Ez a project úgy indult, azért készült, illetve készülhetett el róla ez a kissé ferde tájolású nyitókép, mert a pincében kialakulni látszó valamiféle rend hatására csak úgy egyszerűen hozzáférek az esztergához. Hogy aztán később is így lesz-e, vagy idővel elfoglalom valamivel ezt a helyet, az egy jó kérdés.
   A gépbe most egy csiszolótárcsa van befogva, mert ezt használtam legutóbb, mégpedig a polc alá épített fiók léceinek formázása kapcsán. Amit a tárcsa előtt látunk, az a csiszolóállvány. Mindezen összetevők pedig az eszterga bútorlábakból készített ágyára lettek feltologatva.
   Ami viszont még hiányzik a képből, akarom mondani mint kiegészítő a gépről, az egy állócsúcs. Mondjuk még a forgócsúcs sincs kész. Illetve az első verziója már igen, de az sajnos már nem tehető fel a gépre. Hogy akkor miért nem a forgócsúcs megépítésével nyitok? Nos azért, mert az állót egyszerűbbnek találtam megépíteni, abba ugyanis se csapágy, se csapágyház nem kell.

   Következő lépésként lekerült a gépről a csiszoló állvány, majd felkerült rá ez az immáron mozgató mechanizmussal ellátott univerzális platform. Ebben a dobozban az az univerzális, hogy mivel csak ennyi, ezért azt csavarozok a tetejére, amit csak akarok. Most például egy állócsúcsot fogok rá készíteni.
   Hogy miből lesz az állócsúcs? Kezdetben rengetegféle elképzelésem volt, mely bődületes agyatlanságok elvetése után egy puszta tokmányban sikerült magammal kiegyeznem. Már úgy értem a pusztát, hogy az egyszerűen csak oda lesz téve a gép amúgy forgó tokmányával szembe, forogni azonban nem fog tudni.

   Utóbbi esetben kicsit hosszabb anyagot lehet befogni a gépbe. Az persze igaz, hogy a még nem is létező késtámasz a jelen összeállításban az anyag jobb oldali végének még csak a közelébe sem kerülhetne. Már úgy értem, hogy a platformtól nem férne oda. No de nem akarok én ilyen hosszú dolgokkal foglalkozni...

   Azzal a kérdéssel ellenben igenis foglalkoznom kell, hogy mégis mi a csuda fogja ezt a tokmányt a helyén megtartani. Most persze (pusztán az elgurulása ellen) egy mellette elhelyezett (amúgy hozzávaló) tokmánykulcs, csakhogy ennek itt nagyon, de tényleg nagyon stabilan kellene állnia.

   Már úgy értem, hogy a platform teteje felett néhány centivel. Mivel a tokmány ugye vasból van, míg a platform teteje fából, ezért kezdetben még mindkét anyag szóba került.
   Hogy végül miért a fa mellett döntöttem? Nos azért, mert míg fába semmiből sem tart fúrni egy 10-es lyukat, addig a fémbe egy 14-est már korántsem lenne olyan egyszerű. Már csak azért sem, mert ugye ezekbe a tokmányokba (és éppen ilyenek vannak a fúrógépeimen is) maximum 13-as fúró fogható.

   Egy kicsit ugyan szíven ütött, hogy az éppen keresett lécek elkerültek ebből a sarokból, ezen azonban gyorsabban túltettem magam, mint azon a másik tényen, hogy a fekete láda még mindig nincs befiókozva. Mindezt úgy, hogy még a polcba tolható fiókos szekrényke sem készült el.

   Legyártani szerencsére bőven van miből, abban nincs hiba. Na most abban viszont már van, hogy ha ezt a rengeteg faanyagot innen záros határidőn belül el nem használom, akkor egyrészt nem férek tőlük oda a téli tüzelőhöz (most még szerencsére csak tavasz van), másrészt ha nem fogynak el, akkor (jelen pillanatban legalábbis) nincs hova eltennem, átrámolnom őket.

