Vannak olyan szétszedések, melyeket egyetlen lépésben zavarok le, és persze akadnak olyanok is, amiket rengeteg apró szakaszban. Ez utóbbiakkal az szokott lenni, hogy napokat, heteket, hónapokat, de néha még éveket is hevernek a kezdő képsorok egy mappában, amikből aztán vagy lesz valami, vagy nem. Most például még véletlenül sem azért került elő ez a kockás papír, mintha a ma bemutatásra kerülő töltőceruza működését szerettem volna rajta bemutatni, hanem egyszerűen csak rajzolni szerettem volna valamit.

   A rajzoláshoz azért a töltőceruzát választottam, mert amit rajzolni akartam, azt biztosan többször is módosítanom kellett volna. Hogy a jelen régiféle töltőceruza végében nincs is radír? Na ez az! Mire fel nekiálltam megkeresni az írószereimet.

   Kezdetben ezek a fiókok voltak gyanúsak, majd úgy nagyjából az összes elképzelhető rejtekhely. Miután nem találtam semmit, hagytam a francba a keresgélést, majd hónapokra félretettem ezt a néhány képet, mégpedig egy "töltőceruza" nevű mappába.

   Ez a kép már sokkal később készült, mikor valami egészen más témában átevett a fene ide, vagyis a lomos pincébe. Mivel most nem holmi tollak felkutatásáról volt szó, természetesen egyből kiszúrtam a Dédi rádiója előtt terpeszkedő tolltartót.

   Mivel ebben a pincében már akkora a rend (ne tudd meg, hogy mekkora kupi van a hátam mögött), hogy szépen feliratozott dobozokban vannak a bigyóim, így épp csak ki kellett közülük húznom a "tollak" feliratút.

   Valamint néhány töltőceruza társaságában két újabb doboznyi grafitrudat is találtam, melyek között még piros is van! Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mégis mikorra fejezem be ezt a cikket.

   Talán ha egy, esetleg két hét telhetett el, mikor is hirtelen felálltam az asztaltól, majd letettem magam elé egy fehér papírt, arra meg az asztal pultjának tetejére halmozott írószerszámokat. Ekkor mondjuk az még nem volt eldöntve, hogy a négyszínű tol lesz-e a befutó, vagy a töltőceruza. Amúgy azért a négyszínű toll lett a vesztes, mert abból több volt, mint amennyi töltőceruzából.

   A sárga töltőceruza a tűzifás pincében lakik, a kék színűről nem dereng semmi, míg a piros egyáltalán léte, az valahonnan igen. Hogy csak ezt a hármat találtam, abban azt furcsállottam, hogy meg mertem volna rá esküdni, hogy akad valahol egy példány a Fábry Sanyi által oly sokszor emlegetett Versatil, vagyis sokoldalú töltőceruzából is. Na most ha nem, akkor nem, azt ellenben már nagyon nem tudtam értékelni, hogy a megtalált mindhárom töltőceruzának hiányzik a vége. Mármint a kitekerhető, vagy más rendszer esetén kihúzható, nyomógombba épített apró ceruzahegyező, amivel a töltőceruza grafitrúdját lehet kihegyezni.

   Mire fel fogtam és kihúztam az asztalból azt a fiókot, melyben az írószerszámok rejtekhelyét sejtettem. Mikor a benne lévő rengeteg mindent megláttam, mindjárt megéreztem, hogy kedvenc szokásomhoz híven újra erőst el fogok kalandozni.

   Valamint meg fogok említeni olyan dolgokat, amiket aztán idővel remélhetőleg majd bemutatok. Egy ilyen dolog például a cserkész riasztó síp, melynek széttört kereke balra látható.
   Ahogy álltam felette, miközben egy csipesszel túrtam át az apró doboz tartalmát, találtam benne egy még ép bonctűt, amit aztán azonnal át is helyeztem a szemközti (mármint nekem szemközti) asztali szerszámtartóba, mert legutóbb kínomban már egy horgolótűvel voltam kénytelen pótolni.

   Bár töltőceruzához való hegyezőt még nem találtam, hagyományoshoz valót, valamint radírokat már igen. Mivel a piros fiókban Rotring ceruzához való grafit rudak vannak (valamint egy újabb hagyományos ceruzához való hegyező), így volt rá némi remény, hogy abban talán ott lesz amit keresek. De persze nem...

