Bár már rengeteg rádiót szereltem szét, akarom mondani mutattam be, de mindig is úgy voltam vele, hogy egy pacsirta azért még mindenképp bele kelljen férjen a sorba, csak ugye nem volt belőle készleten. Erre fel mit látok lomtalanításkor az út szélén? Naná, hogy egyből lecsaptam rá!

   Csakhogy amilyen szerencsém nekem van, egyből ott volt mellette egy másik is, ami mind kívülről, mint pedig belülről épnek volt mondható. Na most, illetve mikor a két rádiót egy kupac szemét szélén megtaláltam, akkor nem az volt a dilemmám lényege, hogy elhozzam-e őket, vagy sem, hanem az, hogy mégis hova a csudába tegyem, mert ugye a bicajom csomagtartója (ráadásul még a kosara is) már eddig is csordultig volt töltve mindenféle talált tárgyakkal.

   Annyira hihetetlen, hogy minden gond nélkül kibírta a rádió a hazáig tartó több kilométeres utat, a bicajom csomagtartójára egy mindössze 3 méteres darabka UTP kábellel felkötve, hogy bizton állíthatom, miszerint ez a rádió igenis, hogy be akart kerülni a szétszedtembe! Rajtam meg ugye nem múlik. Illetve de, nagyon is rajtam múlik.

   Hiába volt felkötve a társa a csomagtartóra, annyira megsajnáltam a romosabb párját, hogy legalább a csöveket kiloptam belőle, mely kincsek is simán kihúzták hazáig, mégpedig egy a rádió mellett a porban talált fél pár zokniba csomagolva.
   Részemről a kisebbik hangszórót, valamint a hatalmas a forgókondenzátort is nagyon szívesen elhoztam volna, de annyira sajnos nem voltam felszerszámozva, hogy azokat is ki tudjam termelni. Nem is értem, hogy hova készülhettem...

   A skálahúrozást mutató rajzok nagyon jól tudnak jönni egy esetleges szakadás, vagy akár véletlen lelökés esetén. Mert ugye ezek nélkül kitalálni, pláne egy háromszoros húrozású készülékben, hogy mi mikor merre hányat tekeredett, az ha nem is lehetetlen feladat, azonban meglepően hosszan tartó türelemjáték tud lenni.

   Ebben a menetszámokat is tartalmazó táblázatban az a jó, hogy benne vannak az URH tuner OIRT és CCIR szerinti tekercsadatai is, így a tunert van mi alapján áthangolni a nyugati normára. Azt ugyan nem állítanám, hogy fogok ilyet tenni, de attól még a lehetőség legalább adott.

   A fentebb látott lapokat persze nem volt egyszerű beszkennelni, mert bár már ezerszer megígértem magamnak, hogy többet nem teszek ilyet (mármint konkrétan ennek a szkennernek a tetejére semmit), ez mégis újra és újra megtörténik.

   Bár még magam is meglepődtem rajta, hogy végre ide evett a fene, de attól még itt vagyok. Elmondjam, hogy hogyan sikerült? Mármint valami csoda folytán rávennem magamat arra, hogy nekiessek végre ennek a rádiónak.
   Nos ez úgy történt, hogy az egyik oka annak, hogy itt vagyok, az a szobámban s némileg az elmémben is uralkodó sötétség. Míg a fejemre nincs orvosság, addig az asztali lámpámhoz készült zárókupakon már nagyban szárad a lakk.
   Mindeközben a másik ok az, hogy a minap felírtam egy cetlire azokat a tárgyaimat, melyek már nagyon útban vannak, s terveim szerint még idén januárban szét lesznek szedve. Aztán persze hosszú perceken át nézegettem a listát, amiről még csak a Midland 100-as CB rádió volt lehúzva, mikor is egyszer csak úgy döntöttem, hogy kiválasztom a tételek közül azt, amelyiknek legkevesebb esélyt látok a szétszedésére, majd belecsapok. Nos így, ezen gondolatmenetet következményeként kerültem ide.

   Az persze igaz, hogy az elhatározásommal egy időben a gáz is kifogyott. Szóval ha már egyszer lejöttem, akkor a palackot is elvittem kicserélni. Mivel a szemközti MOL kúton épp nem volt teli cserepalack, átsétáltam a kissé odébb található OMV kútig, ahol nem kifogyott, hanem már eleve nem is tartanak! Még tiszta szerencse, hogy befaragtam a palack alá egy banyatankot, így nem vinnem, hanem csak húznom kellett magam után a palackot.

