Hogy le fogok menni a pincébe a füstérzékelővel és az ISDN telefonnal, azt már valamikor reggel tudtam, ez azonban végül annyira elhúzódott, hogy már rendesen elmúlt dél, rég megebédeltem, mire végül úgy gondoltam, hogy mégsem fekszem le, hanem leviszem inkább a dolgokat a helyükre. A borosüveget és a habos palackot természetesen a szemétbe.

   Míg ezeket ide, a lomos pincébe, majd választok helyettük valami mást. Mivel egyrészt semmi az adott helyszínen található kincsem szétszedésére nem támadt ingerenciám, másrészt mindenféle dolgok voltak mindenfelé szétpakolva, és nem ám csak itt, gondoltam ha mást nem is, de legalább csinálok egy kis rendet.
   Ez a lehetőség persze már eleve benne volt a pakliban. Már úgy értem, hogy nem a köpenyemben szaladtam le, hogy csak egy pillanatig leszek itt, hanem már eleve munkásruhában jöttem.
   Na jó, bevallom... Az volt az eredeti terv, hogy miután egy kicsit rendezkedtem, kicibálom a szomszéd pincéjéből az ott aljas célból rejtegetett Pacsirta rádiót, és ha szét ugyan még nem is szedem, de legalább annyit megteszek, hogy jó alaposan körbefényképezem. Ebben az volna az okosság, hogy ha egyszer már megkezdtem, vagyis már van róla egy csomó kép, amihez az utóbbi időben felvett szokásomhoz híven megírom a betűket is, akkor egy idő után azért már csak megleszek a rádió lerombolásával is.
   Hogy a végkifejlet mégsem ez lett, az legalább olyan különös, mint mikor egy kocsmai verekedés spontán focimeccsé fajul. Mert ugye szétszedés helyett nekiállni építeni valamit, az a tevékenység tőlem minimum szokatlan.

   Mivel egészen biztosan éreztem, hogy nem ma fogom átépíteni az esztergát, ezért eltettem a hozzá előszedett apróságokat. Ez amúgy olyan jól sikerült, hogy azt a hosszú, a tokmányba passzoló menetű tengelyt, na azt bizony sajnos azóta sem találom!

   Kicsit később elkezdtem szemezni a téli tüzelőül szolgáló farakással. No nem abból a szempontból, hogy elég lesz-e, hanem abból, hogy vajon le tudnám-e ide teríteni a már ki tudja mióta ideszánt linóleumot.
   Mivel azt kaptam eredményül, hogy sajnos még mindig nem, már hagytam is a csudába az egészet, pedig már nagyon itt lenne az ideje a pincei apró elmaradások című project második fejezetének befejezésére. Annál is inkább, mert nemhogy az első, de már a hármas és a négyes ütem is rég elkészült.

   Hogy mire fel aprítottam szét ezt a rakat fát? Szóval az úgy volt, hogy megjelent az ajtóban a szomszédasszony, és ha már úgyis itt vagyok alapon megkért, hogy ugyan hozzam már be a padot a kertből, hogy ne álljon rajta a hó. Az ugyan igaz, hogy tél lévén odakint igencsak hideg volt, azonban az is, hogy az említett pad a ház kapujától mindössze 10 méterre, vagy még annyira sem állt, mely tény, akarom mondani a mindössze 20 másodperces kertben történő tartózkodás hatására rám tört a vacogás. Mi jó a vacogás ellen? A favágás például nagyszerűen elmulasztja!

   Mivel a Pacsirta rádió körül hiába sündörögtem, elkezdtem nézegetni a polcokat, hátha akad rajtuk valami gyorsan és könnyen helyre tehető apróság. Biztosan akad ilyen tételből száz, de én most akkor is ennél a polcnál, annál is pontosabban a rajta uralkodó rendetlenségnél kötöttem ki. A rendetlenséget jelen esetben úgy kell érteni, hogy a piros vödörben most épp vegyesen laknak a tollak és a tűreszelők, ami szerintem, bár én csináltam, de akkor is egy teljesen értelmetlen párosítás.