   Bár az előbb mutatott helyszínen most épp meglehetősen nagy a kupi, attól még sikerült a tömegből kiválasztanom egy az adott feladatra alkalmas keményfa lécet. Ez amúgy abból az eresztésből van, amiért egy korábbi lomtalanítás alkalmával másnap visszamentem, mondván az utcára hajított néhány szál keményfa lécből egyszer még biztosan csinálni fogok valamit. Tessék, már itt is az alkalom!

   Csak nem ma, mert ma már késő van hozzá. No nem azért, mintha bárki is szóvá tette volna, hogy a pincében zörgök, hanem azért, mert most odafent a lakásban is rengeteg dolgom van, mely tevékenységeket - megjegyzem számomra is meglepő módon - most valahogy nem szerettem volna a holnapi délelőttre halasztani.

   Másnap ebéd után lejöttem a pincébe, kitettem az ajtó elé a munkapadot, belefogtam a lécet, majd sikerült a körfűrészt addig-addig nézegetnem, hogy újra elment tőle a kedvem. Azt, hogy újra, azt úgy kell érteni, hogy már többször is azért tettem vissza a polcra, majd vágtam el az aktuális munkadarabot valami mással, mert ahányszor csak előveszem, csak úgy egyszerűen ránézésre sosem tudom megállapítani, hogy hol vág pontosan. Ez a szomorú tény a múltkor már annyira felbosszantott, hogy húztam a gép fekete aljára reszelővel egy fényes jelölést, amit most persze újra hiába nézegettem, mert egyáltalán nem értettem, hogy hol vág pontosan a fűrésztárcsa a jelöléshez képest. Szóval ezzel a géppel egyszer még az eddigieknél is sokkalta jobban össze kell barátkoznom. Pláne azért is, mert ugye a szúrófűrész szinte sosem, esetleg csak tévedésből vág egyenesen.

   Épp mint ahogy tette azt most is. A szalagcsiszolóval amúgy nem az oldalak enyhe görbeségét tűntettem el, hanem csak a három hasáb legnagyobb, vagyis összeragasztandó oldalairól toltam le a régi lakkot, valamint a barnás rohadást.

   Majd egy másik polcról a két minap kipofozott kisebbik asztalos szorítót, amivel összehúzattam a fadarabokat. A ragasztó megkötésének érdekében a kombináció valószínűleg nem csak holnapig marad így. Aztán persze lehet, hogy lejövök hozzá, de amennyi dolgom a lakásban is van, ezt nem tartom valószínűnek.

   Olyan szépen alakulnak a dolgok, hogy nem győzök rájuk csodálkozni! A kupi ott a háttérben mondjuk nem annyira szívderítő, de arra ha nagyon ráunok, akkor simán megoldás lehet a körfűrésszel történő tüzelővé aprítás. Előtte persze még ki kellene hozni a fadarabokból ezt meg azt, amire amúgy jó esélyük van, mert ugye mikor máskor faragnám kisebbre a fekete fiókost, ha nem most, mikor útban van. Már úgy értem ott van útban, ahol épp állok. Persze ez már egy másik project lesz. Már úgy értem, hogy helyette (mármint a tervezgetés helyett) inkább arra kellene koncentrálnom, amiért igazándiból lejöttem.

   Erre fel mi történt? Hát persze, hogy kiszúrtam az előtérben az új porszívóm minap elmosogatott alkatrészeit! Ennek a gépnek az összeszerelését azért nem halogathattam, mert ugye ma is fúrni fogok, az pedig forgácsokkal és porral jár, amit sokkal könnyebb összeporszívózni, mint bénázni a seprűvel meg a lapáttal.
   Amit a porszívótól balra látunk, az nem a gép, hanem az az egérfogó tartozéka. Már úgy értem, hogy az amúgy májkrémes dobozban két karika kolbász lakik, amivel az egérfogókat kívánom vonzóvá varázsolni. Látni ugyan mostanában nem láttam a pincében egeret, a szagát azonban sajnos éreztem. Mondjuk ha döglötten hever a rejtekhelyén, akkor a szagon az egérfogó már nem fog segíteni.

