Ez Ilonka néni pincéjének ajtaja. Hogy részemről már majd minden pinceajtóra azt mondom, hogy Ilonka nénié volt? Ez kérlek azért van így, mert ebben a házban, ha nem is egy időben, de mindjárt három Ilonka néni is lakott! Amúgy Gabi néniből is kettő volt, mire fel ha apám elment szomszédolni, hiába árulta el hova megy, sosem tudtuk merre jár...
   Hogy mit akarok ezzel az ajtóval? Nos én úgy magamtól semmit. Illetve annyit azért mégis, hogy egyrészt ezt is le kellene már festeni, másrészt ki is kellene végre ékelni a keretét. Ez mondjuk manapság már nem olyan lényeges, de régebben Ilonka néninek ez bizony egy komoly vitaalapja volt. Mármint az, hogy mikor meghozták a tűzifát, olyankor ez az ajtó mindig bedőlt, mire fel Ilonka néni hol apámmal, hol valamelyik másik szomszéddal veszekedett. Most amúgy arról az Ilonka néniről van szó, aki már rég nincs köztünk, s amúgy valaha ő ültette a Hungária köz gesztenyefáit.

   Na erről a bedőlésről van szó, ami most csak azért ennyi, mert az előbb már egy kissé visszarugdostam a tokot a helyére. Hogy ezt mégis hogyan tudtam megtenni, mikor azt belülről kifelé kell?

   Nos úgy, hogy nem volt zárva a pincén a lakat, mert a tulaja épp elköltözik. El is röhögcséltünk rajta, hogy mire elköltözik, én csak akkorra oldom meg az évente bedőlő pinceajtó problémáját. Miután már engedélyt is kértem rá, hogy végre kiékelhessem az évtizedek óta bemozduló ajtókeretet, nekiálltam ékeket faragni.

   Mint az kisvártatva kiderült, az ajtó aljából még véletlenül sem kell levágnom (hurrá, pedig már hoztam a fűrészt), mert ha az ajtó tokjának zsanér felőli végét is visszakalapálom a helyére, akkor már simán becsukható.

   Az odatett csavarhúzóval már csak az utolsó centinyi rést mutatom (eredetileg amúgy 5 centis volt a rés), illetve a csavarhúzóval vakartam ki a résből azokat a faforgácsokat, amiktől a két fadarab nem volt összekalapálható.

   Még párat odacsaptam a baltával (de csak mert a kalapácsütésekre nem reagált), és már készen is volt a nagy mű. Aztán ahogy itt álltam, s már épp kezdtem volna valamiféle megelégedettséget érezni, megláttam az innen balra odakészített ékeket.

   Amiket aztán már tényleg semmiből sem tartott a helyükre bekopácsolni. Mikor benéztem a pince mélyére, majd megláttam az ott különösen mutató igen vastag oszlopot, már megint beugrott egy réges-régi történet. Ez arról szól, hogy mikor ugye tavaszra elfogyott a tűzifa, akkor ha apukám rendelt előbb, akkor Ilonka néni felé kezdett el dőlni a pince belső fala, mikor meg Ilonka néni volt a gyorsabb, akkor meg felénk. Ez a probléma emlékeim szerint úgy oldódott meg, hogy mikor ennek a pincének évekig nem volt gazdája (vagy csak lakat nélkül hagyta az ajtót), apukám és Pista bácsi egyesült erővel beékelt a sarokba egy függőleges állású plusz gerendát. Amennyiben nem így volt, akkor az a másik történet igaz, mely szerint mikor a fal a tűzifa nyomására egyszer csak tényleg összedőlt, s apám azt mondta rá, hogy a változatosság kedvéért most őt nem érdekli a dolog (mármint Ilonka néni sosem engedte meg, hogy a falat apám kiékelje), akkor az elemeire szakadt rácsot Ilonka néni Pista bácsival állíttatta úgy ahogy helyre.

   Ez a hatalmas tepsi formájú valami az útszóró sós pincében volt útban. Ennek, ahányszor csak megláttam, mindig megígértem, hogy szétszedem. Mint az látható, az eddig még nem történt meg. Ez persze nem valami nagy volumenű farigcsálás, csakhogy épp az ilyen apróságokról szólnak az "apró elmaradások" című cikkeim. Hogy ez a valami mégis honnan van? Arról mára már fogalmam sincs, azt viszont még tudom, hogy mire való.

   Amennyiben az innen nézve felfelé kiálló részeit odacsavarozzuk valami alá, akkor kapunk egy a valami alól kihúzható, illetve visszatolható lapos fiókot. Ez így egyben hiába egy nagyszerű műszaki részlet, ha egyszer sehová sem illik. Mármint itt a pincében.

   Ez amúgy annyira így van (mármint a sajnos sehová sem illőség), hogy mielőtt nekiálltam volna szétszedni, körbementem vele, és ahová csak értem, mindenhová odapróbáltam, de egyik helyszín sem nyerte meg tetszésemet, mire fel előkaptam egy villáskulcsot és egy csavarhúzót, majd kivégeztem velük a fiókot. Az persze igaz, hogy így egyben sem foglal sokkal kevesebb helyet, de ha az amúgy golyós sínjeit és a két szélső idomot betolom a polcba, magát a tepsit pedig kidobom, akkor azért csak sikerült már visszanyernem egy kevéske helyet, amire most épp nagyon nagy szükségem van. Mármint azért, mert a háttérben épp nagyban folyik az "útszóró sós pince kiürítése" című project. Már úgy értem, hogy onnan olyan dolgok kerülnek elő, amik egyértelműen azért kerültek oda, mert az elrakásuk pillanatában sehova máshova sem illettek. A "sem" szócskát mint jelzőt úgy kell érteni, hogy az útszóró sós pincébe sem.
   Például az előbb dobtam ki a kukába egy fél paradicsom passzírozót (hajtókar és rögzítő nélkül, mert azok ugyan miért is lettek volna meg), valamint egy parabola antenna falra történő rögzítésére szolgáló konzolt. De akadt vasdrótból hegesztett lámpaernyő váz, a virágállvány széléről lefűrészelt cseréptartó, valamint rengeteg olyan apróság is, amit nem is annyira apró kupacokban hordtam ki a kukába. Hogy meglátszik-e a cuccaim mennyiségén a fogyás? Nos nem, sajnos nem igazán...

