Ez egy korábbi cikkből átemelt kép. Mivel egyik csavar sem volt alkalmas forgócsúcsnak, ezért valami más megoldás után kellett néznem. Illetve jók lennének ezek, csak egyrészt ki kellene őket hegyezni, másrészt be kellene őket fogni valamibe, ami ugye képes forogni. Mivel a flex boncolásakor az derült ki, hogy az ócska, vagyis bátran beáldozható fúrógépem a nemes célra teljesen alkalmatlan, ezért már napok óta az van, hogy ami csak a kezembe akad, abból mind forgócsúcsot akarok barkácsolni.

   Elmondjam, hogy mégis mi az okosság ebben az amúgy első ránézésre teljesen értelmetlen összeállításban? Nos az, hogy a HILTI-be való fúrószár külső átmérője 10-es, minek okán ráhúzható egy szabványos méretű golyóscsapágy. A csapágytól balra látható részt rövidre vágnám, majd a csonkot kihegyezném, míg a jobbra kilógó vég kapna egy újabb csapágyat. Ekkor már csak annyi lenne a dolgom, hogy masszív csapágyházakat, meg persze valami alkalmas felfüggesztést varázsoljak a kreálmányomhoz. Természetesen a kivitelezést a tőlem szokásos módon nem kapkodtam el.

   Ami jelen esetben szerencsés döntésnek, akarom mondani késlekedésnek volt mondható, hiszen már mindjárt hétvégén sikerült megvennem a Bosnyák téri piacon ezt a gyönyörűséget. Ennek ugye egyrészt már eleve készen van a hegye, másrészt ha a tengely oldala szabványos vastagságú szakaszokból áll, akkor csak ráhúzok két csapágyat, és már szerelhetem is fel a gépre!

   Akár így is lehetne használni. Már úgy értem, hogy természetesen fordítva, amennyiben a jelenlegi állócsúcs helyén is lenne egy tokmány. Persze nem azért fogtam be a gépbe, hogy ezt elmondhassam.

   Mire fel úgy csusszant fel rá a csapágy, hogy öröm volt nézni! Azt mondjuk már kevésbé, hogy az elképzelt forgócsúcs sehogyan sem illeszkedik a jelenlegi álló helyére. Ez sajnos még akkor is így lenne, ha befúrnám a vastag tengelyt a jelenlegi 8-as menet helyére.
   Elmondjam, hogy mi vele a baj? Nos az, hogy míg az eredeti állócsúcs (lásd a képen jobbra) pozíciója ha nehézkesen is, de két villáskulcs segítségével állítható volt, addig az új forgócsúcsé már nem az. Vagyis még hiányzik a rendszerből az a valami, amivel egy kissé majd neki tudom feszíteni a forgócsúcsot az esztergába fogott anyagnak. Természetesen már erre a problémára is kidolgoztam néhány megoldást, csakhogy ezek közül egyik vadabb lett mint a másik!

   Míg csak valamelyik mellet nem döntök, letettem a csúcsot a jelen állapotában még félkésznek sem nevezhető szerszámtartóra. Komolyan mondom, hogy már csak néhány félbehagyott projectre vagyok a teljes összeomlástól. Aztán persze, ha tegyük fel mégsem, akkor egyszer csak az lesz, hogy a terveim elkezdenek beérni, illetve végre egésszé kerekedni.

   Mivel ez a MZ-ből kiszedett váltótengely is szabványos méretű, így akár ebből is lehetne a forgócsúcs. Gondoltam bemászok a szekrény aljába, ahonnan elhozom a csapágyas vödröt, majd rápróbálgatom őket a tengelyre.

   Bár a szekrény mélyére oda nem férvén, de kósza turkálásaim közepette azért mégiscsak találtam a polcon egy a már félkész forgócsúcsra stimmelő újabb csapágyat, ezért most már nincs mese, ebből kell összehoznom amit szeretnék.
   Azt persze tudom, hogy léteznek a feladatra kész megoldások, és még utána is néztem az interneten, hogyan oldják meg a feladatot a gyárak, nekem azonban abból kell kiindulnom, hogy semmi olyan szerszámom nincs, amivel meg tudom munkálni a vasat. Ha lenne itthon egy eszterga, akkor persze nem lenne kunszt egy akármilyen csapágyházat összehozni, no de ugyanezt megcsinálni eszterga nélkül, ráadásul fából, na az nem semmi feladat lesz!

   Sajnos nem az a baj, hogy kihúztam a helyéről a motoros fiókot, hanem az, hogy teljesen. Már úgy értem ez azért baj, mert így a helyére történő visszatételéhez meg kell emelnem a Salgó polc felőli végét, ami a rengeteg motor miatt annyira nehéz, hogy akár meg is húzhatom a feladattal a rozzant derekamat. Hogy beállt derékkal mégis hogyan mennék ki a pincéből, pláne fel a lakásba... Amúgy ez azért lenne nehézkes, mert ugye ami csak az előbb még itt volt, azzal a rengeteg lommal mind épp a kijárat felé vezető utat sikerült eltorlaszolnom.

   Ebben a pillanatban a csodás tervem még mindössze annyiból állt, hogy kihegyezem a léptetőmotor tengelyének végét, majd ahogy van, az egészet befaragom az állócsúcs helyére, mely megoldás már csak így első nekifutásra is annyi kérdést vetett fel, hogy kénytelen voltam a projectet újra elhalasztani.

   Mivel a lendület még tartott, a megoldásnak azonban esze ágában sem volt körvonalazódnia (ez konkrétan azt jelentette, hogy egyre nagyobb volt a fejemben a káosz), ezért nekiálltam valami egyszerűnek, ami jelen esetben egy bútorlap munkapadnyi méretűre történő leszabását jelentette.

   Amit második nekifutásra már így terveztem beépíteni. Ehhez persze le kellene vennem a motor tengelyéről a tulajdonképpeni forgórészt, valamint az sem ártana, ha legalább a szerelés és tervezés idejére a tengely elejére szerelt fogaskereket is.

   Ebben az összeállításban az az okosság, hogy ezen kombináció beszereléséhez mindössze egyetlen csapágyházat kellene készítenem, mégpedig egy a nagyobbik csapágy külső átmérőjéhez illeszkedőt, mert ugye a kicsi csapágyhoz épp megteszi csapágyháznak a motorról leszerelt hátsó zárófal.

   Aztán persze lehet, hogy sikerülne feloldanom a ragasztott kötést például úgy, ha betenném a forgórészt a cserépkályhába, majd az éppen ott tartózkodó parázson izzásig hevíteném.

   Mivel a hatalmas motoros húsdaráló boncolásánál ez egyszer már bevált, újra megpróbálkoztam a dupla csavarhúzós rátámaszkodós megoldással, ami jelen esetben sajnos nem jött be.

