Középpont jelölő
(akár formátlan anyagokhoz is)

   Hogy mit keresek itt, illetve miről szól ez a project? Nos arról, hogy szeretnék, illetve fogok is készíteni egy, esetleg két úgynevezett középpont keresőt. Ez egy olyan speciális szerszám, amire aki fából barkácsol, vagyis hobbiasztalos, annak előbb vagy utóbb, de mindenképp szüksége lesz. Részemről legalábbis már többször is éreztem hiányát, mikor kerek dolgok középpontját szerettem volna megtalálni. Mivel Laci szomszédnak hála birtokomba került egy mini faeszterga, valamint az alapanyagként használt tüzelő a legritkább esetben szabályosan kerek, így mindenképp össze kell raknom egy középpont keresőt (jelölőt), hogy legalább úgy nagyjából tudjam, hogy mihez, mely ponthoz képest akarjam kerekre faragni a megmunkálandó fát.
  
Visszatérve a képhez, ez itt a dugig rakott vonalzós fiókom, melybe csak hátha alapon néztem bele, hiszen előre tudtam, hogy úgysem úszom meg a fűrészelést. Csak úgy egyszerűen fűrészelni persze nem kunszt, no de egyenesen vágni...

 


 

   Ennyi szerszám talán egy kicsit még sok is a feladathoz. Ezek persze nem ezért kerültek át a hátam mögé, mert azt gondoltam róluk, hogy a mai projekthez mind kellenek, hanem csak azért, hogy végre felszabaduljon a munkapad.

 

 

   Az elsőnek kiválasztott faanyag egyik oldala olyan görbe, pontosabban szólva íves, hogy bár keményfa, vagyis az anyaga megfelelne, de mégis kénytelen voltam visszavinni a helyére.

 

 

   A másodjára választott faanyagot befogtam a gérvágóba. Bár ezt a szerszámot még sosem használtam, attól még úgy voltam vele, hogy ez egy annyira egyszerű valami, hogy ezzel még én sem hibázhatok. Már úgy értem, hogy a lécet pontosan 45 fokban elvágandó.

 

 

Mikor a faforgácsok között a kékeket megláttam,
akkor persze egy kissé elbizonytalanodtam.

 

 

   Ennek a szerkezetnek (mármint a gérvágó ládának) az lenne a feladata, hogy olyan szinten megvezesse a fűrészt, hogy az nem a láda anyagában, hanem csak a résében halad, minek okán az épp elfűrészelt anyag oldalai 90 fokos szöget fognak bezárni. Innen nézve persze 45 fokosat, ami mondjuk össze is jött, a függőlegesség azonban sajnos már nem.
  
Persze szó sincs róla, hogy mint az állat toltam volna a lécnek a fűrészt, hanem az úgy volt, hogy amennyire csak tőlem tellett, próbáltam teljesen lazán tartani, hogy ne én irányítsam, hanem a gérvágóban kiképzett rés. Ehhez képest...

 

 

Innen nézve persze jó.

 

 

Mint ahogy a 45 fok is stimmel, csakhogy a 90 fok, illetve innen nézve
a vágott felületek összeilleszthetősége, na az sajnos már nem.

 

 

No de mit nekem összecsiszolni két lécet?

 

 

   Valahol itt, vagyis annál a résznél éreztem meg, hogy ebből a projectből ma már biztosan nem lesz semmi, mikor egyszer csak rájöttem, hogy mekkora szakaszokat is kell fűrészelnem a vaslemezben.

 

 

   Az i-re a pontot az tette fel, hogy a direkt mindenre fogónak vett filctoll a fényes fehér festésen elsőre ugyan stabilnak látszó nyomot hagyott, ami azonban egy perc után nem megszáradt, hanem apró szakaszokra, majd cseppecskékbe ugrott össze. Én meg ugye hiába emlékeztem rá, hogy valamelyik fiókban van egy nagy csomó alkoholos filctollkészlet, ha egyszer egyikben sem találtam őket.
  
Ez egyébként úgy jött össze (mármint a nem megfelelő toll megvásárlása), hogy a boltban (bevásárló cetli nem lévén nálam), a fogalmazzunk úgy, hogy kevésbé csinos, ellenben annál készségesebb eladólány érdeklődésére (miszerint mégis mi a csudát szeretnék) csak annyit tudtam kinyögni, hogy néhány mindenre író vékony hegyű tollat, az alkoholos filctoll megnevezés azonban már nem jutott eszembe.

 


 

Hogy a pincében az alkoholos filctollakat nem találtam, azon annak fényében,
hogy a tollak végül a lakásból kerültek elő, nem nagyon volt mit csodálkozni.

