Szóval az úgy volt, hogy a minap az éjszakai alvás úgy nagyjából fele helyett, álom nem jővén szememre, esztergához való kiegészítőkről álmodoztam, aminek az lett a következménye, hogy egyszer csak (illetve mert hosszú volt az éjszaka, ezért többször is) rájöttem, hogy hiányzik a tengelyről egy csapágy, mire fel már mindjárt másnap reggel kihúztam a sorból ezt a csapágygolyós fiókot.

   Az adott feladatra a nem különösebben eltúlzott mennyiségű készletből sajnos csak a jobb felső sarokban látható példány alkalmas, és még az is csak méretileg. Már úgy értem, hogy egy folyton port termelő esztergához, ahhoz aztán tényleg mindenképp kétoldalt porvédett csapágyra van szükség.

   Míg a csavarok a tokmány felszereléséhez kellenek (vagy legalábbis ekkor még azt gondoltam), addig a szappan az állócsúcs kenésére szolgál. Már persze csak addig, míg meg nem építem a gépre a már többször is megálmodott forgócsúcsot.
   A "többször" mennyiségjelzőt nem úgy, illetve nem csak úgy kell érteni, hogy már többször is belegondoltam a feladatba, hanem úgy, hogy már egy egész csomó megoldást sikerült az adott problémára, mármint a csúcs állóságára kidolgoznom.

   De most nem az állócsúcsról van szó, hanem arról, hogy ez a motorból jócskán kilógó tengely hajlamos ütni. Amúgy persze nem üt, szóval egyenes, hanem csak az van, hogy mikor egy kissé ferdén lett bele, illetve jelen állás szerint még csak ráfogatva valami, olyankor látszik rajta, hogy hol csak egy kicsit, máskor meg persze sajnos jobban kóvályog. Szóval mindenképp kellene ide egy plusz csapágy.
   Hogy ebből mi lesz, ekkor még nem tudtam pontosan, az azonban bizonyosnak látszott, hogy a múltkor az esztergához gyártott késtámaszt tartó fadarabból egy új, a mostaninál legalább kétszeres méretű példányt kell készítenem. Már úgy értem azért, mert jelenlegi terveim szerint a képen látható fadarabban lenne a csapágy.

   Az egy szem fellelt csapágy rámenni ugyan rámegy a tengelyre, csakhogy kotyog rajta. Ez persze még nem akkora gond, hogy meg ne tudnám oldani, csak ugye ha találnék egy a tengely vastagabb részére illeszkedő csapágyat, akkor inkább nem állnék neki lemezcsíkból közbetétet hajtogatni a tengely és a csapágy közé.

   Alul az eszterga, rajta a csapágyas vödör, ami színben harmonizál a szerző kép alsó szélébe belógó köpenyével. Azért állok itt bent, mert amilyen szerencsém van, épp most érkezett meg a szomszédasszony a spájznak használt pincéjébe az áruval. Ez mondjuk jelen esetben nem zavart (meg úgy egyáltalán sem szokott), hiszen nem azért jöttem le a pincébe, hogy bármiféle komolyabb munkát végezzek, hanem csak annyi volt a dolgom, hogy felkenjek egy újabb réteget az asztali lámpához készült zárókúp második verziójára. Szóval még csak nem is munkásnadrág volt rajtam, minek okán úgy járok jobban, ha inkább nem koszolok.

   Mire fel azonnal nekiálltam előtúrni, majd kiborítani a pincei cuccaim közül talán legkoszosabbnak mondható csapágyas vödröt. Már úgy értem, hogy ezek a csapágyak - néhány kivételtől eltekintve - használt, koszos olajos vackok.

   Bár sikerült találnom közöttük egy olyan példányt, aminek 9-es a belső átmérője, csakhogy ez meg a tengely vastagabbik részén lötyög. Azt persze megtehettem volna, hogy még a próbálgatások előtt lemérem a tengely lépcsőinek átmérőjét, csak ugye nem tettem. Most viszont igen. Míg a vékonyabbik a 8-ast közelíti, addig a vastagabbik a 9-est. Mármint milliméterben. Mivel egyik csapágy sem porvédős, így ezek legfeljebb csak próbálgatáskor, vagyis mintának lesznek jók.
   Mivel a tengelyre történő tokmányfelszerelést egyrészt fontosabbnak éreztem, másrészt számomra valahogy könnyebb feladatnak tűnt mint házat gyártani egy csapágyhoz, a csapágyazást a tokmányolás utánra halasztottam.