   Mire fel mérgemben befogtam a forgórészt az esztergába, majd csalódottan vettem tudomásul, hogy a megfelelő méretre történő összetolásához újfent nem tudom odébb tekerni a piros nyíllal mutatott anyát. Mármint azért nem, mert egy korábbi használat alkalmával újra kinyírtam a csavaron a menetet. Persze nem az anya tekergetésével, hanem a csavaron tologatott esztergakéssel, ami az adott esetben egy reszelő volt. Na ezért lett ráhúzva a 8-as menetes szárra (ami amúgy a késtámasz) egy azon könnyedén elcsúsztatható csődarab.

   Bár nem volt szép dolog tőlem, de bekapcsoltam a gépet, majd a sebesen forgó hosszú csavaron egy kicsit megfuttattam a smirglit. Mi az, hogy miért? Nos azért, mert a menet élei folyton beleakadtak a cérnakesztyűmbe.

   Miután a hosszú csavaron immáron harmadjára tekertem át a menetmetszőt, remélhetőleg egy életre sikerült megjegyeznem, hogy ezentúl mindig ott legyen a kés alatt a késtámaszra húzott csődarab.

A kép címe: van másik

   Ezzel arra utalok, hogy a leesett, valamint egyből el is veszett 8-as anya helyett. Mindezt úgy, hogy lebetonoztam a pince előtti lyukakat, és még egy darabka linóleumot is terítettem rá, hogy semmi esélye se legyen ilyesminek előfordulnia.

   Ide meg azért néztem be, hogy meglessem az órát. Mármint azért, hogy megszáradt-e már a Pálmatex, hogy rányomhassam végre a munkapadot elfedő munkalapra a gumilábakat.

   Természetesen tudom, hogy ez a valami teljesen alkalmatlan eszköz, már úgy értem, hogy mint egy fémeket megmunkálni képes eszterga, de mivel csak ez van itthon, így kénytelen vagyok ezt használni.

   Hogy az állócsúcsot legyen mibe beletámasztani, odafogtam a tengely végéhez egy csigafúrót, majd bekapcsoltam a gépet. Az a kis lyukkezdemény amit a fúró hegye produkált, éppen elég volt a csúcs megtámasztásához.

   Ennek a képnek azért lett a címe tizenhét, mert az előbb vázolt feladathoz éppen 17 másodpercre volt szükségem. Ráadásul úgy, hogy ebbe a rövidke időbe még az is belefért, hogy beléptem a pincébe a keretes fűrészért, leakasztottam, elvágtam vele a tengelyt (az eszterga közben persze forgatta), majd visszaakasztottam a helyére a fűrészt.

   Hogy miért nem ezt az anyagot hegyeztem ki forgócsúcsnak? Azért nem, mert ez bizony puhának bizonyult. Már úgy értem, hogy a rajta látható kopásnyomokat egy fordítva fogott (vagyis a hegyes vége volt elől), esztergakésnek használt reszelővel okoztam rajta.
   Aztán ahogy ezt a tényt a gép előtt szomorúan ücsörögve magamban jó alaposan megrágtam, egyszer csak beugrott, hogy ha ocsmány módon is, de tulajdonképpen fémet esztergáltam.

   Mivel a hőn áhított forgó esztergacsúcsnak még csak esze ágában sem állt a rendelkezésemre álló alkatrészekből összeállnia, vetettem egy pillantást az esztergára alulnézetből. Mi az, hogy miért?

   Nos azért, hogy meglessem, mégis hogy a csudába tudnék valami mással csatlakozni az esztergaágyat (ez mondjuk erős túlzás) jelenleg alkotó két rúdhoz. Mivel ez tulajdonképpen csak két csavar, elsőre úgy gondoltam, hogy könnyen.

   Hogy aztán volt-e bármi értelme ennek az ákombákom vázlatnak, az egy jó kérdés! Ha másra mondjuk nem is, de arra azért megfelelt, hogy miközben az egyik kezemben ezt tartom, a másikban pedig a centit, körbesétáljak vele a pincében, illetve a pincékben, miközben ami csak a szemem elé kerül, mindent odaképzeljek a két rúd végére.

   Kezdetben úgy voltam vele, hogy biztosan nincs itthon (hiszen honnan is lenne) úgy majd centiméternyi vastagságú vasanyagom, de aztán kisvártatva mégiscsak találtam. Az mondjuk igaz, hogy ez csak egy csík (annak mondjuk jó hosszú), szóval még véletlenül sincs akkora, mint amekkorára gondoltam (illetve fel van vázolva az előbb mutatott papírra), mint ahogy az is igaz, hogy miután ez a vas már rajta van a csavarokon, onnantól - hiszen ez csak egy faeszterga - akár mehetnék tovább fával is.

   Persze előbb vagy utóbb, de mindenképp ki kell váltanom a jelenlegi két rudat valami normálisabb, már legalább csúfolódás szintjén esztergaágynak nevezhető valamivel, és akkor amit egészen odáig a meghajtástól (főorsónak nevezni azért nem mertem) jobbra alkottam, az mind megy a levesbe.
   Szóval pusztán logikailag úgy kellene következniük a dolgoknak, hogy előbb az esztergaágyat építem meg, és csak utána állok neki a forgócsúcsnak. Csak ugye én, meg a helyes logikai sorrend, na mi ketten aztán nem sűrűn szoktunk találkozni...

   Ez egy az általam birtokolt eszközökkel már-már elpusztíthatatlanul masszív 40x40-es szögvas, amit pusztán azért nem tartottam célszerűnek az esztergába beépíteni, mert ha ezt megteszem, onnantól kezdve nem tudnám mozgatni. Már úgy értem, hogy a fájós hátam miatt biztonságosan. Szóval nem vas kellene, hanem alumínium, vagy ha mégis vas, akkor legalább nem ilyen rettenetesen vastag.

   Itt aztán megálltam (ez bezzeg az összes többi munkafázissal szemben nagyon megy), majd azon kezdtem el törni a fejem, hogy mégis hogy a csudába tudnék innen, mármint a két rúd végére csavarozott szögvastól továbbmenni fával.

   Illetve nemcsak az a kérdés, hogy hogyan, hanem az is, hogy milyen fával? Faanyag mondjuk van, bár a komolyabb (értsd masszív) felépítményhez feltétlenül szükséges keményfából, vagy legalább rétegelt lemezből nem sok akad a polcokon.

   Ezt a felismerhetetlen színű darabot a tűzifarakásból mentettem ki. No nem az vele a baj, hogy meg kellene csiszolni, hiszen nemcsak rezgőcsiszolóm, de még padba fogott szalagcsiszolóm is van (és még motoros gyalum is), hanem az, hogy kicsi. Mondjuk ha kétszer ilyen magas lenne, akkor már kijönne belőle a még szintúgy csak elképzelés szintjén létező forgócsúcs tartója.

