A mai pincében töltött délután is úgy indult, mint ahogy mostanában az összes többi, vagyis rendrakással, konkrétan a mindenféle lehetetlennél lehetetlenebb helyszíneken pazar összevisszaságban elhelyezett, az adott ponton teljesen indokolatlanul állomásoztatott, kisebb nagyobb kacatok valami értelmes tárolási helyre történő áthelyezésével.
   Ennek a feladatnak hiába ugrottam neki már ki tudja hányadszorra, valamint csinálom akármeddig, mert olyan egyszerűen nincs, hogy holnap is ne találnék belőlük egy tucattal, akár mindjárt első körbetekintésre.
   Amúgy most azt játszottam, az volt a mai vezérelv, hogy a már nagyon régóta, illetve a szememet nagyon szúró kincseimet tettem a helyükre. Na így került át végre a hajólámpa az előtérből a lomos pincébe.

   Ahonnan elhoztam egy csomag cérnakesztyűt, valamint a forgó esztergacsúcs elkészítéséhez bevetni szándékozott két darab léptetőmotort. Bár elsőre nagyon úgy néz ki, hogy a léptetőmotorok semmiképp sem szőhetők bele a ma elkészítésre kerülő alkalmatosságról szóló cikkbe, ez azonban nagyon nem így van! Már úgy értem azért nem, mert a két motor már-már elveszik a kaotikusnak azért talán nem nevezhető, de normális fotóháttérnek sem alkalmas munkapadon.

   Majd az eszterga leendő forgócsúcsára vetettem egy kósza pillantást. Mivel továbbra sem értem, illetve látom át, akarom mondani vagyok képes dönteni a lehetőségek között, az esztergát nemes egyszerűséggel áttettem a hátam mögé.

   Majd a munkapad kusza lyukacsos tetejére támaszkodva, lelkemben komoly kétségekkel kezdtem el bámulni a bicaj mögött bujkáló bútorlapokat. Már úgy értem azért, mert még a magam számára is hihetetlennek tűnt, hogy a minap kitaláltam valamit, amit aztán nem - jó szokásomhoz híven - elhalasztottam, hanem máris nekiállok kivitelezni.

   Mondjuk ahhoz képest, hogy kezdetben még úgy gondoltam, hogy egyszerűen csak ráteszem a bútorlapot a munkapadra, leszabom a széléből a felesleget, és már készen is vagyok, meglehetősen hosszúra nyúlt ez a cikk.
   Szerencsére nem időben húzódott el (már úgy értem, hogy mint mostanában annyi más építési projectem, napokra), hiszen a mű végül még aznap délután elkészült, hanem csak az egyes be nem tervezett munkafázisok számában volt az eltervezettekhez képest némi emelkedés.

   Mikor a feladathoz mind a kisebbik, mind a nagyobbik derékszögű vonalzóm kicsinek bizonyult, előkaptam ezt a nagyot. Miközben meghúztam vele az egyetlen szükséges vágási vonalat, mindjárt két hozzákapcsolódó project is eszembe jutott.
   Míg az egyik lényege mindössze annyi, hogy a rövidebb társát (a vadonatújsága ellenére) derékszögűvé kell varázsolnom, addig a másik szerint kellene számukra készítenem egy tartót.
   Ezen utóbbi feladatnak amúgy már többször is nekifutottam. Ezt úgy kell érteni, hogy ahányszor csak kellett ez a hatalmas vonalzó, vagy épp beleakadtam (most ugyanis a vegyszeres polc széléből áll ki), annyiszor kezdtem el nézegetni, hogy mégis hol a csudában lehetne elhelyezni úgy, hogy kényelmesen elérjem, miközben nem esik le, nincs útban, és még csak neki sem megyek semmivel. Ez amúgy most is megtörtént (mármint a hely keresése), s mint ahogy eddig még mindig, úgy a mai próbálkozásom is csúfos kudarcba fulladt.