   A balra látható torz anya tisztára úgy néz ki, mintha azt én magam reszeltem volna ki, még az Ivánka utcai tanműhelyben, valamikor a 70-es évek végén, témazáró vizsgadarabként. Ezen előbbi mondatommal a mechanikai munkák iránt érzett mérhetetlen ellenszenvemre, valamint közel nulla affinitásomra szerettem volna rávilágítani.
   Mindeközben a jobbra látható csapágy úgy került képbe, hogy annak bár 15-ös a belső átmérője, vagyis sokkal nagyobb mint a 9-es tengely, amire ugye szánom, azonban a torz külsejű 8-as anyának még csak esze ágában sincs belemennie. Vagyis most azzal fogok szórakozni, hogy megpróbálom ezt a kettőt valami módon össze passzintani. Azt persze tudom, hogy megfelelő felszerelés híján ez nem fog sikerülni, de attól én még megpróbálom.

   Majd a túlméretes anyát felszereltem egy 8-as csavarra, amit aztán befogtam az éppen a jelen cikk keretében felcsapágyazni szándékozott tengely végére pörgetett tokmányba. Ez az összeállítás annyira instabilra sikeredett, hogy meg sem mertem próbálni rámenni az anyára. Már úgy értem, hogy valami olyan szerszámmal, ami látható nyomot képes rajta hagyni.

   Mivel már megint nem sikerült kitalálnom semmi értelmeset (Te, hogy ez milyen sűrűn fordul velem elő...), nekiálltam valami értelmetlennek. (na ez viszont nagyon megy) Jelen esetben a képen látható alkatrészekből egy a tokmányba fogható köszörűkövet gondoltam összeeszkábálni, aminek már csak azért sincs semmi értelme, merthogy akad itt a polcon egy vadonat új kétköves köszörű.

   Bár nincs előtte semmiféle támaszték, körülötte pedig védőburkolat, de azért kisebb dolgokra még így is használható. Amennyiben úgy döntök, hogy megtartom ezt a konstrukciót, és még használni is fogom, akkor persze semmiből sem fog tartani körbevenni egy fadarabbal, amire majd egyben az éppen köszörült munkadarabot is rá lehet támasztani.

   Ez így annyival rosszabb, mint amilyen az első összeállítás volt, hogy azt inkább nem is ragoznám. Na most ha mégis, akkor elmondanám, hogy amit a tengelyként bevetett menetes szár jobb szélén látunk, az egy 2 anyával odacsavarozott 8-as belső átmérőjű csapágy, amivel jelen állapot szerint képtelenségnek mutatkozott a tengelyt megtámasztani.

   A hatalmas csapágyat azért fűztem rá a tengelyre, hogy rá tudjam próbálgatni a reményeim szerint hamarost lecsiszolásra kerülő (vagy ki tudja mit fogok ellene elkövetni) anyára.

   Mi az, hogy mi ez? Ez kérlek egy olyan állócsúcs, ami az eredetivel szemben végig vékony. Elmondjam, hogy hogyan készült? Nos úgy, hogy bekapcsoltam az esztergát, ami megpörgette a csavart, majd nekimentem a csavar végének oldalról egy kézben tartott flexbe fogott csiszolótárcsával.

   Mivel a már egyszer előszedett szerszámokat nem raktam el, mert ugye mindjárt úgyis megint kelleni fognak, a kupi szintje a hátam mögött egyre magasabbra hágott. Ezzel persze nincs semmi baj, ha csak el nem kezdek valamiért hátrálni.
   Hogy ezt az állapotot ilyen szépen megörökítettem, illetve megemlítettem, annak természetesen az volt az oka, hogy az előbb felvázolt baleset megesett. Még tiszta szerencse, hogy csak a fiók repült egy rövidet, nem pedig én.

