Az ugyan lehet, illetve biztos, hogy ez egy igencsak hülye játék (nekem ugye főképp olyanjaim vannak), de attól én még bizony gyermekkorom óta azt játszom, hogy feltételekhez szabva ígérek meg magamnak valamit. Most például azt ígértem meg, hogy ha kibírja a derekam megroppanás nélkül, hogy felhozok a másodikra egy teli gázpalackot, akkor következő tételként a ma bemutatásra kerülő Mambó magnó jön. Egy kicsit ugyan csaltam, mert a gázpalack másik vége édesanyám kezében volt, de attól még feljött, így most állhatok neki visszavinni a pincébe a Tesla B70-et, amit aztán majd odalent becserélek a Mambó magnóra.

   Ahhoz képest, hogy még egy órája sem volt, hogy a gázpalackhordozót a pinceajtó előtt letettem, mondván majd úgyis mindjárt jövök a már felboncolt magnóval, mégis sikerült rajta meglepődnöm, hogy itt van.

   A lomos pincében található kupin viszont - mivel azt az utóbbi időben igencsak sokat láttam - már nem lepődtem meg. Ez itt amúgy közvetlenül az a rész, ahová belépek, a szétszedésük elősegítésének érdekében direkt az útba rámolt holmikkal. Ha még a régi konyhai rádiónkat is elveszem a létra mellől, akkor újra egészen jól be lehet fordulni az innen nézve balra visszafelé, a polcok között található résbe.

   A magnó után a balra látható fura talpas monitor, majd kisvártatva a jobbra látható laminálógép következik. Már ha csak újra bele nem kavarok a szépen megálmodott sorrendbe, ami amúgy az egyik kedvenc szokásom.

   Az mondjuk igaz, hogy épp mint az előbb említett két tárgy, úgy ez a három is útban van, csakhogy míg a monitor a székemen ül, a lamináló géptől pedig nem tudok rátenni a toronyra egy újabb vegyes tartalmú vödröt, addig az Orion 449-es rádió oldalán aljas indokból elhelyezett Maja magnó, valamint az arra takarásul rátett Sharp lemezjátszó nincs annyira útban.

   Ami viszont nagyon útban van, az a nagy lapos Videoton rádió, valamint a mögötte rejtőző Tesla B90-es és B93-as magnó. Mármint ezek hárman nemcsak úgy vannak útban, hogy erősen tartanak a szétszedésük felé, hanem úgy is, hogy mivel az nehezen hozzáférhető, arra a belső polcra szeretném elkezdeni rárendezni a már szétszedett, kelleni valószínűleg már soha nem kellő olyan dolgokat, mint mondjuk az épp most lehozott Tesla B70-es magnó. Ekkor eszembe jutott, hogy az a magnó lehet, hogy mégiscsak kelleni fog a Tesla B115-höz alkatrészdonornak, mire fel bár az előbb már kezdtem úgy érezni, mintha valami csoda folytán egészen jól alakulnának a dolgaim, újra nekikeseredtem.

   Mikor az előbbi helyszíntől egy óvatlan mozdulattal elfordulva megláttam az asztalt, attól a látványtól aztán végképp elment a jókedvem. A Videoton receiver ugyan már átesett a szétszedésen, csakhogy egyszerűen (és még bonyolultan sem) nincs hol rátekernem a folpackot, hogy esetleg örökre a sarokba rejthessem. Már csak ez az egy szem tény is nagyszerűen jelzi, hogy mennyivel jobban jártam volna, ha a Mambó magnó helyett inkább a három középmechanikás videó elbontását választom. Ehhez képest - én marha - azt ígértem meg magamnak, hogy mivel a hallban található polcokon is fogytán a hely, a következő magnó a ferde tetejű SANYO lesz. Már ha kedvenc szokásomhoz híven újra bele nem keverek a szétszedések, vagy ha abba azért nem is, akkor a cikkek sorrendjébe.
   A keverésre amúgy nemcsak az ad okot, hogy van amikor egyáltalán nincs kedvem szétszedni a nagy nehezen kiválasztott céltárgyat, hanem az is, hogy igencsak gyakran fordul elő, hogy valami még nálánál is jobban útban van. Szerintem erről a helyszínről épp ilyen tárgy mondjuk a csehszlovák csöves lemezjátszó, a mögötte található szovjet filmvetítő, valamint Tóni bácsi valószínűtlenül hatalmas gerjesztett hangszórója.

