Ezek a fadarabok már vannak annyira vastagok, hogy biztosan nem teszem be őket a kerti komposztálóba. Hogy nekünk nincs is komposztálónk? Hát ez az! Mármint ez az a téma, amiről a mai farigcsálós cikk szól. Már ha csak el nem viszik addig az anyagot a tetőfedők, amiből a komposztálót áll szándékomban megépíteni. Már ha megépítem, és nem ez is egy olyan építős cikk lesz, amibe lendületesen belevágtam, csak aztán soha nem fejeztem be.

   Ami jelen pillanatban még csak ezt a négy fekete zsákot jelenti. Míg a bal szélső új, még alig van benne valami, ezért könnyű, addig a jobb oldali kettőt már meg sem lehet mozdítani. Mármint azért nem, mert már annyira tömörödött bennük az anyag, hogy ami alul van, az már valószínűleg rég elmenne a kertbe virágföldnek.
   Mivel ehhez (mármint az aljukhoz való hozzáféréshez) ki kellene a zsákokat borítanom, az meg kupival jár, így nincs rajta mit csodálkozni, hogy már évek óta egyre csak gyűlik bennük az anyag, ami egyrészt a kertből, de főképp az utcáról származó falevél.
   Mivel a komposztálónak nemcsak az a lényege, hogy a kuka, vagy a fizetősen elszállított zsák helyett van mibe önteni az avart, hanem egyben az is, hogy az alja nyitható, ahonnan aztán ki lehet piszkálni a kész virágföldet (ami amúgy a boltban szintén nem kevés pénzbe kerül), ezért a komposztáló tényleg úgy kell a kertbe, mint egy falat kenyér!

   Bár Zuglóban szokott adni az önkormányzat (mármint komposztálót), csakhogy arról egyrészt mi már többször is lecsúsztunk (mert mindig elfelejtettem rendelni), másrészt ahogy én azt a kékre festett fakalodát egy kertbe belesve elnéztem, az nem látszott valami tartósnak. Arról már nem is beszélve, hogy az nekünk kicsi lenne. No nem mintha annyi lenne a kertben a fa, hogy annak számottevő levélzete lenne, azonban az út túloldalán lévő fáknak már nagyon is. A szél meg ugye mindig átfújja a leveleket hozzánk. Ez persze nem panasz, mert semmiből sem tart őket összesöpörni. Egy szó mint száz, a meglehetős mennyiségű faanyag képében épp itt van előttem egy nagyszerű lehetőség, hogy végre megcsillogtathassam a ládaépítési tudományomat.

   Ezen deszkák és lécek zöme új. Hogy az ócska, még tűzifának is alig jó korhadt léceket nem vitték el a tetőfedők (amúgy ők is tüzelőnek), az mondjuk érthető, hiszen azokból magam is tettem a kukába rendesen, de ezeket az egészségesnek tűnő anyagokat én már nem hagytam volna itt. Amúgy épp ezt csinálom. Mármint nem hagyom őket a kertben kihasználatlanul heverni.
   Mivel a kupac széttúrásához semmi kedvem sem volt (és persze nem is túrtam szét), így nem láthattam át, hogy miből mennyi, meg úgy egyáltalán mi van benne. Márpedig a komposztáló láda sarkaiba valami vastagabb anyag kell, ugyanis majd az tartja össze. Én legalábbis így terveztem.

   No de nekem ne lenne meg a pincében a fiam emelt ágyának lábhosszabbítója? Ezeket már olyan régóta kerülgetem, pláne annyiszor borítottam fel, hogy most már aztán tényleg készülhetne belőlük valami. Na most ha mégsem, akkor ahogy eddig, rakosgatom őket tovább, egyre újabb és újabb rejtekhelyekre.

   A kertünkben néhány helyen annyira nem akar kinőni a földből semmi, hogy azokra a pontokra már nagyon ráférne egy kis földfrissítés. Ez meg ugye itt hever épp előttünk az utcán. Ha ezeket az autók által összetaposott, vagyis már jórészt megdarált faleveleket beraknám a komposztálóba, akkor őszre, de legkésőbb jövőre, nagyszerű virágföld válna belőlük.
   Gondoltam ha mást nem is, de legalább annyit megteszek a nemes ügy, mármint a növények sarjadása ügyében, hogy lemegyek az udvarra, ahol is lemérem az ott található fadarabok méreteit, csak hogy tudjam, mégis miben gondolkodhatok.
   Én alapvetően egy hosszúkás ládát képzeltem el, felnyitható tetővel, valamint felnyitható első alsó lemezzel. Míg felül bemenne az anyag (mármint egyszerűen csak beleborítanám), addig alul kijönne. Utóbbit úgy képzeltem el, hogy benyúlok egy kapával, amivel aztán egyszerűen csak kikotrom a kész virágföldet, amit persze még illik átrostálni. Rostám mondjuk még nincs, de az csak nem lehet már akkora kunszt, hogy megakasszon! Mondjuk a komposztáló elkészítése sem egy ördöngösség, aztán még sincs kész belőle még semmi. Na jó, az elképzeléseim azért már egészen szépen alakulnak.