   Nos azért, mert azt találtam ki, hogy a másik oldaláról is megtámasztom a tengelyt, mégpedig olymódon, hogy ráfogatom a tokmányt, melynek popsiját a jelen összeállítás szerint a bezsírozott állócsúcs támasztja meg. Bár először így, vagyis késtámasz nélkül próbálkoztam, azonban kisvártatva rájöttem, hogy amit szeretnék, az sem így, sem úgy, sem semmiféle más módon nem fog összejönni.

   Akár be is jöhetett volna az elképzelésem, azonban a királylány sajnos (mint ahogy a valóságban is lenni szokott) csak erről az oldaláról ilyen szép. No de sebaj! Amúgy sem gondoltam én ezt komolyan. (morogta orra alatt letörten a szerző)

   Másnapra (vagy valamelyik más napra), mivel el akartam szaladni egy normális, valamint két oldalról porvédett csapágyért, nem olvadt el a hó. Ennyi hó mondjuk engem ugyan meg nem akadályoz semmiben, csakhogy a rémséges jégbordákat a mellékutakon, na azokat már nem mertem bevállalni.

   Kitettem magam elé a munkapadot, rá az esztergát, arra a csapágyat, s amint ezzel megvoltam, menten azt kellett megállapítsam, hogy ezek csak úgy maguktól sosem fognak összeállni, valamint azt is, hogy fázom.
   Na most míg a csapágy rögzítésére viszonylag bonyolult megoldásokat dogoztam ki (már úgy értem, hogy az utóbbi napokban alvás helyett, után, vagy épp közben), addig a hidegre van egy nagyszerű ellenszerem, amit úgy hívnak, hogy mozgás.

   Bevallom őszintén, hogy nekem mind a mai napig nem sikerült megbarátkoznom a sarokcsiszolóval. Ez annyira így van, annyira félek a nagyobbiktól, hogy végül vettem helyette egy ilyen épp akciós kisebbet.
   Ezen persze majd még igazítanom kell, mert ugye egyrészt jobb megnézni, hogy van-e benne zsír, mint később szörnyülködni a szétkopott fogaskerekek látványán, másrészt olyan nehézkesen jár a bekapcsoló gombja, hogy azzal mindenképp kezdenem kell valamit. Természetesen persze nem most, hanem majd valamikor máskor, mikor majd amúgy is belenézek a másik kicsi flexbe, ami a fürdőszoba felújításakor a kezemben kis híján kigyulladt. Szóval most csak annyit csináltam, hogy kivettem a dobozából, majd kipróbáltam, hogy működik-e egyáltalán. Jelentem működik.

   Ami viszont a frissiben vásárolt sarokcsiszolóval ellentétben nem valami jól működik, az sajnos a memóriám, ugyanis meg mertem volna rá esküdni, hogy van itthon indikátorórám, amit azonban sem a polcaimon, sem az immáron kerekesített szerszámosládában nem találtam meg.
   Itt aztán (még ha csak itt történt volna...) megálltam, majd igencsak alaposan belegondoltam a dologba. Végül azt sikerült kiderítenem, hogy az indikátorórám valószínűleg Laci barátom unokatestvérénél van (a 4 hengeres 500-as Pannónia gyújtásának beállításához), akitől semmiképp sem tudom visszakérni, hiszen már vagy két évtizede nincs közöttünk. Na most ha mégsem arrafelé tűnt el, akkor viszont fogalmam sincs róla, hogy merre lehet. Emlékeim szerint a Simsonon még az óra segedelmével állítottam gyújtást, majd feltettem a műszert egy vegyszeres doboz tetejére. A vegyszeres polc mögötti fal kifestése című cikkben ennek (mármint az órának) sajnos semmi nyomát sem találtam.

   Mely feladatot a digitális tolómérő a bármi gombnyomásra továbbra is teljesen vak kijelzőjével azonnal elszabotált. Na most nem azért a 20 fillérért (vagy inkább a sok ezerért, amibe ez a tolómérő került), de hogy néz már ki ez a szerszám?
   Már úgy értem, hogy mik azok a rettenetes nyomok a pofáin? Mindezt úgy, hogy most használtam volna először. Ráadásul a mozgatása közben olyan érzés keríti hatalmába az embert, mintha homokot próbálna apróra őrölni két fémlemez között.