   A fát persze, ha csak kis darabok vannak belőle, akkor lehet tömbösíteni, csak ehhez most valahogy nem volt kedvem. Illetve ez úgy volt, hogy a forgócsúcs megépítésének kérdésében egyre határozatlanabb voltam. Ezt úgy kell érteni, hogy a folyamatos kudarcélmények hatására teljesen elbizonytalanodtam. Vagyis mire idáig elértem, már nemcsak abban nem voltam biztos, hogy az eltervezett műszaki részletet képes vagyok-e egyáltalán elkészíteni, hanem abban sem, hogy akarom-e egyáltalán ezt a projectet.

   Ez itt a másik pince, melynek bútorlap készletében egy lapnyi nem sok, annyi rétegelt lemez sem akadt. Ráadásul ha nekiállnék rétegelt lemezt tömbösíteni, ahhoz több egyforma (vagy speciális igény esetén eltérő) méretű darabra lenne szükségem, melyeket leginkább a még nem is létező asztali körfűrésszel lehetne előállítani. A feladatnak persze nekimehetek a munkapadba fogott dekopír fűrésszel is, de annak eddig még sosem volt jó vége. Ezt úgy kell érteni, hogy még sosem születtek belőle egyforma méretű alkatrészek.
   Az persze igaz, hogy a csiszolópadra téve a szélek a fára korábban felrajzolt vonalakhoz igazíthatók (vagy a tömbösítés után az egész összecsiszolható), no de ez mekkora munka lenne már? Már úgy értem, hogy egy 1 centis lapokból összeállított 5 centis tömb esetében.
   Aztán ahogy itt álltam a hatalmas tábla pozdorják előtt letörten, egyszer csak kiszúrtam a látómezőmben a Salgó polc vázát alkotó lyukacsos szögvasat. Mert ugye ha találnék belőle egy jó arasznyi darabot, pláne ha még a lyukai is jó helyre esnének, akkor legalább ezekkel nem kellene törődnöm.

   Sajnos hiába találtam, ha egyszer annyira nem tetszett, hogy még az a maradék kedvem is elment. Már úgy értem, hogy ettől az egész forgócsúcs varázsolós mizériától. Komolyan mondom, hogy egy ideje az újabbnál újabb, azonban mind lehetetlen küldetés szintű megoldások helyett már azon törtem a fejem, hogy hogyan tudnék ebből a projectből a lehető legkisebb presztízsveszteséggel kiszállni. No nem arról van szó, hogy az olvasók előtt érezném magam leégve, hanem az én saját kis csoffadt lelkemet ülte meg a folyamatos sikertelenség.

   A lomos pince elhagyása előtt még benéztem ebbe a másik villanymotoros dobozba, de mivel nem akadt benne semmi a forgócsúcs céljára felhasználható műszaki részlet, egy kevéske idő elteltével szomorúan eloldalogtam.

   Másnapra (vagy ki tudja már hányadikra) azt sikerült megálmodnom, hogy kell egy tengely. Az persze igaz, hogy ilyesmit lehet kapni boltban (mármint tengelyt), csakhogy az is, hogy én a forgócsúcsot nem a boltban kapható alkatrészekből szeretném összeállítani. Már úgy értem, hogy ha már egyszer bolt, akkor akár vehetnék is benne egy gyári forgócsúcsot.
   Mivel a forgócsúcs drága, ráadásul a beszerelése, vagyis a faesztergához való illesztése ugyanúgy nem lenne egyszerű, ezért ezt az ötletet is elvetettem. Mint ahogy azt is, hogy bemegyek a boltba, ahol is veszek egy vadiúj esztergát, ekkoriban még csak potom 150.000 forintért.
   Utóbbi megoldás (a sorozatos sikertelenségeim eredményeképp) ugyan egyre szimpatikusabbnak tűnik, csakhogy egy igazi esztergára sem igényem, sem pedig helyem nincs. Egy minit persze be tudnék dugni a polcba, vagy fel tudnám szerelni az előtérben található masszív virágállványra, amit aztán már az esztergával együtt nem tudnék hova eltenni. Ilyenkor aztán, mármint mikor azt álmodom, hogy van egy igazi esztergám, azon persze már simán legyártom a faeszterga módosításához szükséges alkatrészeket.
   Elmondjam, hogy mit sikerült már ki tudja hányadszorra megálmodnom? Nos azt, hogy mindenképp kell egy olyan tengely, aminek a külső átmérője szabványos (vagyis ráhúzható egy a boltban kapható csapágy), benne pedig van egy olyan lyuk, melyben 8-as menet van. Ha ez megvan, azt már csak be kell építenem az eszterga jelenlegi állócsúcsa helyére, majd a 8-as menetű csavarban végző jelenlegi állócsúcsot bele kell hajtanom.
   Ez a feladat egy esztergályosnak mondhatni smafu! Szerintem még én is simán megcsinálnám, pedig nem sok közöm van az esztergáláshoz. Na most hiába jó az elv, ha egyszer a rendelkezésemre álló eszközökkel mondhatni kivitelezhetetlen, ugyanis már ott elakadok, hogy egy tengely ne üssön.
   Na ezért vettem elő a néhai 250-es MZ motorblokkjából származó tengelyeket. Már úgy értem azért, mert ezeknél a szabványos külső átmérő már adott, épp csak a hosszuk túlzás egy kicsit a feladathoz, valamint hiányzik belőlük a furat, meg persze a feltétlenül szükséges 8-as menet is.

   Az előbbi képen mutatott próbálkozáson annyira nem jött össze, hogy kénytelen voltam áttérni az állványba fogott Makita fúrógépre, mert a fúró hegyéhez csak úgy egyszerűen kézzel odaszorított tengelyt még csak nem is karcolta a fúrószár! Ebben a ki tudja miért 90 fokkal elfordítva mutatott összeállításban viszont már rá tudok támaszkodni a karra, ami ráadásul áttételes is. Mint ahogy eddig az összes forgócsúccsal kapcsolatos akcióm, úgy ez sem sikerült valami fényesen.

   Ez a tengely ugyanis olyan kemény, mint az üveg! A lyukban látható forgácsok előállításához fél percre, a karra teljes súlyommal történő rátehénkedésre, valamint egy nem hagyományos, hanem vídiabetétes fémfúróra volt szükség.
   Bár az ötletem alapvetően jó volt, azonban a rendelkezésemre álló eszközökkel kivitelezhetetlennek bizonyult. Vagyis már megint ott tartok, mint ahová eddig még mindig kilyukadtam.

