Kezdetben még úgy volt, azzal nyitok, hogy elkészítem az ide illő gombot, csak mikor ráébredtem, hogy még nincs kész a késtámasz, mindjárt úgy döntöttem, hogy előbb inkább a nyél fog elkészülni a lyukon átdugott vékonyka acélpálcára. Mivel ehhez az aprósághoz szintúgy szükséges lett volna a késtámasz megléte, csodás tervemet újfent módosítani kényszerültem.

   Míg a csavar menetes részében nincs semmi érdekes, addig a fejében már van, az ugyanis egyrészt nem hatlapfejű, hanem sliccelt, valamint sokkalta kisebb is, mint amekkora eredetileg volt.

   Például ezt. Hogy mi szükség lehet egy esztergán két szembeállított tokmányra? Ez az összeállítás, ez kérlek olyankor jöhet jól, mikor egy lyukat szeretnék fúrni az épp megesztergálandó fadarab meghajtással átellenes végébe.

   Már az előző csavart is úgy készítettem el, hogy nyitásképp befogtam az eszterga tokmányába, bekapcsoltam a gépet, majd nekinyomtam a csavar fejének a kisebbik flexbe fogott csiszolókorongot. Ez az összeállítás annyira megtetszett, hogy miután a tokmány rögzíthetőségének nemes feladatával végeztem, azonnal befogtam az eszterga tokmányába a következő csavart.

   Majd addig toltam neki a flexet, míg a csavar feje teljesen el nem fogyott. Az eredeti terv természetesen nem ez volt, mert ez a valami csak a kúpszög miatt jött ki ilyen kicsire, mire fel azonnal nekiálltam keresni egy a szokásosnál sokkalta nagyobb fejű csavart.

   Majd egy másik, amúgy szintén nagyfejű csavarból egy olyan fura szerzet, aminek nyitásképp lyukat fúrtam a közepébe. Hogy miért így? Nos azért, mert bár első megközelítésben azt gondolná az ember, hogy teljesen mindegy, hogy a fúró forog-e, vagy a fúrandó anyag, ez azonban nagyon nem így van! Míg a forgó fúró álló anyag estében a lyuk csak úgy egyszerűen lesz az anyagban valahol, addig a felállást megfordítva (álljon ki akár a fúró egy a képen látható, pusztán csak kézben fogott tokmányból is), a lyuk mindenképp a fúrandó anyag közepére akar kerülni, hiszen ebben az esetben már egyértelműen ott van a forgáspont. Kivéve persze, mikor a fúró hegye mégiscsak elindul valamerre...

   Mivel a további lyukaknak útban volt, ha nem is csiszolóval, de vágótárcsával azért már sikerült ledolgoznom a csavar feje mögötti vállat, mégpedig az eredetinél jóval keskenyebbre.

   Mivel a középső helyre nagynak bizonyult a szabványos méretű (vagyis nem fordult el tőle a többi), gondoltam arra a helyre túrok egy kívülről hengeres, szemből pedig sliccelt fejű spéci 4-es anyát.
   Ez az akcióm mindjárt két okból sem jöhetett össze. Míg az egyik egyértelműen az volt, hogy a keresett anya igen nagy valószínűséggel a lakásban található 4-es anyákat tartalmazó dobozomban van, addig másik szerint már-már képtelenség egy szabványtalant ennyi szabványos anya közt megtalálni.

   Ez a jópofa, bár életveszélyesnek tűnő valami arra való, hogy az anyag megfúrása nélkül is meg tudjak vele pörgetni egy fadarabot. A csavarfejen látható apró jelölések (egy, két, három vonal) pedig arra, hogy egy esetleges anyagkivétel után ugyanabban a pozícióban tudjam a gépbe visszatenni. Már ha nem felejtettem el felírni az anyagra a három közül legalább az egyik számot...

   Balra a vörös hurka az ujjam, míg jobbra a kész mű látható. Reményeim szerint ezek ketten soha, ismétlem soha nem fognak forgás közben találkozni. Hogy miért nem volt elég a három pöcök? Nos azért, mert míg a középső a központosság miatt feltétlenül szükséges, addig a három peremen található a kettőnél sokkal stabilabb megtámasztást ad.