   Mivel semmi sem jutott eszembe, az akadályozó tényezők számbavétele közben óvatlanul lemértem a tengelyt és a csapágyat, majd ráadásképp azt is kiszámoltam, hogy a kettejük közötti hézag eltűntetéséhez milyen vastag lemezre lenne szükség. Mivel hirtelenjében semmi értelmes ötletem sem volt (mármint arra, hogy mégis mi a csudában lehet tizedmilliméteresnél vékonyabb vaslemez), ezért egyszerűen csak elkezdtem keresni.

   Nyitásképp kiborítottam ezt az erősen vegyes tartalmú vödröt, hátha akad benne valami használható. Mivel nem volt, benéztem még egy csomó más helyre is, csak mivel az anyagaim szétválogatása című projectemmel még mindig adós vagyok, nem találtam semmi alkalmas vékonyságot. Ez persze nem teljesen igaz, hiszen a korábbam mutatott kék szerszámosláda mélyén lennie kell egy hézagmérőnek. Már persze csak akkor, ha az is nem valahol az eltűnt indikátoróra mellett van.

   Majd a csapágyat a korábban készített távtartó helyére tolva, meglepve vettem tudomásul, hogy a szabályos lépcsőjű tengely (már úgy értem, hogy az a része sem üt), ráhúzva a csapággyal, olyan szépen megtámasztja a tokmány hátulját, ami ugye szintén egyenes, hogy ezzel gyakorlatilag kiküszöbölődött a tegnap még meglévő hiba. Vagyis a tokmányba befogva az arasznyi 3-as fúrószárat, majd az eszterga motorját bekapcsolva, a fúrószár távoli vége még egy millimétert sem üt, ami egy faeszterga esetében mondhatni tökéletes érték.
   Hogy tőben üt-e a tokmányba fogott fúrószár, vagyis tulajdonképpen a tokmány felfüggesztése, azt mérőóra hiányában nem tudtam ellenőrizni. Annyit azért megtettem, hogy odatettem mellé támasztéknak egy fadarabot, arra egy hegyes vasat (pontozó), majd a tengely kézzel történő tekergetése közben próbáltam arra koncentrálni, hogy ütemesen súrlódik-e. Szerintem nem, de erre azért nem mernék megesküdni. Arra viszont igen, hogy szemmel láthatóan már nem üt.
   Vagyis ez a konstrukció, így ahogy van, tökéletes! Már csak egy darabka vékony lemezt kell túrnom a csapágy és a tengely közé, amiből távtartót csavarinthatok, valamint kell egy méretes fadarab is, ami majd megtartja a csapágyat.

   Erről a képről (ha csak el nem árulom a lényegét) sosem jönnél rá, hogy azt szeretném általa megmutatni, hogy csak úgy egyszerűen véletlenül is milyen jól képesek kijönni a dolgok. Mert ugye a tokmány vége (legalábbis nyitott pofákkal) éppen ott van, mint ahol a motoros rész aljának széle. Hogy ebben mi az okosság? Nos az, hogy így bármit is toljak rá a meghajtásra, akár tövig bele a tokmányba, az nem fog felakadni az alaplemezre.

   A csapágyházat szerintem úgy a legegyszerűbb elkészíteni, hogy kétszeresére növelem a késtámasz fadarabjának méretét, majd fúrok bele egy pontosan 22 milliméteres, vagyis csapágynyi méretű lyukat.

   A dolgokat még az előzőknél is alaposabban szemügyre véve (mármint azért, mert egy csapágyházat minimum két helyen is illik lefogatni) látható, hogy már eleve ott van az alaplemezen az átellenes lyuk, pláne 6-os menet is van benne.

   Ez az összeállítás, ez kérlek annyira annyira pöpec lett, hogy teljesen elfelejtkeztem a csapágy alatt virító hatalmas fejű 8-as csavarról, de végül még annak áthelyezése is megoldhatónak, illetve mint az később kiderült, feleslegesnek bizonyult.