   Néhány nap elteltével, melyeket természetesen a forgócsúcs elkészítésének egyre újabb és újabb, természetesen abszolút megvalósíthatatlan változatainak megálmodásával töltöttem, lejöttem a pincébe, majd ha én magam ugyan még nem is (á dehogy), de a bútoralkatrészes doboz kiborult. Ugyan akadt benne egy megfelelő távolságból nézve alkalmasnak tűnő találat, mégpedig a kívülről recés, de belülről legalább 10-es menettel ellátott alkatrész képében, ez azonban annyira erőltetettnek minősíttetett, hogy már meg sem mutatom.

   Már csak a háttérből is sejthető, hogy ez itt már a lomos pince, ahol is egy meglehetősen nagyszabású akciót tervezek elkövetni, ami tényszerűen abból áll, hogy az összes jelen pillanatban még igen vegyes tartalmú anyagos dobozomat átforgatom. Ezt úgy kell érteni, hogy mindet kiborítom, kiszedegetem ami megteszik, majd vissza az egész.
   Bevallom őszintén, hogy igencsak meglepődtem a tényen, miszerint ezen akció lefuttatása még fél órámba sem került, ami azt vetíti előre, hogy ha végre lenne hova, akkor az anyagim szétválogatásával mindössze két délután alatt végeznék.
   Ilyenkor aztán mindig megígérem magamnak, hogy ha az aktuális projecttel végzek, akkor a következő fellángolásom a nagydarab holmijaim elpusztítása lesz, ez azonban eddig még valahogy sosem következett be. Az persze igaz, hogy már sem a Fujitsu, se a másik nagydarab nyomtató nem foglalja a helyet, mint ahogy a két fűtőtest és a fénymásoló sem, és még a Pacsirta rádiót is elbontottam, csakhogy az említett néhány tétel épp csak karcolja a feladat felületét.
   Ekkor mint egy, akarom mondani három újabb elbontott tételként eszembe jutott a Tesla B4-ek esete, mire fel óvatlanul benéztem a magnós szekrénybe, ahol is azonnal találtam két elbonthatónak tűnő magnót. Mivel mind az Unitra ZK246, mind a Tesla B70 hatalmas masina, így meglehetős helyet nyernék vissza az elbontásukkal. Amennyiben a Tesla B70-es alkarészeiből kipofoznám a B117-est, akkor egy csere által attól a dögtől is meg tudnék szabadulni. No de térjek csak vissza menten az esztergacsúcs témájára, mielőtt még végképp elvarázsolnám magam a magnóim közé.

   Ez a rengeteg minden nemcsak az esztergához került kiválasztásra, hanem egy csomó minden máshoz is. Az egyenes szélű lemez például a kör (vagy bármi más forma) középpontját megkereső vonalzóhoz kell.

   A képen jobbra látható nyolcszögletű távtartó emlékeim szerint egy RENA67-es főnök-titkári kisközpont tetejének távtartója volt, ami úgy került a birtokomba, hogy a zsebemben 8-as anya nem lévén, nem csavaroztam vissza. Már úgy értem, hogy a gyárból történő szállítás közben egyszerűen kiesett a helyéről.
   Hogy mi benne a pláne? Nos az, hogy bár kívülről 16-os az ármérője (miközben a mellette látható csapágyé 15-ös), belülről azonban benne van a 8-as menet! Vagyis amennyiben sikerülne a hatszögletű tengely éleiből 0,5 millimétert levennem, akkor rámenne a csapágy.

   Bár az előbb felvázolt műveletnek nem sok esély adtam, mint az a képen látható, még a hatalmas (vagyis nem finom szerszám) reszelővel is sikerült. Hogy aztán mennyire üt, az egy alapvetően faesztergánál szerintem nem számít.
   Na az viszont már igenis számít, hogy mennyire tekerhető bele a már meglévő esztergacsúcs. Mint az a képen látható, nem nagyon, pedig úgy volna jó, ha tövig bele lehetne forgatni, hogy minél központosabb legyen, illetve több helyem legyen befogni a gépbe az éppen széttrancsírozandó munkadarabot.

   Bár a képen ez nem látszik, most épp a 8-as menetfúró áll ki a tengelyből, illetve van befogva a tokmányba. Ezzel az összeállítással azt teszteltem, hogy mennyire üt a tengelyben a furat. Azt kell mondjam, hogy nemcsak ahhoz képest nem üt, hogy én magam fúrtam (ráadásul a tengelyt kézben tartva), de úgy általában véve sem. Vagyis remélhetőleg jó lesz.

   Már persze ha nem úgy lesz, hogy oda a képen balra látható apró csapágyat szerelem fel. Ezzel az összeállítással amúgy azt teszteltem, hogy mennyire üt a csúcs vége. Miközben a kisebbik csapágy a munkapadba volt befogva, a nagyobbik pedig csak úgy egyszerűen rátámasztva (valamint kézzel odaszorítva), a másik kezemet a tengelyen elhúzva, azt jól megpörgettem. Jelentem nem üt a csúcs, ami bevallom őszintén, egy kicsit még meg is lepett. Már úgy értem, hogy a tengelyen egy pusztán reszelővel kialakított csapágyhely miatt.

   Hogy a jobbra látható, immáron csapágyazottnak mondható tengelyt a tőle balra elhelyezkedő mechanikai elembe belegyógyítsam, az (újra) egy olyan feladat lett volna, amibe biztosan belebukom, ezért ezt az elgondolást azonnal el is vetettem.

   Mivel az előző képen látható két lyukacsos lemez nem nyerte meg tetszésemet, valamint már amúgy is nagyon benne voltam a turkálásban, a keresett anyagdarab irányába újabb felderítő hadjáratot indítottam. Ezt mondjuk kár volt, ugyanis csak az idő ment el vele. No nem azért, mert nem lett meg, hanem azért, mert az erősen vegyes tartalmú doboz aljából előkerült anyag végül sajnos kicsinek bizonyult.

   A normális haladási sebességet újra megtorpedózandó, az egyik rúd végén olyan 10-es menet volt, amire a letekerése után már vissza sem tudtam pörgetni az anyát. No de mit nekem egy kis menetvágás...

   A rudak végéről az égbe meredező lemezre azért fogtam rá a kacsafogóval (bár szerintem nem szabad azt a szegény madarat ilyen durva szerszámmal szorongatni), mert valahogy meg kellett róla győződnöm, hogy mennyire stabil az összeállítás. Jelentem nagyon, ami az utóbbi idők szerencsétlenkedései után őszintén meglepett. Vagyis mondhatni ha nehezen is, de végre beindulni látszik a project. Most már csak olyan munkafázisok vannak hátra, melyeket ha nem is rutinból, de el fogok tudni végezni. Remélhetőleg...

