Csak álltam a pince előterében tétován, hol erre, hol arra nézve. Mármint azért voltam határozatlan (amúgy általában ilyen vagyok), mert mind a két irányban voltak feladataim. Erre fel mit műveltem már megint? Kitaláltam magamnak egy újabbat. Mindezt úgy, hogy épp egy polcot építek az új útszóró sós pincébe, valamint egy fiókot is a szerszámoknak. Míg ezt a helyszínt abból a szempontból vizslattam, hogy fel kellene onnan aprítani tűzifának azt a két hatalmas, de amúgy értéktelen bútorlapnak tűnő valamit.

   Addig ezt a másik helyszínt azért, hogy vajon akad-e itt megfelelő méretű valódi fadarab, amiből aztán újragyárthatnám a reklámújságok tárolására szolgáló tartót a kertkapura. Elmondjam, hogy ebből az ide-oda történő nézésből végül mi lett?

   Nos az, hogy megnyitottam a polclap az előtérbe című projektet. Mármint azért, mert az előtérbe halmozott faanyagok áttekinteni ugyan áttekinthetők, csakhogy kihúzni már nem lehet közülük semmit, mert vagy nem engedi a nekifeszülő többi anyag, vagy ha mégis, akkor az egész felépítmény megindul valamerre. Ha minden igaz, akkor ezen segítene a képen látható helyre beszabott polc. Már ha kiadja valamelyik tábla a polchoz szükséges 113x60-as méretet.

   Ennek a szatyornak csak annyi köze van a mai projekthez, hogy mikor ezt, bár még csak egy puszta rajzzal, de már megkezdtem, akkor fogyott ki belőlem mára végképp a lendület. Részemről nem ezen csodálkoztam (mármint a kifogyáson), hanem azon, hogy ma milyen sokáig, gyakorlatilag hosszú órákon keresztül tartott. Ha ez még legalább néhány napig így lenne, az sokat dobna a pincei barkácsolós projectek állapotán. Minden megkezdett témát persze még akkor sem tudnék befejezni, hiszen az újságtartó elemeinek mindenképp száradniuk kell. Akarom mondani, valahol itt jöttem rá, hogy míg azok épp nagyban száradnak, addig legalább van mire fognom, hogy miért nem porolok. Mármint a mindenféle faanyagok furkálásával és fűrészelésével.

   És tényleg! Ezt amúgy csak akkor szoktam idetenni, mikor hozzák a tüzelőt. Mármint ez a fadarab vet neki gátat, hogy a pincei folyosóra lezúdított kuglik betóduljanak a pincébe, s ott ledöntsék a lábáról valamelyik polcot.
   Hogy ezt meg mégis miért mutattam, illetve néztem meg egyáltalán? Nos azért, hogy megbizonyosodjak róla, miszerint bátran elhasználhatom a korábban kinézett anyagokat polcnak.

   Hogy ide mit tettem gátnak régebben, arra mondjuk már nem emlékszem, de alapvetően bármi megteszi, csak ne zúduljanak bentebb a fadarabok, mert arról a folyosórészről már kényelmetlen őket visszadobálni a pince előtti szakaszra.

   Mivel csak úgy magamtól nem érem el a felső fadarabokat, a hokedli ide már túl magas, a kislétra pedig valahol a másik pince mélyén hányódik, szóval ezen tények alapján egyértelműen ez a sámli volt a legjobb választás. Ha más nem is, de annyi bajom azért mindig van vele, hogy mikor fel karom kapni, akkor mindig bele szeretnék nyúlni a közepén található lyukba, csakhogy az nincs ott, mire fel már tudom is, hogy mi lesz az apró pincei elmaradások 8 következő apró részprojektje.

   Szerintem nem volt 10 perc, mire eddig az állapotig eljutottam. Sajnos hiába jelenthettem ki őszintén, hogy eddig jó, ha egyszer a lepakolás a többi helyszín mondhatni emeltszintű eltorlaszolásával járt.