   Ellenben megtaláltam benne az üvegvágó szerszámhoz való tartalék tárcsákat, mely apróságoknak azért nem tudtam őszintén örülni, mert így hirtelenjében meg nem tudnám mondani, hogy maga az üvegvágó merre lehet. Már úgy értem, hogy itt, ebben az asztalfiókban kellene lennie, csakhogy nincs.

   Ezekre első ránézésre azt mondtam, hogy ez a törött fúró gyűjteményem, de aztán alaposabban megnézve az derült ki, hogy ezek jó része nem is törött, ami természetesen nemcsak azt a kérdést veti fel, hogy ezek miért így külön vannak, hanem egyben azt is, hogy vajon merre lehetnek a törött fúróim.

   Amúgy azért jó időnként áttúrni az összes fiókot, mert ilyenkor derül ki, hogy például van itthon tartalék pengém mind a szélesebb, mind a keskenyebb fajta tapétavágó késhez.

   Ez a hangoló csavarhúzó készlet annyira nem dereng, hogy ez valószínűleg úgy kerülhetett a fiókba, hogy megvettem, majd azonnal elraktam, és még azóta sem vettem elő, pedig néha azért szükségem lett volna rá.

   Ez a mondhatni csodaszép papírvágó kés azért került a fiók mélyére, mert ez használhatatlan. Van egy párja az asztali tolltartóban, amivel konkrétan élvezet kinyitogatni a borítékokat, míg ez a másik, ez egész egyszerűen szar. Aki ennek a pengéjét megalkotta, annak fogalma sem volt róla, hogy milyennek kellene lennie. Élesnek mondjuk a másik sem éles, de annak ellenére - ezzel ellentétben - jól vágja a papírt. Mivel ez a példány egy használhatatlan kacat, ezennel áttettem a kacatok feliratú dobozomba.

   Az előbb mutatott hangoló csavarhúzó készletet pedig ide, ebbe a másikba. Bár ez a két helyre tett tétel olyan sokat azért nem jelentett, de egy kicsivel mégiscsak nagyobb lett tőlük a rend.

   Már ha lehet nálam egyáltalán valamiféle rendről beszélni. Mert ugye itt is mi van? Ez a panelesnek mondott fiók, melyben tollak is vannak, meg egy amatőr Miniplex, cellux (ami egyértelműen az előbbi fiókba való), hurkapálca, blankoló fogó, a párom hanyagul odavetett Rudolfos zoknijáról már nem is beszélve!
   Jelen kép "már csak" elnevezése mindeközben arra utal, hogy puszta ránézésre van itthon annyi nyáklap, mint amennyi a terveimhez kell, "már csak" dolgoznom kellene rajtuk egy kicsit. Előbb persze még be kell fejeznem legalább a nagyon útban, vagy elől lévő, esetleg valamiért fontos szétszedéseimet. Amúgy persze most is épp ezt csinálom, csak nem találom a töltőceruzához való hegyezőt, mire fel újra nekiálltam azon merengeni, hogy az meg mégis merre lehet.

   Mármint ebben, melybe az egyértelműen alátétek közé minden olyan apróság is bekerült, melynek az adott pillanatban (ez még egy régi rendrakáskor volt) máshol már nem találtam értelmes helyet.

   Mivel már rengetegszer kellett belőle valami, a válogatás rendszere rég ki van dolgozva, ami a gyakorlatban úgy néz ki, hogy egy kissé bentebb tolom az asztal középső fiókját, majd betámasztom a dobozt a combjaimmal az asztal lapjának alja és a fiók homlokfala közé. Ebben az az okosság, hogy a doboz így biztosan nem esik le, miközben amit lesöprök az asztalról, az viszont igen nagy valószínűséggel a dobozba jut. Már ha nem nyúlok nagyon mellé.

   Utóbbit (mármint a nagyon mellényúlást) részemről úgy szoktam elkerülni, hogy ilyen kisebb adagokban nézem át a dolgokat, melyek szélessége nem haladja meg a dobozét, s így nehéz őket mellészórni. Persze ami bigyó hajlamos az elgurulásra, az egyben arra is, hogy ezt sajnos ne az ölemben ücsörgő doboz irányába tegye.
   Mint az a képen látható, ebben a dobozban tényleg nemcsak alátétek vannak, hanem egy csomó minden más, már-már besorolhatatlan apróság is, amiket tényleg nem igazán lehetne ennél értelmesebben elhelyezni.