   Mivel ma nem fát, hanem javarészt különböző fémeket munkáltam meg (bár a faeszterga még véletlenül sem erre való), a sarokba nem fa, hanem fémforgácsokat sikerült összesöpörnöm.

   Ez már egy másik nap, mikor is épp mint ahogy az előzőn, úgy ezen sem sikerült zöldágra vergődnöm magammal a késtámasz hogyanállóságának kérdésében, mire fel újfent nekiálltam az esztergához mindenféle apróságokat készíteni.

   Majd elővettem ezt a szörnyszülöttet. Ennek azért lett az anyától jobbra látható része háromszögletű (csak sajnos a valóságban nem nagyon), mert ugye az a forma nagyon jól megáll a szintúgy hárompofájú tokmányban. Hogy aztán ezt azért nem tette, mert nem lett elég szabályos a háromszög, vagy amúgy is hülye ötlet volt, azt én bizony meg nem tudom mondani. Addig is, míg a képen látható borzalom további sorsáról döntök, nekiálltam elkészíteni egy már igencsak régóta tervezgetett speciális anyát.

   Ami mindössze abból állt, hogy befogtam a satuba egy szabványos 8-as anyát, majd az egyik élét lereszeltem laposra, mely helyen aztán addig-addig tologattam a keretes fűrészt, míg csak át nem ért az anyagon. Hogy ez meg mégis mire volt jó?

   Na ez lett a kettővel ezelőtti képen látott háromszögletű csúfságból. Hogy aztán kelleni fog-e valaha is az eszterga csúcsának helyére olyan betét (mármint ez), ami a lyukban található 8-as menetet 5-ös csavarra fordítja, az már csak rajtam múlik.

   Ez a valami úgy készült, hogy nyitásképp belenéztem a 10-es csavarokat is tartalmazó dobozomba, majd megkérdeztem az ott tartózkodó alanyokat arról, hogy egyrészt akad-e közöttük egy merészen önként jelentkező, másrészt ki néz ki közülük a legpocsékabbul. Mivel ez a csavar az előbb még nagyon rozsdás volt, valamint a feje sem állt valami jól, menten rá esett a választásom. Nyitásképp lefejeztem, majd a menet nélküli szárát szépen kifényesítettem, végül pedig megfrissítettem rajta a menetet. Ez a kiegészítő értelemszerűen arra való, mikor valami olyat szeretnék az esztergával megpörgetni, amiben 10-es menet van.

   Természetesen magam is látom, hogy ez a négy valami sem lett egy eget rengető eredmény, azonban ha ebben a tempóban haladok (vagyis minden nap készítek az esztergához négy újabb apró kiegészítőt), akkor hónap végére valószínűleg már térdig fogok járni a mindenféle fényes bizbaszokban.

   Ezt a csavart a lomos pincében találtam, mégpedig egy olyan dobozban, ahol semmi keresnivalója sem volt, mire fel már vágtam is zsebre. Mikor a zsebemből a kesztyűmmel ötödszörre rántottam ki, gondoltam csak csinálok már belőle valamit. (a történelmi hűség megkívánja, hogy eláruljam, miszerint az igazi ok az volt, hogy egyszerűen nem találtam a kupiban a hatalmas facsavar helyét) Kezdetben úgy volt, hogy egyszerűen csak betekerem valahova akasztónak, csak mivel ilyesmire épp semerre sem volt igény, valami más hasznos pozíció után kellett néznem.

   Mire fel már fogtam is befele az esztergába, majd lecsaptam a facsavar fejét. Ebben az volt az érdekes, hogy míg a múltkor egy ehhez hasonló vastagságú motortengelyt 17 másodperc alatt vágtam el (és ebben már az is benne volt, hogy beléptem a pincébe a fűrészért, majd a munka végeztél vissza is akasztottam a helyére), addig a csavar fejének fűrésszel történő levágására ráment egy egész percem. Az persze lehet, hogy az ósdi facsavar jóval keményebb anyagból van, mint egy léptetőmotor tengelye.

   A képen látható acélpálcával szoktam fixálni az eszterga tengelyét. A feladatra ugyan mind a hossza, mind az átmérője tökéletesen megfelel, csakhogy az általam munka közben hordott cérnakesztyűben már-már felvehetetlen. Ez szerencsére egy könnyen orvosolható probléma, hiszen mindössze egy nyelet kell rá varázsolnom. Gondoltam a feladat egyszerűsítése végett, egy már eleve kerek anyagot választok.