   Íme a Pacsirta rádió. Bevallom őszintén, hogy ez a készülék nekem egyszerűen nem tetszik. Szerintem sem ennek, sem a szögletes változatnak nem lett eltalálva a formája. Természetesen a rádió belsejét is mindjárt jól megnézem, s ha ott is látok valamit, amibe kedvenc szokásomhoz híven bele tudok kötni, akkor nem fogom magamat visszatartani. Vagyis ez a cikk már eleve úgy indult, hogy nem annyira a Pacsirta rádió dicsérete, mint inkább kritikája lesz. Az ugyan lehet, hogy kiváló mérnöki munka eredménye, amit nem illendő leszólni, csakhogy én nem gyűjtő vagyok, hanem egyszerűen csak felhasználó, esetleg a rádiót megjavító ember.

   Ez a gomb, ez kérlek nemcsak, hogy nem szép, hanem ez már egyenesen csúnya! Ráadásul nemcsak csúnya, de még esetlen is! Már úgy értem, hogy a kezelése, mert a belső gombot szó szerint kényelmetlen forgatni. Vagyis ez nem egy eltalált részlet. Ez annyira így van, hogy bár volt Pacsirta rádióm (csak nem ez a kerek, hanem a szögletes változat), amit természetesen gyerekként szét is szedtem, azonban a gombjait nem őriztem meg, pedig amúgy szinte az összes általam szétszedett rádió (valamint minden egyéb szerkezet) gombja megvan a forgatógombos fiókomban.

   Szerintem ezek a részletek sem lettek eltalálva. A két kicsi élgomb a hangszínt szabályozza, amikkel nemcsak az a bajom, hogy kényelmetlen őket kezelni, hanem az is, hogy nem látszik rajtuk, hogy a lehetőségeikhez képest éppen hol állnak.
   Mindeközben a nyomógombok esetlenek, nem szemnek tetsző formájúak. Arról már nem is beszélve, hogy a rádió kezelése a rengeteg egyforma nyomógomb okán minimum nehézkes. Mert ugye ezek közt megtalálni valamit, pusztán a skálán olvasható feliratok alapján, az nem valami egyszerű feladat. Úgy meg ugye pláne nem az, hogy a rádió kikapcsolt állapotában a skála számai és betűi fogalmazzunk finoman úgy, hogy egyáltalán nem rikítanak. Esti félhomályban pedig pláne nem! Ráadásul ezt a rádiót nem a régebben szokásos jól kitalált módon (amúgy abban a megoldásban is van hiba), vagyis a hangerőt szabályzó gomb megtekerésével kell bekapcsolni, mikor is automatikusan az az adó fog megszólalni, amit legutóbb hallgattunk, hanem valamelyik hullámsáv gombjának lenyomásával, amit vagy eltalálunk, vagy nem.
   Mindeközben a kikapcsoló gomb a sorban a legutolsó. Az első három gomb a hangregiszteré, míg a következő kettő a forgatható belső ferrit és a külső antenna között vált.

   Ez a készülék oldalról nézve is hatalmas. Mondjuk van nála mélyebb rádióm, mégpedig egy Orion AG604-es, ami ennél azért mélyebb, mert annak még egy lemezjátszó is van a tetejében.

   Természetesen nemcsak kívülről (jelen kép szerint hátulról), de belülről is jó alaposan megmutogatom. Az mondjuk igaz, hogy terveim szerint nem ma, mert a rengeteg részlet miatt mára csak annyit terveztem be, hogy körbefényképezem, esetleg kiszedem a dobozából.

   Míg a magnó csatlakozója már tuchel, addig a lemezjátszóé még banánhüvely. Ennek oka az, hogy ekkoriban a külső, külön kapható csak lemezjátszóknak jórészt még banándugós végű kábelük volt.