   Épp mint ahogy kis híján az is, hogy megtaláljam a bútorlap felesleges részének leszabásához szükséges körfűrészt. Mert ugye a szovjet olyan nagy, hogy azt semmi kedvem emelgetni, a kicsi pedig megadta magát, mire fel már vettem is helyette egy másikat, amit meglepő módon már hetek óta nem találok. Amúgy most is csak sokadik körbenézésre lett meg. A képen látható két színes doboz közül ugyanis egyik sem az! Míg az alsó egy gyalu, addig a felső stílszerűen egy felsőmaró.

   Végül persze előkerült az új körfűrész, bár nem volt egyszerű kiszúrni, mert balról az odapakolt bútorlapok, jobbról a szomszéd pince fala, míg felülről egy csavarbehajtó és egy szignálgenerátor takarta.
   Még ebből a lehetetlen betekintési szögből nézve is (rogyasztott lábbakkal állok a favágóhely előtt) csak a doboz egyik sarka látszik, a tartalmára egyáltalán nem utaló feliratrészlettel.

   Kicsit ugyan már szakadozott rajta a csomagolás, de attól még vadonat új! Amúgy nem is oly rég vettem a Tescoban, mindössze 3.990 forintért, ami szerintem meglepően nyomott árnak volt mondható.
   Az persze jó kérdés, hogy mennyire lesz tartós, illetve milyen a minősége. Mivel az elődje is hasonló kategóriájú volt, és azt is csak azzal tudtam tönkretenni, hogy fát aprítottam, valamint rönköket vágtam ki vele a földből a kertben, így ez már szerintem míg élek kiszolgál! Már ha nem állok neki vele vadulni...

   Ennek a képnek többszörösen is indokoltan lett az a neve, hogy hova. Egyrészt ugye azért, mert mégis hova tegyem a gép papírjait, másrészt a tartozékait, míg harmadsorban az elődjét.

   Az elődjét mondjuk bevágtam ide hátra. Bár már ki tudja hányadszorra futottam neki a feladatnak, de még mindig az van, hogy minden igyekezetem ellenére továbbra is a terjeszkedés fázisában vagyok. Vagyis szó sincs róla, hogy végre fogyni látszanának a szétszedésre és bemutatásra váró tárgyaim.
   Ezen a polcon például azoknak a fadaraboknak kellene lenniük, melyekkel épp az imént láttuk körbevéve a gyalut és felsőmarót. Ehelyett mi van rajtuk? A néhai betárcsázó szerverem, annak tetején pedig egy Kontrax villanyírógép. Na most a többi polcot már inkább meg sem említem!

   Ezt szegénykémet azért nem tettem vissza a rejtekhelyére, mert tervbe van véve a szétszedése. Már persze nem apróra, alkatrésznek, hanem csak bemutatás végett. Hogy aztán ebből is mikorra lesz valami...

   Sajnos nem arról van szó, hogy egy kissé ferdén tartottam a gépet. Valamint szó sincs róla, hogy ennek a fülecskének ebben a szögben kellene állnia! Ez a görbeség persze egy akár még szabadkézzel is kiegyenesíthető lemezdarab esetében mondhatni lényegtelen. Na most ami már egyáltalán nem az, az a gép motorjának enyhe szorulása. Mivel a fűrésztárcsának van egy kis lógása (már úgy értem, hogy egy kicsit kotyognak a gépben a fogaskerekek), azt egy kicsit megmozgatva, szorulást nem tapasztalva, viszont megpörgetve már igen, egészen biztos, hogy a gép motorja szorul.
   Ha nem is most, de szét fogom szedni, belenézek, és ha lehet (már úgy értem, hogy tudom), akkor megjavítom. Mivel az enyhe szorulás a jelenlegi rövidtávú munkát egyáltalán nem akadályozza, illetve a semmi kis anyagot akár a döglött (konkrétan egymást daráló fogaskerekű) géppel is át tudtam volna vágni, ezért a körfűrész belsejének megtekintését ünnepélyesen későbbi időpontra halasztottam.