   Mikor szegény furdancsot meglátom, mindig egyből eszembe jut, hogy mit felejtettem ki, mind az egyes, mind a kettes sárgára festős projectből. Megjegyzem éppen ugyanígy vagyok a fürdőszobai lámpával, valamint az előszobai tükröt tartó csavarok feje alatti díszalátétekkel is.
   Most (mikor ezeket a sorokat róttam) fogtam magam, nyitottam egy semmi mással össze nem keverhető sárgára festős három nevű mappát, majd létrehoztam benne a már előre beszámozott, eltéveszthetetlen nevű alkönyvtárakat. Hogy aztán ennek a gondos előkészületnek a tényleges feladatok elvégzésére lesz-e bármiféle hatása, az idővel úgyis kiderül.

   Mikor a bekevert ragasztót meglátom, valamint rájövök, hogy az éppen aktuális feladathoz sok lett (mely megállapítás eddig még minden egyes esetre igaz volt), olyankor persze sosem jut eszembe, hogy mégis mi a csudát akartam vele megragasztani. Mármint az épp adott feladaton felül. Amúgy valószínűleg a tűreszelők készülőfélben lévő tartóján található lyukat akartam vele betömni, mégpedig úgy, hogy töltőanyagként némi fűrészport keverek a kétkomponenses ragasztóhoz. Hogy aztán ez a két dolog mikor fog eszembe jutni, már úgy értem, hogy egyszerre...

   Ezekben a lécekben az az okosság, hogy beletolhatók az eszterga ágyán található sínek réseibe. Mint az a képen látható, ezek nem rövidke lécek, hanem megvannak vagy úgy jó méteresek. Mikor majd kell belőlük, például a csiszolópadhoz, vagy a késtámaszhoz, akkor egyszerűen csak levágom belőlük a szükséges méretet.
   Ez ugyan nem egy apró kiegészítője lett az esztergának (mint mondjuk az eddig készített fényes bigyók), viszont már nagyon kellett, ugyanis hiányukban nem volt mire alapoznom mondjuk az épp most említett terveimet.

   Az apró pincei elmaradások 6 című eposzom keretében legyártottam a mini körfűrész asztalhoz négy (illetve több) piros alátétet, mikor is menten felszínre került az a probléma, hogy még nincs olyan valamim, aminek az egyik vége sima, míg a másikon 6-os menet található.

   Mire fel azonnal befogtam az esztergába egy 6-os menetű Hilti szeget, majd mivel a keretes fűrész a kemény anyagot még csak nem is karcolta, előkaptam a kisebbik flexet, amivel aztán lecsaptam a szeg hegyét, majd ha már egyszer nekiálltam alapon, megtettem ugyanezt egy 10-es Hilti szeggel is.

   Mivel már nem egyszer sikerült az eszterga ágyát úgy megbillentenem, hogy az a poros csúszós laminált padlón megindult, a pincébe betenni viszont másnapig így könnyű (a polcon pedig még nincs számára hely), ezért én már látom is, hogy mi lesz a következő apróság. No nem a jelen cikk keretében, mint eszterga kiegészítő, hanem mint az elmaradt pincei apróságok 7 című projectem nyitótémája.
   Jelen pillanatban sajnos még sem a pincei apró elmaradások, sem az esztergával kapcsolatos projectek vége nem látható, mely tény ha el nem is szomorít, azonban vidámságra sem ad okot. Pláne azért sem, mert a jelen állapot szerint az eszterga még mindig használhatatlan. Remélem, hogy mire ez a cikk megjelenik (illetve már közben is), addigra azért már csak lesz rajta forgócsúcs, meg persze késtámasz is.

   Ennek a mai részletnek nem azért álltam neki, mintha épp szükségem lett volna rá, hogy használható állapotba kerüljön a minap vásárolt hatalmas polírozó korong, hanem azért, mert a pincei polcokon elharapózni látszik a félbehagyott projectek sora. Ez annyira így van, hogy bárhová is nyúljak, mindenünnen előkerül valami. Az mondjuk igaz, hogy mára még véletlenül sem ez volt betervezve, mint ahogy az is, hogy darab darab, csak készüljön már el végre valami.
   No de térjek már végre a lényegre! Mint az a képen látható, nyitásképp a hosszú keményfa lécből szeltem le egy négyzetnyi darabot, melyet természetesen mindjárt kerekké fogok varázsolni.