   Mivel az a két deszka, amit a feladatra alapvetően kinéztem, az négy méteres, így lehet a komposztáló mondjuk 1x1-es, vagy 1,20x80-as, de akár még 1,40x60as is. Ezzel a két léccel mondjuk még csak a vádlim feléig érne a láda, csakhogy akad még a kertben faanyag bőven!

   Ráadásul van belőlük vagy hat. Na most ha ezeket kettévágom, mert ugye ennyire vastag anyag a komposztálóhoz azért nem kell, akkor egyből dupla annyi lesz belőlük. Már ha átéri őket a szovjet körfűrész...
   Na most ha átéri (ha meg nem, akkor legfeljebb majd két oldalról dolgozok vele felváltva), akkor a lécek alatt látható hatalmas anyagokat is felszeletelhetem. Ha ezt megteszem, akkor annyi anyag azért már csak kiad egy komposztálót!
   Mivel ezek az anyagok majdnem egy éve áznak a kertben, a megmunkálásuk, pláne a felhasználásuk előtt, azért előbb még meg kéne őket szárítanom, amire kifejezetten alkalmasnak tűnik a pince, ahol most épp akad is némi hely.

   Amennyiben nem fával fűtenénk, akkor ezt a zugot én úgy, de úgy belaknám... Mivel ez az út nem járható, pláne ide még mindenképp be kell férnie 30 mázsa tűzifának (amit azóta persze már rég be is raktam), a deszkák egészen biztosan nem itt lesznek megszárítva. Most esett csak rosszul igazán, hogy vissza kellett adnom az új tulajnak a régi útszóró sós pincét! Mert ugye az egy épp nagyszerű hely lett volna a fadarabok tárolására.
   Ahogy ebbe a gondolatmentbe belemerültem, az jutott eszembe, illetve egyszer csak beugrott, hogy hiába minden, az anyagok hosszúsága miatt először biztosan fűrészelnem kell. Azt pedig (mármint a fűrészelést) mindenképp meg kell előzze a készülő (még ezt a túlzást...) komposztáló láda méretének meghatározása. Vagyis tetszik vagy sem, mindenképp döntéskényszerben vagyok.
   Szerintem most az lesz, hogy ki fogok rakni magam elé néhány lécet, majd elképzelem belőlük a komposztálót, mégpedig különböző méretekre. Valamint annak is utána kell néznem, hogy akad-e itthon az ajtókhoz szükséges minimum négy zsanér. Na most bánom csak igazán (illetve majd akkor fogom, ha majd meglátom a boltban a zsanérok árait), hogy a múltkor nem kérdeztem rá a piacon arra a bácsikára, aki leginkább zsanérokat árult.

   Mivel a lécekkel történő hadonászást az adott pillanatban túl kimerítő tevékenységnek ítéltem, ezért inkább a zsanérok megtekintését választottam feladatul. Van két komplett négyes garnitúra, amiket még a trafós polc elé szánt ajtóhoz vettem (csak aztán az egyszerűen leakasztható lett), meg egy olyan páros is, ami valószínűleg a piacról van. Vagyis semmi akadálya, hogy a komposztálónak mind az alja eleje, mind a teteje felnyitható legyen.
   Hogy kell-e egyáltalán a komposztálóra bármiféle tető, azt ekkor mondjuk még nem döntöttem el. Mert ugye ha jót tesz a komposztnak, ha esőkor ázik, akkor mit szerencsétlenkedjek egy felnyitható tetővel? Ezt a kérdést nemcsak úgy értettem, hogy az elkészítésével, hanem úgy is, hogy mikor majd belevödrözöm az avart.

   Míg a komposzt - még ha zsákban van is - hasznos, addig ezek a velük átellenes sarokban felejtett akármik valahogy már sokkal kevésbé. A fekete zsákok amúgy egy beázást követően keletkeztek (vagyis sitt és törött csövek vannak bennük), míg a két (mert mögötte is van egy) rácsos valami a kémények melletti sétálásra szolgált. Már úgy értem, hogy még valamikor azelőtt, mielőtt leszedték volna őket a tetőfedők. Ezeket bezzeg itt hagyták, mire fel én meg lomtalanításkor kivágtam őket a francba, amivel ha csak egy kicsit is, de sikerült újra meghúznom a hátamat. Mármint azért dobtam ki ezeket a vasakat, nehogy még rádőljön nekem valamelyik kertben játszó gyerekre, aztán persze én legyek a hibás, mert nem szemeteltem ki.

