Bár tudtam, hogy mindenképp pótolnom kell egy műanyag szekrénybe az abból hiányzó egyik fiókot, de talán éppen ezért nem jöttem le a pincébe hetekig. Végül azzal sikerült magamat rávennem, hogy legalább ránézzek a feladatra, hogy úgyis le kellett jönnöm a pincébe sorjátlanítani a falapátokat. Hogy miért nem veszek belőlük újakat? Nos azért, mert tapasztalatom szerint az újabb keletű fakanalaink szálkásodnak, míg a ki tudja miért megőrzött régiek nem. Amúgy nem igaz, hogy nem veszek újakat, hiszen a képen látható négyből kettő még féléves sincs.

   Mint ahogy a fakanalakból, úgy ebből a készletből is vettem egy újat. Miután ez megtörtént, talán még egy kósza hétre sem volt hozzá szükség, hogy megtaláljam a bár nem hozzá való, de attól még beleillő nyelet. Már úgy értem, hogy azért vettem a készletből újat, mert a régihez nem volt meg a nyelet és a fejeket összekötő közbetét. Szóval ez most úgy sikerült, hogy lett két komplett készletem.

   Ezek pedig annak ellenére lettek ilyenek, hogy én eredetileg olyan pudingot szerettem volna készíteni, amiben alul van a vanília, felül pedig a karamell, csak mikor a karamellt a vaníliára ráborítottam, az felhozta a tálka mélyéről az alsó réteget. Szóval ez nem sikerült. Mutassak még egy olyat, ami nem sikerült? Na jó...

   Ez egy olyan eldugott hely Zuglóban, ahol szinte a madár sem jár, így komolyan meglepődtem rajta, hogy haladt előttem (előtte persze elhaladt mellettem) egy másik biciklis. Fiatal nő, kezében mobiltelefonnal, az ülés mögé szerelt rögzítőben barátságosan integető, illetve mivel ezt mindkét kezével művelte, valószínűleg repülőt játszó kisgyerekkel.
   Hogy anyunak miért volt fontosabb, hogy mit posztolt a barátnője a facebookra, pláne a saját és a gyereke biztonságánál, azt most hagyjuk. Na azt viszont képtelen vagyok megállni, hogy el ne meséljem, hogy ennek a képen látható lépcsőn történő lehajtás lett az eredménye. Én - amilyen gyáva vagyok - még a rézsűn sem mertem utánuk menni, nemhogy a lépcsőn, ezért innen fentről kérdeztem rá a csajra, hogy minden rendben van-e. Azt válaszolta, hogy igen, bár elismerte, hogy ezt a lépcsőt már vagy ötször benézte.

   Épp mint ahogy magam is vagy ötödjére látom a mai barkácsolásom tárgyát. Hogy mégis minek ez nekem? Azért kell, mert ugye egy barkácsolós pincében fiókból sosincs elég.
   Amúgy lomtalanításból származik, és még azt is elárulom, hogy úgy jött velem haza a bicaj csomagtartóján, hogy a középső fiókjába tettem ezt-azt nehezéknek. No nem azért, hogy stabilabban álljon a csomagtartón, hanem csak azért, mert a kormány előtti kosárba már nem fért a rengeteg ingyen beszerzett kincs.

   Amúgy nem szedek ám össze mindent. Ezt úgy kell érteni, hogy bár fájó szívvel, de ez a csinos kis fiók nem jött velem haza, pedig amúgy masszív rétegelt lemezből volt. Mondjuk két napig rosszul aludtam miatta. Mármint azért, mert otthagytam.