   Ez a valami egy tükörtartó pálca (volt valaha), ami a motoros időkből marad meg. Hogy miért vágtam le róla a tükröt? Na erre mondjuk már nem emlékszem, arra viszont igen, hogy miért került rá a bal oldali lyuk. Abban a lyukban kérlek az az okosság, hogy ha azon átfűzök egy kulcskarikát, attól ha ellophatatlanná épp nem is válik a tükör, de az idegesen a tükör körül matató tolvaj dolgát annyira megnehezíti, hogy idővel inkább odébbáll. Ez az ötletem amúgy kiválóan bevált. Már úgy értem, hogy miután ezt az apró trükköt mindkét tükörtartó pálca végével elkövettem, onnantól fogva már nem fogytak a mociról a tükrök. Na jó, fogytak, de csak olyankor, mikor feldőltem a géppel.

   Merném állítani, hogy a balra látható - sajnos nem különösebben egyenes - szakasznak nem fog ürülni a tokmány, de így hirtelenjében csak ennyit tudtam összehozni az esztergával megforgatott tengelynek nyomot csiszolótárcsával, amit természetesen egy flex pörgetett.

   Amit a képen látunk, az sajnos nem a munkadarab, hanem az alátétléc. Hogy hol a négyzet, amit az előbb vágtam le a hosszú lécből? Na ez az! Komolyan mondom, annyira nem találtam, hogy nem sok hiányzott hozzá, hogy a keresés helyett vágok inkább egy újat. Végül az előtérből, a bicajom mellől került elő. Valószínűleg úgy vertem le a munkapadról, hogy látni nem láttam, hallani meg nem volt mit, mert a fadarab nem koppan a puha linóleumon. Miután előkerült, fúrtam a közepébe egy 10-es lyukat, majd befogtam az esztergába.

   Miután ezzel megvoltam, mindkét karika egyik oldalát meghomorítottam. Középen mondjuk megmaradt az eredeti vastagság de az nem baj, mert majd annyival kisebbre veszem a középső részt. Mármint azt a harmadik hengert, ami majd a filckorong közepébe passzol.

   Ezt az összeállítást ugyan elfogadhatónak mondanám, de attól azért még van a konstrukcióban hiba rendesen. Ott van például mindjárt az az aprónak épp nem nevezhető probléma, hogy a tokmányt csak a menet tarja az eszterga tengelyén. Ezzel az a baj, hogy mikor a tengelyt megakasztom (lásd a bal felső sarokban az immáron nyelesített acélpácát), akkor ugyan honnan kellene tudnia a tokmánynak, hogy csak ki akarom nyitni, vagy le akarom venni a tengelyről? Hogy ez ne így legyen, kellene egy olyan fogó, amivel a tokmány innen nézve bal oldali bordás részére tudok ráfogni. Hogy aztán ezt a szerszámot is mikor fogom kifaragni...

   Mivel semmiféle alkalmas méretű keményfa nem akadt a fadarabos vödrökben, így kénytelen voltam a téli tüzelőhöz fordulni. Fogalmazzunk úgy, hogy igénytelen feladatra, igénytelen anyag (akác) is megteszi. Az eredeti (vagyis a balra látható) karika azért nem jó, illetve azért kell lecserélni, mert annak furatát a köszörű tengelyéhez méretezték.

   Íme a mai termés, ami egy hosszú pálca, a végén 8-as menettel. Hogy ez meg mégis mire jó? Bevallom őszintén, hogy most így hirtelenjében meg nem tudnám mondani. No nem arról van szó, hogy ne tudnék hozzáképzelni valami funkciót, hanem arról, hogy az eredeti kiváltó okot már rég elfelejtettem. Természetesen mindezt úgy, hogy az irányába felmerült igény mindössze néhány napos volt.
   Lényeg a lényeg! Mikor majd egyszer csak kell egy ilyen formájú valami, akkor nem egy (illetve ez már csak fél) erősen rozsdás MZ tőcsavar lesz a 8-as csavaros dobozomban, hanem ez a szépség az eszterga kiegészítős fiókban.