   A BRG magnógyártási, pontosabban szólva fejlesztési képességeiről szerintem kiváló képet ad, hogy egy kutyaközönséges közszükségleti orsós magnóhoz az osztrákoktól vásároltak liszenszet. Hogy a műszaki adatokról is mondjak valamit, számomra a 100-tól 9.000 hertzig terjedő frekvenciaátvitel nagyon harmatosnak tűnik. A 9 kHz persze akkoriban nem volt egy kirívóan rossz érték.

   Ez pedig egy másik könyvből származó adathalmaz. Az általam boncolt magnó amúgy nem így néz ki, mert az már az M5a verzió, ami jobban hasonlít az eredeti Stuzzira.

   A leírást olvasva, a kombináltfej 7 mikronos résszélessége mindjárt megmagyarázza a gyengélkedő hangfrekvenciás átvitelt. Ezen sokat lehetne segíteni egy BRG M8 magnóba való fej beépítésével, amihez persze a felvételi és lejátszási korrekciót is hozzá kellene állítani. No de ki vár el Hi-Fi minőséget egy Mambó magnótól? Én már annak is ürülni fogok, ha el tudom indítani. Mármint valaha elbontottam egy Mambó magnót, ami eredetileg javításra került hozzám, a konstrukciót azonban annyira gyengének találtam, hogy inkább adtam helyette a készletből egy Terta 922-est.

   Mivel a korábban mutatott kapcsolási rajzok ugyan jók, pláne szépen mutatják a yaxley kapcsolók tárcsáit, csakhogy más szempontból átláthatatlanok, ezért kiszedtem a magnó szervizkönyvéből ezt a náluknál jóval átláthatóbb rajzot.

   Míg az előző rajz az M5, addig ez a másik már az M5a rajzát mutatja, ami az egyszerűbb változattól a trükk kapcsoló, a hangszínszabályzó potméter, valamint a leválasztós hangfalcsatlakozó tekintetében tér el.

   Mikor megláttam, hogy kifogyott a spájzból a mogyorós csoki, amit persze én magam ettem meg, valami rettenetesen megmérgesedtem. A boltba csak azért nem mentem ki, mert sikerült összepárosítanom a hónapokkal ezelőtt kapott Mikulás csomagból megmaradt mogyorót egy tábla tejcsokival. Bár a mogyorót tartalmazó zacskó alig foglalt a polcon valamicske helyet, de végre legalább az is elfogyott.

   Mikor a magnót először az asztalra, majd elé a parkettra letettem, s kiszóródott belőle valami, akkor nem sok híja volt, hogy szegény Mambót ahogy van, azonnal kivágom!

   Mármint azért, mert szétmállott gumi hullott belőle, amit ugye ha szétkenek az asztalon, vagy beletaposok a parkettába, az nem csoda, hogy a magnóval szemben komoly ellenérzést kelt. Ez a gumi szerencsére nem az a fajta, mint ami általában a Philips magnókban van. Mármint azt csak nagyon nehezen hozza le a denszesz, ezt viszont könnyen. Mármint ennek a nyomát egészen jól oldja az alkohol.

   Ez a kép csak annyiban különbözik a korábbitól, hogy a látvány kedvéért lecseréltem a hátteret a parketta barnájáról két A3-as fehér papírlapra. A magnó amúgy kívülről kifejezetten szép, még jórészt csillognak rajta a rézből készült alkatrészek, mely tény reményt ad arra, hogy a belseje sem rohadt szét úgy, mint mondjuk a Terta 922-es magnónak.

