Mivel néhány hónapja egyszer már belefutottam, és még meg is említettem, gondoltam előszedem a rejtekhelyéről azt a gömb formájú voltmérőt, amit valaha a motoromban hordtam. Hogy mégis minek egy motorba voltmérő? Ha másra nem is, de arra jó volt, hogy az ember be tudja vele állítani a haverok motorjain a töltés feszültségét.
   Mindeközben a rózsaszín kisvödörben már nagyban a csiszolómalom építéséhez vannak összegyűjtve a csapágyak, mely projekthez még azért nem értem oda, mert logikailag megelőzi egy csomó más. Az apróságok még csak hagyján, de az építési projektek az utóbbi időben már annyira elszaporodtak, pláne nem fejeződtek be, hogy azok aztán már tényleg komoly hátráltató tényezők.
   Ezt úgy kell érteni, hogy mikor itt álltam, akkor épp nagyban száradt a hátam mögött a kertkapura való újságtartó fedele, az előtérben pedig le volt pakolva a polcról az összes deszka, mert beterveztem közéjük egy a helyet kettéosztó újabb polcot. A régi útszóró sós pincéből épp nagyban kirámolok, hogy ki tudjam pofozni, illetve át tudjam adni az új tulajdonosának, míg a mellette lévőn az ablakot áll szándékomban kipofozni, egy egyszerű fémrács beépítésével.
   Ezek a projektek nemcsak azért bonyolultak, mert már eleve azok, hanem egyben azért is, mert valahol mind összefüggenek. Ha másért talán nem is, de az egyre fogyó hely okán egészen biztosan.
   Hogy erre fel én egy rejtett dobozból állok neki előtúrni valami útban egyáltalán nem lévő apróságot? Nos igen, de erre magyarázatul szolgál, hogy csak ki kell már valamivel töltenem a rengeteg építési cikk közötti hézagot. Mármint azért, hogy ugyan ne következzenek már szorosan egymás után. No nem mintha a valóságban szorosan egymásutánban készülnének el...

   Ez itt a gyújtás alkatrészeit tartalmazó doboz, melyben ha a keresett műszer épp nem is, de legalább a szovjet elektronikus gyújtóegység ott van. Valamint van egy gyári indexrelé is, aminek talán nem itt volna a helye, hanem az indexes dobozban.
   Ugyan éreztem rá némi hajlandóságot, de végül mégsem álltam neki rendezni ezt az apró anomáliát. Mármint azért nem, mert akkor a többinek is neki kellett volna állnom, és az úgy már nagyon sok lett volna. Mármint a kedvemhez képest sok.

   Az épp nagyban keresett voltmérő végül ebből, vagyis a szerszámos dobozból került elő. Míg a tölcsérek valaha egyértelműen a motorolaj beöntéséhez kellettek, addig a széles azbesztszalag a kipufogóhoz tömítésnek. Azt ha szétfűztem, majd megkentem Gumiám pasztával, és úgy tettem be a hollander alá, simán kitartott a következő szétszedésig. A colstok, a szigetelőszalag, valamint a ki tudja miért itt állomásoztatott griff karmos csipesz annyira nem ide való, hogy már majdnem elkezdtem őket átrakosgatni a helyükre, csak aztán tőlem megszokottan mégsem.

   Az apró műszer az elmosogatása után a ventilátor mellé került, a fásszekrény tetejére, természetesen száradni. Ezekkel az apróságokkal nem az a baj, hogy mikor előszedem őket, akkor egyből bele is írom a táblázatba, kapnak számot meg minden, hanem az, hogy sajnos igen gyakran fordul elő, hogy aztán valamelyiket mégsem szedem szét, ami ugye egyértelműen megemeli a táblázatba beírt, de szét még nem szedett tételek számát. Ezekből a mai napig 68 darab gyűlt össze, pedig év elején már sikerült a számot letornásznom 60 alá.
   Az persze igaz, hogy ha végre egésszé kerekednek a pincei farigcsálós cikkeim, akkor azoktól aztán rendesen lejjebb fog esni az elmaradások száma, de attól még nem szabadna magamat elbíznom. Ez amúgy annyira így van, hogy az idei terveim szerint egy füst alatt a jövő éviket is letudom, hogy akkor (mármint jövőre) semmi magamra kötelező érvényűnek tekintett feladatom se maradjon. Ezt azért érzem szükségesnek, mert van egy csomó olyan ötletem, melyek megvalósításának majd csak a szétszedtem projekt kifutása után terveztem nekiállni, csak aztán rájöttem, hogy nem kéne velük addig várnom, mert a végén még előbb halok meg, mintsem hozzájuk odaérjek.