   Erre fel már mindjárt következő akadályként az merült fel, hogy a csapágy széle túl közel került a vaslemezhez. No persze a közelség nem azért baj, mintha össze találna veszni a két anyag, hanem azért, mert így a csapágyház (amit majd még szintén le kell valamiből gyártanom) egyik oldala túl keskenyre adódik. No de ez már egy még általam is könnyedén megoldható részletprobléma. Bízta el magát a szerző újra rutinosan...

   Amit az eredetitől balra látunk, az puszta csavarozás lesz, nem pedig úgynevezett tömbösítés. Már úgy értem, hogy az adott helyre szükséges masszív tömbösítés az anyagok felületének bordázását igényelné. Mivel ilyet művelni (legalábbis most még) nem tudok, megmaradok a már jól bevált csavarozásnál.

   Ezzel a képpel azt szerettem volna megmutatni (amúgy szerintem sikerült), hogy miért akarom átépíteni egy külön dobozba a munkapad alá szerelt dekopír fűrészt. Már úgy értem azért, mert a munkapad egyenes, a rá csak úgy mutatóba (hogy legyen mihez nézni) odatett felső fadarab egyenes, míg a munkapad alá fogatott fűrészből kiálló pengéhez odaszorítózott lécről ez már egyáltalán nem mondható el.
   Na most nekem ezen csúfos, pláne kényelmetlen és látványos ferdeség ellenére úgy kellene kivágnom a felül látható fadarabra rajzolt mintázatot, hogy legalább úgy nagyjából a vonalak mentén haladjak.

   Ami persze valamilyen szinten sikerült, de mikor majd az anyag széleit dolgozom síkba a szalagcsiszolóval, az a szerencsétlen masina valószínűleg még véletlenül sem ezt fogja mondani! Mindeközben elismerem, hogy a csavarok számával egy kissé túllőttem a célon.

   Természetesen egyszer fogok egy olyan szerszámot készíteni (mert már láttam, hogy hogyan kell), amivel a kinyomott ragasztót lehet a felületen egyenletesen elosztani, csak nem most, hanem majd már csak akkor, mikor már nem kell.

   Mint az az alul látható rétegelt lemez bevágásából kiderül, időközben sikerült megoldanom a keskeny szélű csapágyház kérdését is. Már úgy értem, hogy a számára készült mélyítéssel.
   Amúgy tök jó dolog ez a tömbösítés, hiszen első ránézésre egészen lehetetlennek tűnő szerkezeteket is meg lehet vele valósítani. Például belül nagyobb lyukat, vagy a helyéről ki nem eső távtartót, belső (kiszerelhetetlen) csapágyat.
   Mondjuk az ilyesmit nem puhafából kellene készítenem, hanem minimum rétegelt lemezből, csak ugye abból nincs itthon, amiből valószínűleg az lesz, hogy elnézek néhány lapszabászatba, hátha valahol meg lehet venni a hulladékot olcsón, vagy akár árában is.
   Nem arról van szó, hogy ne tudnék kifizetni egy egész táblát, hanem arról, hogy egyrészt nem tudnám elhozni, másrészt eltenni sem tudnám hova, harmadsorban pedig a méreténél fogva feldolgozni se nagyon tudnám. Egy olyat persze lehetne csinálni, hogy a táblát felszabdaltatom A3-as méretű lapokra, majd darabokban hozom el, amit aztán mozgatni és tárolni is tudnék, csak szerintem mire egy felszabdalt egész táblát elhasználnék, addigra már rég elmúltam volna 108 éves.

   Ez a kép két nappal később készült, mikor is mindjárt négy dolog miatt is ide evett a fene. Na most az első feladatom az volt, hogy egyrészt lehozzam magammal ezt az tengelyt, míg a második az, hogy megnézzem sikerült-e a felizzítása, majd a lassan kihűlni hagyása által (gyakorlatilag bedobtam a cserépkályhába tűzrakáskor, majd csak másnap reggel vettem ki) annyira kilágyítanom, hogy lyukat tudjak bele fúrni. Lehozni ugyan lehoztam a feketére égett tengelyt, a lágyulását (valószínűleg az agyam lágyulása okán) viszont már nem ellenőriztem.
   Na most a harmadik feladatom az volt, hogy megmérjem az eszterga tengelyének vastagságát, majd a pinceajtóra tűzött cetlin futó listából válasszak hozzá egy csapágyat. Már úgy értem olyat, amihez rendelkezek megfelelő átmérőjű fúróval. Hogy erre meg mégis miért lenne szükség? Nos azért, mert az eszterga tengelyének nem is oly rég történt csapágyazása nagyon úgy néz ki, hogy nem sikerült. (vagy csak ki kellene ékelni, de inkább hézagolni a csapágyat)
   Famunkához persze tökéletes, csakhogy én azt vettem a fejembe, hogy az eddigi állócsúcs forgathatóságát megvalósító tengelyt úgy kellene megigazítanom, hogy miközben nekinyomok valamit, ami ledolgozza a bordáiból a szükséges egyetlen millimétert, legalább addig nem üt. Már úgy értem, hogy a befogása. Hogy aztán a következő képen az fog-e látszani, hogy időközben már el is készültem a feladattal, na azt magam is nagyon szeretném látni!

   Amúgy nem, hiszen a következő fotón (vagyis ezen) az látszik, amint szomorú ábrázattal bámulom az összeragasztgatott fadarabot, mert az annyira csúfosan mutat, hogy nem sok híja volt, hogy újra nekifutok az elkészítésének.
   Hogy ezt végül miért nem tettem meg? Nos azért, mert a jelen cikk keretében megalkotni kívánt forgócsúcs csak egy amolyan ideiglenes állapot lesz, míg el nem készül az esztergához (a jelenleg nem is létező pótlására) valami használható ágy. Mert ugye ha azzal megvagyok, akkor arra majd egy olyan forgócsúcs kell, ami a gépágy sínjeihez illeszkedik. Ez persze nagyon nem most lesz, hiszen most csak a csúcs forgóképessége a cél, nem pedig az egész eszterga átépítése.
   Amennyiben valakit érdekel, hogy az említettel ellentétben miért nem szereplek ezen a képen, azon olvasók számára elárulom, hogy azért nem, mert egyszerűen nem találtam meg a Z10-es fényképezőgépen az időzített felvétel funkcióját, ami amúgy van rajta, és a fiam elsőre meg tudta mutatni.