   A rendetlenségen felül természetesen kosz is van, amit én magam termeltem az utóbbi időkben elkövetett meglehetős mennyiségű barkácsolásommal. Aztán ahogy itt álltam, miközben bánatosan szemléltem a rumlit, egyszer csak beugrott, hogy mi lenne, ha készítenék egy a minapi kreálmányomhoz hasonló szerszámtartót.
   Amit az alsó polcon balra látunk, az majdnem jó, csak túl alacsony ahhoz, hogy megálljanak a lyukaiban a tűreszelők, miközben a tőle jobbra látható rendszerű szerszámtartóval az a baj, hogy ha kiállnak belőle a tűreszelők, az meglehetősen balesetveszélyes állapot. Ezen utóbbi problémát persze át lehetne hidalni úgy, hogy fordítva, vagyis a hegyükkel befelé teszem be őket, majd mindegyikre húzok saját nyelet, melyekre a melegen író masina segítségével rárajzolom, hogy melyik nyél milyen formájú reszelőben végződik.
   Mint azt valószínűleg már említettem (mintegy ezerszer), részemről annyira tudom utálni, mikor minden mindennel összefügg, hogy ezt most nem is ragoznám tovább. Na jó, legyen... De Te akartad!
   Szóval az úgy van, hogy az imént épp csak érintőlegesen említett eszterga még olyan szinten nincs kész, hogy azzal jelen állapotában még igen merész vállalkozás lenne nekiállni legyártani egy tucatnyi reszelőnyelet. Az esztergát meg mégis hogyan állhatnék neki átépíteni, mikor most még csak ott tartok a szerszámaim elrendezésével, hogy még egy tűreszelő elővétele is komoly problémát jelent.

   A munkapadon hempergő mindenféle írószerszámok, valamit a piros vödörben található vegyes felvágott láttán az a meglehetősen egyszerű ötlet jutott eszembe, hogy ezeket legalább típusok szerint szét kellene válogatnom.

   Ez és az előző kép, illetve a szerszámok elhelyezkedése között mindössze annyi a különbség, hogy tologattam egy kicsit a polcokon a dolgokat, megjegyzem szinte teljesen eredménytelenül. Már úgy értem, hogy ha jobb is lett valamivel a helyzet, valójában alig tapasztalható némi javulás.

   Nos ekkor tettem fel magamnak igazándiból a kérdést, ugyanis csak ekkorra komolyodott meg a helyzet annyira, hogy rákérdezhessek magamra, miszerint: Mégis mi lenne, ha készítenék a tűreszelőknek egy saját tartót?

   Ekkor az történt, hogy visszatettem a helyére a piros vödröt, meg persze minden mást is, majd újra elmentem a Pacsirta rádióig, aztán ahogy azt az oldalán heverve megláttam, már jöttem is vissza!

   Mivel nem vittem magammal centit (mert valljuk be őszintén, ekkor azért még nem gondoltam annyira komolyan ezt szerszámtartó építési projectet), ezért mindkét, a nemes célra alkalmasnak látszó fadarabot elhoztam.

   Melyek közül végül ez jött be. Mint ahogy az a deszkadarab alatt húzódó polc hiányos széléből látható, már meg is tettem az első lépéseket a méret, akarom mondani a kivágandó ív átrajzolására.

   Hozzáfogattam a hatalmas fadarabot a munkapadhoz, majd nekiálltam a berajzolt vonal mentén elfűrészelni. Mivel a penge nem igazán akart az anyagban haladni (amin a deszka vastagságát elnézve, tulajdonképpen nem nagyon van mit csodálkozni), illetve erősen billegett a kezemben a gép, gondoltam csak ránézek már, hogy mégis mi a csuda lehet vele. Mint az már első ránézésre kiderült, újra elferdült a talpa. Na ekkor gondoltam azt elhamarkodottan, hogy előkapok egy imbuszkulcsot (de csak mert az kell hozzá), leveszem a gépről a talpát, kikalapálom, aztán visszaszerelem és hajrá!