   Ezek viszont már útban vannak. Ráadásul még csak nem is kicsit, ezektől ugyanis nem tudom becsukni a fáspince ajtaját. Vagyis olyan nincs, hogy ezt a munkát én most bármi okból félbehagyjam!

   Természetesen magam is látom, hogy épp a semmit mutatom, csakhogy most ez az eredmény. Mármint az, hogy úgy hordhattam el innen az előbb még nagyban itt terpeszkedő fadarabokat, hogy ezzel a tettemmel egyetlen más helyszínt sem sikerült eldugítanom, ami számomra nagy szó.

   Most már csak ezekkel kellene kezdenem valamit. Mármint azért, mert a mai etapról hiába gondoltam úgy, hogy nem, az végül mégis csak a lepakolásról szólt. Mármint azért, mert már megint úgy beebédeltem, hogy még a viszonylag komoly mozgásnak sem sikerült felébresztenie. Az meg ugye milyen lenne már, hogy lent alszom a pincében? Mondjuk néha felkelnék, betekernék egy csavart, aztán már feküdnék is vissza. Mekkora szerencse, hogy nincs idelent ágy...

   A sámlit feltettem a leürített polcra. Nem hinném, hogy bárki ingerenciát érezne az eltulajdonításához. Konkrétan az van, hogy tán még soha egyetlen fadarabomat sem lopták el, ellenben kapni már annyit kaptam a kedves szomszédoktól, hogy alig győzöm őket hova eltenni! Ez a mai projekt is épp erről szól.

   Tudom, hogy már megint a semmit mutatom, de most akkor is ez az eredmény. Mármint az, hogy úgy sikerült innen az előbb még itt lévő összes mindenféle fadarabot eltennem, hogy az sehol máshol nincs útban.

   A biciklit mondjuk még el kell tenni, mert ugye az a motor mellé már nem fér oda, azonban az útszóró sós pincébe simán! Ezért a húzásomért (mármint a bicaj eldugásáért) majd holnap reggel fogok leszidni valakit, mikor indulnék a piacra.

   Ez csak egy amolyan közjáték a polcépítés rögös útján, ami úgy került képbe, hogy a polcról leszedett fadarabok közül a már teljesen értékteleneket bedobáltam a pincébe hátra, majd mikor a munka végeztével megtekintettem a kupacot, akkor egyből kiderült, hogy rájuk fér némi aprítás. Ha meg már aprítás, akkor ugye nehogy már kimaradjon a körből az a rengeteg fadarab, amit a tetőnket kicserélő mesteremberek felejtettek itt. Míg az ágakat a párom fogja felaprítani (valamiért szereti ezt a feladatot), addig a nagyobb darab szöges léceket majd én.

   A fadarabok többsége ilyen állapotban volt. Ez szerintem azért tarthatatlan állapot, mert mostanában egyre több a házban a gyerek, s ha valamelyik véletlenül egy ilyennek nekifut, akkor ugyan ne tőlem kérdezzék már meg, hogy miért nem dobtam ki. Mármint én takarítom a házat.
   Amúgy egy ilyen szöges fadarabbal sikerült közelebbről is megismerkednem, mikor épp egy vödörnyi avart borítottam be a komposztálónak kinevezett fekete zsákba, s óvatlanul nekitámaszkodtam annak a másik fekete zsáknak, amiben épp ilyen formájú, vagyis szögekkel tarkított lécek voltak. Ekkor mindjárt két dolog is történt, mégpedig mindkettő igen gyorsan. Míg az egyik az volt, hogy még tőlem is szokatlan gyorsasággal hajítottam el az éppen aktuális feladatot, addig a másik az, hogy bár nem vagyok pap, de rémültemben az összes tetőfedőt megáldottam.

   Míg a kupacban található fadarabokra puszta tüzelő, valamint egy komposztáló láda megépítésének keretében volt kiváló újrahasznosítási ötletem, addig az esőcsatornának támasztott járólemezekre nem. Ezek amúgy a kémények mellett voltak, hogy legyen min stabilan megállnia a kéményseprőnek. Szerintem örülni fognak nekik a vasgyűjtők. A farakások mellett van még egy csomó betonvas is, ami lehet, hogy idővel szintén a szemétre kerül.

