Lengyel fúrógép
(tulajdonképpen csak a kapcsolója)

Ma erről a fúrógépről lesz szó. Pontosabban szólva csak a kapcsolójáról.
Illetve mindenféle más egyébről, amit csak épp ingerenciám
támad idecitálni. No de, hogy került ide ez a gép?

Nos úgy, hogy behoztam az előszobából, ahová pedig a pincei polcról került fel.
Ugyan még szó sincs róla, hogy annyira előrehaladott állapotban lenne
a "ne legyen szétszednivaló a lakásban" elnevezésű projektem,
hogy már le kéne vándorolnom a pincébe bemutatnivalóért,
hanem az van, hogy ez a fúrógép egy szerszám, ami nem
működik. Az olyan emberek számára, akik csinálnak is
valamit a szerszámokkal (mint például én), alig akad ennél
bosszantóbb jelenség. Mert mikor épp ki kéne fúrni valamit, és
nem fúr a fúró, vagy beütni, de leesik a kalapács feje, vagy megfogni,
mire fel kiesik a satuból a hajtókar, nos olyankor elő szoktak
kerülni az apáról fiúra szálló ősi családi káromkodások.

Nem az a baja, hogy rozsdás a tokmány, és még csak az sem zavar igazán, hogy
fogalmam sincs, hogy merre lehet a hozzá illő tokmánykulcs. Valamint eddig
még az sem okozott semmiféle problémát, hogy a manapság szokásos 43
milliméter helyett, ennek a gépnek a tokmány mögötti un. felfogató
felülete csak 40 milliméternyi átmérőjű, konkrétan vékonyabb,
mint a kissé kövérkés tokmány. No de nem ez vele a baj...

Ha valaki azt meri állítani, hogy nekem van itthon Celma nevű holmim, letagadom!
Hogy honnan van nekem ez a fúrógép? Hogy nem is kérdeztél semmi ilyesmit?
Oly mindegy, mert tudod, hogy úgyis elmesélem. Ezt a masinát Apukámtól
kaptam. Emlékeim szerint valahogy nem igazán örültem neki. No nem
azért, mintha szokásom lenne nem örülni valami ajándéknak, hanem
csak azért, mert ez a fúrógép túlságosan durva. Legalábbis az én finom
munkáimhoz az. Mert ugye ezen gép előtt, egy feleekkora EVIG volt itthon.

Nem! Szó sincs róla, hogy bármiféle baj lenne ezzel a szénkefével! Ezt csakis
kíváncsiságból, illetve bemutató jelleggel szedtem ki, a manapság már
szokatlan módon kívülről is kényelmesen hozzáférhető helyéről.

Már úgy értem, hogy tényszerűen innen.

No itt lesz a baj! Illetve ott van a baj, hogy ezt a gépet tíz évvel ezelőtt is pontosan
ugyanezen hiba miatt kellett szétszednem. Szó sincs róla, hogy újra elromlott
volna! Hanem arról van szó, hogy tíz évvel ezelőtt nem csináltam meg.
No nem arról van szó, hogy rendesen nem csináltam meg, hanem
tényszerűen arról, hogy egyáltalán nem! No talán majd most.

Valaha rég (megjegyzem napra pontosan tíz éve) ugyanis úgy voltam vele, hogy
ugyan már miért lenne baj, hogy az induláshoz tövig be kell nyomni a fúrógép
kapcsolóját. Aztán persze a múltkor, mikor az ágyam átalakításakor használni
szerettem volna ezt a gépet is, mert ugye milyen jópofa már, hogy a Makitában
az egyik fúrószár, ebben a lengyel gépben a másik, miközben a nagydarab Bosch
gépben a csavarbehajtó bit, szóval akkor derült ki, hogy - megjegyzem rettentő
idegesítő módon - szerencsétlen fúrógép csak nagyritkán hajlandó elindulni.

Itt lesz a baj a nyelében, csak nem ezzel a kutya baja sincs állagú kommutátorral.

Ez is lényegtelen, hiszen szó sincs róla, hogy lötyögnének a csokiban a csavarok.
No de ha már itt vagyunk, csak mutatok valami érdekeset. A földelő vezeték
egyezményes színe, illetve színkombinációja, a sárga alapon zöld csíkos.
Hogy hosszában vagy keresztben, az mindegy. Na most ehhez képest
tekintsük meg a jobbra fent látható vezetéket. Szalamandrafoltos!