   Van olyan projekt, ami tulajdonképpen alig szól valamiről, de ettől én még rengeteg képet készítek róla. Ne ez a képen látható, ez nem ilyen! Amit a képen látunk (csak mondjuk alig), az amúgy a kertkapuban található zárral szembeni elektromos zár. Már egy jó ideje tudtam, hogy dolgom lesz vele, csak valamiért mindig halogattam.
   A halogatás jelen tárgy esetében azt jelentette, hogy bár tudtam róla, hogy ki kellene takarítanom, de ehelyett mindig csak egy újabb adag alapos kenést kapott. Ez ugyan eddig még mindig használt neki (kivéve persze most, azért van kiszedve), de tulajdonképpen ezzel idéztem elő azt a problémát, amit a kenőanyag és a por összeállása okozott. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a zár elektromos nyitása, majd a kapu becsukása után, a kertkapu 10-ből 8-szor visszanyílt.
   Ez a probléma természetesen egy olyan napon csúcsosodott ki, mikor az ablakba tett hőmérő -10 fokot mutatott. Ez persze nem a sors keze volt, mint inkább az, hogy mostanra állt össze, illetve fagyott meg a zárban a kenőanyag és a por alkotta mocsok annyira, hogy már megakadályozta a helyes működést.
   Először persze most is a szokásos kenéssel próbálkoztam, ez azonban most már nem jött be, mire fel kiszedtem a helyéről a zárat, s az odakinti cidriből behoztam a jó meleg pincébe. Itt persze elektromosan nem tudom kipróbálni (no nem mintha nem lenne hozzá elég trafóm), de az a megoldás is bőven elégnek volt sejthető, ha végre apróra szétszedem, majd alaposan kitakarítom.
   Ez a kitakarítás a munka végére úgy nézett ki, hogy a hordozólapról leszerelt zár egy befőttesüvegnyi hígítóban ázott, majd miután az áztatás csak úgy egyszerűen magában nem használt, feltettem az üvegre a kupakot, s vagy 5 percen keresztül lötyögtettem a különös összeállítást. Mire végeztem, koromfekete színre váltott az amúgy természetesen eredetileg még víztiszta hígító. Miután ezzel megvoltam, kapott a zár egy plusz ecsetes hígítós kezelést, aminek a végére nemcsak a képen látható két újság, a két törölgető rongy, de még három pár kesztyűm is tocsogott a zárból kiáztatott mocsokban. Na ezért nem készült erről a részprojectről több kép. Mármint azért nem, mert munka közben folyton mocskos volt a kezem.
   Miután elegem lett a zár takarításából, illetve már semmiféle kosz sem látszott rajta, se kívül, se belül, visszaszereltem a helyére, majd örömmel konstatáltam, hogy helyes volt a korábban felállított diagnózis. Mármint az összeállt kosz feltételezése a zárban, mint hibaok.

   Mármint abban, hogy mielőtt eleredne, simán berakom ezt az amúgy a minap összehúzott kupacot a kukába. Ez mondjuk már nem az én területemen van, mármint nem a házhoz tartozó járdán, hanem az úttesten, csak ha nem takarítom fel, akkor nyárra az útszéli sárból olyan buja növényzet fog kialakulni, ami simán felkúszik a járdára. Onnan meg ugye már sokkalta nehezebb lenne felkapálni, mint innen csak úgy egyszerűen összesöpörni.

   Pedig amúgy igenis járnak, és még találkoztam is velük néhány utcával arrébb, épp csak a miénket hagyták ki a sorból. Illetve majd csak azután jönnek meg, ha már az egész utcát feltakarítottam. Persze nem erről van szó, hanem a falevelek felszedésére szolgáló lapátról.

   Már ha kicsinek lehet tekinteni, hogy még valamikor évekkel ezelőtt eltörött. Hogy mitől, azt nem tudom. Egyszer csak ilyen lett. Gondoltam megvarrom, mert ez egy nagyon jó kis szerszám, ezért igazán megérdemli a törődést.

   Na mi nincs a pincei szortimentben? Csigafúró, de egy szál se! Mégpedig úgy nincs, hogy a legutóbbi rendrakás alkalmával - mivel azt nem a pincébe valónak éreztem - felhoztam a polcról (mármint innen a pincéből) a csigafúrós dobozt.

   Ez a vegyes tartalmú doboz már annyiszor segített ki azzal, hogy megtaláltam benne azt, mint amire az adott pillanatban épp szükségem volt, hogy ez szerintem már csak ezért sem fog innen elkerülni soha. Amúgy meg kifejezetten jó beledobni bármit, mert ugye ez mindig kéznél van.

   Hogy szép lett-e, vagy sem, arról nem nyitok vitát! Ha legközelebb eltörik, akkor persze már ki fogom dobni a lapátot, ami helyett amúgy már több új is van, csak azok mind annyira gyenge anyagból készültek, hogy meg sem merem velük próbálni felszedni az út széléről a sarat.
   Az igazság az, hogy a legutóbbi lomtalanításkor már kifejezetten vadásztam egy régiféle, még fémből készült szemetes lapátra, csinos fa nyéllel, csak persze mivel épp az kellett volna, olyat richtig nem találtam.