   Akár akarom, akár nem, ezeket még most fel kell aprítanom! Erre fel nem ért be hátra a körfűrész kábele, a fűnyíróhoz való hosszabbítókra pedig jól rápakoltam. Ha nem is örültem a feladatnak, de legalább volt rá okom, hogy átmenjek a lomos pincébe megtekinteni annak a zsáknak a tartalmát, melyben hosszabbítókat sejtek, csak eddig még sosem volt kedvem belenézni, pedig már hónapok óta rugdosom.

   Ezt nem azért mutatom, mintha büszke lennék rá, hogy a megmentendőnek ítélt fadarabokat milyen szépen tettem be ebbe a sarokba, hanem azért, mert feltétlenül el szeretném árulni, hogy most tettem őket ide harmadjára. Míg az első borulásukat egy óvatlan beléjük rúgással okoztam, addig a második esetben a partvissal sikerült őket alul annyira meglöknöm, hogy szanaszéjjel boruljanak. Akkor ennyit mára arról az örömről, amit az okozott, hogy sikerült potyáznom néhány szál lécet.

   Bár féltem tőle, hogy sok időbe fog telni, de mindössze egyetlen nap maradt ki, és már ide is evett a fene. Ez mondjuk már tegnap is így volt, csak akkor valamiért nem volt kedvem nekiállni fűrészelni, mire fel megbüntetésemül úgy döntöttem, hogy el kell bontanom a kerek hajdú mosógépet.

   Szegény sámlit mindig megszóltam, mikor lenyúlva érte nem tudtam csak úgy egyszerűen felkapni, ezért időközben került a közepére egy lyuk, ami mindenféle híreszteléssel ellentétben, még véletlenül sem holmi bableves okozta bélgázok távozásának megkönnyítésére szolgál.

   A kockás füzet - a leszabandó polclap méretével - a tegnapi pakolásnak esett áldozatul. Mármint az elektromos szerszámletevős polc felszabadításakor ide dugódott be. Erre (mármint a felírt adatokra) most azért van szükség, mert mielőtt még a nemes célra kinézett két hatalmas bútorlapot felaprítanám, szeretném kideríteni, hogy kiadja-e méretre a polcot az útszóró sós pincében található szekrény teteje.

   Ez konkrétan úgy nézett ki (mármint a mai napi munkavégzésem), hogy nem voltam benne egészen biztos. Mármint abban, hogy tényleg csinálni fogok valamit, vagy csak méregetek, meg persze a szokásos módon kerülgetem a dolgokat.

   Ezt az anyagot végül nem azért vetettem el, mert ez nem bútorlap (hanem két farostlemez között hézagosra rakott deszkák halmaza), hanem azért, mert mivel mindkét oldalán van farostlemez, ezért nem látok bele.

   Miután levágtam róla a felesleget, csak akkor döbbentem rá, hogy ezzel egyben azt a részét is, ami innen nézve a lécek alját összetartotta. Szerencsére nemcsak csapolva és szegelve van, de még ragasztva is! Vagyis bár nagyon úgy néz ki, de attól szerencsére még esze ágában sincs szétesnie.

   A meglehetős tömegből azért ezt a két anyagot választottam, mert egyrészt ezek hosszra kiadják a szükséges méretet, másrészt mindkettőnek sérült a széle, amit ugye majd mindjárt levágok róluk.

   Ez bizony vizet kapott, amitől megdagadt, majd ledobta magáról a burkolatot. Ezt a részt egyrészt levágtam róla, másrészt az adott pozícióban nem is lett volna különösebb szerepe (mármint nem ártott volna az anyag teherviselési képességének), merthogy nem lesz benne csavar.