 


 

   Mivel fogytán volt itthon a csoki, pénteken kiszaladtam a Bosnyák téri piacra, ahonnan a képen látható kincsekkel sikerült hazatérnem. A gáztűzhelyre való lángelosztót azért vettem meg, mert úgy gondoltam, hogy az jó lesz az esztergára álmodott hatalmas tokmány hátfalaként. Egy ilyen bordázott, vagyis jó masszív lemezt nem is tudnék házilag előállítani. Mindeközben az LR44-es elemek a pincei digitális tolómérőbe kellenek, a két szokatlanul hosszú fűrészlapra pedig azért van szükség, hogy legyen mire alapoznom a dekopír fűrész beépítését.
  
A flexre tekerhető, illetve egy apró közbetét beleforgatása után akár tokmányba is fogható csiszolótárcsára pedig már nagyon régóta vágytam. A négy smirgli (darabja 50-ért) pedig mindenképp kellett hozzá. Részemről, mint ahogy bármit, úgy a piros nyelű kétoldalas fenőkő megvásárlását is meg tudom magyarázni, hiszen hiába van ott a polcon a köszörű, ha egyszer a finomabb dolgokat a kövön kézzel mozgatva szokás megélezni.
  
Hogy mi az a finomabb dolog? Mit tudom én! Már úgy értem, hogy sosem szoktam a szerszámaimat kóstolgatni, ezért fogalmam sincs róla, hogy melyikük finom, és melyiknek van pocsék íze.

 

 

   Ez a kép majdnem ugyanaz, mint amit az előbb láttunk, mindössze a felvetése más. Már úgy értem azért, mert most nem az a feladatom, hogy megindokoljam az egyes bigyók megvásárlását, hanem az, hogy szép sorjában a helyükre tegyem őket. Ez mondjuk nehéz volt, de azért csak megoldottam valahogy.
  
Hogy mit keres a képen egy léceket tömegesen ábrázoló újságkivágás? Azt kérlek azért hoztam le magammal a pincébe, hogy megnézzem, melyik anyag is pontosan az a cserépléc, amit részemről egyrészt nagyon szeretek használni a mindenféle famunkákhoz, másrészt mára már végképp kifogytam belőle.

 

 

   Mint az egy kósza darabkáról történt méretvételből kiderült, az úgynevezett párnafáról van szó. Szóval most, akarom mondani majd csak holnap az jön, hogy keresek kötözőt, meg egy piros rongyot, majd elbiciklizek lécekért az OBI-ba.

 

 

   Mint az a tálcában burjánzó alkatrésztömegből visszakövetkeztethető, a minap, mikor átmentem a lomos pincébe a középpont jelölő és az állócsúcs forgósítása című projektjeimhez szükséges alkatrészeket összegyűjteni, egy kissé mintha túllőttem volna a célon.

 

 

   Mivel semmi kedvem sem volt a korábban látott vaslemezt hosszasan fűrészelni, ezért inkább textilbakelitet választottam, mely anyag valaha egy házi készítésű fényorgona előlapja volt. Az alumínium csíkot pedig egy barátomtól kaptam, aki egy kisebb lakásba történő költözés alkalmával ezt az anyagot (ami akkor persze még 2 méteres szálakban volt) egyszerűen nem tudta hova eltenni.

 

 

Bár még nem látszik, hogy mi lesz belőle, de azért már szépen alakul.

 

 

Amúgy ez lesz belőle, csak a végleges rögzítésükhöz
itt-ott még össze kell fúrnom az alkatrészeket.

 

 

Összefúrtam, lecsiszoltam, ahol kellett lekerekítettem,
próbából összecsavaroztam, majd újra szétszedtem.

 

 

   A rutinosabb olvasók már tudják, hogy ha a képen valami értelmezhetetlen anyagkombináció szerepel, akkor az valószínűleg egy festőállvány, vagy esetleg végképp elborult az agyam.

 

 

   Hogy a lelkemen mennyi minden szárad, azt inkább nem sorolnám fel, mert elég nekem azt, ami a lehajtható asztalon. Ez mondjuk most csak két tétel, szóval nem is olyan sok. Hogy a háttérben ezeken felül mennyi minden van félbehagyva (vagy ha reménytelen optimizmussal nézem a dolgokat, akkor félkészen), azt most inkább pláne hagyjuk, mert még képes leszek a puszta tömegük hatására összeomlani.

 


 

   Miután a csavarfejek eltűntetéséhez szükséges apró süllyesztésekkel megvoltam, valamint a sorjákat is letoltam a fáról (a három élű késsé köszörült reszelővel), valamiért csak akkor jutott eszembe, hogy ez a két munkafázis még valamikor a lakkozás előtt lett volna időszerű.
  