   Bár nem kérdezte senki, de attól én még elárulom, hogy az előző videó minősége azért haladta meg a jelen cikkben azt megelőzőét, mert időközben rájöttem, hogy két komolyabbnak mondható kamerám is van. Na most a jobb oldalival szoktam odafent, vagyis a lakásban fotózni, míg a bal oldali - az asztalomról a mélybe vetve magát - öngyilkos lett.
   Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az optikájának mindössze annyi baja lett, hogy a kép élessége a képmező egyes részein eltér a középponttól. Ez persze egy HD videó esetében (ahol ugye amúgy is mozgás van, valamint még a felbontás is kisebb mint egy fotónál) nem jelent különösebb problémát. Szóval most már csak arra kell ügyelnem, hogy mikor akad a pincében valami megörökítendő jelenet, akkor ne csak én legyek ott, hanem a kamera is.

   Nem, azt nem örökítettem meg amint 20 percen át nyomom a gépet a fának, és nem, nem ezt a gépet nyomtam neki, mert a rezgőcsiszolóval még másnap reggelre sem végeztem volna.
   Mi az, hogy miért nem? Nos azért, mert míg a szalagcsiszoló rettenetesen zúzza az anyagot, addig a rezgő nem, mert az épp csak a felület felcsiszolására való. Ezen felül még azért sem, mert újra szétesett.

   A szalagcsiszoló mindeközben bele volt csavarozva a csiszolópadba. Mikor ezt a felemás csavarozást megláttam, azonnal rávetettem magam arra a nemes feladatra, miszerint márpedig nekem mindenképp találnom kell egy harmadik sliccelt fejű csavart. Vagy ha nem? Akkor legalább két darab hatlap fejűt!

   Mivel jelen esetben nem négy egyforma csavarról volt szó, mindössze egy (esetleg két) az eddigiekkel azonos hosszúságúról, ennyi csavar között már bőven volt esélyem, és persze találtam is.

   Attól eltekintve, hogy ugyanolyan bumfordi lett mint az eredeti (vagyis nem lehet tőle rendesen odaférni az éppen megmunkált anyag csúcs felőli végéhez), szerintem nagyon pöpec lett. Akarom mondani, időközben felkerült a tokmány mögé az elsőt követő második csapágyház.

   Majd a szegnyerget tartó rudakat rögzítő nagyfejű anya is a helyére került. Mivel a szegnyereg szerintem nagyon sarkos lett, ezért idővel biztosan rá fogok menni egy kis kerekítéssel, csak ugye nem most, mikor még épp csak illesztgetem hozzá a csapágyházakat, mert addig szerintem jobb így kockán. Már úgy értem azért, mert így biztosabban áll rajta a tolómérő, vagy bármelyik másik centi.

   A belső csapágyházon is éppen ezzel a módszerrel jelöltem be a csapágynak fúrandó hatalmas lyuk közepét. A vékony fekete csík (a leendő csapágyház alatt) azért került oda, hogy mindenképp legyen a csapágyháznak egy kis játéka lefelé is. Már úgy értem, hogy a szükséges beállíthatóság miatt.

   Természetesen nemcsak a külsőre, de a belső csapágyházra is került felirat, nehogy még később összekeverjem őket. Ráadásul még annyi eszem is volt (ami azért valljuk be, hogy ritkaság számba megy), hogy mindkét csapágyháznak a szegnyereg felőli oldalára került a felirat.
   Ez azért jó, mert miután felszereltem őket a helyükre, már nem fognak látszani. Illetve nem ez a lényeg, hanem az, hogy mivel a csapágyházak belső felületét nem kell felcsiszolni (mert ugye azt mégis minek), megmaradnak rajta a feliratok, melyek a felszerelésükkor biztosan jól fognak jönni.
   Mivel azt ígértem meg magamnak, hogy nem fogok kapkodni, valamint ma már semmi kedvem sem volt kiflexszelni vaslemezből egy a csapágy külső méretéhez igazodó 35-ös fúrót, a további teendőket másnapra halasztottam.

   Egy kicsit ugyan meg kellett élezni, illetve soványítottam rajta néhány századot (hogy majd szoruljon az általa fúrt lyukban a csapágy), de legalább nem a nulláról kellett indulnom.
   Hogy megélezni mégis mi a csudáért kellett, mikor ezzel még soha egy árva lyukat sem fúrtam? Nos azért, mert ez egy úgynevezett lengyelpiaci szerszám, és a szocialista ipar termékei már csak ilyen kis trehányak voltak.

   Kivéve természetesen azt a kósza példányt, amit épp keresek, mert az valami érthetetlen okból a csapágyas vödörben maradt. Mint az még ebből a meglehetős távolságból is látható, a keresett csapágy egyrészt felül van, másrészt annyira új, hogy még a gyári légmentesen záródó védőfólia is rajta van. Kiszedtem belőle, majd letörölgettem róla a még évtizedekkel ezelőtt rákent gyári zsírt.

   Ezeknek már olyan jól sikerült az illesztésük, hogy még csak satu sem kellett a besajtolásukhoz. Ez természetesen nem elsőre sikerült, hanem mára már mondhatni rutinból fúrtam egy értéktelen fába egy próbalyukat, majd mivel az kissé nagynak bizonyult, egy kicsit visszább vettem a fúró szélességéből. De ezt már meséltem...

   Azt viszont még nem, hogy az első csapágyházhoz vett csavarok hosszra épp megfelelnek a jelenlegi feladathoz is. Ebből szerintem idővel az lesz, hogy akár kell, akár nem, elbiciklizek a csavarboltba és veszek egy nagy marék különféle hosszúságú csavart. No nem mintha most kéne, hanem mikor épp kell, akkor biztos, hogy vagy jégbordás odakint az út, esetleg szakad az eső miközben a csavarbolt messze van. Mondjuk van csavar a közeli OBI-ban is, csak az ugye néhány darabos kiszerelés, jó drágán.

   Bár a minap a tengely végére szerelt csapágyház esetében ez a megoldás nem vált be, attól én még most is bevetem, csak most már nagyon ügyelek rá, hogy még véletlenül se csússzanak el a lyukak. Mondjuk figyeltem én a múltkor is, mire fel nem is értettem, hogy mitől ment minden félre.

   Mivel két csapágyház készül, ráadásul nem egymás mellett, hanem egymástól 5 centi távolságra lesznek, ezért egyszerűen nem engedhetek meg magamnak még egy kósza milliméternyi eltérést sem.
   Na ezért fogattam össze a két csapágyházat egyrészt egy asztalos szorítóval, másrészt pedig magával a csapággyal is, amit a két rétegelt lemezdarab közepén helyeztem el, mint elmozdíthatatlan központosítót. Na így aztán nem is mentek félre a lyukak! Szép is lett volna, ha még így is sikerül csáléra fúrnom...

   Mivel már többször is megígértem magamnak, hogy ezen project kapcsán semmit sem fogok elkapkodni, szétszedtem amit eddig csináltam, majd nekiálltam lelakkozni az alkatrészeket. Tapasztalataim szerint ez mindenképp szükséges, mert a nyers fára úgy ragad a kosz, mintha mondjuk ez lenne a fő feladata.
   Mivel a csapágyházak szegnyereg felé álló lapjai nem igazán fognak látszani, ezért azok nem kapnak lakkot. Épp mint ahogy a szegnyereg alja sem, mert azon meg csúszásmentesítő gumiborítás lesz.