   Gondoltam hátha ebben vannak alapon, kiborítottam a vegyes fúrószáras dobozt, de nem jártam sikerrel, mert egy szem nem sok, ebben a dobozban bizony annyi imbuszkulcs sem akadt!
   Ha mást nem is értem el az akciómmal, annyit azonban igen, hogy legalább kiszóródott a dobozból az ott már ki tudja mióta halmozódó fűrészpor. Bár ez apróság, de én most valahogy még ennek a kis semmiségnek is tudtam örülni.

   Ebben a fiókban azok a szerszámok találhatók, melyeket a korábban látott polcokról rámoltam át ide, mondván már legalább egy éve nem nyúltam hozzájuk. Amúgy ebben sem akadt imbuszkulcs.

   Még egy ilyen szép digitális tolómérőt is találtam! No de imbuszkulcsot? Na azt nem! Azt persze megtehettem volna, hogy átmegyek a másik pincébe és elhozom az ottani tartóból, erről azonban úgy éreztem, hogy csalás lenne.

   Ez egy vegyes tartalmú doboz, ami úgy keletkezett, hogy mikor csinálok valamit, aminek a maradványait nincs kedvem helyretenni, akkor egyszerűen csak bedobom ebbe. Mikor megtelik, akkor pedig szétválogatom. Már ha van helye olyasminek egy pincében, mint mondjuk a játékautó kereke. A másik pincében mondjuk akad egy egyszerűen csak "kerek" feliratú fiók, szóval tulajdonképpen van helye, csak nem itt. Végül ebben a vegyes tartalmú dobozban voltak az imbuszkulcsok. Mint az sejthető, ez valaha nem vegyes tartalmú, hanem imbuszkulcsos doboznak indult.

   Miután leszedtem a gépről a talpát, majd kikalapáltam és visszaszereltem, tettem egy próbát annak felderítésére, hogy mégis hogy a csudába voltam képes azt a meglehetősen vastag vaslemezt elgörbíteni. Mint az a próbáimból viszonylag gyorsan kiderült, a talp attól ferdült el, hogy egészen idáig rosszul fogtam a gépet. Ez azért szégyen, mert ez már a negyedik ilyenforma fűrészgépem, és még csak most jöttem rá, hogy már évtizedek óta rosszul fogom, konkrétan nem jó helyen nyomom rá az anyagra a gépet. Vagy ha mégsem így van, akkor az összes eddigi fűrészgépemnek gyenge a talpa.

   Ha már a fogásnál tartunk, akkor itt említeném meg azt a tényt, hogy az eddigi famunkáimhoz képest szokatlanul vastag anyag szélének felcsiszolásához el kellet fordítanom a szalagcsiszolót a direkt számára épített csiszolópadban.
   Valamint azt is megemlítem, hogy ezennel úgy döntöttem, hogy mivel van benne egy fiók, ezért ezentúl tartani fogok benne egy a gép elfordításához feltétlenül szükséges villáskulcsot, vagy csavarhúzót.
   Mi az, hogy miért? Nos azért, mert mikor ott állok előtte, vagy a gépcseréhez inkább mögötte, akkor nagyon kényelmetlen mellette elférni. Mármint azért, hogy benyúljak a pincébe egy szerszámért. Így legalább lesz helye, valamint feladata is a rengeteg fölös csavarhúzóm közül az egyiknek.

   A bejelölt lyukak száma persze sokkal több, mint az előbb számolt 17, amit azért nem érzek túlzásnak, mert időközben rájöttem, hogy az imbuszkulcsoknak is ebben a tartóban lenne a helyük.