   Miközben a szép fehér papírra helyezett magnót az asztal előtti parkettán helyezgettem, kihullott belőle néhány újabb, pontosabban szólva már több mint 50 éves szíjdarab, ami aztán a papír és a parketta közé keveredve, a magnó súlyától (vagy mert ráléptem) szétkenődött, amitől bevallom őszintén, hogy én nem annyira elkenődtem, mint inkább valami k*rvára beidegesedtem! Szerencsére nem jártam sehol, így csak közvetlenül az asztal előtt kellett takarítanom, ott viszont spiritusszal voltam kénytelen feltörölni a parkettát.

   A magnóról egy rugó nyomásának hatására folyton lenyíló ajtónak megígértem, hogy amint rájövök mi fogja oda a dobozhoz, azonnal leszerelem! Ez a dobozból kiálló ajtócska amúgy a pincében is folyton csak útban volt.

   A rekeszbe belevakuzva, mindjárt jobban látszik a tartalom, ami amúgy a kissé már penészes hálózati kábel, a dugó mögött a hálózati feszültségválasztó kapcsoló, valamint két oldalról a hangfrekvenciás csatlakozások.

   Szerintem a betűkben az a lényeg, hogy azok egyezményes jelek. Gondolom ezért van az, hogy aki olyan betűt vagy karaktert rajzol, amit én valamiért nem tudok értelmezni, azt legszívesebben agyonlőném. Jelen esetben ha nem is a megalkotójára, de a "B" betűre célzok, amiről ha nem tudnám, hogy az egy bé akart lenni, akkor meglehet, hogy fel sem ismerném!

   A magnó dobozának fedelében nemcsak a szalagorsókat leszorító piros alkatrész látszik, hanem az is, hogy a doboz kárpitozását hat helyen tartja a valamiért négyszög alakban felkent ragasztó.

   A készülék felépítése számomra gondolom azért fura, mert sosem volt ilyen magnóm, így a kezelésével sem volt alkalmam megismerkedni. A bal oldali kar amúgy a hálózati kapcsoló, miközben a forgatógomb a hangerőt szabályozza. Vele átellenben a varázsszem ablaka fehérlik. Az alul középen látható karral (a stop középállástól jobbra és balra) a lejátszást és a felvételt lehet kapcsolni. Az apró fehér gomb lenyomása nélkül a magnó - a véletlen beletörlések elkerülése végett - nem kapcsolható felvétel állásba. A felül középen látható alumínium kar a jobbra s balra pörgetést kapcsolja. A két élgomb közül az egyik a hangszínt szabályozza, míg a másik mögött csak egy kapcsoló van, ami a törlést kapcsolja ki, mint felvételi trükk kapcsoló. A fejburán látható fekete élgomb a számlálót nullázza.

   Hogy a magnó biztosan beteg, azt már csak az is mutatja, hogy az orsózótüske az alaplemeznek feszül. Az laplemez kifejezés jelen esetben azért helyes, mert az aranyszínű kalapácslakkal festett anyag nem a magnó fedele, hanem valójában az alaplemeze. Mármint a magnó alkatrészei erre az anyagdarabra lettek hátulról ráépítve, így ez a magnóról a megszokott módon nem vehető le.

   Ez a gomb eredetileg műanyagból volt, csak mivel az anyaga bakelitszerűen törékeny állagú, idővel megroppant, mire fel a készülék gazdája az eredeti gombot mintának használva, azt egy homokból készült öntőformába nyomta, majd a lyukat kiöntötte folyékony, mármint felhevített alumíniummal. Ilyen mókolást én már nem tudok csinálni, apukám azonban még tudott. Mármint akad valahol a kacatos dobozban egy olyan alumínium repülő, amit még apukám öntött gyermekkorában. Ha jól dereng a történet, akkor dísznek a biciklije sárvédőjére. A repülőt amúgy én is ott hordtam, csak már a motoromon.