   Nem szándékosan csináltam, hanem egyszerűen csak az élet hozta úgy, hogy majdnem mint az előző, csak most egy 10-es menettel ellátott tengelyre támadt szükségem, mire fel odaléptem a 10+os csavaros dobozhoz, majd kiválasztottam belőle a legcsúnyábban mutató példányt.

   Ezt úgy kell nézni, hogy a fadarab a rúdon jobbra balra elcsúsztatható. Ez eddig rendben van, csakhogy nem ám csak akkor csúszik el, mikor én tolom, hanem csak úgy egyszerűen magától, illetve a gép rázkódásától is.
   Bár azért indítottam ezt a projectet, hogy mikor esztergálni támad kedvem, vagy igényem, ne akkor kelljen legyártani hozzá a kiegészítőket, de attól még úgy alakult (lásd a rengeteg faforgácsot), hogy a késtámasz rögzíthetőségére egy munka kellős közepén merült fel bennem az igény. Ugyan már többször is említettem, de újra elmondom, hogy részemről azt utálom a legjobban, mikor egy szerszámot munka közben kell javítani, pláne legyártani!

   Meglátogattam a dobozokat és a fiókokat, mely rejtekhelyekről ezt a három valamit sikerült kiválasztanom. A fadarab a 6-os anyával a fúrógép állványának rögzítéséhez készült, míg a mellette látható valami egy átmérő 10-es lyukba tolható hengeres 6-os anya.

   Amennyiben a gombot egészen addig tekerem, hogy megszoruljon, akkor azt úgy teszi, hogy a vége a fában futó tengelynek feszül (a kerek anyához képest), amivel aztán a tengelyhez rögzíti a fadarabot.
   Ez persze nem volt ennyire egyszerű eset, ugyanis ahhoz, hogy a konstrukció egyáltalán összeálljon, idővel (miután nem kapott bele a menetbe a csavar) a 6-os lyukból 7-es, míg a 10-esből 11-es lett.

   Mikor majd meglesz, vagyis végre rendesen használhatóvá válik a gép (mármint az eszterga), akkor majd kap a fúrógép tokmánya is egy rendes nyelet. Na most ahogy ez a két dolog így előttem volt (mármint a menetelő készlet és a tokmány), egyből felmerült bennem az a különös kérdés, miszerint lehet-e a hagyományos tokmányba 8-as menetet fúrni.

   Minek következtében ha akarom, ezentúl akár ezt a tokmányt is rápörgethetem az eszterga tengelyére. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kéne gyártatnom hozzá (természetesen egy esztergályossal) egy olyan közbetétet, aminek a belső menete az eszterga tengelyéhez, míg a külső a tokmányhoz illeszkedik.
   Már csak azért is, mert ez így ugye nem a legstabilabb, pláne nem folyamatosan központos felépítmény. Utóbbi megállapításomat úgy kell érteni, hogy mikor olyan kedve van (vagy erő hat rá), hajlamos a tokmány egy kissé félrebillenni.

   Aztán mikor a csavarokat kitekergettem a helyükről, majd azok szétgurultak, és még a fakötésű alátét is leesett róluk, ami persze el is gurult, ekkor itt és azonnal úgy döntöttem, hogy nem lépek tovább! Már úgy értem, hogy magát a problémát nem lépem át, hanem itt és most, vagyis még melegében elhárítom.

   Mivel ez már a múltkor is bevált, valamint épp itt volt mellettem, előkaptam a piros vödörtetőt. Bár a csavarok a tetőről annak pereme miatt nem esnek le, most mégsem ez jelenti a megoldást. Illetve jelenteni jelenti, de sajnos csak ideiglenesen.
   Erre a megoldásra amúgy bátran ki lehet jelenteni, hogy ez rosszabb, mint mikor még szabadon voltak a csavarok, mert ha meglököm a piros tányért, akkor ugye most az összes csavart és alátétet egyszerre reptetem meg.

   Mely feladathoz egyrészt már van egy tokmányba fogható 6-os menettel is ellátott bigyóm, másrészt ezt most már meg is találom, mert a jelen fiók képében végre kapott egy saját helyet. Persze nemcsak ő, hanem a többi esztergához való apró kiegészítő is. Később készült egy másik fiók is, mert idővel túl sok lett a bigyó.