Ez az a kapcsoló, ami a mérhetetlenül bosszantó hibajelenséget okozza. Ezt nem
volt kedvem tíz évvel ezelőtt szétszedni. Megjegyzem most sincs, csak most
már nagyon kell. Már úgy értem, hogy a megannyi más futó projektre
ráindítottam egy újabbat. Ennek az lett a neve, hogy rendbe teszem.
Már vannak is eredmények. Például lebetonoztam a pince előtti részt.
Kiigazítottam a törölközőtartót, ami hosszú évtizedekig bosszantott a hibás
elhelyezésével. Plusz polcokat szabtam a spájzba. Rendbetettem az előszobát.
Lett mindent lejátszó magnóm, és még a konnektort is odébb szereltem végre
a szobámban. Most nem sorolnám tovább az elért nagyszerű eredményeket,
hanem inkább megemlítem az átalakítandó csilláromat, illetve a szobaajtó
kilincsét, amit idestova negyvenöt évvel ezelőtt tettünk tönkre az öcsémmel,
és még azóta sem támadt ingerenciám rendbe hozni, pedig mennyivel egyszerűbb
egy zárat megszerelni, vagy kicserélni, mint mondjuk kicsempézni a fürdőszobát.

Ha a javítás megtörténte után nem így kötném vissza a vezetékeket a kapcsolóba,
hanem a képen látható elrendezéstől eltérően kilencven fokkal elfordítva,
akkor az immáron rendben működő kapcsoló megnyomásával, egy
nem különösebben vicces rövidzárat küldenék a hálózatra.

Ezt a címkét meg csak úgy ott találtam a motoron.

Az a baj ezzel a kapcsolóval, hogy nem csak azért nincs kedvem
szétszedni, mert mondjuk nincs kedvem kapcsolót szerelni.

Hanem azért sincs kedvem szétszedni, merthogy nem lehet. Persze értem én, hogy
a fúrógép rezeg, amitől a csavarok idővel kirázódnak. No de ha a többi nem
tette, akkor miért pont a kapcsolót összetartó csavarok rázódnának
ki? Szóval azon kívül, hogy engem bosszant, más okát
nem látom ennek a nyomorult szegecsnek.

Egy szegecs lefúrása a fúrógép kapcsolójáról, az kb. olyan, mint mikor újra kell
forrasztani valamit a forrasztópákában. Vagyis pont az a szerszám kéne
a feladathoz, ami épp darabokban hever az asztalon. Mondjuk szó
se róla, szerencsére már nem csak ez az egy fúrógépem van...

Hogy mi még a baj a kapcsolószereléssel? Nos az, hogy mivel rugók vannak benne,
s azok már csak a nevük miatt is rugalmasak, ezért hajlamosak elrepülni. Azt az
apróságot, amit a kép közepén látunk, azt egy átlagos szobában, pláne valami
műhelyben, úgy el lehet veszejteni, hogy soha többé nem lesz meg!
Márpedig e nélkül nem fog kapcsolni a kapcsoló!

Úgy általában elmondható, hogy mikor valaki ennyire szétszed
egy tárgyat, akkor annak a valaminek annyi. Pláne így van
ez egy olyan kapcsolóval, amiben öt darab rugó van.
Illetve most már csak volt benne az az öt rugó!

Az óvatlan kettéhúzáskor az összes alkatrész úgy hullott ki az apró dobozkából,
mintha ezen galád cselekedetet valósággal kötelező lett volna elkövetniük!
Mondjuk az igaz, hogy harminc év bezártság után ez valahol érthető.
No de együttérzés ide vagy oda, mivel majd nekem kell velük
visszatalálnom a helyükre, szóval nem esett
valami jól ez a történés.

A kép címe: beragadt
Egyrészt a szegecsek ragadtak be, mert nem mertem őket tovább fúrni. Mi az, hogy
miért nem? Nos azért nem, mert a kapcsoló háza valami porcelánszerű anyagból
van, ami fúrás közben folyton olyan érzést kelt az emberben, mintha éppen
abban a szent pillanatban akarna eltörni. Másrészt azért lett a kép címe
beragadt, mert a gomb beleragadt a téglaporral összeállt gépzsírba.