   Fogalmazzunk úgy, hogy miközben a szalagpálya meglepően korrekt, egyben különös részleteket is tartalmaz. Míg a jobbra s balra látható szalagvezető babák lényege az, hogy mivel azok görgők, vagyis együtt forognak a szalaggal, minek okán mondhatni sosem kopnak el, addig a bal oldali nemcsak merevre rögzített, de még össze is van festékezve ugyanazzal a barna festékkel, amivel a magnó többi csavarja is rögzítve lett. Mármint elfordulás, illetve leforgás ellen. Ez persze meg is látszik a szalagvezetőn, mert ahol csúszott rajta a szalag, ott lekopott róla a króm. Erre azt mondanám, hogy az adott részlet gyárilag rosszul lett összeszerelve.
   A szalagpálya egy további érdekessége, hogy a szalagnyomó filc egyik fejre sem szorítja rá a szalagot (na jó, a törlőfej bal szélére igen), hanem csak a súrlódása által kissé megfeszíti. Ebben az az okosság, hogy így legalább van esélyük a fejeknek nem kagylósra kopni.

   Íme a már említett apró fehér gomb, ami a véletlen felvételre kapcsolást hivatott megakadályozni, mégpedig azzal, hogy míg csak le nem nyomtuk, a kar tövében látható, az apró fehér gomb lenyomásakor visszahúzódó vasdarab nem engedi a jobbra látható kart balra, vagyis felvétel állásba tolni.

   Ezt a mára már rég szabványtalan villásdugót csak azért tudom a konnektorba bedugni, mert ugye nálam még a régiféle aljzatok vannak, ami már csak azért sem okoz gondot, mert ugye a szobámban (ami amúgy a hall) egyetlen konnektorban sincs földelés.

   Azért milyen jópofa már, hogy mivel a cetliből nem nyomtattak újat, kézzel írta rá valaki, hogy ez már a /A változat (az elődjében nem volt hangszínszabályzó), miközben a lemaradt fogyasztás is kézzel lett odabiggyesztve. Gondolom ült egy ember az asztalnál, s néhány napon át a címkék módosításával foglalatoskodott. Ezek a feladatok amúgy kifejezetten az ipari tanulókra voltak szabva.

   A varázsszem fénye mára már erősen megfogyatkozott, valamint kissé el is görbült. Utóbbi oka, hogy a varázsszem egy elektroncső, az elektronokat pedig eltéríti a mágneses tér. Mármint a varázsszem melletti egyik mágnesezhető, vagyis vasból készült alkatrész valószínűleg az idők folyamán valamitől felmágneseződött. Ezt persze - mint érdekes jelenséget - meg is mutathattam volna egy a varázsszem mellett mozgatott mágnessel, amit - ha csak el nem felejtem - majd legközelebb megteszek. Akkor persze már rég nem a Mambó magnó lesz az alany, hanem valamelyik másik csöves masina, melyekből még bőven akad a pincében.

   Ez az alkatrész egyértelműen a magnóból esett ki, de ettől még első ránézésre el nem tudtam képzelni, hogy eredetileg mégis minek a mije lehetett. Érzésre valaha gumi lehetett, ami idővel megereszkedett, megcsavarodott, majd a kiszáradásakor megkeményedett.

   Miközben a magnóban szétmállott szíj hosszú fekete darabokból áll, apró fehér penészgomba foltokkal tarkítva, addig vannak mellette barna, nem penészfoltos darabok is.

   Ezek az apróságok szerintem nem egy széteső gumiszíj maradványai, mint inkább egyszerűen csak egérszar hurkácskák, ami - mivel már többször is volt a pincében egér - minden további nélkül megtörténhetett. Mármint az, hogy az egér bement a dobozba, aztán belerottyantott, bár ennek némileg ellentmond, hogy a magnóban nincs behurcolt papír fecni, és még csak megrágva sincsenek az alkatrészei. Egy magnóban mondjuk nem sok ehető van, az egér azonban táplálék terén egy meglehetősen kísérletező szellemű állat.