   A balra látható kapcsoló azért volt pluszban a hátlapra szerelve, mert a rádió eredeti póthangszóró csatlakozóját egy kissé kényelmetlen kezelni, az ugyanis úgy működik, hogy ha csak félig dugjuk bele a dugót, akkor párhuzamosan kapcsolódik a belső és a külső hangszóró, míg ha teljesen, akkor a belső leválasztódik. Na most azzal szórakozni egy rádió háta mögé nyúlva, hogy milyen mélyen van a lyukban a dugó, miközben meg kellene hallanunk, hogy szól-e a póthangszóró a konyhában, valahol a lakás másik végén, az nem csak szerintem kényelmetlen. Ezt úgy kell érteni, hogy még valamikor a 80-as években, munka, vagyis telefonszerelés közben belefutottam egy érdekes módon átépített pacsirta rádióba, melynek új formája szinte nem is emlékezetett a gyárira. A rádió az eredetiekre tényleg még csak nem is emlékeztető, teljesen szögletes dobozban volt, ami olyan laposra sikeredett, hogy elfért a könyvespolcon a kisalakú könyvek között, de úgy, hogy még nippek is voltak a tetején! A hangszórók egy külön dobozban voltak (hangfal), aminek volt az elején egy kapcsoló. Ezt ha az ember átkapcsolta, akkor átváltott a másik külső hangszóróra, ami a lakás távoli végében található konyhában volt.

   Pusztán ránézésre azt kell mondjam, hogy ez nem egy csúnya készülék. Ahogy az apró műszaki részletek bemutatásával haladtam, ezt az álláspontomat egy idő után revideálnom kellett.

   Gondoltam a por ellen bevetem a porszívót, mely kedvenc takarítóeszközöm természetesen azzal nyitott, hogy megteltnek jelezte az eredeti papír helyett immáron vászonból készült porzsákját. Ezen persze a minapi esztergálás forgácsainak feltakarítás okán nem igazán volt mit csodálkoznom.

   Mire fel levágtam a gyári barnáról a fehér toldást, amit aztán a vegyes tartalmú dobozban helyeztem el, azt gondolván, hogy ha ezt megteszem, akkor már mindjárt a legközelebbi barkácsoláskor, más vélemények szerint soha a büdös életben nem lesz rá szükségem.

   Na tessék! Hát nem találtam egy régiféle aljzatot? Ez amúgy akkor került ide, mikor nem tudtam mit kezdeni a fixen bekötött másik végű fehér vezeték ezen végével, ami valaha a pincei riasztóban végződött.

   Hiába szép ez a szerszámtartó, ha egyszer épp az a méretű csavarhúzó nincs benne, mint amekkorára szükségem támadt. Gondoltam legyen, teszek bele most. Erre fel nem találtam, csak mindenféle csorbát, mely tarthatatlan állapot idővel remélhetőleg egy igen alapos csavarhúzó köszörülési délutánt fog eredményezni.

   Ha nem is volt egyszerű, de végül azért sikerült beindítanom. A működéséről videót azért nem szúrtam be, mert egyrészt a Z10-es kamerának a videó alatt nincs hangja, másrészt magának a rádiónak sem igazán volt. Még a Kossuth adót is csak nagyon halkan fogta, míg URH-ra kapcsolva csak egyetlen egyszer hallatszott a hangszóróból az FM vételre jellemző suhogás.

   A kicsi és a nagy hangszóró újrahasznosítására ugyan van tervem, csakhogy a rádió építős projectbe történő belecsapás számomra valahogy annyira távolinak tűnik, hogy azt már-már meg sem érdemes említenem.

   Miután nem sikerült a rádiót hangosabb szóra bírnom, feladtam a további kísérletezést, majd kihúzogattam belőle a csöveket. Persze ha akartam volna, akkor biztosan meg tudom javítani, csakhogy nem akartam! A szomorú igazság az, hogy egy kicsit még örültem is neki, hogy nem működik rendesen. Már úgy értem azért, mert ha szépen szólt volna, akkor még meg találtam volna sajnálni, az pedig ennyi rádió birtokában komoly hiba lett volna. Vagyis már eleve úgy jöttem le a pincébe, illetve úgy álltam hozzá a rádióhoz, hogy ennek a készüléknek pusztulnia kell. Ráadásul nemcsak ennek az egynek, hanem még további három társának is.
   Az egyik egy Weimar, a másik egy Melodyn, míg a harmadik szerencsétlen sorsú társuk a Dédi bolgár rádiója. Ha ezen utóbbi hárommal megvagyok, akkor már csak egy Orion 449-es és a már említett AG604-es lemezjátszós van hátra, mely rádiókat mind a koruk, mind az állapotuk okán már nem fogok elpusztítani. Kelleni mondjuk egyik sem kell, vagyis csak addig fognak érdekelni, míg bemutatom őket, aztán valószínűleg elcserélésre kerülnek valami náluknál sokkalta kisebb tárgyra.
   Aztán ahogy belegondoltam, hogy tényleg csak annyi csöves rádióm lenne, mint amennyit megemlítettem, egyszer csak beugrott a többi, mely készülékek típusát most inkább nem sorolnám fel...

