A virágállványon (mint az nálam már mondhatni megszokott) mindenféle bigyók száradnak. A tápdugó variációkat, a bolti lopásgátlókat, és a fehér bicikli lámpát lomtalanításkor találtam. Ma a lámpáról lesz szó. Mivel semmiféle nyomát sem láttam rajta csavarnak, vagy pöcöknek, ezért elsőre azt hittem róla, hogy a kinyithatatlansága okán indukciós töltésű. Ez persze tévedés. Épp mint ahogy a bekapcsolhatatlansága okán azt is csak hittem róla, hogy kimerültek benne az akkuk. Na most az úgy volt, hogy a szokásos kiadós ebédet követő délutáni szunyókálás után, vagyis ébredéskor az alábbi meglepő látvány fogadott.

   Bár készíthettem volna belőle egy élesebbet is (például letámasztom a gépet), azonban ez a homályos fotó hozza át igazán, hogy mit láttam álmosan, pláne szemüveg nélkül.
   Komolyan mondom, hogy a pirosat meglátva, elsőre az ugrott be, hogy kigyulladt valami kütyüm a virágállványon. Amúgy ez, ha képletesen is, de igaz, hiszen ha ki nem is gyulladt, de nekiállt a lámpa világítani.

   Ekkor még nagyon úgy nézett ki, hogy szárad néhány napot, aztán már állok is neki kipofozni, hiszen az apró elmaradások a pincében három project keretében nyitásképp (konkrétan a bicikli kosarának cseréje kapcsán) lekerült a bringáról a régi, mára már kis híján bekapcsolhatatlan lámpa.

   Aztán mégis az lett, hogy betettem az összetevőket egy dobozba, majd nyár végéig rájuk sem néztem! Az persze igaz, illetve mentségemre szolgál, hogy csináltam közben mást.
   Például nekiálltam, akarom mondani ültem, és megírtam az összes eddig elkészült képhez a betűket. Előtte persze be is szerkesztettem őket a félkész (már ahol eljutottam odáig) cikkekbe.
   Ez azért volt jó, mert így sokkal könnyebb folytatni egy félbehagyott projectet, mintha gyakorlatilag elölről kellene kezdenem. Hogy aztán ez idővel eredményezi-e azt, hogy egyszer csak elkészül egy csomó félbehagyott projectem, az egy nagyon jó kérdés! Részemről erősen remélem, hogy igen lesz a válasz. Már csak azért is, mert hamarost itt a fűtési szezon, és addigra fel kell szabadítanom a tűzifához vezető utat. A lakásban eltorlaszolt különböző helyekről már nem is beszélve!

   Mivel időközben megejtettem a számítógépem átépítését, és ahhoz a mindenféle összetevők összekeverésének elkerülése okán kellett néhány doboz, így a fehér biciklilámpa maradványait is sikerült a tartójuktól megfosztanom. Ebben a rövidke történetben az a csúnya, hogy ennyi erővel akár össze is rakhattam volna a lámpát. De én persze nem...
   Ez amúgy az utóbbi időben (megjegyzem őszinte sajnálatomra) kezd rám egyre jellemzőbbé válni. Az persze nem hátrány, hogy egy csomó mindenem már félig kész, az azonban igen, hogy csak félig. Pláne nem jó látni a tömegüket!
   Mivel igen sokszor előfordul, miszerint nemhogy nagy, de még egészen apró projectekhez sincs kedvem, ezért kerestem valami olyasmit, ami még az aprónál is apróbb! Ez a project végül az apró elmaradások nevet kapta a keresztségben.
   A pincei első ütem már lefutott, míg a második és a harmadik még folyamatban van. A lakásban kifutott az első, s épp nagyban tart a második fejezet. Ezek a cikkek olyan apróságokról szólnak, melyekről úgy ítéltem meg, hogy egyenként nem érnének meg egy saját cikket, de úgy kb. tízesével összefogva már igen.

   Hanem az, hogy befogadta őket a töltő, és nemcsak, hogy befogadta, hanem el is kezdte őket tölteni. Pláne meglepő volt, hogy percek kellettek hozzá, mire végül mégiscsak rájött, hogy a belehelyezett patronok mégsem akkuk. Már úgy értem, hogy erre (mikor épp olyanom van, hogy kipróbálom) a töltő máskor szinte azonnal rá szokott jönni.