   Mármint azért nem, mert a két feltámasztó egyszerűen csak oda van téve a polc szélei alá. Amúgy kész, mindössze ennyi volt a kitervelt nagy mű, amit a párom épp nagyban csodálkozó arccal bámul a jobb sarokból. Mármint azon csodálkozik, hogy míg ő a kertben tevékenykedett, lustaságom ellenére én is csináltam valamit.

   Ezt a feliratot az egyik bútorlap szélén találtam. Amúgy arról szól, hogy az adott polcon (amit valaha ez az anyag alkotott) található pluszban a József központ Népszínház rekonstrukciós területén található tűzjelző áramkörök kimutatása.
   Hogy mégis mi a csuda az a tűzjelző áramkör? Nos valaha, mikor még nemhogy mobiltelefonja nem volt mindenkinek, de még vezetékes se nagyon, a nagyobb, pláne tűzveszélyes telephelyek portaszolgálatait szokás volt közvetlen tűzjelző telefonokkal ellátni. Ezek úgy működtek, hogy mikor felemelte őket az ember (mármint a kézibeszélőt az automata villájáról), akkor egyből a tűzoltóság jelentkezett, mégpedig úgy, hogy nem volt útközben semmi. Mármint valamiféle kapcsolást végző telefonközpont, mert a vonal másik vége közvetlenül a tűzoltóság diszpécseréhez volt bekötve.

   Addig viszont így marad. Na most az igaz, hogy volt az anyagok között némi mozgás, ez azonban nem jelenti azt, hogy kevesebb került volna vissza, hanem inkább csak más. Például míg a laminált padlódarabok már az új helyükön, vagyis az útszóró sós pincében a polc oldalának vannak nekitámasztva, addig a fadarab tárolóból kikerült ide egy csomó olyan hosszúkás bútorlap csík, ami egyértelműen ide való. Na most ha ügyes leszek, vagyis nem szerzek be több fadarabot, tehát idővel fogyni fog a készlet, akkor egyre nagyobb lesz a rend, egyre szellősebben, vagyis átláthatóbban lesznek elhelyezve a faanyagaim.

   Ez a fajta elhelyezés persze már most is van annyira jó, hogy nem győztem benne gyönyörködni. Mármint az benne a jó, hogy minden egyes fadarab be van tolva egészen a falig, minek következtében innentől kezdve már nem adódhat elő az az eddigi állapot, hogy kinézek egy az adott feladatra megfelelő méretűnek tűnő anyagdarabot, ami aztán kihúzva rövidnek bizonyul.
   A felső polcon ugyan van még egymáson néhány anyagdarab, de idővel - ahogy fogy közülük - azok sorsa is rendeződni fog. Ebben meg az az okosság (mármint abban, hogy ezentúl nem egymáson vannak a dolgok), hogy mikor kihúzok valamit a meglehetős tömegből, akkor nem jön vele semmi más. Ez ráadásul egyre inkább igaz az összes többi fadarab tárolásra szolgáló helyre is.
   Annyira jó lesz úgy dolgozni, hogy megtalálom amit keresek, hogy teljesen oda voltam magunktól, meg vissza. Már úgy értem, hogy a felpakolásban a párom is segített. Ráadásul elvitt a szemközti polcról egy ott már ki tudja mióta hányódó dobozt, amiben világító kavicsok voltak. Vagyis ott is lett végre egy kis hely.

   A kavicsok amúgy a kertbe kerültek, ahol a virágok lettek vele megjelölve. Erre amúgy nem azért volt szükség, mintha nem ismernénk fel egy virágot, hanem azért, mert így nem lesz az, hogy egymás hegyére hátára ültetjük a mindenféle hagymás növényeket. Vagyis a kavics azt jelenti, hogy az adott ponton már van valami.

   Bár többször is körbenéztem, azért csak sikerült a rendrakásból kimaradnia néhány szivacsnak és nejlonnak. Mondjuk akad itt még kupi bőven ezen felül is, szóval ez azért nem olyan feltűnő. Egy újabb tervem, hogy idővel igenis az legyen. Ehhez szerintem már csak néhány évtizedet kell élnem...