   Holnap lejövök a pincébe, rákenem a második réteg lakkot, valamint a köztes időben megpróbálom megálmodni, hogy vajon mi a csudát szúrtam el (már ha csak egyetlen részletről van szó), amit eddig valamiért még nem vettem észre.
   Egyet amúgy már tudok, ami a hátsó csapágy hiányzó megtámasztása. No de mit nekem odafaragni egy darabka vaslemezt, ami majd ügyesen nem engedi kikúszni a csapágyat a helyéről. Szóval én már tudom is, hogy mivel fogok tökölni a holnapi lakkozás után.

   Na most az egyik probléma az volt, hogy bár a hátsó csapágyat megtartja az épp az imént legyártott lemez, csakhogy arra nemcsak a csapágy külseje fekszik fel, hanem a belseje is. Míg az egyik megoldás szerint kireszelem rajta a lyukat nagyra (hogy ne érhessen hozzá a lemez csak a csapágy széléhez), addig a másik szerint keresek a tömegben egy olyan alátétet, ami csak a csapágy peremére fekszik fel.

   Éppen ilyenre gondoltam, csak persze egy picit nagyobb átmérőjűre, valamint ennél azért sokkalta laposabbra. Utóbbi azért fontos, mert még képes nekem és kitolja az alátét a csapágyat a csapágyházból.

   Hogy mi van már megint? Nos a másik újólag felmerült probléma az, hogy készítenem kell egy mélyítést a szegnyereg végébe a csapágynak, mert a csapágy teljes szélességében egyszerűen nem fér el a csapágyházban. Ez eddig azért nem volt probléma, mert míg a csapágy pusztán csak a fából készült házában lakott (vagyis nem volt ott mögötte az őt megtámasztó fémlemez), addig nyugodtan kilóghatott az anyagból két milliméternyire.
   Mindezen utólag felmerült problémák tükrében azt kell mondjam, hogy szó szerint látványosan nem való nekem a mechanikával való foglalkozás. Mert ugye annyira nincs benne semmi tapasztalatom, hogy mindent újra fel kell találnom.

   Most például az jutott eszembe (természetesen már megint csak utólag), hogy a minap olyan bátran nyomtam a szalagcsiszolót a szegnyeregnek, mintha egyáltalán nem számítana a tengelyre húzott csapágyak párhuzamossága. Nem állítanám, hogy az elkészült faszörny oldalai teljesen párhuzamosra sikeredtek, de milliméternyi eltéréseket sem sikerült mérnem. No meg a fában amúgy is el tud mozdulni a csapágy, szóval majd szépen beáll a helyére. Ha meg nem? Na akkor majd én mérgemben jól odakalapálom!

   Természetesen nem az a baj, hogy nem lakkoztam le a szegnyereg alját, hiszen ezt a részt direkt hagytam ki, hanem az, hogy elfelejtettem ráragasztani a korábban már említett gumilábat.

   Tudod mi az a feketeség a szegnyereg mögött? Az bizony mind gumiláb! Ez egy csodálatos bordázott anyag, aminek már-már vonzó gumiszaga van. Hogy honnan van nekem ilyen anyagom? Nos onnan, hogy mikor a Távíró utcai telefonközpont áramellátását felújították, ebből az anyagból készítették a padlót. No nem szedtem fel a gépházból, hanem csak elhoztam az udvarra dobált maradékból egy gurigával, a melósok ugyanis úgy dobálták szét a leeső részeket, mint én a felesleges, már semmire sem jó kábelvégeket. Szerintem az elhozott két csálé csík míg csak élek, minden általam készített akármire bőven elég lesz gumilábnak.

   Eddig jó vagyok, már csak ki kell töltenem valamivel azt az időt, míg a bekent felületeken meghúz a Pálmatex. Kezdetben még úgy volt, hogy ezt a néhány percet rendrakásra fogom fordítani, kisvártatva azonban úgy döntöttem, hogy ezennel ünnepélyesen megnyitom az apró pincei elmaradások öt című projectet, melynek hirtelen annyi önként jelentkező, látványosan az előtérbe tolakodó alanyát pillantottam meg, hogy a tömegüktől mondhatni visszahőköltem.
   Ilyenek vannak, mint mondjuk az újra csak kattogó rezgőcsiszoló, a továbbra is beteg kapcsolójú flex, az akasztó hiányában a szekrény oldalának támasztott középpont jelölő, meg ki tudja mi minden még, amiket már neki sem állok felsorolni, mert szerintem bőven elég lesz, ha most ezt a hármat rendbe teszem.

   Hogy az idő az apróságokkal nehogy nagyon elszaladjon, majd figyelem az órát. Itt aztán (mármint ezt a képet nézve) egyből beugrott, hogy Pumuklit vissza kell vinnem a varrós szekrénybe (mert ugye a pincében semmi szükség rá, hiszen itt bőven elég, ha csak én csinálok rendetlenséget), míg a bicikliről leszakadt lámpát is illene már visszacsavaroznom a helyére.

   Majd kivágtam belőle a szükséges méretű karikákat. (azért hármat, gondolván hátha egy kevés lesz) Mert ugye nehogy már egy ilyen apróságon csússzak el, mikor már annyi más bonyolult problémát megoldottam.

   Egy újabb - nem is olyan apró - gondot okozott, hogy az őrült machinációim közepette, a szükségességét valahova mélyen a tudatom alá süllyesztve, végképp sikerült kinyírnom a késtámaszt. Mert ugye a nemes célra eddig bevetett hosszú menetes szárat most épp nagyon nincs hova betolni. Hogy mégis minek nekem a késtámasz? Már úgy értem, hogy most.

   Nos azért lenne rá szükség, mert ezen a tengelyen egy kicsit még dolgoznom kell. Egyrészt ott van az, hogy a bal oldalán egy kicsit bentebb kell hozni azt a részt amire majd felcsúszik a csapágy, másrészt ezt úgy kellene megtennem, hogy miután végeztem a feladattal, a tengelyben lévő lyuk (illetve menet) abszolút koncentrikus maradjon. Mindezen kívánalmak természetesen a tengely átellenes végére is ugyanúgy vonatkoznak, hiszen majd oda is kell egy csapágy.