   Először azt akartam írni, hogy ha lassan is, de azért már fogyni látszik az idehalmozott készlet, de ezt aztán kénytelen voltam megváltoztatni arra, hogy egyszerűen csak cserélődnek az alanyok, pedig amúgy komolyan szeretném, ha egyszer elfogynának innen a dolgok. Amúgy persze mindenhonnan máshonnan is szeretném, ha végre elfogynának. Na ezért van az, hogy a pincéből az előbb már megemlített, de akkor a fellelési helyéről valami érthetetlen okból el nem hozott elektronikus gyújtóegység is felkerült.

   Ez szegénykém nagyon rozzant, amin azért nincs mit csodálkozni, mert egy fél pár kesztyűbe rejtve hordtam a 250-es MZ ülése alatt, ahol aztán biztosan többször is beázott, illetve kapott párát is folyamatosan.

   Míg a pozitív ágat nem jelöltem meg pirossal, addig a negatívat feketével igen. Ez gondolom azért lehetett, mert épp nem volt kéznél piros színű műanyag cső. Nem úgy mint most, hogy már egy egész asztalfiókra való akad belőlük!

   Maga az alapműszer valószínűleg valami ősrégi telepes csöves környezetből származik. Míg a négyes skálán a csövek fűtőfeszültségét lehetett ellenőrizni, addig a 80-ason az anódfeszültséget. Az RFT feliratból egyértelmű, hogy a néhai NDK-ban, vagyis Kelet-Németországban készült. Hogy miből szedtem ki, vagy kitől kaptam, esetleg mikor és hol vettem, azon tények emléke már rég kitörlődött az emlékezetemből.

   Bár ennyire azért nem szükséges, de attól a műszer még mind a mai napig nagyon pontos. Hogy miért kellett a töltés feszültségét egy motoron műszeresen beállítani? Nos azért, mert bár gyárilag be van, csakhogy a feszültségszabályzó akkoriban még egy elektromechanikus szerkezet volt, melynek állapotát, értékét nem ártott időnként ellenőrizni.
   Egyszer (gondolom mikor ez a műszer az ülésem alól valamiért előkerült) az összes haver töltését megmértük vele. Mit ne mondjak, voltak érdekességek 6 volt alatt, mint ahogy 8 volt felett is. Míg az izzók ennyi eltérést lazán elviseltek, addig az akkumulátornak sem az alul, sem a túltöltés nem igazán használt.

   Mikor az embernek nem állnak rendelkezésére műszerpontosságú ellenállások (a kék színű amúgy pusztán véletlenül az), akkor kell egy a szükségesnél kisebb értékű soros ellenállás (hogy a műszer a kelleténél egy kicsit többet mutasson), majd a végleges pontosságot egy a műszerrel párhuzamosan kötött ellenállással kell belőni, amit persze válogatni kell. Ez a válogatós azért sokkal jobb módszer, mint egy trimmer, vagyis csavarhúzóval változtatható értékű ellenállás beépítése, mert azzal ellentétben ez a kombináció nem állítódik el, és még csak kontakthibás sem lesz soha.

   Ez a műszer nem annyira azért született, mintha komoly igény mutatkozott volna rá, mint inkább csak azért, mert egyszerűen összeállítható volt a körülöttem elhelyezkedő alkatrészekből. Megmaradni pedig azért maradt meg, mert még semelyik része sem kellett semmi másra. Ez persze még megváltozhat, ha valami feladatra egyszer ez a kerek műszer lesz a legjobb választás.

   Majd kitettem a direkt erre a célra készített előszobai pultra, mégpedig közvetlenül a kéknyelű csavarhúzó mellé, amit azért kell levinnem a pincébe (mármint megköszörülni), mert valamivel sikerült az élét kicsorbítanom.
   Míg a műszerről el tudom képzelni, hogy már sosem kerül elő a pincei műszeres dobozból (már ha méltóztatok egyáltalán beletenni), addig a csavarhúzót remélem záros határidőn belül visszahozom.
   Gondoltam az utóbbi időben már annyi mindent szétszedtem, hogy épp itt lenne az ideje - pusztán kíváncsiságból - belenéznem a táblázatomba, hogy mégis hol tartok a már megemlített, de be még nem mutatott tárgyaimmal. Mit ne mondjak, az a még mindig 300 feletti szám, na az azért egy kissé mellbevágott...