   Bár egyszer már bemutattam egy éppen ugyanilyen körfűrészt, azonban ahogy itt álltam előtte, majd azon töprengtem, hogy vajon fel fogom-e magam szabdalni a kötegelővel kiakasztott védelem miatt, egyszer csak beugrott, hogy ebből bizony egy újabb cikk lesz. Már úgy értem azért, mert használni a gépet kiakasztott védelemmel könnyebb, eltenni viszont úgy a jó, ha semmi (pláne én) nem kerülhet a fűrésztárcsa közelébe.
   Erre a dilemmára azt találtam ki feloldásul, hogy készítek a gépre valami olyan feltétet ami majd kiakaszthatóvá, majd újra elereszthetővé teszi az amúgy rugós elfordítású védelmet. Nem akarom bántani magam, de ha így haladok (mármint úgy, hogy minden egyes építési projectem kapcsán több újat említek meg), akkor ennek bizony nemhogy sosem lesz vége, de egyenesen örökre el fogok veszni az eltervezett barkácsolós feladataim között.

   Ez így első ránézésre (és bizony még többedikre is) egy annyira lehetetlen összeállítás, hogy inkább elárulom, miszerint épp méretet veszek a körfűrészről. Már úgy értem az a mérete érdekel, hogy pontosan milyen távolságra is van a gép szélétől a körfűrész tárcsája.

   Merthogy azt találtam ki, hogy nem a szerintem kényelmetlenül (ráadásul csak pontatlanul) használható gyári vágásszélesség beállító feltétet fogom használni (már csak azért sem, mert az ehhez a feladathoz rövidnek bizonyult), hanem ráfogatok a bútorlapra oldalvezetőként egy másik fadarabot. Mikor ennyire zseniális vagyok, olyankor mindig két kézzel egyszerre szoktam megveregetni a vállaimat. Ezt ha valaki látja, olyankor azt szoktam mondani, hogy épp csak leporoltam magam.

   Később persze, mikor kiderült, hogy a körfűrészből kilógó motor még a kisebbik asztalos szorítóban is felakad, olyankor már nem a vállaimat szoktam csapkodni, hanem a sapkámat tologatom a fejemen, miközben az orrom alatt elmormolt szavaim semmiféle elismerést sem tartalmaznak. Természetesen ez alól kivételt képeznek azok a szavaim, melyekkel épp nagyban azt méltatom, miszerint ismét sikerült nagyot alkotnom, de természetesen csak a hülyeség terén.

   No de mit nekem félbehagyni a munkát, majd a pince mélyéről elővenni egy az előzőnél nagyobb (már úgy értem, hogy még épp méretes, de sokkalta szélesebb) fadarabot, amire amúgy azért van ráírva, hogy:

Nem bántani! Ez egy szerszám!

   Nehogy még egyszer kiszabjak belőle valami mást. Ez a fadarab amúgy olyan régi, hogy a figyelmeztető felirat nemcsak nekem, hanem még apukámnak is szól, mert mikor ez készült, akkoriban még az öregem is aktívan tevékenykedett.
   A közepén szögletes lyukkal ellátott fadarab amúgy arra szolgál, hogy eltűntesse a munkapad pofái közé fogott dekopír fűrész asztalból kiálló részét. Vagyis ezt a gépre egyszerűen csak rádobva, ezentúl ezen kell, illetve lehet egyáltalán tologatni az elvágandó faanyagot.

   Ha már vágás, akkor itt kívánom megemlíteni, hogy jelen alkalommal már voltam oly felkészült (mármint a körfűrész működési metódusát illetően), hogy egyrészt elfordítottam a munkapadot, másrészt pedig a képen jobbra látható ajtót sem felejtettem el magamra húzni.
   Hogy ezen két lépésre miért volt szükség? Nos azért, mert a körfűrész jobbra szór. Már úgy értem, hogy a forgácsot szórja magából jobbra kifelé. Vagyis ha óvatlanul nem fordítottam volna el a munkapadot, akkor épp a pincébe szórta volna befelé a forgácsokat. Ha pedig az ajtót nem húztam volna magamra, akkor teleszemeteli az egész előteret.

   Azt eddig még nem is említettem, hogy ez nem hagyományos bútorlap, hanem egy IKEA bútor eleme, amit a szomszédtól kaptam (már úgy értem, hogy többféle méretűt is), s egyből rájuk is csodálkoztam (no nem a szomszédokra, hanem a bútorlapokra), hogy a vastagságukhoz és a méretükhöz képest mennyire könnyűek.
   Amúgy épp egy ilyen bútorlapból készült a lehajtható asztal. A bútorlap belső szerkezete akkor azért nem került napvilágra, mert ahogy volt, az egyik darabot fűrészelés nélkül használtam fel.