   Most épp arra sikerült ráfognom, hogy miért nem a hiányzó fiókkal foglalkozom, hogy az egy kissé koszos, mire fel már kaptam is elő a kék vödröt a piros kefével. A hirtelen, valamint szokatlan lelkesedésemnek az volt az oka, hogy mivel a fiókos a mosogatástól vizes lesz, vagyis a mintavétel előtt mindenképp száradnia kell, az újabb néhány napnyi haladékot jelent. Aztán ha már itt voltam alapon, akkor egy füst alatt belefaragtam a kép előterében látható madárijesztőt a vödör előtt látható fakeresztbe. Míg a madárijesztőt a párom barkácsolta (amúgy át lehet öltöztetni kalóznak is, pipával meg minden), addig a fakereszt Ilonka néni ágyneműtartójának merevítője volt, amit csak azért tettem félre (illetve hoztam be a hátsókertből), mert mivel fa, ezért jó lesz télire tüzelőnek, csak az azóta eltelt fél évben még nem volt érkezésem szétvágni, ami ugye most, hogy nem kellett a madárijesztő talpát nulláról legyártanom, nagyon is jól jött.

   Na most hiába vannak olyan esetek, mikor bejön a halogatás, ezt egyszerűen képtelen voltam rávetíteni erre a szekrénykére. Na jó. Beismerem. Végül sikerült. Ez persze csak annyit jelet, hogy idővel sikerült rájönnöm, hogy ha szétszedném és kivennék belőle egy elemet (amúgy a három fióknak megfelelően háromból van), akkor ha erőltetve is, de azért ráfoghatnám, hogy az alacsonyabb mérete okán még jobb is, hogy csak két fióknyi magas. Szerencsére ez még számomra is annyira erőltetett magyarázatnak, illetve megoldásnak tűnt, hogy végül simán lemondtam róla. Ezt persze úgy is lehet értelmezni, hogy ez a szekrényke annak ellenére, hogy egyszer már kidobták, valamiért élni akar. Amúgy vannak ilyen fura tárgyak, mint ahogy az ellenkezőjére is akad példa.

   A növényvilágban pedig pláne alap az élni akarás. Bezzeg azok a virágok (valamint más egyéb sanyarú sorsú konyhakerti haszonnövények), amiket én pátyolgatok, na azokból valamiért stabilan felszínre tör a szuicid hajlam. Nem is tudom, de talán a közelségem lehet az ok...

   Ha már a közelség került szóba, akkor itt kívánom megemlíteni, hogy miután a fiókost elmosogattam, és persze már rég megszáradt, meglepően sokszor került elérhető közelségbe a pótolandó fiók méretének levétele, eddig azonban még minden egyes alkalommal feladtam. Mi az, hogy miért?

   Például olyanokat találtam ki, hogy egy ilyen cifra formájú fiókot nagyon nehéz lenne fából kifaragni, csakhogy ez a vélekedésem kétszeresen is hamis, hiszen egyrészt míg nem volt műanyag, addig az összes agyament formájú dolgot simán legyártották fából, másrészt a pótfióknak még véletlenül sem szükséges minden részletében megegyeznie az eredetivel. Vagyis ha levenném róla a méretet, majd gyártanék egy szögletes fiókot fából, az ugyanúgy betolható lenne a résbe.
   Amúgy ez is lesz, csak ugye nem most. Bár a szőnyeg igencsak azt mutatja, azonban ez a kép nem a lakásban készült, hanem a pincei folyosó végében, ahová a 1237 farigcsálós cikk keretében sikerült leterítenem egy koszlott szélű szőnyeget, gondolván itt legalább hasznosul, másutt pedig nem foglalja a helyet. Szóval ez egy nagyszerű akció volt. Mikor a ráhullott faforgácsokat porszívózom össze, akkor persze nem pontosan ezt szoktam mondani.

   Mivel újra sikerült a fiókról történő méretvételt elhalasztanom, illetve ha már egyszer itt voltam alapon, gondoltam csinálok valami hasznosat. Az egyik ilyen hasznos dolog volt, hogy eltegyem végre a bicikli első kereke mellől a nem is oly rég a piacon vásárolt szovjet filmvetítőt.

   Aminek az lett a vége, hogy áthoztam a lomosból a fásba ezt a két apróságot, mondván ha a fiók pótlásával nem foglalkozom, akkor legalább ezeket szétszedem. Na ebből a tervemből sem lett semmi. Már úgy értem azért, mert miután felmentem a lakásba, letusoltam magamról az izzadságot, majd magam elé akartam őket tenni, kérdvén melyikük legyen az elsőnek elpusztítandó tárgy, na akkor derült ki, hogy odalent felejtettem őket. A piros amúgy autó, míg a sárga dobozban szintszabályzó van.