   Ez itt egy olyan meglepően komplex összeállítás, ami egyrészt a munkapadhoz asztalos szorítóval odafogatott esztergából, mint a rendszer meghajtásából áll, másrészt a tengelybe tekert tőcsavarból (hogy legyen a tengelyt minél fogva befogni), majd a tokmányba befogott megmunkálandó anyagból, melynek másik végét egy pontosan illesztett csapágy tartja meg.
   A képen jobbra látható feltámasztás úgy készült, hogy nyitásképp ráhúztam a tengely 8-as menetes végére a korábban látott korona formára görbített rugólapot (mint valami központosítót, illetve csapágyillesztőt), majd a csapágyat egy ócska fadarabba fúrt próbalyukba szorítva, alulról felékelve, egy újabb asztalos szorítóval fogattam oda a munkapadhoz.
   Persze magam is látom, hogy ez azért még nagyon messze van attól, mint ami szerszámmal egy amúgy hatszögletű tengelyt kerekre lehet munkálni, azonban a rendelkezésemre álló anyagokból, szerszámokból, pláne erősen hiányos tudásból csak ezt a szörnyszülöttet sikerült összeállítanom. A késtámasz - épp mint ahogy a fém megmunkálásához szükséges esztergakés - persze még mindig hiányzik.

   Bár magam is meglepődtem rajta, de attól még sikerült a tengely mindkét végét 14,95-ös méretre hoznom, amire aztán úgy csusszantak fel a 6202-es csapágyak, mintha csak valami motorblokkot szerelnék össze. Mindeközben még arról sem felejtkeztem el, hogy a tengely szegnyeregből kiálló vége (egy gomb későbbi felszerelésének érdekében) kapjon egy lyukat, valamint abba egy 4-es menetet.

   Valahol itt gondolhattam végre úgy, hogy innentől már csak annyi dolgom van, hogy mint valami Merklin fémépítő konstrukciót, egyszerűen csak összelapátolom az immáron legalább úgy nagyjából méretpontos alkatrészeket.

   A tengelyeket a vaslemezre úgy csavaroztam fel, hogy azok közben bele voltak fogatva az esztergába. Erre azért volt szükség, hogy biztosan jó helyre kerüljenek. A menyasszony természetesen nem olyan szép, mint ahogy az elsőre látszik, de azért még bőven elfogadható.
   Hogy mi bajom van már megint? Nos az, hogy a fene nagy szerkesztgetések közepette valószínűleg úgy sikerült a szegnyereghez levennem a méretet, hogy közben nem voltak rajta az esztergán a gumilábak, aminek az lett a szomorú következménye, hogy ha visszateszem őket (mármint ide, arra a három kilógó bütyökre), akkor a szegnyereg innentől kezdve a levegőben fog lógni.

   Mikor a betekerendő csavarok tömegét számba vettem (amúgy nem vettem őket a számba), mindjárt felmerült bennem az a nyilvánvalóan jogos kérdés, miszerint:

Mégis melyik barom tervezte ezt a lehetetlen konstrukciót?

   Hogy ránézésre ami csak csálén állhat rajta, az úgy is áll, az azért teljesen lényegtelen (már úgy értem, hogy a kissé csúfos látványtól eltekintve), mert a csapágyház lógása okán az illesztés önbeállós. Vagyis teljesen mindegy, hogy minek látszik, ha amúgy minden a helyére került.

   Így utólag belegondolva, hogy az innen nézvést jobb alsó csavar helyét a szerkesztéskor elhúztam egy kissé jobbra és le, az azért jött nagyon is jól, mert így már-már képtelenség volt összekeverni a csapágyházakat (melyeken amúgy felirat is van, csak ugye a belső oldalukon), valamint apró hibaként még csak azt sem követhettem el, hogy 180 fokkal elfordítva szerelem be őket a helyükre.

   Hogy a csapágyházak hol álljanak (már úgy értem, hogy pontosan), azt a lehető legegyszerűbb módon, vagyis magával az eszterga tengelyével (most épp nincs rajta a tokmány), valamint a beletolt forgócsúccsal játszottam össze. Vagyis összetoltam a gépet, mégpedig a képen látható fazonra, majd egy alapos meglötyögtetés után egyszerűen csak meghúztam a csapágyházakat rögzítő csavarokat.

   Mint ahogy az is, hogy a hiányzó gomb egy a lyukba tolt tengellyel pótolható. Amennyiben készítek (akár magával az esztergával) az innen nézvést bal oldali (vagyis a felfelé álló) tengelyvégre egy vékony fa rudacskát, mint határolót, és egyben persze mint nyelet is, akkor akár nem is fog kelleni a gomb. Amúgy persze kelleni fog, mert már vannak is vele terveim.

   Ettől, mármint a más irányú terveimtől eltekintve persze még nyugodtan legyárthatom a nyéllel ellátott apró tengelyt, ami amúgy ide, vagyis az eszterga tengelyét fixáló lyukba is kell.

   Természetesen magam is látom, hogy fordítva tettem oda a szegnyerget, ez azonban nem a véletlen műve volt. Hogy mivégre ez a különös összeállítás? Nos azért volt rá szükség, mert a tengelyt a másik végénél a tokmányba befogva, magával az esztergával forgattam meg, majd nekinyomtam a forgócsúcs felőli végének egy darabka fára szegelt smirglit, így téve azt simává és ütésmentessé.

   Bár 15 centinél hosszabb anyagokat nem foghatok bele, csakhogy nekem annyi apró, már úgy értem, hogy a 15 centis maximális lehetőséget meg nem haladó nagyszerű ötletem van, hogy csak győzzem őket megesztergálni!

   Amennyiben az állócsúcsot forgóvá varázsoló tengelyt tövig engedtem volna a csapágyba, akkor ugyan nyertem volna egy centit (mármint egy centivel hosszabb anyag fért volna bele a gépbe), ez azonban mindenféle más problémákat hozott volna magával.
   Hogy mik ezek a problémák? Nos az egyik az, hogy ha túl közel van az éppen esztergált anyag a szegnyereghez, akkor nem férek hozzá, míg a másik az, hogy ha ez a tengely nincs kint a szegnyeregből szintig, akkor nem tudom rászerelni (vagy csak egy közbetéttel) a tokmányt. De ezt most inkább hagyjuk, merthogy ezeknek (mármint az apró kiegészítőknek) valószínűleg egy külön cikket fogok szentelni.

   Komolyan mondom, hogy a munka folyamán többször is hatalmába kerített az a nem különösebben kellemes érzés, hogy ezt sem a hiányos tudásommal, sem a rendelkezésemre álló eszközökkel nem fogom tudni megvalósítani. Aztán tessék, egyszer csak mégis elkészült.
   Az persze igaz, hogy újra ki kell rá találnom a machinációim közepette óvatlanul kivégzett késtámaszt, valamit még néhány más egyéb apróságot is, ezek azonban szerintem - legalábbis egy méretpontos tengely előállításához képest - már nem lesznek megterhelő feladatok. Remélem...