   Ezt a dugókulcs készletet még egy hete sincs, hogy megvettem a Tescoban, pusztán azért, mert olcsónak találtam a 799 forintos árát, s lám, már szükségem is támadt rá! Ez az eset remélhetőleg nem vetíti előre, hogy minden olcsó szerszámot összevásárolok, mert már az eddig beszerzetteket sem nagyon volt hova eltennem. Ez annyira így van, hogy mind a motoros gyalu, mind a felsőmaró egy farakás tetején hever, ráadásul még mindig kibontatlanul!

   A gyárban biztosan volt a feladathoz egy jól méretezett hosszú csőkulcs, ami a rövidre sikeredett "T" végű szárral ellentétben nem akadt bele a rádió dobozába, de persze az is lehet, hogy a hangfal úgy került be a helyére, hogy a hangszórók már eleve fel voltak rá szerelve.

   Azt kell mondjam, hogy a tulajdonképpeni hangfal a rádió dobozába valami egészen trehány módon volt belecsavarozva. Némelyik csavar laza volt, míg néhányból ki volt gyeketálva a slicc.

   Egyrészt egy az ide fellógatotthoz kísértetiesen hasonlító fazonú sodrott zsinórból készült a fűrész felújításakor a fűrészlapot megtartó szeghez az elveszés elleni rögzítés, másrészt ez nem ide, hanem a lomos pincébe való, mégpedig a kötözők feliratú dobozba.

   Természetesen nemcsak az előtérben feltűnés nélkül lógó zsinór, de ezek az elektroncsövek sem maradhatnak itt. Már majdnem felkaptam őket, mikor megláttam az előtérben felejtett maradványokat.

   Majd lementettem a hangfalakról a mára már beszerezhetetlen kincsként jellemezhető hangszóróvásznakat. A nagyobbik darabbal annyira nem bírtam, úgy oda volt ragasztva, hogy a megszerzéséhez végül körbe kellett vágnom a peremnél.

   A rácsot nem azért törtem el, mert akkora állat vagyok (amúgy persze de), hanem azért, mert mikor óvatosan megropogtattam, kérdvén érdemes-e eltennem, akkor azonnal szétroppant. A rádiónak valószínűleg azt az oldalát érhette a nap, mert a másik rácsnak még csak esze ágában sem volt eltörnie!

   Hiába porszívóztam össze az előbb, és persze pakoltam el a fűrészgépet is, úgy éreztem, hogy egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy valamely másik napra maradjon a hangfal felaprításának feladata.

   Bár magam is meglepődtem rajta, de mivel tartott még bennem a lendület, gondoltam nekiesek a rádió belsejének is. Azt persze éreztem, hogy végezni nem fogok vele, de gondoltam milyen jól fog esni legközelebb, hogy ezt-azt már lebontottam róla.

   Itt aztán mindenféle dolgok jutottak eszembe. Például az, hogy magam is építhetnék ebből a rádióból egy zanzát. Míg a szélességi méretet a skálaüveg széleinek levágásával tudnám csökkenteni, addig a magasságit a forgatható ferritrúd leszerelésével, áthelyezésével, valamint az EZ80-as egyenirányító elektroncső vízszintes állásra történő átfordításával.

   Ez a rádió egyszerűen nem akarja, hogy szétszereljem! Már úgy értem, hogy teljesen hiába tekertem ki belőle egy marék csavart, attól még éppen úgy egyben van, mint tette azt még 5 perccel ezelőtt. A forgatógombjai például annyira nem engednek sem a finom, sem a durva erőszaknak, hogy azok leszedési metódusának majd még külön utána kell néznem. Már persze csak akkor, ha egyben akarom őket leszedni.

   Majd szép sorjában letekergettem a görgőkről mindhárom skálahúrt. Az egyik a forgókondenzátort hajtotta, míg a másik az URH tuner variométerét, a harmadik pedig a ferritrudat forgató mechanizmushoz tartozott.

   Emlékeim szerint ez a fajta potenciométer olyan rossz minőségű, annyira gagyi, ráadásul a szétszedhetetlensége okán javíthatatlan is, hogy részemről ilyet semmibe sem építenék be.

