Egészen biztosan elleszek vele egy darabig, míg a jelen kosár tartalmát töviről hegyire bemutatom, ami amúgy előfeltétele annak, hogy végre rávethessem magam az asztalt elfoglaló, hasonszőrű, csak ezeknél zömében nagyobb méretű kincsekre. Ez mondjuk csak egy elhatározás, amihez nem feltétlenül szükséges ragaszkodnom. A kosár tartalmát illetően - mióta kivettem belőle a csak úgy egyszerűen eltehető dolgokat - erősen beszűkült a mozgásterem. Mármint most már nem tudok olyasmivel csalni, hogy valamit csak úgy egyszerűen beteszek a helyére, aztán azt mondom, hogy tessék, íme az eredmény, vagyis mínusz egy.

   Miközben a kuka azért lett elővéve, hogy átvigyem a fáspincébe megjavítani (mármint hiányoznak a kerekei), addig a vérnyomásmérő azért, mert azzal tervem van. Hogy aztán lesz-e belőle valami, az egy jó kérdés! Annak tükrében, hogy a másik Omron vérnyomásmérőt nem volt szívem szétszedni, bármi megtörténhet!
   Ennek a példánynak mondjuk nagyobb esélye van rá, hogy a belőle kiszedett miniatűr kompresszor fogja hajtani a kézi hajlakkszóró pisztolyt, ehhez ugyanis nincs meg a mandzsetta.
   Mivel ez a műszer valaha 20.000 forintba került (én persze még a 2020-as lomtalanítás alkalmával találtam), vagyis nem volt egy olcsó darab, így ha amúgy működik, vagy helyreállítható, akkor az is lehet, hogy megérné venni hozzá egy új mandzsettát. Miután utánanéztem, majd rémülten láttam, hogy az új mandzsetta 8.000 forintba kerül, a helyreállítás tervéről azonnal lemondtam.

   Mikor az apró kukát a fáspincébe áthoztam, ugyan rezgett a léc, hogy azonnal nekiállok hozzá elkészíteni a hiányzó kerekeket, csak aztán kiderült, hogy mivel épp ragasztás alatt van egy fiók pereme, ami azt eredményezte, hogy kilógnak a polcból az azt odafogató asztalos szorítók, gondoltam inkább rávetem magam a folyamatosan szükséges rendrakás nemes feladatára.

   A helyszínre rávakuzva ugyan már látszik, de mivel ezt a képet csak utólag, mármint fent a lakásban tudtam megnézni, így a kézi hajlakkszóró pisztoly megtalálásához a teljes felső polcot át kellett túrjam.

   Ez a szerszám valaha apukámé volt, s miután az öregem egyszer óvatlanul megmutatta a használatát, onnantól kezdve olyan lelkesen festettem vele, mintha nem lettek volna tele a boltok polcai aeroszolos festékszóró palackokkal.
   Mivel a szerszám használatának módja, mondhatni még mind a mai napig benne van a kezemben, ezért első nekifutásra nem igazán értettem, hogy mégis miért nem tudom a megszokott módon összenyomni.

   Miután szétszedtem, akkor persze egyből kiderült, hogy azért nem lehet, mert rosszul van összerakva, aminek valószínűleg az lehetett az oka, hogy a legutóbbi használatakor nem kézzel nyomkodtam, hanem egy légkürthöz való kompresszor fújta bele a levegőt, amit a nagyobbik labortápomról járattam. Mivel a légkürt kompresszorát még valamikor a 90-as években elkunyerálta tőlem az egyik kollégám, így teljesen egyértelmű, hogy ez a szerszám már évtizedek óta hever a pincében, festenivaló hiányában kihasználatlanul.
   Az volt a tervem, hogy megtalálom (eddig mondjuk jó), majd keresek hozzá egy darabka műanyag csövet (ez mondjuk már nem történt meg), majd egy próba erejéig összekötöm a kompresszorral, hogy kiviszi-e magából mondjuk a vizet, mely nagyszerű tervem végül azért nem került kivitelezésre, mert a szórópisztoly a beleszáradt festéktől összenőtt. Vagyis ha ezzel szeretném a vérnyomásmérőből kitermelni szándékozott kompresszor tudását kipróbálni, akkor ahhoz előbb még fel kellene újítanom.
   Na ez az a feladat, amihez az adott pillanatban semmi kedvem sem volt. Aztán persze lehet, hogy majd idővel lesz, és akkor ez az apró szerszám is kap egy saját szétszedtem cikket, amit vagy összefonok ezzel a mai vérnyomásmérőssel, vagy nem. Na most ha nem, akkor majd figyelnem kell rá, nehogy belezavarodjak a cikkek megjelenési sorrendjébe. No nem mintha ez annyira számítana...