   Már ha sikerül összeraknom, illetve beindítanom. Ha meg nem, akkor nekiállok és újra kipofozom az ezüst színű kínai lámpát, de most már úgy, illetve annyira, hogy kap egy rendes kapcsolót a rettenetesen idegesítő nyomógombja helyett.
   Mert ugye mit csinál ez a szerencsétlen? Egy nyomásra bekapcsol. Második nyomásra nekiáll villogni. Harmadik nyomásra kikapcsol. Na most eddig rendben, de innentől kezdve már hiába nyomogatom, esze ágában sincs bekapcsolnia ennek a kis nyomorultnak!
   Másnapra viszont már újra működik, s ha úgy veszem a dolgot, hogy naponta csak egyszer lehet bekapcsolni, meg persze egyszer ki is, akkor akár még így is elfogadható lenne, csak ugye nem az.

   Mivel ennek a panelnak, illetve a rajta látható alkatrészeknek, ha csak úgy ránézésre is, de semmi baja, így remélhetőleg nem azzal fogom tölteni a mai délutánt, hogy kapcsolót berhelek ebbe a másik lámpába.

   Első bekapcsolásra természetesen nem működött, de csak mert annyira oxidáltak voltak az elemtartó érintkezői, hogy már nem vezették az áramot. Tették mindezt annak ellenére, hogy ha csak a piros LED-jét is, de már láttuk a virágállványon világítani.
   Na most második próbára sem működött, ugyanis hiába reszeltem meg az érintkezőket, azok sajnos továbbra sem érintkeztek. Ráadásul ez annyira így volt, hogy az elemtartó érintkezőire egyenként rámérve, annak a négyből mindössze egy cellája érintkezett. No de mit nekem egy kis bónusz smirglizés...

   Gondoltam egyből elhasználok egy dugót a minap a földről felszedett készletből. Természetesen egyik sem stimmelt az aljzatba. A bal oldali dugó mondjuk igen, amire - ha nem is gyári beköthető - de attól azért még tudok rá csatlakozni.

   Erről (mármint a lámpába tett akkuk egy csomagként való töltéséről) meglehetősen gyorsan sikerült lemondanom. Mert ugye minek szórakozni a kábellel (amit a pincében ráadásul igen kényelmetlen lenne elhelyezni), mikor egy mozdulattal kivehetők az akkuk a helyükről. Ráadásul a Tronic töltő egyenként tölti őket (vagyis minden cellát a neki leginkább megfelelőként), míg ezt a soros töltésről nem lehet elmondani.
   Aztán ott van még az a kérdés is, hogy: Milyen sűrűn is kell tölteni nálam az akkukat? (mármint a biciklilámpáét) Jó ha évente egyszer eszembe jut, illetve a szinte sohasem használtsága okán szükséges.

   Ráadásul a kínai ócskaságokkal ellentétben, ennek nincs villogó fokozata, amit részemről képes lennék (mind gyártói, mind pedig felhasználói oldalról) ha halálbüntetéssel azért nem is, de a pénzbírságnál azért valami sokkalta komolyabbal és fájdalmasabbal súlytani.

   Mivel a másik lámpa formája hengeres volt, ezért azt simán megtartotta a biciklire a kormány elé szerelt kosár oldalán két kábelkötegelő. Ez a lámpa viszont - megjegyzem őszinte sajnálatomra - enyhén kúpos. Az eredeti tartója pedig nincs meg, hiszen az a fűből történő felszedéskor nem volt a lámpához mellékelve. Gondolom ha az is meglett volna, akkor talán ki sem dobják!
   Ez persze egyáltalán nem biztos, hiszen valószínűleg az előző gazdája is ott akadt el, mint ahol én is tettem, vagyis a szétszedésnél. A már tiszta lámpát próbálgatva, nem is értem, hogy mi szoríthatta (köthette) össze annyira a ház két felét, hogy azt többszöri próbálkozásra sem tudtam szabadkézzel széthúzni. Mondjuk szerszámmal már igen, de ez a lámpa eredetileg (mint teszi azt most már újra) kézzel nyitható.

   Visszatérve a rögzítés kérdésére, gondoltam lesétálok a lámpával a pincébe, majd jó szokásomhoz híven mindenhova odapróbálom, hátha találok számára a biciklikosár szélénél valami jobb helyet. Ha meg már lemegyek, akkor magammal viszem a szorítókat is, melyekre a fiókok összeszerelésekor (nem) volt szükségem.