   Most nem azért a 20 fillérért, de mégis hogy lett már összerakva ez a hálózati trafó? Az mégis miféle trehány szerelés már, hogy kimaradt belőle egy csomó "I" lemez? Az alsó részen egy irányból berakottakról már nem is beszélve!
   Ezt az előírások mellőzésével összeszerelt hálózati trafót amúgy csak azért morogtam meg, mert komoly terveim voltak vele. De ha nem, hát nem. Majd áttekercselek helyette 42 voltosra egy másikat.

   Ami csavart csak értem, azt mind kitekertem, majd bevetettem a drótok ellen a csípőfogómat, a készülék azonban mindezen serénykedéseim ellenére továbbra is stabilan egyben maradt.
   Mivel idővel ráuntam a rádió piszkálására, illetve úgy éreztem, hogy úgy járok jobban, ha nem egyszerre írom meg a képekhez ezt a rengeteg szöveget, hanem lesz egy következő nekifutásom is, fogtam és félretettem a sasszit.

   Mivel a rádió szétszedésekor még nagyban tartott a fűtési szezon, ezért a belőle kiépített alkatrészeket mindenképp el kellett hoznom a fáspincéből. Míg a bal alsó sarokban látható hangszóróvásznak simán befértek a direkt számukra épített hangszórós szekrénybe, addig a hatalmas hangszóró elhelyezésével már nem boldogultam.

   Mégpedig annyira nem, hogy a számára kinézett, a polcon az üresek közül legmagasabbnak tűnő dobozba már eleve bele sem fér. Az persze igaz, hogy van ennél magasabb dobozom is, mint ahogy az is, hogy azok már mind foglaltak.
   Valószínűleg úgy járnék a legjobban, mármint annak kellene következnie, hogy lehozom a nagyteljesítményű hanggenerátort, és ami hangszóró a szekrényben akár csak egy kicsit is kehes, azt mind kivágom. Miután végeztem a feladattal, nemhogy egy, de akár több ilyen hatalmas hangszórónak is akadna hely. Hej, ha én egyszer azt csinálnám, ami az adott helyzetben logikus...

   A rádió vázába vetett pillanatpáka már csak a forrasztások mérete okán sem illik a képbe. Már úgy értem azért, mert egyes helyekre akkora óngombóc, illetve olyan vastag vezeték került (konkrétan árnyékoló harisnya), hogy azokhoz a csehszlovák pillanatpákánál mindenképp valami nagyobb teljesítményű eszköz illene. Mivel most valahogy nem szerettem volna vele magamat megégetni, ezért úgy döntöttem, hogy a bádogos páka majd csak akkor kerül elő, ha valóban szükségem lesz rá.

   Szerencsére nem volt, mert ha a nagyobb gombócokat csak lassan is, de végül mindent meg tudtam olvasztani a pillanatpákával. Miközben a vezetékeket forrasztgattam a panelről, végig az járt az eszemben, hogy a nyomtatott huzalozást, népnevén a nyáklapot azért találták ki, hogy ne kelljen drótozni. Az persze igaz, hogy jelen esetben rá kell kötni a nyákra egy csomó mindent, csakhogy ezt úgy oldották meg (már úgy értem, hogy olyan keszekuszán), hogy épp az ötlet lényege veszett el.
   Mondjuk jogalapom nincs a belepofázáshoz, hiszen az én konstrukcióim is tömve vannak kábelekkel, csakhogy én amatőr vagyok, nem pedig (állítólag) profi konstruktőr. Az általam készített elektronikák ráadásul kivétel nélkül egyedi darabok, első nekifutásra összerakva. Jó. Nem ragozom tovább, hanem kerek perec kimondom a véleményem.
   A Pacsirta rádió szerintem egy valami egészen szánalmas konstrukció! Ennyire esetlenül, szerencsétlenül, lehetetlen módon összerakni valamit, ráadásul egy olyan jó hírű gyárban, mint az Orion, az szerintem egyszerűen szégyen.
   A rádió szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb műszaki megoldásait nézegetve, egyszer csak azon kaptam magamat, hogy mentségeket keresek az elkövetésükre. Mit tudom én... Az összes hozzáértő egyszerre betegedett le, vagy a segédek tervezték a rádiót, és még ők is erősen ittas állapotban. Vagy minden mérnök új volt, és hiába az oklevél, ha egyszer még egyikük sem csinált ilyet. Vagy lehetett akár úgy is, hogy mondjuk a párttitkár fia hozta össze a konstrukciót, de még ő is hetedikes korában, egy általános iskolai politechnika óra keretében, mondhatni kutyafuttában.
   Az persze természetes, hogy minden új konstrukcióba bekerül egy (esetleg több) hibás részlet, szerencsétlen műszaki megoldás, esetlenség, elhamarkodott fejlesztés, de amennyi ezekből ebbe a rádióba jutott, arra szerintem nincs mentség.