   Délelőtt néhány már megírt szétszedtem cikket néztem át, majd töltöttem fel, gondolván a vérnyomásmérőnek ebéd után is ráérek nekiesni. Mármint azért voltam ennyire elbizakodott, mert anyám tegnap azt mondta, hogy ma könnyű ebéd lesz, amiről azt gondoltam, hogy majd nem fekteti meg a vérnyomásomat. Ehhez képest az ebéd füstölt hússal és szalonnabőrkékkel dúsított bableves volt, valamint egy akkora rakat almás palacsinta, hogy azokat már meg sem tudtuk enni.
   Mint ahogy azt a háttérben látható óra mutatja, délután kettőig még megültem valahogy a fenekemen, de az óra azt már nem mutatja, hogy ekkor már nagyon kellett hozzá kapaszkodnom, hogy ki ne zuhanjak a székből.

   Mikor aztán már valamikor nagyon késő délután felébredtem, addigra anyám épp elkészült a sajtos sütivel, amihez hoztam kekszet, diót és sajtot, valamint egy hatalmas krigli cukros, citromos és boros teát, amiktől már csak azért sem tudtam nekiállni a vérnyomásmérő boncolásának, mert ugye elfoglalták a munkaterületet.

   Egyszer persze mindennek eljön az ideje, szoktam volt mondogatni a már ezer éve őrizgetett tárgyaimnak. Ez a vérnyomásmérő mondjuk (persze csak a valós időben) idei beszerzés. Hogy mire kell, azt ugyan már elárultam, azt azonban még nem, hogy komolyan reménykedek benne, hogy valami olyan javíthatatlan hibája van, ami nem érinti a kompresszorát, és akkor mindenféle szívfájdalom nélkül pusztíthatom el.

   Erre fel a kiadós vacsora utáni kábultban ha bele nem is szerelmesedtem a dobozába, de annak ellenére megkegyelmeztem neki, hogy csak nagyon nehezen voltam képes beleálmodni egy saját konstrukciót.

   A kilógó, vagyis a mandzsettán és a dugasztápon felül a doboz összes többi tartozéka megvan. Mármint a gumilábak és a teleptartó fedele is. Ezt csak azért említettem meg, mert mire egy ilyen apróság kidobásra kerül, addigra általában már erősen hiányos szokott lenni.
   Már csak ez a tény is bizonyítja azt a "fejlődést", melynek iránya, hogy már nemcsak a beteg és hiányos dolgokat dobjuk ki, hanem úgy általában véve bármit, akár működőképes állapotban is, mikor vettünk helyette egy újat, vagy valamiért már nem kell. Vagyis manapság a hétköznapi használati tárgyaknak már nincs semmiféle becsülete.

   Engem ezekből az adatokból csak az érdekel, hogy a műszer 4 wattot fogyaszt. Vagyis majd ekkora teljesítményű tápot kell hozzá készítenem. Már ha még jó benne a kompresszor. Már ha képes megfújni a kézi festékszórót. Már ha ebből a projektből egyszer tényleg lesz valami...

   Mivel hiába néztem, nem láttam semmi olyat, ami az összetevőket a dobozban rögzítené, ezért elkezdtem őket húzni, mire fel a tartalom egy idő után engedett a nem is annyira óvatos erőszaknak.

   Az én szintemen a mandzsettába pumpált levegőt leeresztő elektromágnes már nem biztos, hogy újrahasznosítható alkatrésznek minősül. Mármint tudtommal eddig még semmi közöm sem volt a pneumatikához.

   Ez a pumpa tulajdonképpen egy annyira egyszerű szerkezet, hogy gondolatban azonnal elkezdtem valamivel nagyobb alkatrészekből lemásolni. Elképzeléseim szerint a tengely 6-os, de inkább 8-as lenne, kétoldali excenterrel, természetesen kiegyensúlyozva, mindkét végén csapágyazva, valamint olyan meghajtással, ami a cserélhetőség kedvéért nem fixen csatlakozna a motorhoz.

   Ez egy olyan próba, melynek lényege az, hogy az apró kompresszor keltette légáramlás vajon képes-e elfújni a 3-as lemezcsavart. Bár el mondjuk nem repült (amit persze nem is vártam a kísérlettől), a csavart azonban még az enyhének tűnő fújóerővel is odébb lehetett gördíteni.

