Annyira jó, hogy az irattartók elpakolása óta már van hová félretennem amit épp csinálok, hogy egyszerűen nem is értem, hogy ennek ellenére hová tűnt belőlem a korábbi lelkesedés. Most például a pincei asztal felszabadítása van soron, amivel ha így haladok, akkor nemhogy karácsonyra, de egyenesen sosem készülök el!

   Ha nehéz is volt rávennem magamat, de végül csak sikerült elvennem valamit az odalenti asztalról, ami jelen esetben ezt a képen látható, amúgy a HP PC-vel együtt a fűben talált 15 colos LCD monitort jelenti.

   Jelen esetben persze nem arról van szó, hogy azért morgok, mert ugye el kellett húznom a helyéről a szobai asztalt, hanem azért, mert megláttam az egészen idáig (megjegyzem nem véletlenül) alatta rejtegetett széket. Komolyan mondom, hogy szinte teljesen hiába húztam bele az utóbbi időben a farigcsálós projectekbe, mert az a rengeteg elvégzett munka még szinte meg sem látszik az évek hosszú sora alatt felhalmozott restancián. Az átcsiszolásra és újrakárpitozásra váró szék ülőkéje amúgy azért van széles barna ragasztószalaggal megpatkolva, hogy az alatta található repedésen keresztül ne szóródjon ki a mára már puszta homokká morzsálódott néhai szivacs.

   Hogy a végképp történő elkeseredést valahogy mégis elkerüljem, olyanokkal szoktam magam bíztatni, mint például az, hogy na ugye, hogy megérte a múltkori számítógép átépítés alkalmával némi energiát ölni a rendcsinálásba, hiszen most már egyszerűen csak oda kellett értük nyúlnom, s már a kezemben is voltak a monitor teszteléséhez feltétlenül szükséges kábelek.

   Jelen történéskor, konkrétan a VGA dugó bedugásakor szívhez szóló szavakkal emlékeztem meg arról a konstruktőrről (a felmenőivel együtt), aki valami hatalmas bravúrral pont oda tervezte be a VGA csatlakozót, mint ahol amúgy a monitor talpa van.

   Levettem a polcról a párom Lenovo T400-as laptopját, majd miután rádugtam az LCD monitort, odaszóltam neki, hogy mutass már valami mást, merthogy ezt a "no video input" feliratot már a múltkor sem tudtam értékelni. Már úgy értem, hogy még korábban, a pincében rádugott HP PC-vel is csak ennyi életjelet produkált. Amúgy éppen azért van most előttem, hogy eldöntsem róla, miszerint kuka, vagy jó, esetleg nem jó, de azért javítható, és akkor megmarad, és jó lesz a pincében összeállítandó PC-hez.
   Hogy mégis mi a rossebnek nekem a pincébe egy PC? Nos azért van rá szükség, hogy az apróságokat tartalmazó dobozaim nyilvántartását (természetesen egy füst alatt az alapos átrendezésükkel) újraírjam.

   Kezdetben még úgy voltam vele, hogy a hibát a beesett, ezért a tulajdonképpeni nyomógombot folyton nyomó műanyag gombocska okozza, de aztán - mint történt már annyiszor - kiderült, hogy újra én.

   Ez persze nem akadályoz meg benne, hogy a monitort szétszedjem, hiába borult le előttem amúgy egyértelműen esdeklőn. Mert ugye ha mást nem is, de három dolgot biztosan meg kell vele tennem. Míg az első a beesett power gomb helyére történő visszaszerkesztése, addig a második a műanyag részek szokásosan alapos fürdetése. A harmadik meg ugye a tápegység elkóinak legalább szemrevételezéssel történő ellenőrzése.