   Ez a fa mondjuk nem adja ki a csapágyházat. Úgy persze igen, ha összefogatok kettőt, erre a trükkre azonban nem biztos, hogy szükségem lesz, mert kell itt lennie valahol egy küszöbnek (mint keményfából készült faanyag), aminek szerintem épp megfelelő lesz a szélessége, csak most, hogy kéne, valahogy semerre sem találom.

   Hogy a kép ne legyen tökéletes, íme a csapágyháznak útjában álló csavarfej, amint épp nagyban felakad rajta az anyag. Na most ezt a problémát nem lehet úgy megkerülni, hogy egyszerűen csak kivágom a csapágyház aljából a csavarfej helyét, ugyanis csak ezen csavar oldása után lehet kihúzni (vagy épp betolni) a forgó tengellyel szembeni állócsúcsot.

   Azt viszont simán megtehetem, hogy a piros nyíl hegyével jelzett furat helyett készítek egy másikat, mégpedig a tőle balra látható borda határolta rekeszbe, amivel persze úgy 2 centivel megrövidítem az esztergába tehető munkadarabok maximális hosszméretét, mely problémára már szintén kidolgoztam egy igencsak frappáns megoldást, csak nem akarok annyira előreszaladni, hogy újra nekiálljak elmesélni a már korábban is megemlített terveimet. Mármint arról, hogy építek a jelenlegi, valamint a még csak tervezett komponensek alá (például forgócsúcs) egy valódi ágyat, amire könnyedén rátolhatók a mindenféle feltétek. Szóval egyszerre csak egyet. Vagyis előbb legyen meg a csapágyazás, aztán jöhet sorban a többi.

   A 608-as csapágy mérete 8x22x7, ami számszerűen azt jelenti, hogy a fába történő befogásához egy 22 milliméter átmérőjű lyukat kell fúrnom, mely feladathoz már elő is túrtam a megfelelő szerszámot.

   Ha valahogy ne, akkor így ne használjuk fúrásra az esztergát, mert ha az a forgó rémség elkapja az ember kezét, abból mindenképp komoly vérfürdő fog kerekedni. Ez az intelem persze nem akadályozott meg benne, hogy azonnal neki ne toljam a fúrót a fadarabnak.

   Ez természetesen még csak egy próba volt, hiszen az előbbi képen látható, az apró fadarabos vödörből előtúrt formátlan alakú puhafa semmiképp sem felel meg egy masszívnak tekinthető csapágyház céljára.
   Itt aztán, mivel ekkor még nem volt kész a fúrógéphez használt állvány új tartója (valójában persze már nagyban száradt rajta a lakk), valamint nem találtam meg a csapágyháznak szánt küszöböt (de csak mert mert rá volt nyitva a lehajtható asztal, amin az előbb említett lakozott fadarab száradt), kénytelen voltam ezt a projektet néhány újabb napra félretenni. Szerintem ezt majd csak akkor fogom folytatni, ha megvettem a 608 ZZ csapágyat (a ZZ a kétoldali nem súrlódó sajtolt acéltömítést jelenti), valamint megszáradt a fúrógép állványának új rögzítésén a lakk, és még a csapágyháznak szánt küszöb is előkerült.

   Ettől függetlenül (mármint attól, hogy nem tudtam elmenni csapágyért) lejöttem a pincébe, s mivel ezt egészen eddig, illetve ennyire még nem tettem meg (bár nem tartozott szorosan a projecthez), apróra szétkaptam az esztergát.
   Mi az, hogy miért? Nos azért, mert ha tegyük fel a hóhelyzet ellenére mégiscsak elmegyek a boltba, veszek csapágyat, és csak ezt követően nézek bele az eszterga motorjába, ahol is azt látom, hogy kellene bele két új csapágy, akkor ugye mehetek vissza a boltba. No nem mintha a csapágybolt annyira messzire lenne...

   A hűtést intéző ventilátorral viszont már komolyan megszenvedtem, mert nem tudtam mivel ráfogni. Végül úgy sikerült leszednem, hogy először a 10-es, aztán a 13-as, majd a 10-es és a 13-as, végül két 13-as kulccsal feszítettem be a motor és a ventilátor közé.