Ami még szintén időszerű lenne, az egy olyan gyermekkori szerszámálmom megvalósítása, ami állna egyrészt egy tokmányból, másrészt egy mögé szerelt nyélből. Ebben az összeállításban az az okosság, hogy van egy csomó olyan eset, amikor épp csak néhányat kell fordítani a fúrószáron (vagy bármilyen más tokmányba fogható szerszámon), mely feladathoz nemhogy semmi értelme sincs elővenni a fúrógépet, de a bevetése közben még az a veszély is fennáll, hogy megszalad az anyagban a szerszám.

 

 

   A vonalzó hátából kiálló csavarok annyira csúnyák, pláne balesetveszélyesek is, hogy ezekkel mindenképp kezdenem kell valamit. Miután ezt a szomorú tényt megállapítottam, az anyákon túllógó csavarokat tőben levágtam, majd szétszedtem a vonalzót, hogy lecserélhessem rajta a nyitott anyákat zártra.

 

 

Innentől összerakni aztán már tisztára olyan volt, mint valami építőkészletet.

 

 

   A jeles eseményről készítendő videóhoz mindenképp szükségesnek ítéltetett a fényképezőgép állványa, amit végül itt, a csavaroknak szánt polcon találtam meg. Ilyenkor azért nagyon kellene ide valaki (már úgy értem, hogy jómagamon kívül), akit az ilyen esetekért jó alaposan le tudnék ba... ba... baltázni.

 

 

   Ez nem az a fényképezőgép amelyikkel a lakásban szoktam fotózni, hanem ez egy ugyanolyan, konkrétan az elődje, ami egy óvatlan pillanatban öngyilkosságot követett el. Ezt úgy kell érteni, hogy egy kisebb állványról a mélybe vetette magát, minek következtében megsérült az optikája. Mozogni ugyan még rendben mozog, a képélesség azonban már hagy maga után némi kívánnivalót. Szerencsére a videón nem feltűnő, hogy a képmező széleinek élessége eltér a középpontétól.

 

 

 

   Még magam is meglepődtem rajta, hogy jelen esetben végre nem feledkeztem meg a time lapse videó elkészítéséről. Ami még ennél is jobban meglepett, az az a meglepő tény, miszerint a viszonylag egyszerű szerkesztési feladat elvégzésére ráment az egész délutánom. No nem a vonalzó, hanem a videó megszerkesztésére! Mindezt úgy, hogy a felvétel első szeletének vége lecsípődött, miközben a hangom a szokásosnál mélyebbre váltott, a második szakasz kétszer történő szerepeltetését pedig csak most, már a cikk betűinek megírásakor szúrtam ki. A harmadik szakasz mondjuk legalább rendben van. Amúgy az volt a probléma, hogy a beszúrt zene mintavételezési frekvenciája nem illeszkedett a kamera által felvett hangsáv paramétereihez, amit ugyan előzékenyen elárult a VirtualDub, én azonban a hibaüzenetek szokásos angol nyelvűsége okán sajnos nem tudtam értelmezni.

 

Van ami sikerül, van ami nem. Ez mondjuk sikerült.

 

 

A kanyart bevennie ennek a piac felé tartván
útközben látott autónak meg mondjuk nem.

 

 

   Ez a különös fazonra szeletelt krumpli is sikerült, bár ezzel is legalább annyit kínlódtam, mint a videó megszerkesztésével. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy ráment a szeletelésére az egész délutánom, hanem úgy, hogy ez volt a harmadik alany ami legalább úgy nagyjából méltóztatott úgy kinézni, mint amilyet néhány napja a mintaként használt YouTube videóban láttam.

 

 

   Na most az addig rendben, hogy összecsavarozva már szépen összelett, a szögei azonban még nem voltak beállítva, mely feladatot a munkapadra szabott munkalap, valamint egy derékszögű vonalzó segítségével végeztem el.

 

 

   Na most van kész! Ebben persze nincs semmi meglepő, ha csak az nem, hogy az utóbbi időben annyi farigcsálós project maradt félbe a pincében, hogy azokat még csak meg sem próbálom felsorolni!

 

 

Amúgy így kell használni. Vagyis ez a spéci vonalzó az
ékbe helyezett anyag felező vonalát mutatja meg.

 

 

Amiből az ember ha berajzol kettőt, akkor azok találkozása kiadja a kör közepét.

 

 

   Természetesen nemcsak kör, vagy négyzet formájú alanyokhoz használható, hanem bár korlátozásokkal, de bármiféle szabálytalan formához is megfelel. Már úgy értem, hogy a vonalzóval elég sok vonalat meghúzva, egyszer csak megjelenik a tárgy közepén egy olyan satírozott terület, amin belül van a mértani középpont.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.