   A szétszedésre nagy nehezen kiválasztott alanyok hiánya okozta dühömben, nekiálltam elbontani az utóbbi időkben felgyűlt paneleket, ami amúgy nagyon is ráfért a lakás általános állagára. Ezt úgy kell érteni, hogy bár a panelek nagyja két nem különösebben feltűnő dobozban volt, ennek ellenére jutott belőlük a polcokra, de még a virágállványra is!

   Annyira belejöttem a rendrakásba, hogy nem hagytam másnapra, hanem még azon melegében leszaladtam a panelekkel a kukáig. Hogy a korábbi képen látható kisautót és az időzítőt újfent odalent felejtettem? Most mond már... Az nem lehet gond, hiszen akadt helyettük a lakásban is épp elég boncolnivaló.

   Mikor egy ilyen vegyes tartalmú dobozt meglátok, olyankor mindig eszembe jut, hogy az ilyen már réges-rég bemutatott bigyós dobozaim tartalmának értelmesebb újrarendezésével még mind a mi napig adós vagyok. Mondjuk szó se róla, rengeteg minden mással is.

   Egy ilyen másik adósság például ennek a tűzifás szekrénynek az újratapétázása. Ezt a szekrényt amúgy - mint ahogy több a lakásban található kisbútort is - még apukám követte el, úgy valamikor a 70-es évek elején. Szóval épp itt lenne az ideje, hogy húzzak rá egy újabb réteg tapétát. Ehhez persze előbb még ki kellene belőle rámolni, majd le kellene vinni a pincébe, letakarítani róla a régi tapétát, esetleg ahol már megereszkedett, ott megerősíteni, majd csak ezek után lehetne legalább a két látható oldalát újratapétázni. Eláruljam, hogy ettől mi tart vissza? Meglepő módon nem a pincei rumli, hanem az, hogy egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy a tapéta milyen mintájú legyen. Már úgy értem, hogy a boltban manapság kaphatók közül egyik szebb mint a másik!

   Mivel egyedül voltam itthon, ezért ezt mind nekem kellett megennem. Mikor aztán ezzel megvoltam, annyira felmelegített a kétemberes lasagne, hogy képtelen voltam a lakásban megmaradni.

   Mire fel lejöttem a pincébe, kitettem a munkapadot, arra az egyik megmaradt fiókot, gondolván olyan nincs, hogy én ma ezzel legalább addig el ne jussak, hogy levegyem róla a méretet.
   Mint ahogy már annyiszor, újra tévedtem egy nagyot. Mert ugye mi látszik a bal felső sarokban? A biciklim. Na mi baja van már megint szegénykémnek? Szétesett a kosara. Na így került vissza ezen a napon is a fiók a pincébe, természetesen mindenféle történés nélkül.

   A legközelebbi alkalommal, az eddigiekből tanulva, azzal a szent elhatározással mentem le a pincébe, hogy olyan nincs, hogy én ma erről a fiókosról legalább méretet ne vegyek! Ezt úgy kell érteni, hogy a méretvételen kívül más feladat elvégzése nem lett betervezve. Az ilyen érthetetlen halogatásaimban az a szörnyű, hogy ezekre valóban csak egészen elvadult magyarázatokkal tudok szolgálni. Vagy mint jelen esetben, akár még azzal sem.