   Kívülről farostlemez, középen papír, míg körben úgy nagyjából három centi pozdorja. Mondjuk ennek ellenére ez a fura anyag meglepően masszívnak tűnik. Mivel ez a bútorlap nekem csak háttérnek kell, valamint olyankor, ha tegyük fel a munkapad előtt ülve szeretnék rajzolni, nem hinném, hogy gondot okozna a belső tömörség hiánya.
   Miután ezzel a gondolatmenettel megvoltam, egyszer csak beugrott, hogy van ám itt azért egy kis bibi. Már úgy értem az, hogy most, hogy az előbb levágtam róla, mondhatni igencsak látványosan hiányzik a bútorlap egyik oldala.

   A kép címe nem azért lett "hét", mert hétszer is elátkoztam magam miatta, hogy ebbe a munkába belefogtam (amúgy nem, mert csak ötször), hanem azért lett "hét", mert a csak próbából előkapott laminált padlódarabka 7 milliméternyi vastagságú volt. A voltot meg úgy kell érteni, hogy ami később megfelelő méretűnek találtatott a feladathoz, az persze már nem.

   Na ennek a képnek meg azért az lett a címe, hogy "nem most", mert ugye ha valamikor, akkor biztosan "nem most" kellett volna nekiállnom porolni. Már úgy értem azért, mert épp nagyban szárad a köszörűhöz készült talpon a lakk.

   Hogy a bútorlap felső, vagyis a használni kívánt felülete felől ne látszódjon az oldalára szerelendő takarólemez, úgy vágtam le az anyagból, hogy az csak az alsó és az oldallapokat érintse.

   Előkaptam a szalagcsiszolóhoz készített padot, majd mivel épp azt csinálom, így az még nem lévén, asztalnak használva megrajzoltam rajta a fadarabra szükséges vágási vonalakat.

   Ez a takarás ide tulajdonképpen csak azért kell, hogy amit csinálok az szép legyen. Már úgy értem, hogy tényleges gyakorlati haszna nincs. Ha csak az nem, hogy nem tudok tőle a pakolászása közben óvatlanul belenyúlni a bútorlapba.

   Mivel a bútorlap oldalára csavarozott rétegelt lemez vékonyabb, mint amekkora az elsőként kezembe akadt laminált padló, ezért a keletkezett különbséget a kézi csiszolóval tűntettem el. Mi az, hogy miért? Nos azért, mert a rezgőcsiszoló újra feladta. Ráadásul most már nem is kattog, hanem egyszerűen csak bánatosan búg.

   Majd mikor bevittem a pincébe már néhány feleslegessé vált szerszámot, s közben véletlenül meglöktem a kabátom szélével a kreálmányomat, menten rájöttem, hogy mégsem.

   Na most a munkapadon történő csúszkálást meg lehetett volna akadályozni akár úgy is, hogy felragasztok a bútorlap aljára két csík bordázott gumiszőnyeget (lásd a kép alsó széle közepén a fekete gurigát), én azonban botor módon mégis a kerek gumilábak mellett döntöttem.

   No nem azért kritizáltam meg a döntésemet, mintha nem lenne kéznél a gumis doboz, hanem csak azért, mert nem találtam meg a gumibigyók átválogatásához feltétlenül szükségesnek ítélt, néhai irodagépből bontott hatalmas szürke tálcát.

   Ezt az elsőre talán meglepő kombinációt (mármint a pince elé hajított, piros kispárnával és gumibigyós dobozzal kiegészített tálcát) azért állítottam össze, mert semmi kedvem sem volt a hideg linóleumon ülve felfázni. Elmondjam, hogy mi a baj a dobozaimmal, pontosabban szólva azok tartalmával?

   Nos az, hogy a legritkább esetben akad bennük megfelelő számban a keresett valamiből. Most például 4 darab, lehetőség szerint egyforma gumilábra lett volna szükségem, melyekből már-már természetes módon, legfeljebb hármas csoportosulások kerültek elő. A vetélkedésből végül - meglepő módon - a bal szélső szürke gombóc került ki győztesen.