   Annyi eszem persze nem volt, hogy húzzak a motorra a vastag jelölő filccel egy egyenest, hogy legyen mi alapján ugyanúgy összeraknom, mint ahogy eredetileg volt. Azt szerencsére ráírtam, hogy melyik volt a hátsó csapágyház alja (de azt is csak azért, hogy tudjam, hogy majd hol kell belőle kifűznöm a drótokat), az első csapágyházról azonban már lemaradt a jelölés.
   Na most az összeszerelés pozíciója úgy általában bármelyik másik motornál egy teljesen lényegtelen kérdés, csakhogy ez ugye orosz. Na most az oroszok nem úgy oldják meg az illesztéseket, mint ahogy azt a világ úgy nagyjából összes többi tájékán szokás (vagyis eleve méretpontos alkatrészek készítésével), hanem úgy, hogy (jelen esetben legalábbis) bele van köszörülve az állórész peremébe, hogy illeszkedjen a csapágyházhoz. Mivel nem jelöltem be az eredeti pozíciót, elsőre sikerült olyan csáléra összeraknom, hogy a forgórész felakadt az állóra.

   Mivel ez nem golyóscsapágy (amúgy a párja sem az), illetve most valahogy nem szeretnék megküzdeni a bronzpersely rögzítésével, így azt még csak eszem ágában sem állt a helyéről kiszedni!

   Amúgy a tengely mindkét forgórészhez közeli részére (a távolabbi tengelyvéggel ellentétben) tökéletesen illeszkedik a 609-es csapágy. Szóval ha idővel elkopna a bronzpersely, amihez szerintem valami elképesztő mennyiségű időt kellene ezen apró masina előtt töltenem, akkor a perselyek kiválthatók csapágyakra. Hogy aztán ehhez szükséges-e valamiféle közbetét, vagy sem, annak a kérdésnek majd csak akkor fogok a végére járni, mikor már tényleg aktuális lesz.

   Valaki rendesen odavert a tekercselésnek, a huzal azonban van olyan vastag, hogy ez meg sem kottyant neki. Ettől persze még rá fogok húzni egy réteg lakkot. Már ha csak el nem felejtem...
   Bár még magamat is megleptem vele, azonban nem felejtettem el. Hogy végül miért nem került rá egy ecsetvonásnyi lakk? Nos azért, mert a már összeszerelt motort hiába forgattam, nem sikerült rajta megtalálnom ezt a horzsolást. Vagyis ez a sérülés nem úgy keletkezett, hogy a már kész motort ejtette le valaki, vagy vert rá valamivel, hanem úgy, hogy még a csapágyházak és forgórész nélküli állórészt ejtette le. Vagyis ez a hiba gyári orosz trehányság.

   Most még csak egy próba erejéig raktam össze, mégpedig kifejezetten azért, mert kíváncsi voltam rá, hogy a zsírzástól csendesebb lett-e a motor. Nos nem, sajnos egyáltalán nem lett csendesebb. No nem mintha eddig zajos lett volna...

   Miután betettem az összetevőket a polcba, majdnem itt maradtak, pedig ugye mikor máskor mosnám le az alaplapot, valamint természetesen a burkolatot is, ha nem most. Az állócsúcs tartóját mondjuk elfelejtettem felhozni, de az egyrészt ráér, másrészt nem nagyon van mit rajta szétszedni a mosogatáshoz, harmadsorban pedig amúgy is nagyban tervezek helyette egy másikat. Ez lesz a következő feladat, csak legyen már rajta a csapágy azon a k*rva tengelyen!

   A hálózati kábeles dobozo a Select 722-es rádió mögött található. El ne hidd! Már úgy értem, hogy a rózsaszín dobozok mögött is akad egy másik. Amennyiben ennyi nem lenne elég, a lakásban is van még hálózati kábelből egy egész fiókkal.

   Egy az adott célra megfelelő hálózati kábel előtúrásához egy kicsit talán még túlzott is a választék. Már úgy értem, hogy mikor túl sok a lehetőség, olyankor hajlamos vagyok elveszni a részletekben. Végül - mivel úgyis elmosogatom - egy koszos borotvazsinórt választottam.