   Az orgonabokrokat ugyan már megnyírtam, és még az avart is összehúztam egy hatalmas kupacba, a minap azonban arra már nem maradt energiám, hogy utóbbit betegyem a komposztálóba. Akarom mondani, épp az előző fejezetben pofoztam ki a feladathoz szükséges lapátot. Ez amúgy már csak azért sem lehetséges, mert még nincs is komposztálónk. Ugyan már szövögettem mindenféle igencsak ármányos terveket az előállítására (az elkészítéséhez szükséges faanyagot ugyanis itt hagyták a kertben a tetőfedők), csak aztán úgy voltam vele, hogy inkább rendelek a közös képviselőtől. Már úgy értem, hogy Zuglóban ad az önkormányzat, csak előre meg kell rendelni. Mivel idén erről már megint lemaradtam (mármint az időben történő megrendelésről), illetve ha nem viszik el a tetőfedők a kertből a faanyagot, akkor bármi megtörténhet.
   Amúgy ez már a kert első takarítási hulláma utáni állapot. Olyan fura dolgokat szedtem ki a zöldből, hogy azokra aztán tényleg nem nagyon van magyarázat. Mármint azért nem, mert mondjuk a favázas szitának, a nyeles serpenyőnek, és a fél karnisnak nem szokása csak úgy magától kiugrani az ablakon. Egy szó mint száz, ezt a kertrendezős projectet a múltkor nagyon félbehagytam. Amit még szintén félbehagytam, az az a polcos, aminek (legalábbis terveim szerint) az avar rendezgetése után fogok nekiállni.

   Erre azért van szükség, mert egy polcos legfőbb elemei, vagyis maguk a polcok kimaradtak belőle, mire fel odaugrottam a füzettel, tollal, no meg a centivel, majd levettem a helyről a méretet. Amit még ezen felül is le kell mérnem, az a szomszéd pincében található kosarak mérete. Mármint azért, hogy megtudjam, beférnek-e a születendő félben lévő helyre.

   Az adott pillanatban nemcsak ez a négy videóm volt, hanem egyenesen hét! Egy már a sarokban várja, szépen elcsomagolva, hogy igény esetén újra elővegyem, egy Hi-Fi sztereó videó odafent ül a lakásban a polcon, egy kissé hiányos Samsung társával együtt, mely készülékeket - minő meglepetés - ha bármiféle hibájuk van, simán el fogok bontani.

   Na most ha már egyszer szóba került a meglepetés, akkor egy újabb meglepő tény, hogy a keresett kosarak eltűntek a magnós szekrény elől. (amik balra láthatók, azok nem azok amiket keresek) Egy kicsit ugyan toporogtam a talány előtt, de aztán még a sarokba történő benézés előtt rájöttem, hogy most épp ott vannak a kosarak. Amúgy akkor kerültek oda, mikor harmadjára nyitottam ki a magnós szekrényt, és persze találtam is benne egy újabb videót.

   Ezeket a lámpákat azért lett volna jó előre átnézni, mert ha valamelyik jó, akkor azonnal felszerelhetném az útszóró sós pincébe, valahova hátra, és akkor mindjárt könnyebb dolgom lenne mondjuk a jelen fejezet keretében leszabandó polclapok kiválasztásakor. De ha nem, hát nem, majd megoldom a világítást máshogy.

   Hogy elég lett volna őket egyszerűen csak lemérni? Nos ez igaz, mint ahogy az is, hogy mivel az jött ki eredményül, hogy a kosarak ráférnek a készülő polcokra (mely tényben amúgy nem volt semmiféle szándékosság), gondoltam egy füst alatt át is hozom őket. Már csak azért is, mert ha még ezek is útban vannak, akkor olyan egyszerűen nincs, hogy a három polclap kivágását, majd természetesen a helyére történő becsavarozását is félbehagyjam.
   Mondjuk utóbbiban (mármint a félbehagyásban) nagyon nagy vagyok, de attól még nem kellene folyamatosan gyakorolnom, mert amit az utóbbi időben ezen a téren műveltem, az már kezd a környezetemen komolyan meglátszani.

   Mivel a múltkor kipofoztam a steklámpát, így most elég volt egyszerűen csak odaakasztanom, és már ömlött is a fény a fadarabjaimra. Szóval nyafogás ide vagy oda, már igenis érezhető, hogy kezdenek használhatóvá válni a dolgaim. Csak ugye sok még ami hátravan. Részemről azt szeretném elérni, hogy a folyton beléjük botlás helyett, inkább egyenesen keresnem kelljen a feladatokat!

   Ezt (mármint azt, hogy befér ide a kosár) tényleg nem én logikáztam össze, hiszen mind a felhasznált bútor, mint a kosár mérete adott volt. Szóval ez csak úgy egyszerűen magától jött ki ilyen jól. Pontosabban szólva ment be. Mármint a kosár. Amúgy a kosár magassága is stimmel, de az már csak a négyből három helyre, ami mondjuk nem hat meg, mert úgyis csak két kosár van. Valamint ha kell, akkor simán odébb tudom csavarozni a polcoson a polcokat tartó elemeket. Illetve ha kell, hozhatok még ilyen zöldséges kosarat a Bosnyák téri piacról. Aztán meg ott van még az is, hogy ide alapvetően fadarabokat szeretnék bedugdosni, amiknek ugye - már ha elég nagy darabok - nem is kell kosár. Szóval ezeket a kosarakat tulajdonképpen csak azért hoztam át, mert odaát már nagyon nem fértem tőlük.
   Mivel olyan szépen alakulnak a dolgok, gondoltam a két kéket is odapróbálom a polcos tetejére. Ezek amúgy nem mind a piacról vannak, mert miután beszereztem őket (gyakorlatilag kiszedtem a szombati piac után maradt szemétből), Ilonka néni fia megajándékozott kb. kétszer annyi kosárral, amiben még olyan ládák is voltak, melyek nem lyukacsosak. Utóbbi azért jó, mert azokból még csak esélyük sincs kiszóródni az anyagaimnak. Hogy aztán az anyagok szétválogatásával mikorra leszek meg, azt most még csak megjósolni sem merem, pedig a múltkor már nagyon közel jártam hozzá, hogy végre nekiállok, csak aztán közbejött például az előző útszóró sós pince elhagyásának kényszere (ami ekkor még mindig nem történt meg, de már majdnem), meg a derékfájásom, meg a lustaság, meg minden...

   Szerencsére nemcsak negatívumok képesek közbejönni, hanem mondjuk olyan pozitívumok is, hogy a két egymásra helyezett kék kosár simán felfért a polcos tetejére. Ebben persze most nem az a pláne, hogy még azokba is pakolhatok, mint inkább az, hogy odaát végre már ezek sem foglalják a helyet.