   Ott van például mindjárt a kisebbik forgatógombok rögzítésének esete. Ezeket egyszerűen csak rá kell tolni a tengelyre. Ebben a megoldásban eddig nincs semmi kivetnivaló. Már úgy értem, hogy egészen addig, meg csak le nem akarjuk szedni a helyéről a gombot, mikor is csak áll előtte az ember, miközben azon töri a fejét, hogy mégis mi a csudával kapaszkodjon bele a nagy gomb mélyére tolt kicsibe.
   Miután a középső gomb lejött, akkor jön az újabb meglepetés, mégpedig a nagy gombot tartó háromszögletű rugó képében. Aki azt a rugót oda beálmodta, azzal részemről élete végéig Pacsirta rádiók gombjait szereltetném le, majd újra fel.
   Hogy ne csak szidjam a konstrukciót, hanem valami hasznosat is írjak, a kisebbik gombot úgy kell a nagyobb közepéből kiszedni, hogy nyitásképp letakarjuk a nagyobbik gomb peremét egy porronggyal (nehogy megsértsük rajta a peremén futó fényes részt), majd egy-egy alkalmas méretű csavarhúzóval aláfeszítünk a kisebbik gombnak. Ehhez persze oda kell férnünk a belső pereme alá, ami a mélyen történő ülősége okán nem igazán egyszerű feladat.
   Ha nagyon precízek akarunk lenni (én nem akartam, mert én porig romboltam ezt a rádiót), akkor fogjunk egy olyan 20 centi hosszú, 1 centi széles bádoglemezt, majd közepén hajtsuk ketté, mintha csipeszt akarnánk belőle gyártani. Mikor ezzel megvagyunk, akkor már csak annyi a dolgunk, hogy mindkét végéből 90 fokban visszahajtsunk úgy 3 millimétert. Ezzel a valamivel szemből be tudunk akaszkodni a kisebbik gomb pereme alá, akkor már csak húzni kell a lemezt, s ha nem nőtt össze a gomb a tengellyel, akkor már a kezünkben is van. Ez az akció mindenképp szükséges, ha valami olyan műszaki részlethez szeretnénk hozzáférni, ami a skálaüveg mögött kapott helyet.

   Jelen konstrukció esetében nem a skálahúrozásról van szó, hiszen az minden rádióban a skálaüveg mögött van, hanem az elektromos készülékek mondhatni legneuralgikusabb alkatrészéről, mégpedig a hálózati kapcsolóról.
   Az említett alkatrészről kissé megfeledkezve, itt kívánom megemlíteni, hogy ez a rádió egy valóságos vasszörny! Mondjuk alapvetően a többi korabeli, vagy korábbi keltezésű elektroncsöves készülék is mind az, azonban ezt a vázat a szétszerelése közben forgatva folyamatosan az volt az érzésem, hogy ennél a konstrukciónál egy kissé túllőttek a célon.

   No de térjek csak vissza a hálózati kapcsolóra. Ezt az alkatrészt természetesen nemcsak innen, vagyis szemből, hanem akár hátulról is be lehetett volna szerelni, és akkor a rádió miszlikre szedése nélkül is cserélhető lenne. Ezt úgy kell érteni, hogy a kapcsolót tartó csavarok kitekeréséhez, ha mindent azért nem is amit eddig mutattam, de a forgatógombokat, majd a skálaüveget mindenképp le kell szerelni, különben egyszerűen nem férünk oda hozzájuk.
   Természetesen tudom, hogy amit egy ilyen esetlen műszaki megoldás látványa kapcsán a konstrukció megszületése köré képzelek, annak semmiféle valóságalapja sincs, de attól még képtelen vagyok szabadulni attól az ideámtól, hogy a hálózati kapcsoló beépítésének szükségessége már csak valamikor a félkész konstrukció idejében jutott eszébe valakinek, mire fel berakták ahova épp odafért.

   Ez itt a hangerőt szabályzó potméter lábsora. Az ellenállás lába át lett dugva a potmétert összetartó csőszegecsen, majd a testpont forrasztófülén, és még a következőn is. Nemcsak a két utóbbira lett ráforrasztva, hanem a másik oldalról magához a potméter házához is. Aki ezt így elkövette, azzal élete végéig Pacsirta hangerő szabályzó potmétereket cseréltetnék.