   Míg a bal oldali ábra az elkészítendő fenéklemez, addig a jobbra látható a szemből nézvést méretet mutatja. Bár akár neki is állhattam volna, de valamiért már megint nem tettem. Most épp azt találtam ki magyarázatul, hogy meg kell álmodnom a fiók felépítését. Mert ugye lehet úgy, hogy először a keretet szabom ki, amibe aztán bele az alját, és persze lehet úgy is, hogy először az alját, amire rá a keretet. Mindezt a jelen pillanatban meglehetős bútorlap készletemből. Szerintem annyira egyértelmű, hogy az utóbbi a nyerő elképzelés, hogy egyszerűen nem is értem a többi agyament elgondolásomat...
   Elmondjak még egyet? Na jó, de figyelmeztetlek, hogy kettő lesz belőle! Például lehetne úgy, hogy az alja nem bútorlap, hanem rétegelt lemez, ami van annyira masszív, hogy néhány stafni közbeiktatásával megtartja a hozzáfogatott laminált padlócsíkokat. Hogy ebben mi az okosság? Nos az, hogy a bútorlapnál vékonyabb falú anyaggal több helyet nyerek a fiókban, mint amennyit a stafnik beépítésével elvesztek. De persze, ha már egyszer hely, akkor akár azt is megtehetném, hogy még a stafnikat is kihagyom a fiókból, s helyette inkább cifra fogazott kötéseket alkalmazok, akár az összes illesztésnél.
   Na ilyenkor simán el szoktam magamat küldeni a francba, ami amúgy most is megtörtént. Ezen akcióm (mármint a helyszínről történő elmenetel) olyan jól sikerült, hogy egy egész hétre volt hozzá szükség, hogy újra ide egyen a fene.

   Hiába telt el egy közel semmittevéssel töltött hét, hiába rekkenő odakint a nyár, a pince meg ugye hűvös, még mindig nem azért jöttem le, hogy végre elkészítsem azt a nyomorult fiókot, hanem csak az volt, hogy elfogyott odafentről a virágföld.

   A képen látható rengeteg paprika palánta úgy keletkezett, hogy mielőtt a tűzhelyre felrakott pörköltbe belemorzsoltam volna egy a spájzban felfűzve lógó hegyes erős paprikát, előtte még kipörgettem belőle a magokat. Mivel a magokkal hirtelenjében nem tudtam mit kezdeni, valamint épp volt egy a képen láthatóhoz hasonló, csak persze szabad palántázó rekeszem, egyszerűen fogtam és beleszórtam a magokat. Raktam rájuk egy plusz kanál földet a sarokban rejtegetett fagyis vödörből, alátettem a rekesznek egy cserépalátétet, meglocsoltam, majd az eredményt olyan jól sikerült elhelyeznem, hogy nem láttam egy másik, nálánál persze sokkalta nagyobb cseréptől. Na ennek meg az lett a vége, hogy mivel nem figyeltem rá (konkrétan nem is láttam), mire észrevettem, hogy mi történt, addigra már az összes mag kikelt. Vagyis ami apró paprikapalántát a képen látunk (amúgy még a kerek cserépben is azok vannak), a szétültetésük előtt mind egyetlen apró rekeszben laktak.
   Ebben mondjuk nem az az érdekes, hogy sokan voltak. Na jó, de... Már úgy értem, hogy ami növényeimre figyelek, locsolgatom őket rendesen, na azok vagy kipusztulnak, vagy már eleve ki sem kelnek a magvaik. Hogy aztán lesz-e ezekből a palántákból valaha is paprika, és ha igen, akkor hol fognak felnőni, azt most még meg nem tudom mondani...

   Már megint itt vagyok (ez ugyanis ismét a pince), de még mindig nem azért jöttem, hogy elkészítsem a fiókot, hanem csak azért, mert mikor délelőtt elvoltam kenyérért, akkor kiderült, hogy a napocska már annyira felmelegítette a kertkaput, hogy beszorult. Már úgy értem, hogy a kapu két fele egymásnak a hőtágulástól. Mikor meg kiszedtem a rendszerből az amúgy télire való zárkiemelő alátéteket, akkor az derült ki, hogy egy füst alatt cserélhetem a zárat is, mert már megint kilötyögősödött a nyelve.
   Abban a szent pillanatban, amint a 4-es csavaros dobozt előkaptam (ami amúgy azért kellett, mert lejött a zár nyelvét eredetileg tartó csavarról a menet), egyből eszembe jutott, hogy minek hoztam le a múltkor azt a fekete kupakot, amit most persze semerre sem találtam. Végül az előtérből került elő, s amúgy arra kellett, hogy abba legyenek beleszórva a csak ritkán, akkor azonban nagyon kellő (épp mint most) süllyesztett fejű csavarok.