   A steklámpa fényének köszönhetően, immáron jól látszanak a bútorlapok. Aminek köszönhetően viszont mégsem, az az a tény, hogy míg alulra a nagyobb darab anyagok kerültek, addig a tetejükre (megjegyzem a helyszűke okán, szóval kényszerűségből) a kisebbek. Na így azért már se látszani nem látszanak valami jól, pláne olyan egyszerűen ki sem húzhatók, mintha mondjuk nem lenne rajtuk semmi. Persze ha lesz polc (amire a kisebb darabokat átrakhatom), akkor képes leszek javítani a helyzeten. Valamint a helyzet attól is egyértelműen javulni fog, ha elkészítem végre azokat a projekteket, melyeket ezekre a bútorlapokra alapoztam. Már úgy értem, hogy ha fogy, akkor idővel egyre kevesebb és kevesebb anyagot kell átlátható módon elhelyeznem.

   Márpedig fogyni most is fogy, hiszen a meglehetős tömegből mindjárt három hatalmas lapot is kiszedtem. Egy barnát, egy feketét, és egy seszínűt. Ez persze (mármint a színűk) teljesen lényegtelen.

   Az viszont már nem az, hogy az egyik bútorlap (amúgy egy másik is) igencsak koszos volt. Mondjuk a fehér foltokkal (ami egyszerűen csak falfesték) még nem lett volna bajom, de a ragacsos részeket már nem tűrtem meg.

   Maga a tényleges feladat, vagyis a három bútorlap adott méretre történő vágása, mondhatni semmi kis feladat volt. Mármint ahhoz képest semmi, amit én ugye a tényleges munkavégzés előtt - előkészületek címszóval - képes vagyok elkövetni.

   Mivel itt meglehetősen szűk a hely, ez a kép csak a tizedik próbálkozásra jött össze. Már úgy értem azért, mert az elkészítésekor nem láttam a kamera kijelzőjét, minek következtében természetesen azt sem, hogy pontosan mit is fényképezek.

   A polclapokat oldalról csak egy-egy csavar tartja. Ennyi ide szerintem bőven elég, mert ennyitől sem tud a polc elmozdulni, illetve az odafogatott polcok így még a szekrényke oldalait is összefogják.

   Bár szó sem volt róla, hogy ma még pakolni is fogok, csak egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy bele ne csapjak az apróbb bútorlapok polcokra történő átpakolásának nemes feladatába, amit amúgy szó szerint élveztem, mert jó volt látni, ahogy kezd valamiféle renddé összeállni az eddig igencsak zavaros kép.

   Az apró bútorlapok áthelyezésének feladata után áttértem arra a másikra, melynek témája az, hogy a hosszúkás anyagokat (magyarul a léceket) szép sorjában nekitámasszam a frisseiben egésszé kerekített polcos oldalának.
   Mivel szűk a hely, így az egész művem nem fér bele a képmezőbe (mert ugye nem tudok a témától eléggé eltávolodni), azért csak az alját mutatom. Szerintem ebből a szögből is bőven látszik, hogy mekkora lett a rend. Már úgy értem, hogy így már simán ki tudok venni a lécek közül egy az adott feladatra épp megfelelő darabot. Mondjuk van még lécem máshol is, szóval lesz még itt azért egy alapos helycserés támadás, de az már nem tűnik egy említésre méltó feladatnak.

   Ami viszont igenis, hogy említésre méltó, az az a nagyszerű tény, hogy a lécek elpakolása által felszabadult a minap ide áthozott másik polcos teljes eleje. Vagyis ez előtt most úgy nincs semmi, hogy a jelen pince más egyéb részei sincsenek eldugítva. Mindezt úgy, hogy már a fűnyíró is itt van!
   Na most ami még nincs itt, az a másik pincében a magnós szekrény és a mellette lévő Salgó torony között rejtegetett bútorlapok tömege. Ezeket ha megcserélném azokkal, amik itt vannak, és persze dupla vastagok, és meglehetősen értéktelenek, akkor mindjárt jobban átlátnám a készletet.
   Amúgy az ócska bútorlapok nem is annyira ócskák, hiszen azokból készült mondjuk a felhajtható asztal, meg a fedlap a munkapadra. Vagyis ezért (mármint az igénytelen helyre történő felhasználhatóságuk okán) mégsem dobom ki őket.

   Amennyiben ezeket az anyagokat innen átviszem az egyik új polcra, akkor egyrészt végre rendezettebb lesz a kép (mármint különkerülnek a lécek a lapoktól, másrész itt felszabadul annyi hely, ahova odaférnek a jelenleg valahol a fáspince (ez itt az) hátsó traktusában rejtegetett szerszámaim. De ezt már tényleg majd valamikor máskor... Amúgy a balra látható hosszabbítók is az útszóró sós pincébe valók, hiszen azok alapvetően a fűnyíróhoz tartoznak.

   A mai apróságos téma ez a sámli lesz, amit amúgy Ilonka nénitől örököltem. Bár összerakva is nagyon csúnyán van, de most nem azokat a részeit fogom kiigazítani, hanem egyszerűen csak kilyukasztom.

   Mármint azt a lyukat, amit ezen a másik sámlin látunk. Amúgy ez is abból az eresztésből van, ami Ilonka nénitől maradt rám. Én örültem neki, a fia (mármint Ilonka néni fia) úgyszintén, mert így még csak kidobnia sem kellett a kacatokat.
   Miután ezt a fehér sámlit mintának megtekintettem, majd alaposan körbenéztem faügyben a lomos pincében, minek következtében bekerült a helyére a folyosóról néhány ott kódorgó vastagabb bútorlap, azonnal beugrott egy újabb apró famunka.

   Mivel az mindössze arról szólt, hogy behozom ezt a rakat szögekkel kivert deszkát a kertből, majd felaprítom tüzelőnek, amolyan bemelegítésül ezzel kezdtem. Ezt aztán kisvártatva - a levegőben terjengő meglehetős mennyiségű fűrészpor okán - komolyan megbántam.