   A munkát végül azért voltam kénytelen félbehagyni (legalábbis mára), mert egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy mi kerüljön bele a tartóba még. Mert ugye mehetnének bele csigafúrók, tollak, BIT-ek, pontozó, meg ki tudja mi hever még a polcaimon szanaszéjjel. Aztán ahogy a pince, pontosabban szólva a még csak félig sem kész művem előtt kissé unottan ácsorogtam, valahogy megéreztem, hogy a felmerült kérdésre a választ egészen biztosan nem holnapra fogom megálmodni.

   Ez kérlek annyira így volt, hogy ez és az előző kép készülte között 21 hónap telt el, ami még tőlem sem nevezhető kevésnek, aki amúgy a halogatás nemzetközi nagymestere vagyok. Időközben annyi mindent farigcsáltam, hogy a jelenlegi cikk 98-as sorszámához képest már majdnem százzal vagyok odébb. (konkrétan 193-nál tartok)
   Míg a képen látható szép kerek süteményes dobozba majd valami olyan kerül, aminek árt a por (például csapágyak), addig a vasszínű hosszúkás dolgok fióksínek, amiket az esztergakésekhez készülő fiókhoz vettem.
   A tövig kopott hegyű 6-os vídiás fúró úgy került elő a zsebemből, hogy arról meg nem tudnám mondani, hogy mit keresett ott, a rézcső azonban már a mai projekthez tartozik. Mármint abból kívánom elkészíteni a tűreszelők nyelének elejére azokat a gyűrűket, ami a nyeleket majd jól nem engedi széttörni.

   Bár az elmúlt majdnem két év alatt az apróságok (például imbuszkulcs) simán kaptak egy fiókot, majd kisvártatva egy másikat is, a tűreszelőknek szánt tartó faanyagán sajnos azóta is a tollak foglalják a helyet. Mindezt úgy, hogy mikor kinyitom a pince ajtaját, olyankor mindig ezt a ki tudja miért torzóként jelen helyszínen maradt fadarabot pillantom meg először.

   Ez a kép nem az előbbi állításom igazolására született, hanem azt vizsgáltam meg általa (mármint ebből a nézőpontból), hogy ha a tűreszelőket oldalról, mármint vízszintesen teszem be a tartójukba, akkor az abból kilógó, jelen pillanatban még nem is létező nyelük vajon összeakad-e a vállammal. Sajnos nagyon úgy néz ki, hogy igen, ezért ezt a konstrukciós lehetőséget nagyon gyorsan elvetettem, majd kisvártatva visszatértem rá, de a tűreszelők akkor a polcon már (persze még csak erősen képzeletben) úgy egy jó arasznyival bentebb voltak.

   Gondoltam míg a végleges verzió képe a fejemben kialakul (ezt mondjuk az eltelt közel két évben valamiért nem tette meg, ami nem sok jót jelent), addig is újraszámlálom a tűreszelőket. Mivel a piros vödör szájának felülete úgy tenyérnyi lehet, a kép jobb sarkában látható fűrészpor mennyiségéből visszakövetkeztethető, hogy az ajtó közelében tényleg valami eszement mennyiségű famunkát végeztem.
   Mindeközben arra a rejtélyre is fényderült, hogy mégis hova a csudába tűnnek az épp nagyban használt csigafúrók. Mint az a faforgácsoktól még bőven látható, beesnek a piros kisvödörbe, majd szép csendben megülnek az alján, amivel aztán simán képesek a szerzőt az őrületbe kergetni, amihez persze esetében (már csak a kiindulási állapot miatt is) nem sok hiányzik.

   Ez a valószínűleg még apukám által a tűreszelőkhöz készített, mára már kissé rozsdás nyél hiába univerzális, ha egyszer egyrészt valahogy olyan kis esetlen, másrészt kényelmetlen a használata, merthogy használat előtt mindig az aktuálisra kell benne cserélni a reszelőt. Cserébe az egész pakkot összefogva, az alig foglal el valamicske helyet, viszont piszkáláskor undokul szétgurul.