   Ezzel a képpel azt szerettem volna megmutatni, hogy milyen jól sikerült elbújnia a bejáratba odakészített kiskapának. Konkrétan olyan jól, hogy tisztára idegbe jöttem tőle. Mert ugye még fél perce sem volt, hogy a kezemben tartottam (épp csak beléptem a pincébe a fűmagért) és máris milyen jól elbújt!
   Ez amúgy már megint egy másik nap. Most mondjuk azzal a szándékkal jöttem, hogy végre nekiállok a fióknak, csak közbejött az az apróság, hogy megtaláltam a  ki tudja miért a lakásban rejtegetett fűmagos dobozt.
   Hogy az meg mégis minek? Természetesen nem az elkészítendő fiókhoz kell, hanem a kert egy részének újrafüvesítéséhez. Hogy miért kopott ki a sarokból a fű, pláne miért süllyedt meg a föld úgy 10 centit, azt mondjuk nem tudom, azt ellenben igen, hogy most épp volt miből pótolni. Már úgy értem, hogy nemcsak a fűmagokat találtam meg, hanem egy kupac földet is, amit valamelyik szomszédom kapirgált össze a kert másik, engem kevésbé érdeklő végében, mielőtt leterítette volna azt a ponyvát, amire a felfújható kerti úszómedencét helyezte.
   Na most az igaz, hogy ezzel az akciójával egy részen kiirtotta a füvet, mint ahogy az is, hogy nekem épp néhány vödörnyi földre volt szükségem. Mivel úgy éreztem, hogy a dolgok tulajdonképpen így jöttek ki jól, ezért nem az elpusztított fű miatti morgásnak álltam neki, hanem a földhordásnak, amivel ha nagyon nem is, de azért sikerült annyira meghúznom a rozzant hátamat, hogy nem kockáztattam meg a fiók mai napon történő megépítését. Aztán volt még néhány más, ehhez kísértetiesen hasonló akcióm. Már úgy értem, hogy ezek abban hasonlítottak egymásra, hogy egyiknek sem a már ki tudja mióta húzódó fióképítés lett a vége.

   Hogy valami sikertörténetről is beszámoljak, annak a másik projectemnek, melynek keretében a mindenféle listáimat kívánom felszámolni, beteljesedett egy újabb fejezete. Erre a cetlire azok a szétszedtem cikkek lettek kigyűjtve, melyek sorszáma hármasra végződik, már megjelentek, de valamiért még mindig nem futott le rajtuk a retrofit.
   Hogy ennek mégis mi értelme van? (mármint a régi cikkek felújításának) Nos az, hogy ilyenkor egyrészt pótolom a belőlük hiányzó linkeket, másrészt kiigazítom az értelmetlen mondataimat, harmadsorban pedig ha már egyszer belekezdtem, akkor - mint ahogy annyi mást - ezt is illene befejeznem. Amúgy persze ez csak egy lista. Ez mondjuk nem leszólás jellegű megjegyzés volt, mint inkább utalás arra, hogy még rengeteg ehhez hasonló félkész listám van.

   Na most amim még van, az az alacsony vérnyomásom. Ez egy reggeli mérés, minek következtében csak úgy hirtelen felindulásból nem mertem elindulni a pince irányába, mert még a végén elaludtam volna. A készülő fiókprojektből meg ugye már tényleg csak az hiányzott, hogy aludjak egyet a deszkáin.