   Na most az addig szép, hogy elkészültem ezzel a már ki tudja mióta megálmodott fiókossal, vagyis egy tétel letudva, csakhogy egy másik fiók kihúzásakor találtam egy gyári SWR mérőt. Ezt az apró műszert már többször is megnéztem, s ilyenkor természetesen mindig meg is ígértem neki, hogy egyszer majd őt is bemutatom.
   Csak ugye mivel? Bár volt egy kicsi, meg egy nagyobb CB rádióm is, de azokat már rég eladtam. Erre fel mit láttam a múltkor a piacon? Persze, hogy egy CB-t, ami már itt is ül az amúgy elektromos kéziszerszámok fogadására készült polcon. Hagytam volna ott, mikor csak egy ezrest kértek érte? Nekem meg épp kell valamihez! Na ezért nem szabad nekem kimenni a piacra...
   Mert ugye most is mi történt? Egy project elkészült (a fiókos szekrényke ugye), majd kisvártatva keletkezett helyette két másik, természetesen még befejezetlen. Ha még azt is megemlíteném, hogy a bal felső sarokban látható zöld doboz egy szignálgenerátor, melyet ráadásul úgy vettem meg, hogy már van belőle itthon egy másik, akkor még nyilvánvalóbbá válik, hogy miért nem szabad piacoznom.

   A lámpa máshol történő elhelyezésére tett kísérleteim, mondhatni csúfos kudarcba fulladtak. Mert ugye ha valahova a kormányra szerelem a lámpát, akkor azt szemből csak akkor fogják látni, mikor épp nincs a kosárban ücsörgő bevásárló szatyorban egy kiló kenyér. (most épp nincs)
   Játszott még egy olyan verzió is, hogy a kosár alá szerelem a lámpát, valahova az első fehér prizma helyére, ott azonban annyira szerencsétlenül mutatott, ráadásul kényelmetlen lett volna felszerelni, pláne bekapcsolni, hogy ezt az őrült tervemet hamarost feladtam.

   Bár senki sem kérdezte, de attól én még elmondom, hogy a hideg zsíroldó azért ül a szemetesvödör mellett, mert míg az egyik lakó képes volt beönteni a kukába egy liter étolajat, addig én arra hivatottnak éreztem magam, hogy a kifolyt trutyi nyomait a járdáról feltakarítsam.
   A szivargyújtóba dugható elosztó pedig úgy került ide, hogy épp mint a ma bemutatásra kerülő biciklilámpát, egyszerűen csak felvettem a földről. Mindezt úgy, hogy még csak nem is volt lomtalanítás! Szóval nekem már nemhogy piacra járnom, de még csak körbenéznem sem volna szabad!
   Mert ugye ha úgy alakulnak a dolgaim, hogy míg egyet szétszedek (és persze be is mutatok), közben két másik bigyó kerül helyettük a polcra, akkor a szétszedtem projectnek valószínűleg sosem lesz vége.
   Az persze igaz, hogy imádok szétszedni dolgokat, mint ahogy az is igaz, hogy immáron a történéseket megörökíteni is, de ettől még abban az állításomban is komoly igazság lakozik, hogy egyszer szeretnék a dolgoknak elérni a végére.
   No nem úgy értem a dolgot, hogy meghalni, hanem úgy, hogy mielőtt még ez megtörténne, egyszer csak bekövetkezzen az a helyzet, hogy már minden arra érdemesnek tartott kacatomat bemutattam, belülről alaposan megtekintettem. Bátran állíthatom, hogy ez nem mostanában lesz...

   Miután alaposan megrágtam a begyűjtött kacatok tengerét, vagy legalábbis azokon a tételeken a pince kellemesen hűvösében elmerengtem, melyek a fáspincéhez vezető folyosó előteréből láthatók, legyintettem egyet (manapság (a rengeteg gyakorlás okán) ez nekem egyre jobban megy), majd az "itt leszel és kész" felkiáltással lendítettem át magam a holtponton.
   Mivel ide, akarom mondani ehhez a ferde oldalú lámpához nem, vagy csak igen lehetetlen módon alkalmazva (magyarán szólva keresztbe kasul) lenne alkalmas rögzítés a kábelkötegelő, azért valami más rögzítési megoldás után kellett néznem.

   Tudom, hogy már kezd unalmassá válni a folyton elmesélt történet, de akkor is elmondom, hogy ez itt a lomos pincében található asztalom. Ezen minimum annyi szabad helynek kellene lennie, hogy odaférjek mondjuk egy kincses fiókkal, a fiók elé meg a székkel.
   Ez jelen pillanatban nemcsak azért teljesen esélytelen, mert az asztal lapja több rétegben került beborításra a kacatjaimmal, hanem azért is, mert voltam oly barom, hogy megtettem ugyanezt a székemmel is. (lásd bal alsó sarkot)
   Mondjuk ha bejött volna az az idei tervem, hogy a lakásból feldolgozott lomok közé egyet-egyet innen is elveszek (melyeket amúgy épp a széken található dobozba koncentráltam), akkor már lenne itt valamicske hely.