   Mert ugye mégis hová való egy üres töltényhüvely, vagy a 2/6-os soroshoz való gombok? Óraalkatrészes dobozom mondjuk már van, de most nem volt bennem semmiféle lelkesedés a kedvéért újra átválogatni a dobozt. Ezt persze idővel meg fogom tenni, de majd csak akkor, mikor épp csak valami nagyon apró rendrakós feladatot lesz kedvem tető alá hozni.

   A körzőkből kitermelt ceruzahegy befogó patronok a szerző s egy kiváló barátja korai Miniplex fúrógép előállítási kísérleteinek maradványai, míg a bal oldali banándugóról mára már ki tudja miért lett levágva a valaha a vezeték befogására szolgáló rész. Ami talán a legérdekesebb alkatrész, az a jobb oldali, akasztóval ellátott banándugó. Ez szerintem egy Tanértes kiskocsi alkatrésze, amivel fizikai folyamatokat volt szokás a tanórákon bemutatni. Bár úgy dereng, hogy akad itthon valahol egy ilyen, de valamiért sem a róla szóló cikket, sem magát az eszközt nem találtam meg.

   Hogy az épp kiborított doboz tartalma miért annyira vegyes, arra ékes példa az amúgy sehova máshova értelmesen el nem helyezhető apró átfúrt penge, ami egy ceruzahegyezőből származik, az immáron tű nélküli injekciós tű, a bicikligumi szelepére való hollander, a küllőanya (ami amúgy nagyszerű bowden vég), a telefon konnektorából kitermelt érintkező, a villanymotor szigetelője, a szénkefe tartó rézkupak, a csengőreduktor csavaros lába, a magnószalaghoz való rögzítő (ami amúgy használhatatlan), a sönt csévéje, és a ki tudja miből származó csillag alakú alkatrész. A zsanérnak mondjuk egyértelműen nem itt van a helye.

   Ha csak ennek az egy szem alkatrésznek a képében is, de turkálásomat végül siker koronázta. Ez a hegyező úgy működik, hogy odafogjuk a ceruza elejéből kilógó grafitrúdhoz, aztán oda vissza tekergetjük, amelyiket kényelmesebb. Mármint akár ezt, akár a ceruzát, hiszen az eredmény azonos.

   Maga a hegyező - igen ötletes módon - mindössze két darab félbevágott, majd széthajtogatott lemezdarabkából áll. A ceruza grafithegyét megmunkáló élek - az egyszerűség jegyében - a felvágott lemez élei.

   Ide még véletlenül sem ceruzaügyben jöttem, hanem csak azt a bordó mérleget szemléltem meg. No nem a súlyom érdekelt, mert azt tudom magamról, hogy egy meglehetősen nehéz ember vagyok, hanem csak azt szerettem volna tudni, hogy vajon működik-e még a mérleg. Amúgy jelentem igen. Erre, mármint a mérleg működőképességre azért voltam kíváncsi, mert megígértem neki, hogy ha nem működik, akkor némi szívfájdalommal ugyan, de simán elbontom.
   Szóval ahogy itt ácsorogtam, s épp nagyban a mérleg sorsán járt az eszem, egyszer csak beugrott, hogy a mögötte látható fiókokban is vannak írószerek. Eredetileg az egyikben szalagok voltak, de azokat már rég eltűntettem innen, mégpedig az UHER variocord magnó bemutatásakor.

   A balra látható két kitűző a Texas Instruments tartotta UPS szemináriumhoz tartozott, melyen részemről sosem jártam. No nem mintha kockázni és gyöngyöt fűzni szoktam volna...