   Amit balra látunk, az a mandzsetta csövének gépoldali csatlakozójából kivett tömítés. Mivel nincs olyan csövem, ami ehhez csatlakozni tudna (vagy legalábbis így hirtelen nem tudok róla), ezért nincs rá esély, hogy egy idegen mandzsettával rácsatlakozzak. No nem mintha használni szeretném ezt a vérnyomásmérőt...

   Egy darabig ugyan rezgett a léc, hogy a dobozba végül a kompresszort is visszahelyezem, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább nem, mert mikor majd kell (még ezt az elbizakodottságot...), akkor úgy lesz a jobb, ha már ki van szerelve, és oda van készítve. Hogy hova, azt ekkor persze még nem döntöttem el.
   Mondjuk van egy olyan álmom, mely szerint az éppen futó építési projektjeim alkatrészei mind saját dobozt kapnak, csak ugye mégis kinek van annyi doboza? Ha meg annyira kifuttatom a dolgot, hogy csak néhány témán dolgozom egyszerre, akkor azoknak meg már nem fog kelleni doboz.
   Ez a dobozban tartós dolog amúgy valaha éppen így volt, de csak azért, mert a szobában annyira ugye nem hagyhattam szét a dolgokat, mint mondjuk a pincében. Jobbra fent, mondhatni kézközelben a QUAD405-ös paneljai voltak egy dobozban, míg mögöttük egy másikban a wobler képcsövének nagyfeszültségű része. Valahol az ágyam végében a millivoltmérő műszere és paneljai hevertek, míg egy másikban az erősítő potméterét egy távirányítós léptetőmotorral meghajtó projekt, amiből még azóta, mármint a 80-as évek óta sem lett semmi.
   Most így hirtelen, frissen félbehagyott témaként (már ha a "frissen" jelzőnek nem mondanak ellent az évek) a monitor célú erősítő építési anyagai vannak egy fiókban, a pincében a polcon a bedobozolásra váró kábeldob, amit a régi pincei porszívóból szedtem ki, a pincei asztalon a géplámpa építési projekt alanyai (ezek mondjuk nem igazán vannak eldugva), míg a szobában a tűzifás szekrény és a fal közé két olyan fiók anyaga van betámasztva, amik a pincében a felcsukható asztal alatti polcos lábaiba passzolnak.
   Aztán persze ott vannak még a rádióépítős dobozaim, az útszóró sós pincében a polcba építendő fiókos és a komposztáló alkatrészei, meg ki tudja mennyi minden más egyéb építési projektem van félbehagyva. Én mondjuk tudom, és még fel is vannak írva, és persze nyomasztanak is (mármint a tömegük), mert ha így haladok, akkor sosem fogom látni forogni az áttételes esztergát, meg a csiszolómalmot.

   Bár a meghajtását még csak-csak, de ezt a részét már nem lenne valami könnyű feladat házilag lemásolni. Mármint az én felszerszámozottságommal. Mert ugye egy 3D nyomtatóval manapság már bármi kinyomtatható.

   A mackópofát mintázó spéci gumialkatrész mondjuk nem nyomtatható, de több darabból azt is össze lehetne állítani. Mármint mondjuk használt biciklibelsőből kivágva. A két fülecskén belül látható részek amúgy automata szelepek, amiket egyrészt a gumi rugalmassága, másrészt a levegő mozgása vezérel.

   Bár először teljesen egyértelmű volt, hogy a kompresszor a tápegységével együtt egy apró fadobozba lesz beépítve, majd a festékszóró pisztollyal egy műanyag csővel lesz összekötve, de aztán sikerült a még nem is létező konstrukciót annyira át, pontosabban szólva újragondolnom, hogy rájöjjek annak alapvető hibájára. Mármint arra, hogy ha a kompresszor és a festékszóró egymástól távol van, akkor a kettő között nemcsak a levegőt kell elvezetnem, hanem a motort bekapcsoló kontaktust is. Vagy ha nem, akkor megfelelne a motor indítására mondjuk egy lábpedál is. A tuti megoldás azonban nem ez, hanem az, ha a kompresszort - már csak a miniatűrsége okán is - a festékszóró pisztolyra szerelem. Mármint így lehet a kapcsoló is közvetlenül a motor mellett, ráadásul még hosszú műanyag cső sem kell a levegőnek, csak a motort hajtó áramnak egy feltekerhető, kis helyen is elférő elektromos kábel. Már csak ezért is jó a már ki tudja mióta dédelgetett terveket időnként átgondolni, újraálmodni.