   Amin viszont remélem tudok segíteni, az a frissiben kapott porszívó különös viselkedése. Hogy már megint miről van szó? Nos arról, hogy bár eleve úgy kaptam meg, hogy beteg, szegényke már alig szív, és még az is rá van írva, hogy turbó, de attól még nem kellene úgy viselkednie, mint egy kissé késleltetett nyomatékleadású turbós autónak. Már vagy ötször átforgattam, megnéztem minden eresztékét, de nem jöttem rá, hogy melyik része szórakoztat.
   Konkrétan azt csinálja, hogy mikor odateszem a szívócső elé mondjuk két ujjam, olyankor úgy viselkedik, mintha még 500 wattos se lenne, ellenben mikor tenyérrel fogom le a szívócsövet, olyankor már olyan, mintha be akarna kapni.
   Ezzel a fura működésmóddal az a baj, hogy így épp csak porszívózni nem lehet vele, mert egyszerűen nem vonzza oda magához a cső vége a szemetet. Cserébe viszont, mikor épp sikerül a cső végét síkban rátennem a földre, olyankor meg felemeli a pince előtti linóleumot.
   Nekem a gégecső gépbe történő csatlakozása, meg a csővég és a portartó doboz közötti tömítés gyanús. Bár szedtem már szét porszívót, de nem találtam a célnak megfelelő plusz tömítést. Persze van nekem gumis dobozból három is, csak ugye a másik kettő valahol odafent. Végső esetben készítek egy épp méretes tömítést, mondjuk sziloplasztból.

   Rátérve végre a fősodorra, mivel az univerzális állócsúcsnak mára már minden egyes alkatrésze elő lett készítve, most már tényleg csak annyi dolgom van velük, hogy bejelölöm, és persze ki is fúrom a két fadarabot összetartó csavaroknak szükséges lyukakat.

   Meg persze azt a lyukat is, amibe a tokmány szára lesz betolva. Valamint azt a két másikat is, ami a tokmány szárát fogja megtartani mind kicsúszás, mind pedig elfordulás ellen. Na ezért (már úgy értem, hogy a rengeteg forgács miatt) voltam kénytelen előrevenni a porszívót.

   Ez annyira így volt, hogy ez a fadarab - bár a jelen projecthez nincs rá szükség - mégis áldozatul esett. Elmondjam mivégre? Na jó. Már a múltkor megtapasztaltam azt a különös tényt, hogy attól, hogy egy fúrószárra az van írva, hogy 8-as, attól az még egyáltalán nem biztos, hogy akkora lyukat is fúr! Ez a dolog annyira így van, hogy a képen látható három darab 10-es lyuk, három különböző 10-es fúrószárral fúrva (a negyedik lyuk amolyan próbából egy 9-es), három különböző átmérőjű lyukat eredményezett. A fúrószárak átmérője tolómérővel ellenőrizve mindeközben mind pontosan 10-es! Szóval nemcsak az van rájuk írva, de akkorák is. Csak ugye az általuk fúrt lyuk, na az nem 10-es, hanem sajnos nagyobb. Márpedig nekem most mindenképp méretpontos lyukra van szükségem, mert ugye nehogy már eleve lötyögjön a tokmány szára a lyukban.
   Ezen a képen amúgy a második próbadarab látható, mert az elsőt úgy szitává lyuggattam, hogy abba már nem fért több lyuk. A nyitásképp próbált hagyományos csigafúrók nem jöttek be, mint ahogy a direkt fához való hegyes társuk sem. Aztán próbáltam még egy csak a végén 10-es átmérőjű fafúrót is, azonban a keleténél az is nagyobb átmérőjű lyukat fúrt. Végül az az amúgy szintén 10-es fúrószár jött be, amit egy lengyel fúrókészletben találtam. Na annak a lyukába (mármint az általa fúrt lyukba) éppen úgy cuppan be a tokmány szára, mint ahogy én azt szeretném!