   Ez a kettős valamiért annyira nehezen adta meg magát, hogy valóban komoly erőfeszítésembe került a szétválasztásuk. Amúgy valaha én magam nyomtam őket össze, hogy ne keveredjenek el, illetve ne ragadjanak fel semmire.

   Bár lehetett volna úgy, hogy nem, de én azért mégiscsak inkább úgy döntöttem, hogy a gumilábak essenek pontosan a lyukakba. Hogy ebben mi az okosság? Nos az, hogy más felületre téve így is használható, a munkapadon azonban sokkal stabilabban fog állni. Már persze csak addig, míg a gumilábakat le nem tépem a helyükről, mondjuk akár magának a munkapadnak a satupofáival. Már úgy értem, hogy ha megtekerem a jelen képről épp lemaradt piros kurblikat, akkor a satupad letépi a csinosításáról a lyukakba ékelődött gumilábakat.

   Természetesen magam is látom, hogy ez a célkereszt bizony meglehetősen csálé lett, de még mindig jobb így, mint a semmi. Már úgy értem azért, mert a gumilábak felhelyezése után, mivel azok magát a kört eltakarják, csak kell valami olyan jelölés amiből látom, hogy nem ment-e félre.

   Bár az eredeti terveimben az szerepelt, hogy a smirgli fogja lehozni a gumilábak hátoldaláról a ragasztónyomokat, ebből az elképzelésemből végül az lett, hogy a gumilábak radírozták le a smirglit.
   Elmondjam, hogy mit keres a bal sarokban az a lila bigyó? Nos az úgy volt, hogy mikor a munka hevében az egyik szürke gumiláb leesett, amit aztán természetesen nem találtam meg, a küszöb alatti résbe benyúlván, ott valami puhát érezvén, elsőre azt sikerült elővennem.

   Bár már csak egy (számszakilag persze négy) ragasztásnyira vagyok a céltól, ez azonban nem jelenti azt, hogy mindjárt készen is vagyok, hiszen a Pálmatex ragasztó úgy használandó, hogy a vele bekent felületek összenyomása előtt hagyni kell megszáradni. Vagyis most keresnem kell valami olyan elfoglaltságot, amivel jól elleszek 10, 20, esetleg ha nem figyelem az órát, akkor akár 30 percig is.

   Vagyis visszatértem a már ki tudja hányszor megrágott, a rendelkezésemre álló eszközökkel azonban még véletlenül sem megvalósítható forgó esztergacsúcs egyre újabb és újabb alkatrészekből történő megálmodásához.
   Most például ez a léptetőmotor az áldozat. Amennyiben a balra álló részét kihegyezném (ez lenne a tulajdonképpeni csúcs), majd a jelenleg épp alatta elterülő anyagra vágnék egy akkora lyukat, amin átfér a forgórész, majd immáron a másik oldalról visszacsavaroznám a motorra a henger formájú burkolatot, meg persze a hátsó csapágyházat is, akkor már készen is lennék. Ha meg a nagyanyámnak töke lett volna, akkor ő lett volna a nagyapám.

   Utólag belegondolva, még ha találtam is volna négy felcsavarozható gumilábat, azokat akkor sem tehettem volna bárhová, mert ugye ez a bútorlap üreges, és csak a szélén van úgy kb. 3 centi szélességű pozdorja.

   Mivel a Pálmatex attól ragad, ha erősen nyomom, gondoltam szép sorjában ráfogok a gumilábakra az asztalos szorítóval. Mint ahogy úgy általában az összes többi, úgy ez a tervem is csak majdnem volt jó, azt ugyanis teljesen kihagytam a számításból, hogy a bútorlap új széle mögül hiányzik a pozdorja, minek okán azon a felén könnyedén összenyomható volt, de szerencsére még idejében észrevettem a jelenséget. Mármint azt, hogy nyomódik összefelé a bútorlap.

   Na most van kész! Aztán ahogy itt álltam előtte, az egészen csinosnak mondható eredményben gyönyörködve, mindjárt eszembe jutott, hogy mikor nekikezdtem a feladatnak, akkor mindjárt beugrott, hogy mi volt a mai napra előírt főfeladat.