Ahányszor csak elmentem mellette, márpedig ez mostanában elég sűrűn megtörtént, mindig odaszóltam a sárga ládának, hogy majd mindjárt téged is jól kipofozlak. Vagy ha nem ki, akkor szét.

   Mert ugye ez azért már van annyira szétesve, hogy elképzelhetőnek tartsa róla az ember, hogy egyszerűbb csinálni belőle egy teljesen újat, mint kipofozni a régit. Hogy mi ez? Nos eredetileg a még évtizedekkel ezelőtt rendszeresített bádogból készült vécétartály külső burkolata volt, amit idővel taxis Laci szomszédom a téli tüzelő lakásban történő tárolására használt. Miután nála feleslegessé vált, átvettem mint puszta eltüzelhető faanyagot, majd lefestettem sárgára, s a kerti csap alá tettem, hogy a locsolókannáért ne kelljen Ilonka néninek a földig hajolnia. Hiába volt lefestve kívülről belülről, idővel megette az időjárás, amin mondjuk nincs mit csodálkozni, hiszen a kertből csak télire volt behozva.

   Ha már kert, akkor itt említeném meg, hogy a tetőcsere után (ez már hónapokkal ezelőtt volt) a melósok otthagytak a sarokban egy szép nagy adag faanyagot, ami most nekem épp kapóra jött. No nem mintha nem lennék mindenféle fadarabokból túlkészletezve...

   Ilyen kis vaskosak mondjuk most épp a franc tudja, hogy merre vannak. Illetve épp itt előttem, és már húztam is ki a tömegből két megfelelőnek látszó husángot. Amennyiben mégsem tudom a ládát az eresztékeinél összekalapálni, akkor vagy visszadobom őket ide (akár magát a ládát is), vagy mennek tüzelőnek.

   Most veszek méretet a ládáról. Itt jutott eszembe, hogy nemcsak róla kell méretet vennem, hanem az útszóró sónak készítendő szekrény helyéről is, de meglepő módon - hiába volt kezemben a centi - nem csábultam el a feladattól, ami amúgy az egyik kedvenc szokásom, melynek eredményeként a munka végeztével nem győzöm szétválogatni az egyes projektekhez tartozó képeket.

   Gondoltam mielőtt még a stafnik felakadnának a ládán belüli koszban, kikefélem a mélységet, amiből aztán az ott tartózkodó négy hatalmas pókot meglátva, inkább egy óvatos porszívózás lett. Mármint azért, mert az egyik pók olyan kövér volt, hogy azt csak a porszívó csövével mertem megközelíteni. Mindezt úgy (mármint a pókok ottlétét), hogy az előbb baltával püföltem a ládát.

   Mivel ez a munka mondhatni igénytelen, ezért nem a beépített fűrésszel vágok, hanem kézből. Már úgy értem, hogy a születendő stafnik szélének szöge nem igazán befolyásolja a minőséget.

   Ahhoz képest, hogy ma tulajdonképpen csak nézelődni jöttem le, egészen jól haladok. Ezt úgy kell érteni, hogy a jelenlegi pincei állapotokat jöttem le felmérni, illetve megszemlélni, hogy legyen mi lapján megálmodnom az eljövendőket. Erre fel sikerült megnyitnom ezt a farigcsálós cikket, ami amúgy be volt tervezve, épp csak egyáltalán nem mára.

   Mivel a láda puhafából van, így nem mernék rá megesküdni, hogy volt értelme besüllyeszteni a csavarfejek helyét. Már úgy értem, hogy a puha anyagba a tekerés hatására simán belehúzódnak a süllyesztett csavarfejek.

   Ahol a drótkefe nem hozta le, ott adtam neki ezzel a késsel. Ezt a kést amúgy még a Rákóczi tér és a Bacsó Béla utca sarkán található alkalmi áruházban vettem, emlékeim szerint még valamikor a 80-as években. Ez egy nagyon érdekes bolt volt, ahol a kishibás, illetve csak úgy egyszerűen megmaradt, vagy a kutyának sem kell minősítésű árukat próbálták meg a piaci értéküknél olcsóbban eladni. Például ott vettem a 250-es MZ-re olyan oldalcsomagtartót (mindössze 150 forintért), ami úgy nagyjából az összes többi kaphatóval ellentétben felcsukható volt, hogy mikor nem kell, olyankor ne legyen tőle széles a motor. Valamint az Apukámnak valaha karácsonyra vett ITT fritőz is onnan származik, amit amúgy sehol másutt nem láttam árulni. Ebben az volt az okosság, hogy az említett fritőz kb. kétszer akkora űrtartalmú volt, mint amiket akkoriban kapni lehetett. Egy négyszemélyes családba meg ugye kell ám rántott húsból rendesen.

   Ha már elől volt a fűrész, aprítottam a kiselejtezett fadarabokból egy szatyorra való tüzelőt. Mindeközben az egyre cefetebbül mutató láda majd csak a sárgára festős négy című projektem keretében lesz lekenve.

   A benzinmotoros fűnyírókról szóló cikkről elképzelhetőnek tartom, hogy már sosem fog elkészülni, de ettől még képtelen vagyok kidobni a projektből utolsóként megmaradt motort.
   Innen persze ki kell tennem valahová, mert ha nem, akkor útban lesz egyrészt az útszóró sós szekrény megépítésekor, másrészt a fadarab tárolós szekrény (vagy szekrények) megépítésekor is. Mikor megpróbáltam felemelni, igen meglepődtem rajta, hogy mennyire könnyű.

   Aztán persze - ha már egyszer a kezemben volt - már le sem tettem, mire fel végre felszabadult a két farakás közötti keskeny folyosó. Amit balra látunk, az be fog kerülni (mármint a fehér zsákok) az útszóró sós szekrénybe, ami innen nézve a bal alsó sarokban lesz. Miután a sót bepakoltam, jöhet át a másik pincéből a kerti bigyós szekrény, majd ezt követően (de amúgy lehet, hogy még valamikor előtte) megpróbálom a maradék bútorlapokat valami értelmes sorrendbe rendezni.

   Az apró szekrény tetején látható hangszórórácsról mára már rég nem tudom, hogy miből származik, míg a zacskóban látható banándugókról tudom, hogy azok egy a minap boncolt magnós autórádióból. A srégen odatett lemez pedig a néhai betárcsázó szerveremből került ki. Persze nem miattuk vagyok itt, hanem azért, hogy megtekintsem a szekrényben található helyet.

   Jelentem jól gondoltam, hogy be fog férni a motor. Amúgy ha nem tette volna, akkor vagy az útban lévő keresztlécet törtem volna ki, vagy kiviszem a motort a kukába. Szerintem az utóbbi megoldás lett volna célszerűbb...