   Az értéktelen lécek alatt rejtőző betonvasakat pedig elajándékoztam. Mármint azért, mert ugye azok egyrészt még hasznosak, másrészt nehogy már nekem kelljen őket kivinnem a kapu elé a fájós derekammal.

   Amúgy ezek azok a vasak, amik hiába néznek ki még viszonylag jól (pedig amúgy ötven éven át ezekből volt a tető szélén a hófogó), mivel nem találtam nekik értelmes célt, ezért mindenképp menniük kellett. Hogy ne legyen rájuk, akarom mondani velük gondom, rásóztam őket a földszint 1-es lakást felújító mesterre, aki a felajánlást mondhatni kitörő örömmel fogadta.

   Mikor a lépcsőház takarításával végeztem, ide egyrészt a járdához való hatalmas partvisért tértem be, másrészt pedig azért, hogy újra megtekintsem a komposztáló megépítéséhez félretett anyagot. (lásd a kép közepén) Mivel a faanyag éppen úgy néz ki, mint mikor ide betettem, valamint a farigcsálós kedvem is annyi (magyarán szólva pontosan nulla), az utcafront takarítását vettem előre. Miközben a járdát sepregettem, rám köszönt az egyik lakó felesége, majd elárulta, hogy a férje járt az önkormányzatnál, hozott egyet az ingyen igényelhető komposztáló ládákból, amit már csak össze kell állítanom. Ez tisztára olyan érzés volt, mintha a sors (amúgy persze a szomszéd) előre tudta volna, hogy nem lesz kedvem fűrészelni.

   Mivel a pincében található faanyag méretre úgy nagyjából kétszer akkora, mint amekkora ez a tömb, így abból is kijött volna a komposztáló. A gyári megoldás annyival jobb mint az általam megálmodott barnára festett fa, hogy annak elemei újrahasznosított műanyagból vannak, így se festeni nem kell őket, se attól félni, hogy a komposzttal együtt majd jól megeszik a gombák és a bogarak.

   A szomszédasszony azt mondta, hogy ide szeretné a komposztálót, közvetlenül az orgonabokor mellé, ami épp megegyezett az időközben általam is favorizált hellyel. Mármint azért, mert bár eredetileg (innen nézve a képen már nem is szereplő) bal sarokba terveztem, de az túl közel van ahhoz a kerítéshez, aminek a másik oldalán drága autók állnak. Egy komposztáló ládával meg ugye bármikor előfordulhat, hogy belepöcköl valaki egy csikket, amitől aztán a száraz avar kigyullad. A gomba és a zsákok között azért is jó helyen lesz, mert a hely fölé odalógó orgonabokortól legalább felülről (szomszéd házban lakó fiatalok) nehéz lesz belepöckölni egy csikket.

   A műanyag idomok könnyed összetologatásáról annyit, hogy az - néhány üdítő kivételtől eltekintve - szerszám nélkül tulajdonképpen már-már képtelenség, mire fel újra lementem a pincébe, most épp a kisbaltáért.

   Majd miután még a baltával is elakadtam, visszamentem a tapétavágó késért, amivel aztán - természetesen a kisbalta szíves közreműködésével - lecsapkodtam az összecsusszanó bevágások sarkait, hogy valóban összecsusszanjanak.

   Mivel az elkövetett hibámat így tudtam a legegyszerűbb eltűntetni (már persze azt az esetet nem számítva, hogy a kimaradt alkatrészeket eldugom, majd lazán letagadom a létezésüket), felborítottam a ládát, majd a kimaradt elemeket a láda aljára is felkalapáltam. Mivel a láda könnyedén borogatható, így ez semmiféle problémát sem okozott. Mint az már csak a vakuval készült képekből, illetve a háttérben látható sötétségből is sejthető, mire a feladattal végeztem, addigra kis híján lement a nap.

   Mivel még nem volt teljes a sötétség, beszórtam a ládába a három zsáknyi avart, valamint azokat a friss zöldeket is, amiket a láda alól gereblyéztem ki. A minap a sarokba kiborított zsákok tartalma viszont maradt ott, mert mire nekiálltam volna azt a kupacot is berakodni, addigra már tényleg rám esteledett.

   A cipőm talpának bordáit csak azért mutatom, mert mivel a kertben mászkáltam vele, idővel megtelt földdel, amit aztán a ki-be szaladgálásom közepette a frissen felsepert lépcsőházban eresztett ki magából. Hogy ezt legalább kifelé menet ne tegye meg újra, még itt a pincében letakarítottam, majd visszamentem seperni is, hogy a holnapi felmosáskor ne kelljen épp magamat szidnom a koszért. Ez amúgy szerintem nem történt volna meg, mert a meglepően könnyen egésszé kerekedett komposztáló láda építése - mint sikerélmény - meglehetősen feldobott. Bár tudnám élvezni, ha más építési projektjeim is ennyire egyszerűen kerekednének egésszé, de persze belátom, hogy erre nagyon kevés az esély...