   Mivel megígértem neki, valamint már megint útban volt, a zár hiányában folyton lenyíló ajtót az őt tartó két elgörbített drótvég kiegyenesítése után egyből levettem. Ez amúgy nem bosszú volt érte, hogy a pincében korábban mindenbe beleakadt, hanem előrelátás. Mármint innentől kezdve nem a magnó dobozáról lelógva fog lakni, hanem a doboz fedele alatt, ahol ugye már nincs mibe beleakadjon.

   A kép közepén látható narancssárga alkatrész eredetileg egy vastag és széles gumigyűrű volt, csak épp mint a korábban látott formátlan valami, meg persze a szíjak is, mára már rég elhagyta magát.

   A magnó a dobozából könnyedén kiemelhető volt. Pontosabban szólva a pofára fordított magnóról kell leemelni a műbőr borítású, a kor technikájának megfelelően fából készült dobozt.

   Ilyen fazonú hangszórót mintha már láttam volna a szintén BRG gyártmányú Koncert magnóban. Ez amúgy csalás, hiszen a dobozon látható hatalmas rács egy hatalmas hangszórót sejtet, miközben a dobozban csak egy szokványos méretű ovális hangszóró van. Hogy aztán ez minden szériájú magnóban így volt-e, azt nem tudom. Mármint létezik ovális fazonú hangszóróból olyan nagy is, mint a dobozon található kivágás.

   Mivel a szobát sem szétkenhető szíjdarabokkal, sem száraz egérszarral nem akartam felszórni, inkább idehoztam magam mellé a porszívót, s mikor bármi apró kihullott darabot megláttam, arra egyből rámentem! Előtte persze megforgattam, megütögettem a magnót, hogy legalább az a nagyja szar és gumi kiszóródjon, ami nincs valamire felragadva.

   Ez a magnó még hagyományos, vagyis forrasztóléces szerelésű, ezért nincs benne nyáklap. Miközben balra a hálózati, addig jobbra a kimenőtrafót láthatjuk. A két trafó között az EL84-es elektroncsővel működő végerősítő, felvétel állásban törlőoszcillátor virít az alkatrészeivel. Balra lent a tápegység szűrőkondenzátora, jobbra lent pedig a hangszínt szabályozó potméter kereklik.

   Bár az ember elsőre azt mondja rá, hogy egy amúgy inkább lemezjátszóba való motor egy magnó mechanikájának mozgatásához egyértelműen gyenge, csakhogy a telepes magnók motorja még ennél is gyengébb volt, mégis nagyon szépen vitték a mechanikát. Amúgy persze eredetileg ez a motor is, csak most már ugye, hogy elporladtak a gumik, nem sok esélye van a dolgokat rendesen megforgatni. Ettől persze a lendkereket még szépen hajtja, bár kissé már kattog, de csak mert a motor tengelye évtizedeken át neki volt nyomódva a lendkerék gumiperemének.

   Íme az alkatrészek. A jobbra látható barna hengerről amúgy elsőre ránézésre, még csak a lemez alá belesve azt gondoltam, hogy az valami felfúvódott elkó lesz. Amúgy persze nem az, hanem csak egy rezgéscsillapítottam felszerelt EF86-os elektroncső.

   Fogalmazzunk finoman úgy, hogy ennek a magnónak valami egészen szörnyű mechanikai felépítése van! Mivel minden részegység a képen alul látható lemezre lett rászerelve, így az alkatrészek egymásra építettségének okán szereléskor is csak úgy lehet hozzájuk férni, ha az ember előbb leveszi amit rátettek. Márpedig ebben a magnóban az összes cserélendő részlet nagyon belül van!
   Ez itt amúgy az a mechanika, ami a gyorspörgetés gombja alatt van. Miközben a rendszer felépítése és működése meglepően egyszerű, a hozzáférhetősége szó szerint elkeserítő.

   Miközben az apró pontokat az elektronikát árnyékoló vaslemez szórta el (mármint az ott egyszerűen csak rozsda), addig a jobbra lent látható fehér folt valamelyik másik alkatrészről vált le.