   Amennyiben ebben az URH tunerben valami elromlik, mire fel be kell szerelni helyette egy másikat (vagy csak ki kell venni a rádióból, és szét kell szedni), az ha nem is megoldhatatlan feladat, de komoly próbatétel elé állítja az embert. Már úgy értem, hogy ezt a fokozatot még úgy is nehéz volt leszednem a rádió többi részéről, hogy eszem ágában sem volt rá visszaépíteni! Bár nehezen tudom elképzelni azt az élethelyzetet, amint épp csöves URH rádiót építek, de attól még ezt a variométeres, vagyis tekercshangolású tunert így ahogy van, vagyis még egyben teszem el.

   Épp mint ahogy ezt a lendkerékkel ellátott tengelyt is. Maga a lendkerék arra szolgál, hogy egyrészt jó érzés legyen megtekerni a gombot (vagyis érezhető legyen, hogy van mögötte valami tömeg), másrészt az állomáskereső gombját megpördítve, a mutató a kapott lendülettől könnyedén végigfusson a skálán.
   Ehhez képest ez a rádió, bár a skálahúrozása teljesen ép volt, valamint a forgója is viszonylag könnyedén mozog, még véletlenül sem így viselkedett, hanem inkább úgy, mintha a gomb tekergetése közben a dobozban valamiféle szörnyűségek történnének. És még lóg is a tengely a műanyagból készült perselyében!

   A hullámcsapda (de lehet, hogy KF szívó) tekercsét eltettem, mint ahogy az antenna és a föld csatlakozókat is. Mondjuk utóbbi alkatrész esetében erősen rezgett a léc, hogy azt is kidobom, csak aztán belegondoltam, hogy mekkora meló lenne legyártani egy ilyen lyukacsos lemezt.

   Részemről az egész rádióban ezt a hatalmas méretű fogókondenzátort tartottam a legértékesebb alkatrésznek. Ennek a példánynak nem azért nagyobb az egyik fele, hogy kiküszöbölődjön a pading kondenzátor, hanem azért nagyobb a forgó oszcillátorhoz csatlakozó része, hogy kevésbé legyen mikrofóniás.

   A potméter nem azért dupla, mert sztereó, hanem azért, mert míg az egyik fele a hangerő szabályzásáért felel, addig a másik a fiziológiai hangosságszabályzásért. Később ez a műszaki részlet leegyszerűsödött, merthogy a feladat megoldható egyetlen, azonban többszörös ellenálláspálya kivezetésű potenciométerrel is.

   Mind a hálózati, mind a kimenőtrafóra ráírtam, hogy PACS. Azért csak ennyit, mert egy akkora, illetve annyira vastag hegyű toll akadt a kezembe, hogy azzal írva csak ennyi fért ki. Hogy aztán lesz-e ezekből valaha is újra rádió, az majd a készülő rádióépítős oldalam tartalmából derül ki.

   A két ócska hangszín potmétert kiszedtem, a gombokat azonban már nem, mert egyszerűen nem voltam képes megálmodni azt a váratlan élethelyzetet, melyben szükségem támadna rájuk. Amennyiben ez esetleg mégis bekövetkezne, akkor vagy faragok ilyen gombokat fából, vagy veszek a Vaterán egy komplett rádiót, vagy egyszerűen csak szidni fogom magamat a nyomógombok kidobását eredményező elhamarkodott döntésemért.

   Ne azt nézd, hogy 1961 decemberében készült, hanem azt, hogy a sorozatszámot tartalmazó bilétán hogyan állnak a számok. Az ugyan igaz, hogy a 60-as években még nagyban dúlt a munkahelyi alkoholizmus, de attól még mennyit kellett már inni hozzá, hogy valaki egy szerszámot 180 fokkal elfordítva tartson?

   Bár elképzelhetőnek tartottam, hogy egyszer még sírni fogok a csőfoglalatok, vagy a KF trafók után, ennek ellenére úgy döntöttem, hogy a panel így, vagyis alkatrészestül repül a kukába.

   Egy kicsit ugyan megsirattam a KF trafókról letekercselhető litze huzalokat, azonban még a magam számára is meglepő módon nem engedtem a kísértésnek. Vagyis ezt is kidobtam.