   Az emlék kulcstartót biztosan nem én vettem a helyi vásárban, mert életemben nem jártam Harkányban. Mindeközben a fekete tölcsér valószínűleg a pincében rejtegetett PaintZoom festékszóró géphez tartozik. No nem tölcsér a funkciója, hanem az, hogy ha ezen keresztülcsorog a festék, a kompresszor is ki fogja tudni fújni a tartályból. Hogy ez meg mégis mit keres az írószeres fiókban? Nos ennek a bigyónak az idekeveredése valószínűleg úgy történt, hogy a gép alkatrészeinek kimosása után, mivel azok épp itt száradtak a virágállvány környékén, szóval a tölcsér valahogy itt maradt, aztán be lett téve az első alkalmasnak tűnő helyre. Hogy leszaladjak vele a helyére a pincébe, azt képtelen voltam elhatározni...

   Míg a mintás anyag egyértelműen a rekamié tartozéka, mint szakadás esetére folt, addig a háttérben látható matáv matricákat azon projekt keretében kaptuk, ami arról szólt, hogy minden egyes céges végelzárót jelöljünk meg. Mármint azért, mert ugye az a miénk. Hogy nemsokára megváltozott a cég neve? Hát ja... Szóval ez is egy volt a rengeteg teljesen értelmetlen céges feladat közül.

   Ez itt már a másik fiók. Ennek nem azért teng túl az írószeres tartalma, mert egy időben én diszponáltam az osztályiroda írószeres szekrénye fölött (plusz a hozzá tartozó rendelések), mert ez a fiók (emlékeim szerint legalábbis) mindig is teli volt. Mondjuk anyám is irodában dolgozott, szóval volt honnan ennyire megtömni, bár egy családban a három papírlyukasztó őrizgetése akkor is indokolhatatlan. A régi, már rég aktualitásukat vesztette térképek pedig pláne feleslegesek!

   Ellenben akadt benne töltőtoll (én még azzal tanultam írni), valamint egy kerek radírgumi is, amiről nekem úgy dereng, hogy volt valaki az ismeretségi körömben, akinek zsinóron lógott a nyakából (mármint a radírgumi), de hogy ki volt az, arra ma már rég nem emlékszem. Az viszont valami csoda folytán beugrott, hogy az ember aki krokodilcsipeszeket hordott a köpenye felső zsebének szélére csíptetve, az ipari suliban anyagismeretet tanító tanár volt. Amúgy azért, mert elektronikát is tanított, csak azt már nem nekünk. (de csak mert nekünk nem volt olyan tárgyunk)

   Mikor jöttem kifelé a szobából, hiába volt eltakarva a melegfújóval, kiszúrtam mögötte egy újabb tolltartót. Ennek tartalmát már nem fotóztam körbe. Mármint azért nem, mert mint ahogy annyi más helyszínen, úgy a mai boncoláshoz ebben sem találtam újabb alanyt.

   Működni majdnem úgy működik, mint a már mutatott Rotring ceruza, csak itt nem két, hanem négyfelé nyílik a tokmány, illetve ebben nincs benne az az apró kiegészítő automatika, ami gombnyomásra mindig csak egy milliméternyit tol ki a grafitrúdból. Vagyis ennél ha megnyomjuk a gombot, majd lefelé tartjuk a ceruza elejét, akkor a töltőceruza esetében szó szerint kizuhan belőle a betét.

   Ez a sárga a pincében teljesített szolgálatot, s a bemutatása után oda is fogom visszavinni. Hogy miért jó vele rajzolni, azt mondjuk nem tudom, de időnként valamiért ezt veszem elő.

   Ugyan ki tudtam a csőből piszkálni, ez azonban nem érte meg az erőfeszítést, mert a hegyező csak nagyon lassan haladt a grafitrúddal. Amit a képen látunk, na azt az állapotot több mint egy percnyi tekergetéssel sikerült elérnem. Hogy a grafit kemény (ceruzabélből ugyanis többféle keménységű létezik), vagy a hegyező életlen, az valahogy nem érdekelt. Ha nagyon kell, majd kihegyezem a grafitrudat mondjuk egy darabka smirglin tologatva.
   Amúgy valaha létezett is egy ilyen speciális eszköz, ami egy fadarabra ragasztott kétféle szemcseméretű (és amúgy színű) smirgliből állt. Mikor a smirgli elkopott, akkor le lehetett tépni, és egyből ott volt alatta egy másik réteg, de ilyen eszközt már nem tudok mutatni.