De!

   Most például az történt, hogy elővettem a polcról a szalagcsiszolót, letettem a munkapadra, majd mikor a kábelvégi dugót betoltam a konnektorba, a gép fogta magát és elszaladt... Be kell ismernem, nem gondoltam volna magamról, hogy stresszhelyzetben ilyen szédítő sebességgel vagyok képes kihúzni egy villásdugót.

   Felülről négy csavar fogja össze a három fadarabot, alulról pedig szintén négy fogja őket oda az alaplaphoz, ami persze majd a platform tetejére lesz csavarozva. A keresztirányú lyukba mindkét irányból be lesz tekerve egy-egy hernyócsavar, ami a tokmány szárát fogja rögzíteni. Ez így annyira egyben van, hogy ebből már tényleg csak a 10-es lyuk hiányzik.

   Mondhatnám, hogy nincs mit hozzáfűznöm, csakhogy van. Egyrészt ott van ugye az, hogy bár ez nem egy kefés motor, most mégis úgy zörög, mintha mégis az lenne. A szörnyű rezonanciákat valószínűleg gumiból vágott csíkocskákkal, de az is lehet, hogy az egyszerűség jegyében sziloplaszttal fogom eltűntetni.
   Aztán ott van még az is, hogy mivel tulajdonképpen még sosem volt ilyenem, szoknom kell az eszterga használatát. Ez így hirtelenjében mindjárt két dolgot is jelent. Míg az egyik az, hogy ha felakad a platform vége a gép és a gépágy közötti kapcsolatra, akkor ugyan ne tekerjem már tovább a kurblit, a másik szerint ha nem húzom meg rendesen a platformot a gépágyhoz rögzítő csavart, akkor el fogom tudni tolni a platformot a kurblival.

   Ennek az összeállításnak ugyan semmi értelme sem volt (hiszen a jobb oldali tokmány nem képes forogni), de valamiért nem tudtam kihagyni, hogy a két tokmányt össze ne nézzem. Elmondjam, hogy ez az állócsúcs mégis mitől lett univerzális? Nos azért, mert egy tokmányba azt fogok be, amit csak akarok!

   Most következik a project végére hagyott két hernyócsavar elkészítése. Mivel tudtam róla, hogy van hozzá alany (mármint hosszú csavarból levágott csonk), épp csak elő kellett túrnom.

   Azt szokták mondani, hogy gyakorlat teszi a mestert. Meg még azt is szokták, hogy majd másodikra jobban sikerül. Na most ehhez képest mind a két csavarba féloldalra sikerült a slicc. No nem mintha ez egy lyuk mélyén számítana...

   Hogy ne kelljen hozzá festőállványt készítenem, kapott középre egy ötödik csavart, majd kitekertem (természetesen csak ideiglenes jelleggel) az aljából a szélső négyet. Ez így azért jó, mert a csavarfejek távtartása miatt a platform felőli részt, vagyis az állócsúcs alját is egyből lekenhetem.

   Ha kér még egy réteget, holnap azt is megkapja, s miután az megszáradt, már csak használnom kell. Legközelebb egy korábbi képen a háttérben már alakuló forgócsúcsot fogom egésszé kerekíteni, amit valószínűleg a késtámasz negyedik verziója fog követni. Mert ugye az első még az eredeti összeállítású géphez készült, míg a második az első forgócsúcshoz, a harmadik meg ugye a szemből késtámasz. Már majdnem ideírtam, hogy tiszta csoda, hogy ennyiféle kiegészítőbe nem zavarodok bele, csakhogy az igazság az, hogy mint azt korábban megállapítottam:

De!