   Másnap ebéd után azt mondtam magamnak, hogy ha úgyis kimegyek a boltba kenyérért, akkor ugyan miért ne mennék el a mindössze két kilométerrel odébb elhelyezkedő csapágyboltba is, ahol menten ott is hagytam egy kínai gyártású 608 2Z csapágyért 150forintot.

   Harmadnapra megtaláltam a fürdőszobában száradó gumilábakat, majd túrtam egy hegyet a pincei pillanatpáka elégettje helyett, valamint lecseréltem a korábban kiválasztott fekete kábelt egy fehérre, amit persze szintén el kellett mosogatnom. Mi az, hogy miért?

   Nos azért, mert ilyen koszosan csak nem szerelem már fel a frissiben lemosott esztergára! Ez amúgy egy majd háromméteres kábel, ami ránézésre egy magyar háztartási gépről származik, amit az egyre jobban szitára emlékeztető memóriám okán nem voltam képes beazonosítani, pedig úgy nagyjából tudom, hogy melyik holmim honnan származik.

   Alaplap, motor, szigetelések, csavarok és egyéb apró alkatrészek, melyekkel mind vissza kell találnom a helyükre. Ahogy itt toporogtam előttük tétován (mert valahogy nem voltam róla teljesen meggyőződve, hogy valóban most rakom össze), egyszer csak megéreztem, hogy fázik a lábam. Már úgy értem, hogy a hideg padlón a talpam (ami amúgy melegpadló, hiszen linóleum)

   Mire fel áthoztam a másik pince elől ezt a szép piros lábtörlőt, valamint ha már úgyis ott jártam, akkor a bronz és rézlemezek feliratú dobozt is. Utóbbiból valami olyan anyagot tervezek előtúrni, amit be tudok tenni a csapágy és a tengely közé. Erről a részletről később teljesen megfeledkeztem, de ez most mindegy.

   Ami viszont nagyon nem mindegy, az a motor pozíciója a vázban. Mivel ez a gép orosz, ők meg ugye sajnos nem a pontosságukról híresek, pláne nem egy barkács faeszterga esetében, de mindezektől függetlenül a tengelyeknek azért együtt kell futniuk, szóval legalább hagytak beállítási lehetőséget.
   Amit ezen a képen látunk, és annak is a kellős közepén, az egy hosszú csigafúró hegye, amit úgy állítottam be (mármint a motort tartó csavarokkal), hogy épp az állócsúcs helyén található 8-as menetes lyuk közepén legyen.

   A piros nyilak azt mutatják, hogy bár a felfüggesztés szempontjából a csapágy épp jó helyre került, azonban egy olyan szélességű anyagot feltételezve, amibe az általam birtokolt technikával 6-os lyuk fúrható (már úgy értem, hogy a hamarost elkészülő csapágyházat tartó csavaroknak), abba sajnos egészen biztosan bele fog lógni a tokmány vége.
   Mindeközben a zöld nyíllal arra a lyukra mutatok, melybe egy szeget bedugva (épp van is benne egy), meg lehet akasztani a tengelyt. Erre olyankor van szükség, mikor le akarom róla tekerni a tokmányt. Míg ez a lyuk egészen idáig viszonylag könnyedén hozzáférhető volt, a még csak odaálmodott csapágyház mellett már nagyon kényelmetlen lesz az elérése.
   Amire a kék nyíl mutat, az a részlet teljesen megakasztott. A hatalmas csavarfej ugyanis arra szolgál, hogy azt meglazítva lehet széthúzni (vagy összetolni) az esztergát. Vagyis azt a csavart nem barikádozhatom el, mert akkor nem fogom tudni szabályozni a tokmány és az állócsúcs közötti távolságot. Az persze igaz, hogy erre a problémára korábban kidolgoztam egy nagyszerű megoldást, csakhogy az is igaz, hogy az sajnos nagyon bonyolultra sikeredett. Már úgy értem az, hogy új alaplapot, valódi nevén gépágyat építsek az esztergának.