   Mivel mostanában volt bemutatva, valamint épp ez volt kéznél alapon, a lyuk körvonalainak berajzolását a töltőceruzával kíséreltem meg, mely próbálkozásom csúfos kudarcba fulladt. Mármint azért, mert az ócska kopott deszka felülete közel azonos színű, mint a grafitceruza által húzott vonal.

   No nem mintha a toll olyan nagyon akarna rajta látszani... Itt aztán rezgett a léc, hogy mérgemben nekimegyek a sámli tetejének valamelyik csiszológéppel, csak mivel ez magával hozta volna az azonnali lakkozás igényét is, ezt a munkafázist még számomra is meglepő sebességgel felejtettem el. Az anya meg csak azért lett odatéve, hogy legyen a fényképezőgépnek mire fókuszálnia.

   Ez a piros fúrógép, ez szegénykém olyan kis satnya egy szerszám, hogy tényleg nem értem, hogy miért szeretek vele dolgozni, mikor mondjuk ott hever a polcon a Makita, a szekrényben a lengyel, az állványban pedig a régi céges Bosch.

   Ahogy álltam felette, s visszagondoltam gyermekkoromra, az jutott a témáról eszembe, hogy míg nem volt itthon dekopír fűrész, addig az ilyen kisebb lyukakat nálunk egy olyan fűrészlappal volt szokás összeszakítani, ami hosszában srégen volt elvágva. Vagyis az egyik vége hegyes volt, lassan szélesedve, hogy a kisebb lyukakba is beférjen az eleje. Mikor ezt a szerszámot meg akartam mutatni, nemhogy azt, de egyáltalán semmiféle fűrészlapot sem találtam! Na ezért kell majd még mindenképp megcsinálnom azt a fiókos valamit, amit a polcba fogok bedugni, és sok lapos fiókot terveztem bele. Mert ugye ha azzal meglennék, akkor szét tudnám végre pakolni a kéziszerszámaimat annyira, hogy jó, pontosabban szólva jobb eséllyel találjak meg közöttük bármit.

   Íme a lyukból kieső darab, az előállított lyuk, valamint az utóbbi peremének elsimításához szükséges reszelő, amit csak azért találtam meg könnyen, mert a korábbi folyamatos eltűnéseinek hatására manapság már a szekrény oldalán lóg.
   Ez persze - bár egy jó megoldásnak tűnik - azzal jár, hogy mikor a kelleténél közelebb megyek a szekrényhez, akkor leverem. Mármint az oldaláról a csavarra akasztva lógó reszelőt.

   Íme a sámli, miközben a szerző már úgy viszi, mint ahogy mindig is szerette volna. Mivel ez a feladat a mai napra valahogy nagyon aprónak tűnt, gondoltam belevágok egy másik, talán még nálánál is kevesebb energiát igénylő apróságba.

   Amit kihoztam ide, majd az elektromos szerszámletevős polcról ami csak illett bele, akarom mondani máshol épp nem volt helye, vagy csak nem volt kedvem eltenni, azt mind beleszórtam. Ez persze még véletlenül sem jelenti azt, hogy idővel ne rakosgatnám be a helyükre a dobozok tartalmát, azt viszont igen, hogy most nem volt kedvem válogatni.

   Mivel mindketten szeretnénk (mármint az új tulaj, és persze én is), hogy a régi útszóró sós pince visszakerüljön az eredeti tulajdonosához, ha olyan hatalmas lendülettel azért nem is, de kénytelen voltam nekiállni a kipofozásának. Ehhez persze előbb még el kell belőle hordanom a még ott lévő cuccokat. No de hova? Az útszóró sós vödröket egyértelműen ide, az új útszóró sós szekrény tetejére. Hogy itt nincs hely? Hát ez az!
   Hogy a kép alsó szélén látható fiók csak úgy be van dobva? Nos igen, ez is így van, mint ahogy az is, hogy a kép felső részén, vagyis a kupac tetején látható hosszabbítóknak eddig még soha sehol nem volt egy normális helyük. Reményeim szerint ezen fogok ma változtatni.

   A hosszabbítók számára kinézett hely az innen nézve jobb felső sarok. Ennek mindjárt több előnye is van. Míg az első egyértelműen az, hogy közvetlenül a plafon alatt nincsenek útban, addig a második az, hogy ezen a helyszínen már-már képtelenség lenne őket elbarikádozni. A helyszín harmadik előnye, hogy ott még nincs semmi, vagyis a hosszabbítók elhelyezése miatt nem szükséges a pincét újra átrendeznem.

   A kampósszeges doboz még véletlenül sem mint egy lehetséges megoldás került elő, hanem pusztán azért, mert kíváncsi voltam, hogy mégis mi van benne. A rend kialakulásának okán nincs rajta mit csodálkozni, hogy kampósszegek.

   Miután elkészült a polc az előtéri fadarab tárolóba, épp csak oda kell néznem, és már húzhatom is ki az adott feladatra legmegfelelőbbnek tűnő anyagdarabot. Most például egy olyan bútorlapra támadt szükségem, ami úgy arasznyi széles, több mint két arasznyi hússzú, és lehetőleg szép fehér, hogy ne kelljen külön foglalkoznom a festésével. Már úgy értem, ha a fal már eleve fehér, ugyan ne szereljek már elé egy fekete bútorlapot.

   A fekete akasztók nemcsak azért nyertek, merthogy ezek úgymond duplák (két akasztási lehetőség is van rajtuk), hanem azért is, mert ebből négy volt. Mármint azért kellett belőle négy, mert időközben találtam egy negyedik hosszabbítót is.

   Bár egy hosszabbító alapvetően nem nehéz, de nem mertem kockáztatni, hogy kiszakadjon a csavar a meglehetősen gyenge anyagból, ezért odatettem a bútorlap mögé egy lécet.