   Egyszerűen csak odatoltam az anyag mellé a szemből késtámaszt, majd az arra tett egyik esztergakést magának az anyagnak, és még fél perc sem kellett hozzá, hogy az előző képen látott formátlanságokból szépséges kerek alátétek készüljenek. Most persze még össze van nőve a négyes csoport, de mivel sikerült őket nem megolvasztanom (ami amúgy csak azért jött össze, mert éles volt a feladatra kiválasztott esztergakés), ezért az anya letekerése után egyből szétestek.

   Ez így nem csak azért lett jó, mert a megszoruló műanyag alátétek nem hagyják a csavarokról lehullani a fakötésű alátéteket, melyek így nem gurulnak el, hanem egyben azért is, mert a relatív puha műanyag nem tesz kárt a fában. Na most arról már nem is beszélve, hogy mennyire szép! Aztán ott van egy még újabb igencsak fontos előnyként az is, hogy ez a négy csavar ettől a pillanattól kezdve a csudaszép piros alátéteik miatt olyan szinten üt el az összes többitől, hogy azokkal nem összekeverhető, minek okán valószínűleg nem fogom őket máshová elhasználni.

   Ez egy annyira bonyolult részproject volt, hogy majdnem fél percig tartott a csiszolóállvány tetejére meghúzni ezt a néhány segédvonalat. Az persze igaz, hogy ezt még valamikor az anyag lakkozása előtt kellett volna megtennem, ami most már persze olyan mindegy.

   A vonalakra amúgy azért volt szükség, hogy legyen mihez belőnöm az épp nagyban készülő forgócsúcs kettes verziójának csapágyházát képező fadarabkák oldalainak derékszögeit.

   Elmondjam honnan van ez az izé? Na jó. Szóval az úgy volt, hogy még valamikor a 70-es évek végén, egy Tűzoltó utcai gyárban, a mestereimet várva, az udvaron ácsorogtam, mint ipari tanuló. Mivel egy koszlott szocialista gyárudvaron nem sok minden akad ami egy gyerek figyelmét lekötné, elkezdtem szemezni a csak úgy egyszerűen széjjeldobált lomokkal. Ez volt az egyik. Mivel elhoztam, csak nálam 40 éve várta, hogy végre legyen belőle valami. Most végre lesz! Már persze ha ki tudom belőle préselni a pöcköket.

   Most, hogy sikerült kisajtolnom a lyukakból a pöcköket (a másik amúgy már el is veszett), természetesen kell helyettük a lyukakba valami más. Ezt úgy találtam a legegyszerűbbnek intézni, ha a lyukakba 4-es menetet fúrok.

   Amihez előbb még fel kellett fúrni a lyukakat 3-asról 3,2-esre, majd kisvártatva 3,5-ösre, mert a 3,2-es lyukba nagyon úgy nézett ki, hogy beletörik a menetfúró, pedig szokásommal ellentétben még zsírt is adtam neki.

   Amúgy igenis szép lett. Hogy mégis minek nekem egy ilyen? Nos ez valószínűleg azokban az esetekben lesz jó megoldás a munkadarab hajtás oldali megforgatására, mikor bármi okból nem szeretném, vagy nem lehetséges, hogy az éppen esztergálni kívánt fadarabban egy központos furat legyen.

   Ami most következik, az azért lóg ki a sorból, mert ezt az alkatrészt sajnos sem a technikai tudásommal, sem a felszereltségemmel nem tudom elkészíteni. Részemről én már annak is örülni fogok, ha legalább a lerajzolása sikerül!

   Majd felvázoltam egy üres papírra ezt a szörnyűséget. Mikor ezt megláttam, mentem feltettem magamnak azt a nyilvánvaló kérdést, hogy ez meg ugyan mégis milyenre sikeredett volna, ha nem vagyok a suliban műszaki rajzból ötös?