   A skálaüveget mondjuk nem, de annyira azért nem tartottam, hogy a saját pincémben kerüljön elhelyezésre. Ha eltörik, vagy kidobja helyettem valaki más, akkor biztosan nem fogok érte könnyeket ejteni.
   Aztán ahogy itt álltam felette, egyszer csak beugrott, hogy a két szélét levágva, egész pofás kis rádiót lehetne mögé varázsolni. Épp mint ahogy az is, hogy előbb fogok skálát nyomtatni átlátszó műanyagra, mint üveget vágni.

   Mivel az utóbbi időben egyre inkább elegem lett magamból (mármint abból, hogy folyton mindent félbe, vagy széjjelhagyok), ezért még most melegében elsétáltam a maradványokkal a kukákig.

   Majd a megőrizni kívánt összetevőkkel a lomos pincéig. Mert ugye ha ezeket otthagytam volna a másikban, akkor már rögtön másnap szidtam volna miattuk magamat. Már úgy értem, hogy valahol a háttérben készül egy újabb szerszámtartó, most épp a tűreszelőknek, csak elakadtam vele, mert nem tudtam eldönteni, hogy mi kerüljön bele még.

   Bevallom őszintén, először úgy volt, hogy a rádióból kibontott alkatrészekkel nem csinálok semmit, csak mivel olyan könnyen helyre tehető dolgok voltak a dobozban, mint mondjuk a forgatógombok, mely alkatrészeknek idelent is van helyük, gondoltam legyen.

   Miután a forgót betettem a forgókondenzátoros dobozba, egyszer csak beugrott, hogy a minap akartam írni egy skálahúros feliratú dobozt is, csak végül nem tettem, mert derengett régről valami hasonló. Na most ha nem is kifejezetten skálahúros, de skáladobos, illetve görgős dobozt azt találtam, s ha már egyszer amúgy is rendcsinálóst játszottam, nekiálltam mindent be, illetve áttenni a helyére.

   A dobozok feliratainak olvasgatása közben találtam egy izzós feliratút is, minek okán a rádióból kimentett skálaizzók is a helyükre kerültek. Na most a szűrő elkó elrakásakor viszont elakadtam. Mi az, hogy miért?

   Nos ezért. Mert ugye nincs az a szem ami felfedezné, hogy a lomtenger mögött van az a fiókos szekrény, amiben az elkókat őrizgetem. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy oda kellene hozzájuk férnem!
   Amúgy ami a fiókost eltakarja, az balról egy Melodyn (esetleg Weimar), míg jobbról egy Videoton RA3101-es rádió. Ezek ketten persze még nem jelentettek volna gondot (mármint az odébb történő pakolásuk), csakhogy amik rájuk lettek rakosgatva, azokat valahogy már nem volt kedvem róluk elszedni.

   Mivel egyszerűen nem hittem el, hogy nincs RF tekercsek feliratú, ezért végigolvastam az összes dobozfeliratot. Mint az gondolom sejthető, a keresett felirat a sorban az utolsó felcímkézett dobozon volt olvasható.

   Mivel a kapcsolós dobozt is megtaláltam, semmiből sem tartott a hálózati, valamint a hátlapról leszerelt kapcsolót is betenni a helyére. Komolyan mondom, hogy kezdem élvezni a kialakulni látszó rendet.
   Hogy aztán megérte-e annyi energiát feccölni bele (mármint a rendrakásba), az annak függvénye, hogy élek-e addig, hogy legyen időm élvezni. Ehhez persze majd még az is kell, hogy az évek kitartó gyűjtögető munkásságának eredményeként felgyűlt alkatrészekből csináljak is végre valamit.

   Mivel a korábbi elképzeléseimhez képest a Pacsirtával viszonylag könnyedén végeztem (épp csak két délutánom ment rá a szétszedésére), ezért úgy döntöttem, hogy a legközelebbi alkalommal ezt a bolgár gyártmányú rádiót csapom szét.
   Bár úgy néz ki, hogy ha elbontom, akkor felszabadul a helye, csakhogy ez nem így van, hiszen innen nézvést a hátam mögött már nagyon várja egy Orion 449-es, hogy őt is bemutassam. Vagy ha azt azért mégsem, akkor legalább méltóztassak végre feltenni a képen látható rádió helyére.
   Itt aztán nekiálltam belegondolni abba, hogy pontosan (vagy legalább úgy nagyjából) mennyi bemutatatlan rádióm van még, mely tevékenységnek sikerült annyira lefárasztania, hogy épp csak sikerült kimenekülnöm a pincéből. Már úgy értem, hogy a rádióim, illetve az elvégzetlen feladataim elől.