Arról van szó, hogy a vasmocskos háttéren úszkáló vashal épp be akarja kapni
a vaskukacot. Ez bármilyen hülyén hangzik is, pontosan így van! Vagyis az
az apró, megjegyzem egy precíz  elektromechanikus alkatrészhez képest
szánalmasan gyenge minőségű tengely, épp a "hal" szemén kell, hogy
keresztülmenjen. Persze, ahogy oda beteszem, azonnal ki is esik!
Mit ne mondjak, ezt aztán tényleg érdekes lesz összerakni...

Bevallom őszintén, hogy mikor megláttam, hogy a négy vezetékbefogó (illetve
egyben érintkező is) egyáltalán nem egyforma, akkor egy pillanatra megállt
bennem az ütő. Na nehogy már még azt is nekem kelljen kitalálni, hogy
melyik hová való! Amúgy szerencsére (szerencsémre, és a kapcsoló
szerencséjére is) szó sincs ilyesmiről, hanem csak a szocializmusban
megszokott gyártási szórás hozta rám a frászt. Ez a gyártási szórás, vagy
tűrésmező, vagy nevezzük a trehány munkát bárminek is, például a telefonhoz
való körmöskonnektor esetében már egészen odáig fajult, hogy egyes
példányokra képtelenség volt felszerelni a telefonkonnektort,
mert olyan szinten nem stimmelt a tartócsavarok távolsága.

A porcelánszerű műanyagház miatt nem mertem áterőltetni a lyukon a szegecseket,
hanem inkább biztos ami biztos alapon, elvágtam őket keresztben. Persze ettől
meg a vágás helyén lett szélesebb a szegecs a lyuknál, ugyanis valami
annyira puha anyagból van, hogy szinte kenhető. Gondolom
eredetileg nem is szegecselték, hanem préselték.
Mondjuk értem én ezt a szegecset.
Ki szed szét egy kapcsolót?
Na ugye, hogy na ugye!

Nem is olyan bonyolult. Ha mégsem sikerülne megjegyeznem az egyes alkatrészek
pozícióit, legfeljebb majd csalok. Már úgy értem, hogy majd lesek erről a képről.

Ezeket kedves szokásomhoz híven elmosogatom.

Míg az alkatrészek száradnak, játszottam egy kicsit a fúrógéppel. Azért indul,
illetve forog lassan a tokmány, mert próbaképp a tápegységemről járatom.

Sajnos az van, hogy az erről a tápegységről szóló korábbi cikket is kénytelen
leszek megismételni. Ugyan a bal fele még működik, de az áramkorlátjában
már van némi hiba, azonban a negatív oldali kimenetet teljesen kilőttem.
Már úgy értem, hogy most az előbb, az éppen boncolt fúrógéppel.
Szerintem vagy nincsenek beépítve védődiódák, vagy
a csuda tudja, hogy mit követhettem el.

Bár első ránézésre nem sikerült, de ez akkor is egy jó kép! Az ablakon kívülről
fotóztam a virágállványon száradó kapcsolót. A kép közepén tükröződik
a fényképezőgép, balról pedig a szerző eltorzult arca látható.

Erre az állapotra szokták mondani, hogy na innen nyerni lesz igazán szép.

No nem azért tettem oda a félbehajtott A3-as papírt, mert az fehérebb, hanem
azért, hogy a felhajtott széle megakadályozza az alkatrészeket a szét,
pontosabban szólva az asztalról történő legurulásban.

Eddig rendben, és még csak a korábban készült
képet sem kellett segítségül hívnom.

Eljátszottam vele egy jó darabig, miszerint a négy közül vajon melyik bogyó
melyik lyukba illik a leginkább, de mivel az jött ki eredménynek, hogy
valamelyik egy kissé mindig csálén állt, ezért végül is feladtam.

A barna lapocskák az előbb behelyezett alkatrészeket tartják a helyükön.
Mondjuk ezen funkció kitalálásával azért már elvoltam egy darabig.

Ebben az állapotában már ellenőrizhető a helyes működése, bár még
nincs rajta a teteje, és a gombot kitoló két rugó is hiányzik belőle.