   Hiába tettem a múltkor (megjegyzem nem először) a jelen helyszínen rendet (ne szóljál be, ez már az), a helyszín kaotikussága okán újra sikerült a lényeget idelent felejtenem. Ez persze nem jelentett semmiféle problémát, mert úgyis vissza kellett jönnöm valamiért. A valami jelen esetben két mérőszalag lefényképezése volt, ami a mai pincei szétszedésből valahogy kimaradt. Már úgy értem, hogy úgy maradt ki, hogy miközben másik négy mérőszalagot szétszedtem, a két legnagyobbról sikerült teljesen elfelejtkeznem. Ez valószínűleg azért volt, mert épp megkaptam az egyik szomszédtól Ilonka néni porszívóját, valamint egy nagy csomó mást is, mely kacatoknak annyira megörültem, hogy minden másról megfeledkeztem.

   Hogy mégis mi volt az a minden más? Például a nagyban készülő (most épp köt benne a ragasztó) balra lent látható állócsúcs, valamint a gép mögött ücsörgő forgócsúcs. Már úgy értem, hogy ezek ketten most még jó ha félkész állapotban vannak, és legalább egy kicsit rájuk kellett volna néznem.
   Amit a háttérben látunk, vagyis a rumli, na az viszont teljesen kész! Én meg tőle, mert oda hátra, vagyis a télire való tüzelőhöz már be sem lehet lépni! Szerencsére még nyár van, de attól még hátul tartom mondjuk a köszörűt, meg a flexhez való állványt, pláne az eszterga építgetéséhez a másik pincéből összegyűjtött anyagokat.

   Mikor ma lejöttem, mármint ebéd után a pincébe, az esztergához, akkor még nagyon úgy volt, hogy ma annyi minden apróságot fogok elkészíteni, hogy majd csak győzzem ráncba szedni a témáról készült képeket. Ha ezt így megemlítettem, akkor akár talán már mondanom sem kell, hogy ebből végül nem lett semmi...

   Illetve csak ez az egy szem befűrészelt 6-os anya, ami ugye arra való, hogy általa be lehet fogni a satuba egy csavart, mégpedig úgy, hogy ne sérüljön rajta a menet. Ilyen anyából majd még csinálom kell egy másikat is, valamint még két 10-est is, hogy ne akkor kelljen őket legyártanom, mikor épp szükségem támad rájuk.

   Mikor ezt ilyen szépen összeszerelve megláttam, de attól még inkább nézelődni mint dolgozni volt kedvem, mindjárt felmerült bennem a kérdés, miszerint vajon össze fogom-e tudni állítani a körfűrészt akkor is, ha rászerelem a tengelyre a korábbi rettenetes rajzon látott tengelyvastagítót.

   Mivel amúgy is épp le kellett szerelnem az apró esztergáról a körfűrészt, és még a tisztázott rajz is ott hevert a közelben, így valószínűleg elég lett volna egyszerűen csak odaraknom a rajzot a tengely mellé, és már látom is a választ a kérdésemre. Ez természetesen csak akkor lett volna így, ha az általam készített - amúgy igen tetszetős - műszaki rajz méretpontos lett volna. Na most ha nem, hát nem...

   Mire fel előkaptam a tolómérőt, majd kicsivel később egy centit is, és nekiálltam a még el sem készült alkatrészt odaméregetni. Ugyan kelleni fog hozzá egy spéci anya, valamint egy hasonszőrű alátét is, de a fűrésztárcsa a toldóra is rászerelhető.
   Mikor ezzel ilyen szépen megvoltam, mindjárt rájöttem, hogy ennek azért nem lenne értelme, mert a jelenlegi helyett egy annál vagy úgy kétszerte nagyobb körfűrész feltétet álmodtam meg, csak mivel álom volt, idővel kiment a fejemből.

   Eláruljam, hogy mennyi idő telt el ez és az előző kép készülte óta? Nem állítanám, hogy meglepett az a röpke 8 hónap, mert már rég tudom magamról, hogy nagyon el tudom veszíteni az egyszer elengedett fonalat. Ez annyira így van, hogy ebben a végjáték című fejezetben tulajdonképpen már nem csinálok semmit, épp csak bemutatom, hogy miket hagytam félbe. Amit a képen látunk, azokból a vékony pálcákból apró esztergakéseket terveztem köszörülni. Ehhez képest így hirtelen meg nem tudnám mondani, hogy jelenleg mégis merre állomásoznak.

