszont már nem. No de ugorjunk, hisz ennek a problémának a megoldásáról majd az apró pincei elmaradások kilenc című eposzomban adok számot.

   A föld szitálása közben előkerült a ládák tálcájából egy marék napraforgómag, valamint egy életképesnek tűnő apró fűcsomó is, mely egyértelműen a kertbe való kincseket a múltkor megvarrt lapáton helyeztem el, mondván majd mindjárt ki is viszem őket a kertbe.
   Ahogy itt álltam és néztem a lapáton a fűcsomót, az jutott eszembe (megjegyzem már igencsak sokadszorra), hogy a polc alatt épp jó helye lenne a kerti szerszámok tartójának. Maga a polc azért nem a legszerencsésebb hely a szerszámok tárolására (amúgy épp rajta vannak), mert azon a kicsi felülete révén csak egymáson férnek el. Vagyis mikor kell közülük valami, természetesen mindig valami olyan, amin van valami más, olyankor mindig jönni akar vele az összes többi szerszám is. Már úgy értem, hogy mondjuk a gereblyék tényleg hajlamosak összeakadni. A kosárnak ehhez képest három tálcája van, ami nemcsak felületileg jelent nagyobb helyet, de általuk a szerszámok ráadásul még háromfelé is választhatók.

   Mivel a csavarhúzó nem ér be a csavar fejéig (megjegyzem már a múltkor is rövidnek bizonyult), kerítettem hozzá egy toldót, majd mikor még így sem volt elég hosszú, akkor egy az épp benne lévőnél hosszabb BIT-et is.

   Megnéztem, hogy elférek-e mellette, mert az ugye fontos. Jelentem elférek, ugyanis a rácsos kosár nincs olyan mély, mint a felső polc és az alsó virágállvány, de ettől még úgy éreztem, hogy itt valami nagyon nem stimmel.

   Ami jelen esetben nem annyira a felső polc ferdeségét jelenti (amire amúgy szinte ahányszor csak elmentem mellette, mindig rákérdeztem, hogy nem vagy te egy kicsit ferde), hanem inkább a helyet magát.

   Hogy legyen időm megrágni a dolgokat (a kosár előtérben való elhelyezését persze már évek óta tervezgetem), kivittem a kertbe a lapátra szórt magokat és az egyre kókadtabb fűcsomót.

   Na ez a baj a jelen elhelyezéssel! Mármint nem az, hogy nem fér oda a kosár alá a vödör, mert azt talán sosem szoktam ide feltenni (amúgy most is csak mint egy épp méretes feltámasztó szerepel), hanem az, hogy ha ide teszem a kosarat, akkor sem alatta nem marad elég hely, sem a felső kosárrészbe belenyúlni. Pedig milyen frappáns lett volna egyszerűen átdugni két akasztót a polc és a fal között, amin aztán már tényleg életem végéig lóghatott volna a kosár...

   Ez a kép még véletlenül sem azt mutatja, hogy félretettem a kosarat, hanem azt, hogy megpróbáltam a jelen pozícióban elhelyezni. Bár útban semminek sem lenne igazán, csakhogy kényelmes sem lenne hozzá odanyúlni. Vagyis a lehetséges helyszínek közül ez a pozíció is kiesett.
   Ez a minden egyes alkalmasnak tűnő helyre történő bepróbálkozás a valóságban úgy nézett ki, hogy mentem a kosárral körbe-körbe, és ahová csak egyáltalán odafért, oda mindenhova odapróbáltam.

   Erre a helyszínre mondjuk nem sikerült az odapróbálás, mert ez épp nagyon el volt foglalva a szélhárfával, a gázálarccal, a gömb formájú webkamerával, a fehér LAN kábelen lógó fekete LAN kábelekkel, valamint a tükörrel.

   Nagyon úgy néz ki, hogy az odapróbálás mégiscsak sikerült. Bár a kosár eddig talán még itt állt a legszerencsétlenebbül, ennek ellenére mégis megtetszett ez a hely. Hogy legalább egy normális próba erejéig rendesen odaférjek, ahhoz előbb persze még el kell onnan pakolnom.

   Ez a kép nemcsak arról szól, hogy egy egész vödörre való kacatot sikerült a polc széléről leaggatnom, hanem egyben arról a másik tényről is, hogy már ki is választottam a tömegből egy a kosár felerősítéséhez alkalmasnak tűnő fadarabot.
   Utóbbi nagyon egyszerű feladat volt, hiszen már van a fadarabos polcon egy nagyobb és kisebb pótpolc is, így épp csak oda kellett érte nyúlnom. A kiválasztott anyagdarabban nemcsak az a pozitívum, hogy méretre épp megfelel, hanem egyben az is, hogy mind a hat oldala fehér, így a festés esetleges szükségessége nem fogja a projektet akár hosszú hetekre megakasztani.