   Egy újabb apró keveredés (Te, hogy ezekből nekem mennyi van...), hogy a drótból készült felakasztható tároló a motoromon ül. Bár irigyelni nem irigylem tőle a helyet (mert én már nem megyek ezzel a motorral sehova), de attól ennek még nagyon nem kellene itt lennie. Míg az "a" változat szerint egyszerűen csak összetaposom, majd kidobom (esetleg összetaposás nélkül dobom ki), addig a "b" verzió szerint felakasztom valami olyan helyre, ahol egyrészt nincs útban, másrészt eredeti funkciója szerint hasznosul. Mármint beledobálhatok olyan dolgokat, amilyeneket épp kedvem tartja.
   Hogy már sehol sincs akkora hely, mint amekkora egy ekkora rácsos izének kell? Hát ez az! Mármint ez az az ok, amiért ez a tároló már évek óta hányódik, mondhatni teljesen céltalanul.
   Hogy legyen valami célja, no meg nekem is, elkezdtem keresni egy számára alkalmas helyet. Ez azért nem volt egy különösebben megterhelő feladat, mert a hatáskörömbe tartozó pincéknek szinte már az összes zugát belaktam. Vagyis most már nagyon kevés az olyan hely, ahova odafér. Jelen esetben tulajdonképpen nem is volt "b" verzió.

   Hiszen a kosár már csak ide, vagyis az útszóró sós szekrény teteje feletti helyre fér oda. Hogy nem fér oda? Hát ez az! Mármint ez az a probléma, amit a kosár felszerelése előtt még mindenképp meg kell oldanom.

   A fűnyíróhoz szükséges hosszabbítókat már a múltkor átraktam ide, most pedig mögéjük csaptam a kerti csapra való, golyóscsappal megtoldott vízórát is, hogy az se szemben legyen útban.

   A hatalmas fehér tálca pedig átkerült az előtéri szekrényen ücsörgő piros vödör alá. Hogy a tálcára az adott ponton semmi szükség? Miért, az előző állomáshelyén volt? Bár lenne erőm kidobni az ilyen státuszú kacatjaimat...

   Hanem úgy, hogy a nagyját ebben a kettőben, a maradékot pedig a motoromon ücsörgő kékben, csak azt előbb még szét kellett morzsolni (mármint a sót), mert össze volt állva egyetlen tömbbé. Ezt persze ráértem volna később is megtenni, csak ugye akkor azt már itt kellett volna, ahol már tisztaság van, míg ahonnan hoztam, ott még nyugodtan szemetelhettem (mármint a szanaszéjjel repkedő sókristályokkal), mert arra a pincére úgyis rá lesz eresztve egy nagytakarítás.

   Már majdnem félbehagytam a projectet, csak aztán beugrott, hogy most épp annyi farigcsálós (valamint egyéb) témájú cikk van félbehagyva, hogy azt már komolyan ellenjavalt tetézni.

   Ennek itt annyira jó helye van, hogy azonnal bele akartam tenni az ablakmosó kefét, meg néhány hasonló, alapvetően a ház takarításához és karbantartásához szükséges apróságot, csak most így hirtelen egyet sem találtam. Később persze előkerültek a kefék, meg az előtérből a spárgagurigák, meg a virágmagok, de azokat már nem fényképeztem ide.

   Mikor ma lejöttem a pincébe, akkor tulajdonképpen még nem tudtam, hogy pontosan mit fogok csinálni. Egyrészt azért nem, ugyanis tegnapról mára lazán kiesett a fejemből a magamnak feltétlenül beígért téma, másrészt annyi minden dolgom akadt idelent, gyakorlatilag egyszerre, hogy azt sem tudtam, nyitásképp melyikbe kapjak bele.
   Mikor a kulcsot a zárba bedugtam, akkor viszont egyből beugrott, hogy keresnem kell a szomszédasszonyoknak két kulcsot. Két másikat ugyan találtam még valamikor korábban, de azok nem jók. Én ugyan simán ki tudom velük nyitni a zárat, de másnak ez valószínűleg nem lenne olyan egyszerű.

   Majd mindjárt mutatom, hogy miért nem, csak előbb még beteszem a cserepet és a fadarabokat az új útszóró sós pincébe, mert megígértem magamnak, hogy mikor legközelebb kiszúrom őket (mármint itt, az előtérben ücsörögni), akkor olyan nincs, hogy el ne vigyem őket a helyükig. Bentről meg majd kihozok ide valami partvist, vagy lapátot, mert azok meg ugye zömükben ide valók.

   Az egy dolog, hogy a régi útszóró sós pincét az új tulajnak visszaadván, abból ki kellett pakolnom, és hirtelenjében nem volt hova tennem a mosogató tálcát, meg persze egy csomó minden más különös holmit sem, no de az, hogy a múltkoriban bemutatott gömb formájú voltmérő is csak idáig jutott (mármint a műszeres doboz helyett), na az már szégyen!

   Épp mint ahogy az is, hogy még csak esélyem sincs magamat keresztülverekedni azon a kuplerájon, ami köztem és a záras fiókok között terpeszkedik. Ráadásul ezt még csak odébb húzni sem tudom, mert az alsó doboz tömve van az anyagok szétválogatása című, majd valamikor később tető alá hozandó projekt alanyaival.

   Ha nem is volt egyszerű, de végül sikerült bejutnom a fiókig. Az mondjuk igaz, hogy most meg a magnós szekrény lett elbarikádozva, no de mikor boncolok én magnót? Ha meg nagyon akarok, akkor épp ott van egy Tesla B100-as balra.