   Ezt a tokmányt azért vettem meg, mert ugye ebbe bármi kerek dolgot bele lehet fogatni. Na most ha csak úgy egyszerűen felcsavarozom az eszterga motoros részével szemben, akkor egy állócsúcs lesz belőle, de ha még fel is csapágyazom, akkor már forgó.

   Ennek az amúgy gáztűzhelyhez való lángelosztó tárcsának ha beszerelek egy tengelyt a közepébe, akkor a körben található lyukakon át hozzá tudok csavarozni egy nagyobb, akár abszolút formátlan fadarabot is. Ezt a (természetesen csak képzeletbeli) összeállítást tokmánynak ugyan nem nevezném, de simán el tudok képzelni olyan esetet, mikor még ez a kis trehányság is bőven megteszi.

   Mivel a munkakedvem időközben elszállt, nem győztem eldugdosni a további apróságok megépítéséhez időközben beszerzett alkatrészeket. Márpedig ennek a projektnek épp az lett volna a lényege, hogy a kiegészítők jó előre elkészüljenek. Vagyis ne akkor kelljen őket egyenként előállítanom, mikor majd ténylegesen szükségem támad rájuk.

   Addig-addig nézegettem ezt a kissé malteros végű fadarabot, míg csak ki nem találtam róla, hogy ebbe az apró körfűrésszel megfelelő bemarásokat készítve, egy az eszterga új ágyán jól tologatható valamit kapok eredményül. Hogy mégis mi lenne az a valami, amit tologatnék? Ezt az apró részletet még nem álmodtam meg.

   Ezeket a keményfa léceket két okból nem feszegettem ki a valaha egy matracot alátámasztó ágyrácsból. Míg az egyik az volt, hogy görbék, addig a másik az, hogy hiába rángattam őket.

   Hogy mit keres itt ez a plakát? Hát ez az! Mármint azért, mert az épp aktuális választásnak már rég vége, mire fel fogtam és leszedtem. Bár az anyaga nem tömör műanyag, de attól még simán megtette volna - természetesen méretre szabva - az eszterga ágyára porvédőnek. Illetve porvédőknek, mert méretre többet is kiad. Erre amúgy azért lenne szükség, mert az ágy sínjeiben (melyek amúgy bútorlábak) nagyon fel tud gyűlni a forgács. Mondjuk van a pincében porszívó, csak ugye ha van a problémára egyszerűbb megoldás is, akkor ugyan miért ne? Ettől persze még nem szabtam le a szükséges darabokat, épp csak kigondoltam a megoldást. Amúgy nem hozok ám el mindent, amit csak az utcán elhagyatva meglátok.

   Na most ha nem porszívó, akkor adott esetben milyen jó lenne a mindenféle faforgácsokat és a leeső kisebb nagyobb fadarabokat egy olyan szép nagy átlátszó műanyag ládába gyűjteni, mint amilyen a sárga szelektív mellett ücsörög. Már úgy értem azért, mert egy szögletes doboznak sokkal jobb a helykitöltési tényezője, mint a pincében használatos kerek vödröknek. A dobozt amúgy csak azért nem hoztam el, mert bele volt nőve az aljába valami gusztustalanság.

   A két hosszabb LAN kábel az nem találat, hanem nálam a bicajhoz amolyan alapfelszerelés. A múltkor is milyen jól jött, mikor a pacsirta rádiót kötöttem fel vele a csomagtartóra. Na most a két gumikarika viszont már friss, bár most így hirtelen meg nem tudnám mondani, hogy ezek mégis mire lennének jók egy esztergához.

   Ez a kép nem tudom miért keveredett ide. Emlékeim szerint ezt egy korábbi projektben már megmutattam. Én amúgy úgy (mármint keveredtem ide), hogy miközben ültem a gép előtt (mármint nem az eszterga, hanem a számítógép előtt), épp nagyban azon gondolkodtam, hogy akad-e a rengeteg félbehagyott projektem között olyan, melyet puszta gombnyomkodással be tudok fejezni. Az gondolom sejthető, hogy ez a mai volt az.
   Mivel egy esztergához (már ha használja az ember) mindig kell még valami egyéb kiegészítő, így valószínűleg (vagy mondom inkább úgy, hogy remélhetőleg) egyszer csak meg fog születni az apró kiegészítők készítése az esztergához 2 című barkácsolós cikkem is.