   A kosarat most egy átlátszó vödörrel támasztottam fel. Persze nem ez a lényeg, hanem az, hogy a bóklászásaim közepette a jelen helyszín igen stabilnak bizonyult. Már úgy értem, hogy a kosár itt annyira nincs útban, hogy csak szándékosan tudom a falról leverni. Az odaerősítése persze nem lesz egyszerű, mert nincs olyan fúrógépem, ami viszi ezt a betont, de mivel épp ott fut felette egy Salgó elem, meg fogom tudni oldani a feladatot.

   Mikor a helyszínt ebből a nézőpontból, vagyis alulról nézve is megszemléltem, mindjárt ráéreztem, hogy pontosan mennyire is bíztam el magam az előbb. Nagyon! Mármint azért, mert a bútorlap felerősítésének útban van a balra látható csavar, aminek a kivételéhez le kellene rámolnom az egész polcot.

   Ha csak fel nem emelem az emelő ékként aládugott hatalmas csavarhúzóval. Miután rájöttem, hogy az első néhány óvatlan kísérletkor nem lefelé húztam a csavarhúzó nyelét, mely tevékenység ugye nyújtotta volna a gerincemet, hanem felfelé próbáltam meg emelni (ami ugye összenyomja), megijedtem, hogy sikerült kikészítenem a derekamat, mire fel azonnal nekiálltam rendet tenni, mielőtt még széjjelmaradna utánam a pince.

   Mivel a nem különösebben serény (mindig így szoktam) pakolászás közben semmiféle fájdalmat sem éreztem, visszatértem a feladathoz, akarom mondani átjöttem ide, vagyis a lomos pincébe, mégpedig a mindenféle Salgó építési elemeket tartalmazó fiókhoz.

   Ha már úgyis itt voltam alapon, megajándékoztam a házban lakó egyik gyereket ezzel a társasjátékkal, ami még az öcsémtől maradt rám, és már ki tudja hány éve hányódott a pincei polcokon.

   Természetesen magam is látom, hogy az anyaggyűjtéssel egy kicsit túllőttem a célon, csakhogy egyszerűbb lesz a felesleget a végén visszavinni, hiszen azt amúgy is kell, mint többször is átszaladgálni újabb és újabb elemekért.

   A kieszelt terv amúgy mindössze annyi, hogy a tömegből kiválasztott elemet felcsavarozom a fehér bútorlap hátuljára, majd ezt az egészet az elemen található lyukakon keresztül két csavarral odafogatom a polc alá.

   Ez amúgy elsőre azért nem sikerült (mármint a polc fadarabokkal együtt történő megemelése), mert volt itt egy akkora fehér bútorlap, ami felért egészen a plafonig, azt meg azért nem csoda (pláne jobb is), hogy nem tudtam megemelni.

   Bár a csavarok fejének válla nem tartja valami stabilan a kosarat, de szerintem jó lesz. Na most ha mégsem, mert mondjuk többször is sikerül levernem, akkor majd beteszek a csavarfejek alá egy-egy fakötésű alátétet.

   Mivel nem fértem oda rendesen, felszabadítottam a munkaterületet. A talpas lámpa mondjuk maradt, mert az nem volt útban. A Simson már inkább, de azt meg nem volt kedvem eltolni, mert már megint leeresztett a kereke.

   Az eltorlaszolt folyosó láttán kifejtettem az irányú óhajomat, miszerint csak most ne jöjjön a szomszédasszony, hogy kell neki a pince mélyéről egy befőtt, mert az most nem fog menni.

   Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elsőre sikerült. Ez tényszerűen annyira így volt, hogy ha készült volna a bútorlapot tartó Salgó elem odacsavarozásáról time lapse videó, azon az látszott volna, amint a szerző folyton lehajol valamiért. Tényszerűen valami érthetetlen okból, mert ennyire ügyetlen azért nem vagyok, minden egyes alkatrészt legalább háromszor leejtettem!

   Épp mint ahogy a kábelek végleges helye sem lehet az a balra látható doboz, amit még a hűtőgépből mentettem meg (ettől persze még beletömködtem őket), s amúgy virágföldet szoktam benne tárolni. Szóval lesz még itt mit a helyére tenni.

   Ezt a webkamerát például annyira nem bírtam nézni, ahogy itt lóg (mert ugye ne csináljuk már ugyanazt ketten), hogy végül leakasztottam és felhoztam magammal a lakásba, mondván megnézem, hogy működik-e egyáltalán. De ez persze már egy másik cikk témája lesz...