   Mégpedig konkrétan az, hogy a pincei folyosó ajtajának zárjába könnyedén tövig bedughatók. Természetesen tudom, hogy ez mitől van, és persze azt is, hogy ebben a jelenségben (mint megannyi más zord anomáliában is) én vagyok a ludas. No nem azért, mintha rossz kulcsokat túrtam volna ehhez a zárhoz (amúgy persze de), hanem azért, mert valaha belereszeltem az agyába. Ezt azért követtem el, mert több lakónak nem volt hozzá kulcsa (ez az ajtó ugyanis évtizedeken keresztül nem volt bezárva), és egyszerűbb volt a zárat lenullázni, mint venni hozzá kulcsokat. Ezt azért tettem meg mindenféle szívfájdalom nélkül, mert ez egy olyan típusú zár, ami sperhaknival is nyitható. Vagyis a jelen zár esetében a logika mindössze annyi, hogy olyan kulcs kell hozzá, ami beledugható, és persze elég hosszú a kulcs tolla, hogy el tudja belül fordítani a mechanikát. Ha ez a kulcs egy elgörbített végű 100-as szeg, akkor az. Már úgy értem, hogy azzal is simán nyílik. De még csak az sem kell hozzá, hogy valaki szöget görbíteni tudjon, hiszen elég csak benézni a lyukon, lerajzolni a kulcs formáját, majd venni egy a látottal azonos fazonút a lakatosnál.
   Az előállt problémára (mármint a túlcsúszó kulcs esetére) az első megoldási ötletem az volt, hogy kiveszem a helyéről a zárat, majd ráforrasztok a bádogos pákával egy rézlemezt (vagy bádogot) a belső oldalára, hogy ne tudjon belőle a kulcs a másik oldalon kicsúszni. Bár ez is egy jó megoldás lett volna, belülről ugyanis nem szoktuk zárni az ajtót, így nem lett volna zavaró, hogy onnan nem dugható bele a zárba a kulcs (amúgy most sem, mert a zár azon oldalát nem reszeltem ki), csak ugye mennyivel egyszerűbb keresni két a zárba passzoló, de a másik oldalon ki nem csúszó kulcsot, mint kiszedni a helyéről a zárat, meg szét, meg persze lemezt keresni, ráforrasztani, aztán vissza az egész.

   Mivel megemlítettem az egyszerűséget, az csak természetes, hogy a kulcsok felpolírozásához szükséges esztergapadra épp rá van nyitva a felcsukható asztal, amin a csővédő szárad, hogy még csak esélyem se legyen elvégezni a feladatot, mire fel mérgemben csak azért is kihúztam a gépet az asztal alól.

   Az alsó kulcson mondjuk még lehetne dolgozni, mert azon egy komoly reszelés nyomai láthatók, de mivel annak a szomszédasszonynak aki kapni fogja, eddig a pincéjéhez még semmiféle kulcsa sem volt, amúgy meg ingyen adom, így nem hiszem, hogy panasz lesz rá.

   Ezt a fiókost nemcsak azért vettem elő, mert a múltkor csak majdnem lett jó a hiánypótlásként hozzá készített fiók, hanem egyben azért is, mert (remélhetőleg legalábbis) még ma be fog kerülni a végleges helyére.

   Bár az általam készített fiók tökéletesen passzol a vázba, csakhogy túltolható, mikor is hátul kicsúszik. Na ezt fogom én ma végre orvosolni. A végre kifejezés úgy értendő, hogy a hiányzó műanyag helyett az általam fából készített pótfiók még valamikor nyolc hónappal ezelőtt készült. Már csak ebből is sejthető, hogy mennyire kapkodom el a dolgokat...

   Ha rácsavaroznék valamit a vázra, mármint innen hátulról, akkor az ugyan nem engedné kicsúszni a fiókot, csakhogy egyben kissé az egész bútort megmélyítené. Mondjuk egy mindössze 2 milliméter vastagságú műanyag lapocska, vagy csak 1 milliméternyi fém, az valószínűleg nem okozna gondot, de attól még nekiálltam keresni helyettük valami korrektebb megoldást.

   Mára ott tartok a renddel, hogy az apró fadaraboknak van egy (amúgy több) saját kosaruk, ami nemcsak azért jó, mert így egy helyen vannak, hanem azért is, mert így nem pazarlom az anyagokat azzal, hogy mindig egy nagy darabból, vagy egy hosszúból vágok le, mikor akad belőle méretileg közelebbi is.

   A feladatra kiválasztott fadarab annyira gyenge, hogy épp csak meg kellett rajta tologatnom a fűrészt. Amúgy mint az a képen látszik, csak egy alkalmas méretű fadarabot találtam, viszont a kialakult rendben megtaláltam azt a lécet is, amiből eredetileg le lett vágva.

   Megtekintettem a helyszínt (mármint a fiók előlapja mögötti helyet), majd miután úgy ítéltem meg, hogy oda sosem fog beérni semelyik testrészem sem (vagyis onnan nem kaphatok szálkát), azonnal nekiálltam lecsiszolni a lécek éleit, mert olyan egyszerűen nincs, hogy már közvetlenül holnap beléjük ne akadjak.
   Ez amúgy egy amolyan élettapasztalat. Mármint ha azzal a felkiáltással teszek oda valamit valahova, hogy az ott stabilan megáll, még egy perc sem kell hozzá, hogy óvatlanul felrúgjam, mint ahogy a szúrós szálkás dolgokat sem lehet úgy letenni, hogy ne okozzanak balesetet.

   Mivel még tartott bennem a lendület, de nagyon azért már nem, gondoltam keresek valami olyan apró feladatot, ami már nagyon régóta húzódik, a kiigazítása azonban még annyi fáradtsággal sem jár, mint az előbb odacsavarozott két fadarab elkészítése. Végül azért ennek a játszószőnyegnek a rendbetételét választottam, mert ezen feladat elé egyszerűen csak oda kellett ülnöm.

   A cél mindössze ennyi volt. Vagyis csak annyi, hogy úgy rakosgassam vissza az egyes lapokat a zsákba, hogy azok egyetlen oszlopban álljanak, mégpedig azért, hogy elhelyezhetővé váljon a zsák az előbb látott fiókos szekrényke tetején.

   Még elécsaptam az ajtórésbe a fűnyírót, majd rá az ajtót, mondván elég volt mára a szaladgálásból. Ez persze (mármint a szaladgálás) nemcsak annyit jelentett, hogy odacsavaroztam két fadarabot, meg rakosgattam a szivacslapokat, hanem még előtte, konkrétan a 1639-es cikk keretében olyan alaposan megmozgattam a fadarabjaimat, hogy azon még magam is meglepődtem!