   Bár megesküdni nem mernék rá, de valószínűnek tartom, hogy a korábban mutatott, semmire sem emlékeztető alkatrész eredetileg itt teljesített szolgálatot, mint széles gumiperem. Erre utal, hogy a balra látható fékkar végén nincs gumi. Mármint minek tettek volna rá pluszban gumit, ha egy már eleve gumiból készült alkatrészt fékez?

   Hogy a felülről belógó, amúgy a képen kívül a motorban végződő tengely alumínium vastagítása nem közvetlenül hajtotta a jobbra lent látható műanyag tárcsát, az hótziher!
   Az összefacsarodott gumit talán úgy lehetne pótolni, ha a tárcsa bemélyedésébe egy passzentos gumigyűrűt ugratnék, bár az ugye az eredeti megoldásnál sokkalta kisebb felületen érintkezne a motor tengelyével. Ez a műszaki részlet amúgy az előre irányú gyorspörgetést intézte.

   Ez már a bal, vagyis a leeresztő orsó alatti alkatrész, amin azért van vájat, mert eredetileg abban futott a számlálót meghajtó szíj, ami amúgy szerepel a képen, épp csak be van esve a magnó fedlapja és az orsózótüske közé.

   A számlálót valaha meghajtó szíj természetesen egyrészt szakadt, másrészt mikor automatikusan rátértem a csere lehetőségének felderítésére, szörnyülködve állapítottam meg, hogy ehhez a művelethez egy csomó minden útban van.
   Bár lehet, hogy nem így történt, de szerintem mikor ezt a magnót összerakták, akkor a mechanika konstruktőreiben egyszerűen fel sem merült, hogy a szörnyű kreálmányukban egyszer majd szíjakat kell cserélni.

   Például a jobb oldali orsózótüskét lejátszás és felvétel állásban hajtó szíjat (felcsévélés) a lendkerék és a váz között található szíjtárcsa hajtja meg, amihez ha nem is lenne lehetetlen vállalkozás odaférni, de még ha lenne szíjam a magnóhoz, akkor sem szívesen állnék neki!

   Miközben a jobb oldalról hiányzó gumigyűrűt tartó lemezt rögzítő csavarhoz oda lehet férni, addig ugyanez a csavar bal oldalon a fentről belógó hatalmas fekete tárcsa alatt van.

   Ilyet szerintem képes lennék esztergálni, köszörülni, amihez persze kellene egy eszterga, meg egy rászerelhető köszörű is, valamint nem kevés szakértelemre is szükség lenne, mely összetevőknek természetesen híján vagyok. Alapanyagnak amúgy azt a dugót gondoltam bevetni, ami manapság a borosüvegekben van.

   Ebben a gumi (vagy már műanyag) átvezetőben nem azt találtam érdekesnek, hogy a formája a CB667-es telefon tehermentesítőjére hajaz, hanem azt, hogy a hálózati kábel egy azon átdugott pöcökkel (lásd balra) lett rögzítve, ami egy általam még sosem látott megoldás.

   Mivel szégyennek éreztem, hogy a magnót nem tudom elindítani, újra visszatértem a javítás lehetőségének vizsgálatára, de minden olyan lehetetlenül beépítve és mélyen van, hogy az szó szerint elkeserítő. Mondjuk azt a hatlapfejű csavart simán ki tudnám tekerni egy villáskulccsal, a visszatekerésekor azonban már biztos, hogy leénekelném az égről a csillagokat!

   A tárcsát amúgy visszapörgetéskor a lendkerék peremére ragasztott gumi hajtja. Most mondjuk folyamatosan, mert ugye lerohadt a helyéről a korábban mutatott ujjnyi vastag narancssárga gumi, így nincs ami a gyorspörgetés gombjának alaphelyzetében a fekete tárcsát a lendkeréktől eltávolítsa.

   Ezzel a képpel egyrészt azt mutatom, hogy a csavarokat leforgás ellen rögzítő barna festék megegyezik azzal, amivel a bal szalagvezető görgője (megjegyzem szerintem feleslegesen) rögzítve lett, másrészt azt, hogy a gumi nem kevés részét már szó szerint megette a gomba. Az a kráteres fekete hurka, az annyira csúf...