   Mivel nincs, ezért kénytelen voltam az "apróvas" feliratú fiókot az asztalon található kupi tetején elhelyezni. Bár olyan nagyon nem billeg, hogy csak úgy magától le akarjon esni, azonban ha ez mégis megtörténne, gondolom mindenki el tudja képzelni, hogy miket mondanék, mire a fiók tartalmát újra összeszedném.

   Bár ez a vaslemez darab is játszott, végül mégsem ezt választottam. Mi az, hogy miért nem? Nos azért, mert azt találtam ki, hogy egy ennél jóval vastagabb anyag kell. Mi az, hogy miért? Nos azért, mert ide mindenképp valami olyan anyag kell, melyben rendesen megáll a menet. Egy (vagy két) csavar innen, egy (vagy két) csavar onnan, és akkor mondhatni elpusztíthatatlan lesz! Ha maga a lámpa mondjuk nem is, de a rögzítése biztosan.

   Ha már elpusztíthatatlanság, akkor itt kívánom megemlíteni, hogy a szerző eddig szinte minden növények telepítésére tett kísérlete csúfos kudarcba fulladt. Mert ugye ezen a képen is mit látunk? Momentán olyan nagyon semmit, azonban ha elárulom, hogy ezek itt paradicsomok (mármint maguk a növények), akkor mindjárt érthetővé válik, hogy miről beszélek. Amúgy itt vannak, csak egyszerűen olyan satnyák, hogy nem is látszanak.
   Egy hete mondjuk még az ablakban tették ugyanezt, ahol egy közös ládában ennyire elbújniuk azért nem sikerült, de ettől még ott is annyira szánalmasan néztek ki, hogy utolsó esélyükként kiültettem őket a kertbe. Komolyan mondom, hogy ezek a palánták annyira szánalmasak, hogy még meglocsolni is nehéz őket. Már úgy értem azért, mert nem látom, hogy hová kell zúdítanom a vizet.

   Nos azért, mert mikor megláttam, hogy a lámpatartás nemes feladatára kiválasztott vasdarab, ha csak egyetlen milliméterrel is, de szélesebb a kelleténél, akkor azonnal valami más, lehetőleg fúrás, faragás, és reszelés mentes feladatot választottam. Ez persze nem olyan nagy baj. Legalábbis akkor nem az, ha végül mindegyiket megcsinálom.

   Mivel azt sikerült megállapítanom, hogy ezt a részt nemhogy rajtam kívül senki, de a felszerelése után már én magam sem fogom látni, ezért fogtam a csípőfogót, majd végigvagdostam vele a két vonalat. Biztosan nem fognak hiányozni, hiszen elképzeléseim szerint a lámpatartó vasat nem az eddigi perem, hanem ezentúl egy csavar fogja rögzíteni.

   A csavar persze nem azon két lyuk egyikébe lesz behajtva, amiket az előző képen láttunk. Mi az, hogy miért nem? Nos azért nem, mert ha egy lyuk itt, egy lyuk meg ott, akkor elfordíthatóvá, esetleg az idő múlásával magától elfordulóvá válik a lámpa. Szóval míg a két eredeti lyukba tekert csavar a kosárhoz, addig az újba tekert a lámpához fogja rögzíteni a vasat. Mert ugye mit nekem fúrni egy lyukat, majd bele egy M4-es menetet is...

   Ez a valami (ami emlékeim szerint nehezék volt egy telefonban) meglepő módon nem vasból, hanem rézből van. Akarom mondani már ott is a plusz harmadik lyuk az eredeti kettő között.
   Hogy más emberek - gyári tartó híján - hogyan szerelik fel a bicajra a lámpát, arról azért nem tudok képeket mutatni, mert bár mindig megnézem, valahogy nem volt pofám lefotózni a többiek (természetesen rémes) megoldásait.

   No de mit nekem egy apró darabka rézzel leszaladni a pincébe, előkapni a szinte mindig eltorlaszolt munkapadot, rácsavarozni a satut, majd nekitolni a flexet az anyagnak. Elmondjam, hogy ebben mi volt az érdekes?