   A bele nem férés oka az volt, hogy volt a csőben egy négyszínű tollba való tollbetét. A szívecskét a nyíllal mindeközben a párom rajzolta, egyértelműen azt illusztrálandó, hogy mennyire halványan fog a piros betét. Mármint a grafit, mert a tollbetét mára már rég beszáradt.

   Kitettem az írószereket az előszobába, rá arra a rajzra, ami a fadarab tárolós szekrényhez leszabandó bútorlapok méretét tartalmazza, gondolván ez majd segít velük a pince felé megindulnom.

   Épp ezen gondolatmenet mentén került a fahordós szatyorra a körfűrészhez való tárcsa, mellé valami szigetelő anyag a balkonajtóhoz, mely bigyók már épp csak arra várnak, hogy szétszedjem hozzájuk (mert úgy kisebb helyet foglalnak) a két IKEA lámpát, amik a csillárátépítés remélhetőleg hamarost bekövetkező kettes fázisához kellenek. Mikor megláttam a szatyorban a BRG MK-29-es magnót, úgy fordultam ki az előszobából, mintha tolnának!
   Egyszer persze remélhetőleg rend lesz. Némi reménysugárul szolgál, hogy például a BEAG mikrofonos füles már nem lóg az esernyőtartóról. Aztán elkészült a papucstartó, meg a bútor tetejére a kicsinyke pult, és még egy cipőtartó is került valahonnan, bár azt nem építettem, hanem vettem.

   Van az úgy, hogy értelmes dolgokat veszek a piacon, mint ahogy az is megesik (juj, de még hányszor), hogy szinte teljesen értelmetleneket. Egy doboznyi ceruza persze bármikor jól jöhet, és még nem is volt értük sok az a 200 forint, azonban annak fényében, hogy már van egy ennél négyszerte nagyobb dobozra való ceruzám, ezek beszerzése nem igazán minősíthető értelmes döntésnek.

   Az mondjuk igaz, hogy ilyen fadarabra ragasztott smirgli - mint ceruzahegyező - még nem volt a dobozomban. A felirata amúgy Papirárukészítő KTSZ, 1 db ironcsiszoló, fogy. ár: 1,10 forint. A papiráru-készítő amúgy így, vagyis kötőjellel írandó, az iróncsiszoló viszont bár egybe, de hosszú "ó" betűvel. Az árat pedig úgy kell érteni, hogy 1 forint 10 fillér. Az egy darab termékre írt "1 db" mennyiségi jelölés viszont egy kissé zavaros. Mondjuk ha létezett többdarabos kiszerelés is, akkor már valamennyire érthető, de attól még számomra valahogy olyan fura.

   Ez ugyanaz a szerszám, mint amit az előbbi képen láttunk, csak most a másik oldaláról mutatom. Ez amúgy valaha nem így nézett ki, csak a szocialista ipar egyszerűsítette a felépítését, minek következtében ha nem is vált teljesen használhatatlanná, de minimum mindent összekoszolt. Mármint eredetileg úgy nézett ki, hogy mind a finom, mind a durva smirgli egy oldalra volt ragasztva, egymás mellé, két vékony csíkban, ráadásul több rétegben, az elkopás (tömítődés) után letéphetően, mikor is a már elhasznált smirgli alól előkerült a következő réteg.
   Hogy ez a "modern" változat már csak egy-egy réteg smirglit tartalmaz, az még csak hagyján, no de az, hogy a szerszámnak mindkét oldaláról szóródik a grafitpor, vagyis a fiókba bárhogy betéve koszol (mert ugye így felépítve nincs csak fa alja) az azért már egy nagyon csúnya konstrukciós melléfogás.

   A hegyező állagát elnézve, az teljesen újnak tűnik. Mármint ezt még senki sem rágcsálta meg. Vagyis már csak ez az egy töltőceruza is bőven megérte azt a 200 forintot, mert a bolti ára 1.500 körül van.

   A grafitrúd azért csak ennyire lett hegyes (mármint kihegyeztem), mert olyan rövid, hogy ha ennél kintebb lógatva fogom be a ceruzába, akkor kiesik. Ha már akad belőle, mikor legközelebb arra járok, hozok hozzá belet a másik ceruzás dobozból. Már ha csak jó szokásomhoz híven ezt is el nem felejtem...