   Hogy minek ennyi tűreszelő, azt a kérdést hiába feszegettem (amúgy a lakásban is van vagy háromféle készlet), mert egyszerűen képtelen voltam dönteni. Mármint abban a kérdésben, hogy melyik maradjon elől, és melyik tűnjön el - talán örökre - egy vegyes szerszámos fiók mélyén.

   Amennyiben a tartóba úgy lennének beletéve a tűreszelők, mint ahogy azt a jelölések mutatják, az ugyan helyfoglalás szempontjából jó lenne, de egyrészt kényelmetlen lenne egy felfelé álló reszelőt a lyukból kikapni, másrészt olyan egyszerűen nincs, hogy ha elsőre talán nem is, de sokadikra már biztosan le ne rántsam a helyéről az egész miskulanciát, aztán csak nézném a pincében undokul szanaszéjjel repült szerszámokat.

   Miután kimorogtam magam, elmentem a reszelők nyeléhez megfelelő anyagot keresni. Bár tisztára úgy néz ki, hogy mintha össze lennének keverve a kerek és a szögletes anyagok, ez azonban csak azért van, mert hozzánk közelebb szögletesek vannak, míg a fadarabtároló falfelőli rekeszében hengeresek. Vagyis ez itt már valamiféle rend, ami ha nem is magas szintű, de ahhoz azért már bőven elég, hogy egy megfelelő vastagságú kerek farúd elővétele ne legyen lehetetlen, de még csak megterhelő feladat sem.

   Ahogy az mostanában többször is előfordult, ma még véletlenül sem a reszelők ügyében evett ide a fene, hanem az IC foglalattal ellátott próbapaneleket szerettem volna megtalálni (megjegyzem most futottam neki az előtúrásuknak harmadszorra), azok azonban továbbra sem voltak sehol.
   Ahogy itt álltam a célterület előtt, kissé unottan oda-oda álmodva a reszelőket minden egyes, legalább egy kicsit is alkalmasnak tűnő helyre, hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy a tűreszelők nem a balra látható deszkából fognak kiállni, hanem egy másikból, valamint nem felfelé, hanem inkább oldalra. Ebben az új elképzelésben az az okosság, hogy így a tűreszelők alig foglalnak el valamicske helyet a polcon. Mármint a jelenleg persze még csak képzeletbeli tartójuk simán odafér mondjuk a szürke műanyag doboz, vagy kár még a nyeles csiszolók alá is.

   Hogy ezzel is meglegyek (ez amúgy valamiért sokat szokott a dolgok haladásán lendíteni), adtam nevet a projektnek, majd felskicceltem az első vázlatot. Hogy azzal az aprósággal is meglegyek (hiába történt meg korábban már többször is), nekiálltam és újra megszámoltam a tűreszelőket.

   Majd nekiálltam túrni egy olyan hosszú csigafúrót, amivel a reszelők hosszához mérhető lyukakat tudnék a méretes fatömbbe készíteni. Bár találtam, ez azonban kicsinek bizonyult. Mármint nem a fúró hossza, hanem az átmérője.

   Mert ugye a legszélesebb tűreszelőnek 6,5 milliméternyi hely kell, az előbbi képen látható csigafúró viszont nincs ekkora átmérőjű. Annak az egy szem reszelőnek persze felfúrhatnám a lyukát két oldalról egy rövid de vastag fúróval, ez azonban már csak napokkal később, a szöveg lektorálásakor jutott eszembe.

   Míg a nemes célra megfelelő átmérőjű csigafúró hiányán túltettem magam, addig is meglátogattam a fadarabtárolót, mégpedig a minapinál keményebb rúdanyagért. Mivel emlékeztem rá, hogy mikor virágkarókat hegyeztem belőlük Ilonka néninek, akkor azok keménynek bizonyultak, így a meglehetős tömegből egy fehér műanyaggal borított farúdat hoztam el.