   Ha már szóba került az alvás, illetve az alvásnak épp vége, akkor nekiugrottam szétkapni az ágyat. Mire felkínlódtam a matracra (meg persze az összes többi összetevőre is) a friss ágyneműt, addigra épp kimosott a mosógép, így egyből állhattam is neki teregetni. Miután már azzal a feladattal is megvoltam, összetakarítottam az ágyneműcsere következtében (vagy ki tudja mi okból) előkerült szöszöket, ingeket hajtogattam, mosogattam, növényeket öntöztem. Mire mindezekkel végeztem, addigra dél lett. Ez mondjuk nem a munka mennyiségére utalás, mint inkább arra, hogy ma valamikor erősen 10 után sikerült az ágyból kikecmeregnem. Már majdnem nekiálltam ebédelni, amikor rájöttem, hogy ha ezt megteszem, akkor újra leesik a vérnyomásom.

   Mire fel egy hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a melósruhám, leszaladtam a pincébe, kitettem az ajtó elé a munkapadot, arra az egyik megmaradt, akarom mondani lemásolandó műanyag fiókot mintául, majd eszetlen kószálásba kezdtem annak érdekében, hogy a megépítendő fiókhoz a legideálisabb fadarabokat szedjem össze. Na most a jelzőként bevetett eszetlenség talán nem is annyira a mozgásomra vonatkozott (á dehogy), mint inkább arra, hogy bár a múltkor összekoncentráltam egy polcra a fadarabjaimat, annak ellenére, akarom mondani már megint akad belőlük mindenhol, mire fel már meg is álmodtam egy újabb farigcsálós projectet. Mindezt úgy, hogy épp félbe van hagyva ez a fiókos, az apró kiegészítők készítése az esztergához, a nyeles tokmány, a két apró fiók megépítése a polcos szekrényke lábaiba, meg így hirtelenjében ki tudja mi minden más építési projectem.
   Elmondjam, hogy miről lenne szó? Na jó. Arról, hogy építek egy fadarab tároló szekrényt, amiben az lenne az okosság, hogy bele lehetne dugdosni a rengeteg rekeszébe a mindenféle apróbb fadarabjaimat. Mint ahogy annyi más építési projectemet, úgy ezt is sikerült azonnal megakasztanom, pedig mondhatni még az első kapavágást sem tettem meg. Már úgy értem, hogy azzal a kérdéssel lőttem ki a projectet, hogy mégis hova a csudába tenném a megálmodott szekrényt. Bár erre is vannak ötleteim, mert ugye azok nekem valahogy mindig vannak, csakhogy egyik problémásabb mint a másik!
   Hogy ez mire volt jó? (mármint az agyalás egy másik projectről) Nos arra, hogy amint a szekrény elhelyezésének kérdésébe belekavarodtam, már mindjárt utána mondhatni élvezettel vetettem rá magam a fiók elkészítésének feladatára. Ekkor mondjuk még csak az volt a mai napra előirányozva, hogy eldöntöm a fiók összeállításának módját, majd előtúrom hozzá a megfelelő anyagokat.

   Végül úgy döntöttem, hogy a fiók alja kisebb lesz, mint a korábban lemért hely, mégpedig azért, mert az oldalai oldalról lesznek rácsavarozva. Mivel az oldallapok az alaplemezhez lesznek kötve, sok stafnit vágni meg nem volt kedvem, illetve nem árt egy fióknak ha stabil, így az alapja vastag pozdorjából lesz. Mármint valamelyik a jelen pillanatban épp meglehetős mennyiségben rendelkezésemre álló, majd 2 centi vastag bútorlapból. Mivel a fiók alja masszív, így a széle lehet kevésbé az, ezért oda laminált padlót álmodtam meg. A fiók alja (lásd a méretet balra) egy-egy laminált padlóvastagságnyival lesz kisebb a minap tervezettnél. Mindeközben a jobbra látható méreteket úgy kell értelmezni, hogy míg a fiók eleje s háta szélesebb lesz az alaplapnál, addig az oldalai épp megegyező méretűek.