   A középső csatlakozóhoz írt (ebből a szögből mondjuk épp nem olvasható) szöveg felületes olvasása kapcsán elsőre beugratott, mert ugye azt hittem róla, hogy dugasztáp kell hozzá. Vagy lehet, hogy azért hittem így, mert a szintén a pincei asztalon heverő 21 colos monitor társához az kell? Ugyan ki tudja már ezt így utólag eldönteni...
   Az "utólag" időhatározót jelen esetben úgy kell érteni, hogy bár már többször is megígértem magamnak, hogy soha többé nem lesz olyan, hogy hegyekben állnak a megszerkesztendő képek, vagy a már csak megírásukra váró szétszedtem cikkek, ez ennek ellenére mégiscsak újra bekövetkezett. Ennek meg ugye az lett a hatása, hogy mindössze néhány nap kellett hozzá, hogy teljesen elvesszek a dolgok eredeti időrendi sorrendjében. Vagyis néhány nap elteltével konkrétan már halovány segédfogalmam sem volt róla, hogy a megírásra váró cikkek alanyai közül mit mikor, illetve milyen sorrendben szedtem szét. A megírásukkor persze próbáltam valamiféle értelmes sorrendbe rendezni őket, amiről a cikkek megjelenési sorrendjét utólag visszanézve, még finoman szólva is azt kell mondjam, hogy nem mindig sikerült.

   Ebből a hosszúkás panelből ítélve (ami amúgy a fénycsövek begyújtásához szükséges transzvertert tartalmazza), ez a monitor még nem LED-es, hanem fénycsöves. Ez persze semmit sem von le a monitor használati értékéből.

   Az annyira jó, hogy a már-már valószínűtlen méretű hely okán bármit félre lehet tenni, hogy így utólag már egyszerűen megindokolhatatlan, hogy mégis mi a csudát kerestek itt az irattartók. Az persze igaz, hogy a jelen helyszín felszabadítása előtt előbb még ki kellett ürítenem a szobai szekrénysorban található egyik polcot, ami az azon terpeszkedő magnók és rádiók végtelen sora miatt azért nem volt valami egyszerű feladat. Szóval ha lassan is, de azért kezdenek összeállni a dolgok. Vagy ha nem, én akkor is ezzel bíztatom magam...

   Nos az, hogy annyira szűkre lett illesztve, hogy a benyomásakor egyszerűen megszorul. Ez (mármint a megnyomása után folyton benyomva maradó gomb) gondolom alig kergette őrületbe a monitor gazdáját. Persze segített rajta a sniccer. Mármint nem az előző tulajt aprítottam fel a tapétavágó késsel, hanem lefaragtam egy keveset a monitor előlapját alkotó műanyagból.

   A monitor házáról mondjuk nem jött le a jellemzően a nap sugárzása okozta sárgulás, de nem hinném, hogy ennek egy pincében használt hardver esetében bármiféle jelentősége lenne.
   Az alkatrészek amúgy azért kerültek vissza a fürdőszobába, tényszerűen ide, a meleget fújó ventilátor elé, hogy gyorsabban száradjanak, amire pedig az adott okot, hogy a monitort még mindenképp a mai napon szeretném összeszerelni. Erre meg az adott okot, hogy már annyi minden van körülöttem szanaszéjjel pakolva, hogy azt még csak neki sem merek állni felsorolni!

   Időközben visszatettem a helyére a power gombot, s mivel eredetileg is így volt rögzítve, egyszerűen csak nekinyomtam a tartópöckeinek a pákát. Amint épp a művemet szemléltem megelégedetten, egyszer csak csöngettek. A postás hozta anyám nyugdíját. Ebben persze nincs semmi érdekes.

   Abban viszont már van, hogy az ajtónk előtt megláttam a partvist és a vödröt, ami a rossznyelvek szerint azt jelenti, hogy márpedig ma nekem takarítanom kell. Mármint a lépcsőházat.
   Mivel a képen látható eszközöket magam tettem ide, pláne valamikor délelőtt, így tisztára érthetetlen volt, hogy hogyan sikerült róluk teljesen megfeledkeznem. Az mondjuk egy kissé gyanús volt, hogy mintha túl lelkesen vetettem volna magam a szétszedésbe, ami amúgy olyankor szokott előfordulni, mikor épp valami nagyon más irányú dolgom van.
   Gondoltam míg az alkatrészek száradnak (a monitor talpából ugyanis egy kicsit még csepegett a víz), elintézem a semmi kis munka takarítást, ami végül a tőlem megszokott módon odáig fajult, hogy még a pincei folyosókat is felporszívóztam.