No de az előbbi feladatokhoz képest (összerakás), betenni ezt a két rugót,
valamint ráfordítani a kapcsolóra a doboz másik felét, az már semmi!
Vagy legalábbis az lenne, ha nem esne szét folyton a kezemben.

Bár már hallhatóan kapcsol, vagyis megnyomáskor kattan egy nagyot, attól még
mielőtt kiforgás ellen leragasztanám az újonnan bekerült összetartó csavarokat,
le is ellenőrzöm az eredményt a multiméteremmel. Zseniális vagyok! Ajaj...
Na ekkor éreztem úgy, hogy most volt elég a szerelésből! Ugyanis már
több mint két órája hevertek az alapanyagok a konyhaasztalon,
lecukrozásra, kikeverésre, illetve bepanírozásra várva.

Szóval az úgy volt, hogy nagyon megkívántam az epret (biztos terhes vagyok,
valakinek), meg a rántott gombát tartármártással. Mondjuk nem állítanám,
hogy jó ötlet ezt a két ételt szoros egymásutánban fogyasztani, de így ha
sietve kell mennem az apró helyiségbe, akkor legalább tudom, hogy miért.
Nem tudom, hogy meséltem-e (ne tiltakozz, úgyis elmondom), hogy miközben
nagyban száradtak az ablakban a kapcsoló alkatrészei, én igen rutinosan akkorra
időzítettem a gombáért történő piacra biciklizést. Állok valahol félúton egy lámpás
kereszteződésben, mikor is a jobbról mellettem érkező gyalog nekiállt átmenni
a zebrán. A lámpa pirossága természetesen a legcsekélyebb mértékben sem
hatotta meg. Az ember mozgásáról mindenképp el kell mondanom, hogy
jellegzetes volt. Lehet, hogy van ennek a beállásnak valami rendes neve is,
én magamban egyszerűen csak kövér cigány járásnak hívom. Pocak ki előre,
gerinc egy kissé megdöntve hátra, lábak enyhe terpeszben, miközben a lábfejek
némileg szétállnak. Ennek a beállásnak elengedhetetlen tartozéka a dölyfös tekintet,
ami azt hivatott közölni a szűkebb környezettel, hogy ebben a pillanatban az egész
univerzumban az a legeslegfontosabb történés, hogy a mindenkit lenéző tekintet
tulajdonosa éppen itt és most létezik. A többi minden csak valami légypiszok.
Érdekes mód az autók rendre megálltak. Ezt úgy értem, hogy bár nyugodtan
megtehették volna, de mégsem húztak át a gyalog orra előtt. Én barom meg
csak bámészkodtam, és nem figyeltem fel a vihar előtti csendre. Valószínűleg
nem lett volna semmi baj, ha a pocakos gyalog nem áll meg a zebra közepén, és
nem vet egy még az eddiginél is lenézőbb tekintetet, a továbbhaladására várakozó
autósok felé. Na ekkor történt, hogy valakiben elszakadt valami. Bennem konkrétan
a dobhártya, hiszen mindössze néhány méterre voltam a kamionokra való légkürttel
felszerelt autótól, mikor a sofőr belekönyökölt a dudába. Hú b*zdmeg! Én annyira
megijedtem, hogy földbegyökerezett a lábam. Ez konkrétan úgy volt, hogy az eset
után elmentem a piacra, megvettem a gombát meg az epret, és mikor már visszafelé
karikáztam, akkor még mindig láttam magam ott állni a Róna és a Thököly út sarkán.
Persze ez azért egy igen erős túlzás, hiszen hogyan is láthattam volna magam, mikor
visszafelé már a Szugló utcán jöttem. A pocakos gyalogos (velem ellentétben) nem
lefagyásosan ijedt meg, hanem Boborjánosan helyben topogósra váltotta a figurát.

Talán kissé fura, hogy épp az utolsó pillanatban hagytam félbe a szerelést, pláne
egy holmi ebéd miatt, de az az igazság, hogy mostanára már akkora rutinra
tettem szert, hogy bármikor, bármiféle szerelést félbe tudok hagyni!

Amúgy a kapcsoló, köszöni kérdésed, jó lett.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.