   Épp mint ahogy az sem valami szép, hogy a jobb oldali orsózótüske fékezésére szolgáló lemez közepe táján egy csavarintás található. Ez amúgy nem hiba, hanem gyári megoldás.

   A tervem eredetileg az volt, hogy ha a gyorspörgetés üzemmódokat nem is, de legalább a lejátszást annyira összetákolom, hogy készíthessek róla egy videót (még ha a felcsévélő orsót én magam tekerem is), ez azonban szégyenre okot adó módon meghiúsult.
   Amúgy itt értettem meg, hogy valaha mi bajom volt Tomi barátom öreg családi magnójával. Mármint az a gép még valamikor a 80-as évek elején járt nálam, s épp mint ezt, egyszerűen túl nagy munkának találtam használható állapotba hozni. Az a készülék amúgy még véletlenül sem a pincében, hanem egy központi fűtéses lakás egyik szekrényének mélyén lakott, mégis mind szétmentek benne a gumiból készült alkatrészek.
   A most boncolt készülékkel annyit persze megtehettem volna, hogy egy próba erejéig kiékelem a két orsózótüskét, hogy a bal ne legyen hajtva, a jobb pedig ne szoruljon neki a magnó fedőlemezének, majd egy próbaszalagot rátéve, a lejátszást elindítva, készítek egy videót, miközben a jobb oldali orsót kézzel forgatom, ezt a mókolást azonban most valahogy nem éreztem feltétlenül szükségesnek.

   Azt viszont már csak a folyamatosan szóródó gumidarabkák és egérszar miatt is feltétlenül szükségesnek éreztem, hogy ez a magnó még a mai napon újra egyben, pláne ne a hallban legyen. Kidobni persze nem dobom (amúgy sem szokásom kidobni semmit), az alkatrészkészletéből ugyanis épp kijön egy visszacsatolt audion. Míg az EF86 lenne az elő cső, addig az ECC85 egyik fele az audion, a másik meg a hangfrekvenciás előerősítő. Az EL84 pedig a hangszórót meghajtó teljesítményt szolgáltatná. Mivel mind a hálózati, mind a kimenőtrafó megvan, már csak két tekercs, meg persze egy kettős forgókondenzátor kell, de az minden jobb háztartásban akad. Hogy ebből a tervből mikor lesz valami? Ki mondta, hogy lesz?

   Mivel a magnóban nem nyáklap van, hanem forrasztócsúcsok és vezetékek, így feltétlenül szükséges hozzá egy ilyen huzalozási rajz, ami alapján akár nulláról is újragyártható.

   Szegény Mambó magnó számomra annyira értéktelennek tűnt, hogy szó szerint sajnáltam bele visszatenni ezt a két szép réz alkatrészt, melyek amúgy a magnót a dobozba felülről lefogja tartják, ami az eddig látottakkal ellentétben legalább egy kifejezetten ügyes megoldás.

   A balra látható Stuzzi lizenz felirat, valamint a magnóról még valamikor a 80-as években kialakított lesújtó vélemény idővel oda vezetett, hogy kíváncsiságból vettem a Vaterán egy Stuzzi magnót. No nem Mambót, hiszen azt épp most mutattam be, hanem egy ennél már jóval modernebbnek tűnő konstrukciót.
   Hogy a következőnek bemutatott magnó nem az a készülék lesz, az már csak azért is evidencia, mert az most úgy el van torlaszolva, hogy annak előásását még komoly fenyegetések hatására sem vállalnám!

   Az előbbi képen látott hátsó fedlapot, valamint a magnó ívelt sarkaiba szükséges távtartó gumi (vagy műanyag) idomokat a készülékben egy papírba csomagolva helyeztem el. Mármint azért, mert ekkorra úgy kifutott belőlem az erő, hogy semmi kedvem sem volt a magnót a dobozából újra kiemelni...