   A csapágyház aljától a csapágy furatának középvonala 56,75 millimétere kell legyen, mely adatok láttán menten fel is tettem magamnak a kérdést: Normális vagy Géza? (na erre a kérdésemre még sosem érkezett igenlő válasz) Fában századmilliméteres pontosság? Jó ha nem tévedek millimétereket! Illetve tőlem akár még az is kitelik, hogy a lyuk még csak nem is a megfelelő fadarabba kerül.

   Ettől függetlenül fogtam egy ócska anyagdarabot, bejelöltem az egyik szélétől a lyuk helyét 56,75 milliméterre, vonalzó mellett ceruzával, majd feltoltam a fúrógép állványát az új talpával a munkapadra, belefogtam a Makita fúrógépet, abba a 22-es fúrószárat, majd lehúztam a kart.

   Mire fel fogtam és előszedtem a végleges csapágyház céljára megfelelőnek tűnő keményfákat, majd miután egyik sem vált be, illetve adta ki a szükséges méretet, nekiálltam megkeresni azt a korábban már többször is megemlített küszöböt, ami szerencsére nem csak az egyre zavarosabb emlékeimben létezett.

   És még arra is jól emlékeztem, hogy a kisebbik körfűrészem beteg. Sajnos nem csak úgy egyszerűen kehes, hanem ez szegénykém már menthetetlen állapotban van. Ez annyira így van, hogy már vettem is helyette egy újat, csak akkora itt a rend, hogy nem találtam meg! Szerencsére, ha recsegett is közben, de azért annyi erő még volt a gépben, hogy el tudjam vele vágni a fát.

   A többi vágást viszont már nem mertem rábízni. A munkapadba fogott dekopír fűrész meg ugye úgy vág egyenesen, hogyha ilyen ferdén tolom neki az anyagot. Az ilyen és ehhez hasonló apróságok miatt döntöttem úgy, hogy kapnak némi prioritást a szerszámaim. Már úgy értem, hogy a kipofozásukat a többi kincsem szétszedéséhez képest - amennyire erőm s kedvem engedi - előrébb hozom.

   Nyitásképp befúrtam a fába a 608-as csapágynak 22-es fúróval, majd a 10-es tengelynek 11-essel. A tokmány számára a süllyesztést egy olyan fúróval követtem el, amivel a kivetőpántok helyét szokás elkészíteni.
   Az eredményt elnézve azt kell mondjam, hogy még véletlenül sem az merül fel bennem, hogy mégis hogyan lett ez ennyire csúnya, mint inkább az, hogy a feladatokhoz egyáltalán nem passzoló szerszámok ellenére nagyon is jól sikerült!

   Bár eredetileg úgy terveztem, hogy nem ez lesz a végleges, hanem még ez is csak egy próbadarab (aminek előállításakor mindenféle tapasztalatokat szerzek, ezért is nem készültek a legyártása közben fényképek), végül mégis úgy döntöttem, hogy ennyi volt, ez bizony így marad!

   Bár a fadarab lakkozása volt az elsődleges szempont, de attól még több okból is szét kellett szednem. Na most az egyik ilyen ok, hogy a csapágyház elkészítésével félig-meddig párhuzamosan nekiálltam áthelyezni az szegnyerget rögzítő csavar helyét is, aminek már látható is az új furata mind az alaplemezen, mind pedig a csapágyházon. Mivel ezt a részletet ma már nem volt kedvem egésszé kerekíteni, ezért erről majd egy másik alkalommal mondok mesét.

   Hogy miért vettem elő az amerikánert? Nos azért, mert kellett két lyuk, azonban épp az előbb ígértem meg magamnak (miután az összes gépemre visszatekergettem a kábelét), hogy ha a fene fenét eszik, ma már akkor sem veszem őket elő!

   Nos azért, mert ilyen öreges sárgán szerintem sokkal szebb, illetve a puszta fával ellentétben a lakkozott felületről könnyedén letörölhető a mocsok. Hogy aztán fogok-e a géppel annyit dolgozni, hogy bemocskolódjon, az most már csak rajtam múlik. Már úgy értem azon, hogy záros határidőn belül elkészítem-e az állócsúcs távolságát fixáló új csavart, mert anélkül ha nem is teljesen, de majdnem használhatatlan a gép.