   Ez pedig az a számítás, mellyel a fiók oldalaihoz szükséges anyagmennyiséget határoztam meg. Az eredmény lényegi része az, hogy mind széltére, mind hosszára kijön a fiók anyaga egyetlen szál laminált padlócsíkból.
   Na most ahhoz a tényhez képest, hogy ezt végül mennyire egyszerű feladat volt kiszámolni, az eredménnyel kapcsolatban mindjárt két probléma is felmerült. Míg az egyik az, hogy a pincei zsebszámológépem épp most adta fel a működést, addig a másik az, hogy jelen pillanatban képtelenség eljutni a fáspince távolabbi végébe. Hogy oda mégis miért mennék? Nos azért, merthogy nagy ügyesen sikerült a teljes laminált padló készletemet arra a helyre koncentrálnom. Első ránézésre nagyon úgy nézett ki, hogy tényleg nem fogok a szükséges mértékig bejutni, csak aztán mikor kiszedtem a műanyag fiókost, meg a nem is oly rég elkészült fűrészasztalt, meg még néhány a faltól elborult apróságot megigazítottam, mégiscsak sikerült bejutnom.

   Ezek ketten még véletlenül sem azért kerültek egymásra, mert összetartoznak, hanem azért, mert annyira bizonytalan voltam magamban, illetve a méréseimben, hogy inkább odamértem a laminált padlóra már be is rajzolt vágási vonalakhoz az egyik eredeti fiókot. Na ekkor derült ki, hogy egy kicsit elkalibráltam magam. Szerencsére csak annyival, illetve még az anyag felszabdalása előtt, hogy a fiók negyedikként felcsavarozandó oldala, vagyis az eleje, na az hosszabb kell legyen a hátlapnál, hiszen az előlap széle akad fel a vázban, vagyis az nem engedi a fiókot hátrafelé kiesni, illetve túltolni. Mivel az anyag ezen oldalán amúgy sem látszottak valami jól a jelölések, ezért megfordítottam, majd bevonalkáztam a másik oldalát.

   Miután ezzel megvoltam, már csak annyi dolgom volt, hogy végigtologassam a fűrészasztalon a fadarabokat. Mint ahogy az a képen látható, még a sarkokba való stafnikról sem felejtkeztem el. Vagyis ez itt már a fiók összeállításához szükséges fadarabok teljes halmaza, mely tényen részemről annyira meglepődtem, hogy teljesen megfeledkeztem a munka tervezett félbehagyásáról.

   Mikor a csavaros dobozok elé helyezett piros fúrógépet megláttam, mindjárt két dolog is eszembe jutott. Míg az egyik egy tény volt, addig a másik egy eldöntendő kérdés. Na most a tény az, hogy mivel itt ez a fúrógép szabadon, ezért nem kell kifognom a másikat az állványából, hogy a fiók alaplemezének szélébe is elő tudjak fúrni a csavaroknak. (mert az ugye a fiók alja a mérete miatt az oldalára fordítva nem fér be az állványba fogott fúrógép alá) Na most a kérdés mindeközben azt feszegeti, hogy ugyan miért örülök én ennek a ténynek annyira. Mármint azon másik tény tükrében, hogy mióta mondhatni fixre befogtam az állványba a kisebbik Bosch fúrógépet, azóta szabadon van a polcon a Makita. Idővel persze rájöttem, hogy ennek igen nagy valószínűséggel azért örülök, mert így a harmadik gépbe befogható a csavarok betekeréséhez szükséges BIT. Vagyis most már annyi körülöttem (merthogy vannak másfelé is) a fúrógép, hogy nem is kell bennük cserélgetnem a különféle szerszámokat.

   Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy az állványba fogott gépben sem kell őket cserélgetni, ezzel az aprócska nyűggel azonban már nagyon jól elvoltam. Mint ahogy az a képen látható, konkrétan annyira, hogy mire észbe kaptam, hogy talán fotózni is kéne valamit, már fent is volt a fiókon három oldala, valamint a távolabbi sarkokban egy-egy stafni is. Mikor az előlapért nyúltam, mindjárt eszembe jutott, hogy arra mindenképp kell egy fül, különben nem fogom tudni a helyéről kihúzni.