   A szokásos tavaszi kerti munkák keretében az egyik jóindulatú szomszéd beszórta fűmaggal a hátsó kert azon részét, ahol a három tőke szőlő van. Amit összegereblyézett, azt meg berakta a sárga kerítés mögé. Mivel ott épp néhány Salgó polclap volt megtalálható, az egyiket odébb tette, hogy legyen helye a kerti szemétnek. Ekkor sikerült kidöntenie a helyéről a jelen képen egy kissé srégen átvonuló kerítéselemet. Bár megszólhatnám érte, hogy úgy hagyta, meg persze már eleve azért is, mert kidöntötte, de ennek nincs semmi értelme. Egyrészt azért nincs, mert a kerítéselemet tartó karók már rég elkorhadtak, vagyis a történésről nem tehet az elkövető, másrészt pedig azért, mert az az energia, amit a mérgelődésbe fektetettem volna, az bőven elég lesz hozzá, hogy kipofozzam a kidőlt kerítést.

   A leeső daraboknak nem azért nem örültem, mert már a vége felé közeledik a tüzelési szezon, hanem azért nem, mert épp a minap eresztettem rá a pincékre egy alapos nagytakarítást. Erre fel tessék, már megint porszívózhatok össze...

   A sárgára történő újrafestéséről nem megfeledkeztem, hanem már eleve úgy volt, hogy nem fogom lekenni. Magáról a visszakalapálandó kerítésről viszont, ha nem is teljesen, de nem kevés időre elfelejtkeztem.

   A "nem kevés időt" nem lustálkodással töltöttem, hanem a kanna tartó láda, meg a kerti csapra szerelt golyóscsap és vízóra tavaszi felszerelésével. Ha meg már itt voltam, jó alaposan meglocsoltam a kertet, mert mostanában nem nagyon volt eső, a növények meg már nagyon kezdtek előbújni a poros mocsokból. Kivéve persze abban a szerencsétlen sorsú háromszögben, ahol tavaly fűmagot vetettem, és még folyamatosan locsoltam is.

   Az ilyen munkákban - mint mondjuk ez a kerítés elem megerősítés - az a szép, hogy ha valaki megkérdi, hogy mit csináltam a délután folyamán, elmondani ugyan eltudom, de a történetem hitetlenkedve lesz fogadva.

   Ezt a bájos kis ásót a minap vettem a Tescoban, mégpedig abból a nemes célból, hogy fűcsomókat vegyek ki vele a földből. Mármint olyan fűcsomókat, melyek az út mellett nőnek, mégpedig a többiekhez képest nagyra. Vagyis valami genetikai hiba folytán életképesek. Ez egy amilyen hatalmas ötlet, az ásócska éppen annyira alkalmatlan a feladatra. Mármint azért, mert az ásó éle megegyezik az anyag vastagságával, vagyis konkrétan nincs.

   Az élezés olyan jól sikerült, hogy kénytelen voltam visszavenni belőle egy kis smirglizéssel. Amúgy azt kell mondjam, hogy bár az ásó anyagának minőségére adtak volna annyit, mint a fényezés szépségére. Mondjuk laza homokba elmegy, de egy fűcsomó kiemelésekor már képes elhajlani.

   Na ez az a Bermuda háromszög, melyben nem igazán akarnak élni a növények. Mint az a leginkább zöld részek pozíciójából egyértelműen kiderül, a terület háromszögletű volta okán, a problémát a három sarokból támadtam meg.
   Ha minden egyes - amúgy nem bevásárlós, hanem céltalan - nyári biciklizésem kapcsán hazahozok néhány fűcsomót, akkor őszre ez lesz a kert legzöldebb pontja. Vagy ha nem, akkor a megszokott módján újra kirohad innen a teljes vegetáció...

   Ezt a gépet már akkor szét kellett volna szednem, mikor megvettem, mert nem úgy állt le, mint ahogy a körfűrészek szoktak. Konkrétan azt játssza, hogy a power gomb elengedése után nem úgy áll le, hogy zin zin zin zin zin, hanem úgy, hogy hrzs. Vagyis szorult, illetve még most is szorul benne valami.

   Azt a csapágyat nem én sértettem fel, nem én vertem bele valamivel, hanem ez gyárilag ilyen. Az mondjuk igaz, hogy 4.000 forint volt a Tescoban, ami egy igencsak nyomott ár, de attól még nem lenne szabad így kinéznie. Mivel ez elég csúnyán néz ki, gondoltam már meg is van a tettes!

   De nem, ugyanis a gép ezen részét kivéve, mind ez, mind a motor tengelye könnyedén forog, mire fel összeraktam és kimentem vele a kertbe, mégpedig felaprítani végre a tetőfedők által otthagyott raklapot.

   Mármint ezt, amivel a komposztáló zsákok vannak eltakarva. A munka hevében egyszer csak újra megcsúszott a körfűrészben a tárcsa, ami amúgy egy szintén nem különösebben kedves szokása.

   Ez most nem csapágy, hanem az az alkatrész, ami alulról támasztja meg a tárcsát. Az vele a baj, hogy nagyon kilóg belőle a közepe, amitől persze már nem fog rendesen. Előkaptam a flexet és leszedtem belőle úgy 0,5 milliméternyit, majd visszatértem a géppel a raklaphoz. Egy percig jó volt, de aztán újra elkezdte a bolondozást, ami azt eredményezte, hogy a munkát a szovjet körfűrésszel kellett befejeznem. Illeni mondjuk az illett a feladathoz méretileg, csakhogy az a gép nekem már olyan nehéz, hogy szó szerint fáj amikor viszem.

   Márpedig akár fáj, akár nem, ezentúl mindenképp a szovjet körfűrésszel fogok dolgozni, mert ennek a tengelyvégi fogazásnak annyi. Ebben az az érdekes, hogy ennek az előbb még semmi baja sem volt!

   Mivel egy korábbi ugyanilyen fazonú gépem is tönkrement, így már van belőle kettő. Ennek vagy selejtezés lesz a vége, vagy ahogy magamat ismerem, a halálom napjáig történő őrizgetés. Utóbbira azért érzek erős esélyt, mert dekopír fűrészből is több döglött példánnyal rendelkezem...