   Nos az, hogy odanéztem a polcra, az amúgy már évek óta nem működő órára, nehogy az legyen, hogy - természetesen a lakók őszinte örömére - éjjel álljak neki flexelni. A beteg óra helyett amúgy már találtam is egy másikat, megjegyzem szintén lomtalanításkor.

   Miután a pincéből feljöttem, kisvártatva csengetett a grillsütő, mégpedig azt jelezvén, hogy elkészült az ebédem. Én meg az előbb azért nézegettem az órát, hátha éjszaka van. Mit ne mondjak, ma (még ha csak ma lenne így) nem igazán vagyok összeszedett...

   A flex - bár egy nagyszerű szerszám - sajnos nem alkalmas finommechanikai munkákra. Nekem legalábbis eddig még mindig megszaladt a kezemben. Jelen esetben persze teljesen lényegtelen, hogy kinyílt ez a lyuk, csak csúnya. No nem mintha bárki is nézegetné, vagy a felszerelése után látszana...

   Ez nem a pincei csavarválogatás, hanem egy annál sokkalta régebbi eredménye. Bár rengeteg idő ment el vele, de azóta is mindig jól esik, hogy külön dobozban, illetve egy fiók fakkjában laknak a süllyesztett fejű négyes csavarok.

   Miután sikerült megállapítanom, hogy a rézdarabot a lámpához rögzítő csavarnak - legalábbis az adott pozícióban és körülmények között - semmi esélye sincs a kitekeredésre, már csak tapasztalatból is azonnal kentem rá fixálásképp egy kevéske körömlakkot.

   Mivel a belülről betekert csavar feje sem tudna kárt tenni az akkumulátorokban, merthogy a süllyesztettsége végett esélye sincs hozzájuk érni, azonnal lefedtem egy réteg szigszalaggal.
   Ezen tettem is annak következménye, hogy ezen a biciklin én már annyi minden teljesen valószínűtlen dolgot láttam bekövetkezni, hogy azokat még csak meg sem próbálom felsorolni!

   Ezzel a kupac csavarral azt játszottam, hogy visszadobáltam közülük a nem négyeseket, valamint a túl hosszúkat, no meg a nem metrikus menetűeket, majd kiválasztottam a maradékból a két legalkalmasabbnak tűnő párost.

   Búcsúzóul ránéztem erre a másik lámpára is. A jobbra fent látható, az asztalom lapján képződött porkör belőle származik, ez a lámpa ugyanis annyira szar anyagból van, hogy porlik! A por aztán idővel bekerül a nyomógomb érintkezői közé, ami persze megakadályozza, illetve bizonytalanná teszi a működést.

   A lámpát valamivel délután kettő után állítottam a fürdőszobai polcra, s mivel még másnap reggel is bőszen világított (bár már az akkuk kimerültségét jelző piros LED-je is), kielégítőnek ítéltem a működését. Most már csak annyi a dolgom, hogy felszerelem a helyére.

   A kék szigetelőszalag foltocska a lámpa oldalára kinyitódás elleni biztosításul került (hogy erről később megfeledkezek, az tuti), míg az aljára azért, hogy az ott található szögletes lyukon ne folyjon bele a lámpába a víz. No nem mintha szoktam volna víz alatt bicajozni, de időnként azért elkap az eső.

   A szivacsos fiókból is került egy darabka anyag a lámpa és a biciklikosár közé, mert szomorú tapasztalatom szerint a kosár annyira silány anyagból van, hogy azt bármi, akár még egy vászonból készült bevásárlószatyor is képes kikezdeni.

   Most már csak arra kell figyelnem, hogy elkapjam a lámpát mikor átszakítják az anyagot a csavarfejek. Komolyan mondom, ha legközelebb látok ilyen kosarat leértékelve, veszek belőle tartaléknak vagy hármat!

   Bár a lámpa felszerelése a középvonaltól eltérve nem szabályos, de ahhoz képest, hogy a többi bicajosnak úgy általában véve egyáltalán nincs is lámpája (prizmája meg pláne), nincs az a rendőr aki ezért a megoldásért megszólna. Pláne úgy, hogy olyat ebben a városban én még nem láttam, hogy a rendőrök a bicajosokat vegzálták volna, pedig amúgy igencsak volna miért.

   Búcsúzóul pedig - a satnya paradicsomok locsolása közben - megsimogattam egy a kertünkbe tévedt macskát. Ez a kép amúgy csak azért került ide, mert a múltkor egy olvasó megjegyezte, hogy van a weblapomon minden, már csak a cicás képek hiányoznak. Hát tessék...