   Mikor meg csak úgy egyszerűen felnyúltam a polcra ezért a füles dobozért, na akkor meg az jutott eszembe, hogy ez azért lehetséges, mert a csavarválogatás nyitányként elkészített polcnak sem az első, sem a második verziója nem vált be, viszont a harmadik már igen, minek következtében az elsőnek megépített két polcra simán felfértek a mindenféle más egyéb kincseket tartalmazó dobozaim.

   Balra már ott is a helyén a minap említett fekete kupak, benne a süllyesztett fejű 4-es csavarokkal, míg a már furat kész előlapon a nemes célra kiválasztott fiókfül hever. Hogy a meglehetős tömegből miért ezt a kéket választottam? Nos azért, mert ez volt a dobozban úgymond egyke.
   A csavaros doboz mindeközben azért került elő, mert a fiókfül eredeti, mármint bútorlaphoz méretezett csavarjai hosszúnak bizonyultak. No de nekem ne lenne belőlük itthon rövidebb?
   Komolyan mondom, hogy annyira jó úgy dolgozni, hogy mindenből van, hogy nem is értem magam. Már úgy értem azért, hogy mit tespedek a lakásban egész nap, pláne nyáron, mikor idelent kellemes hűvös van, valamint persze rengeteg kisebb nagyobb feladat is. Na jó. Utóbbiak tükrében azért már értem...

   Először még úgy volt, hogy a fiókot a pince végébe terített szőnyegen fogom lefényképezni, csak mivel az a felület barna, amin nem látszott volna rendesen a fiók, ezért áthoztam ide. Hogy ettől a háttértől sem üt el? Na ebbe - az elkészült fiók látványa felett érzett örömömben - most valahogy nem tudok belekötni.

   Ha már mindenképp meg kell eresszek egy kritikai megjegyzést, akkor legfeljebb abba tudok belekötni, hogy lehetett volna a fiók előlapja a sötétbarnánál világosabb árnyalatú anyagból is. Ezen a problémán persze lehet segíteni némi fehér, esetleg okkersárga festékkel, mely színekből most éppen van. Sárgából azért, mert valahol  a háttérben fut (csak persze a szokásos módon nem halad) a sárgára festős project harmadik etapja, melynek egyre több és több alanyát találom, sajnos még mind a mai napig lefestetlenül.

   Hanem úgy, hogy kifelejtettem a konstrukcióból azt a két apró távtartót, ami eredetileg még valamikor hetekkel ezelőtt a piros nyilak mutatta pozícióba lett betervezve. Hogy miért nem pótoltam ezt az apró hiányosságot most? Nos azért, mert ha beragasztom a helyére azt a két fadarabot, akkor ugyan miről szólna az apró pincei elmaradások hetedik fejezete? Bár inkább a többi dologban lennék annyira profi, mint mondjuk abban, mikor valami hibámat ki kell magyaráznom...

   Na itt a vége, fuss el véle! Illetve sajnos dehogy van itt a vége... Mert ugye ez az eszetlen méretű kupi semmiképp sem maradhat így. Na erre, mármint a fadarabok elhelyezésének problémájára találtam ki azt a szekrényt, amiről az előbb már elárultam, hogy jelenleg egyszerűen nincs hova tenni. Épp mint ahogy a háttérben látható fadarabokat sincs. Az persze igaz, hogy ennek a pincének még adós vagyok egy polcba dugható fiókos megépítésével, csakhogy abba azért nem kell olyan sok anyag (pláne nem az éppen itt lévők), hogy annak megépítése sokat változtasson a helyzeten. Márpedig itt őszre mindenképp rendnek kell lennie, mert ha nem, akkor ugye nem fogok tudni begyújtani.
   Aztán ahogy itt tétován ácsorogtam, s épp nagyban ezen a problémakörön merengtem, egyszer csak beugrott, hogy az is egy megoldás lenne, ha a fűtési szezon megnyitásaképp először az összes, konkrétan a tűzifáig vezető utat csúful elbarikádozó fadarabot tüzelném el. Hogy aztán ebből mi lesz... Mert ugye rend az belátható időn belül biztosan nem...