   A felső rajz egy már 15 milliméter vastag nyéllel ellátott tűreszelőt mutat, míg az alsó a tűreszelők tartójának első méretezése. Míg a 30x180 a szemből nézett méret, addig a tűreszelők tartójának mélységét majd a polc szélességéhez kell igazítanom. Leborulni a polcról a tartó nemcsak a saját súlya miatt nem fog, hanem azért sem, mert ugye a tűreszelők tömegének zöme még akkor is a lyukon, vagyis a tartó anyagán belül lesz, ha a fából készült nyél a lyukon kívül eső súlyrészhez adódik.
   Mivel sem hosszú csigafúrót nem találtam (pedig amúgy lennie kellene valahol, még a melóhelyi fúrógép táskájából itthon előszedve), sem megoldást nem leltem a 15 milliméter vastag farúd normális befogására, épp mint amivel a mai délutánt indítottam, újra elmentem alkatrészek és szerszámok után kutatni, ami amúgy az egyik kedvenc tevékenységem.

   Mikor ez a hatalmas tokmány a kezembe került, mindjárt felvillanyozódtam, azonban hiába volt nagyobb, mint ami jelenleg az esztergán van, 15-ös átmérőjű anyag ebbe sem fogható be. Találtam a polcban egy lengyel, meg egy nagy sárga fúrógépet is, de azoknak is csak kívülről nézve volt nagyobb a tokmányuk. Mivel az épp nagyban keresett 8-as átmérőjű hosszú csigafúró sem lett meg, ezért nekiálltam valami olyasmit csinálni, amihez legalább már minden együtt volt.

   Mármint felaprítottam a tűreszelők nyeleihez előtúrt, szép fehérre műanyagozott rúdanyagot, mégpedig csak úgy érzésre mérve 7 centis darabokra. Mármint nem a mérés történt érzésre, hanem a 7 centis hosszméret meghatározása.

   Íme az első példány. Hogy ennél már sokkal szebbet is láttál? Ezt mondjuk elhiszem, hiszen magam is így vagyok vele, csakhogy míg ebből simán legyártok 17 (legalább úgy nagyjából) egyformát, addig esztergálni hiába tudnék ennél akár sokkal formásabbat, két egyformát azonban még nem. Az meg hogy nézne már ki, ha mind a 17 tűreszelőnek más formájú nyele lenne?

   Annyira ott van minden kézközelben, hogy mikor kellett, még egy megfelelő átmérőjű lyukkal ellátott fadarabot is találtam, melynek segítségével úgy tudtam ráütni a nyélre a rézkarikát, hogy előtte nem kellett belőle kihúznom a csigafúrót.

   Mármint azt a csigafúrót, amit a rézkarika helyének esztergálásakor mint meghajtást használtam. Mármint úgy, hogy az apró farúd a kijönni már nem tudó forgácsoktól egyszerűen csak rászorult a csigafúróra.

   Magát a lyukat amúgy a minap készített kúptokmány segítségével fúrtam ki. Mármint azzal lett megpörgetve az anyag, majd a platformot mozgató kurblival lett beletolva az asztalos szorítóval megállított tokmányra fogott csigafúró. Az ugyan igaz, hogy így (mármint úgy, hogy minden egyes anyagban benne kellett hagyjam a csigafúrót) rengetegszer kellett szerszámot váltanom, ez azonban a szemlátomást történő haladás okán most valahogy nem igazán zavart.

   A haladás szó szerint olyan elképesztő mértékű volt, hogy mire észbe kaptam, addigra mind a leszabott nyelek, mind a múltkor készített rézkarikák elfogytak. Mivel utóbbiakat továbbra sem akarta vinni semmi, így a képen látható, már előre bejelölt rengeteg vágásvonalú cső felaprítását minden különösebb szívfájdalom nélkül sikerült egy távolabbi napra halasztanom.

   Mivel az első 7 reszelőnyéllel megvagyok, így holnapra már csak 10 maradt, ami egyértelműen több, mint a ma elkészült 7, csakhogy míg a mai egy kísérletezős nap volt, addig a holnapi etapot már rutinból fogom letudni.

   Hiába volt a gép az összes szükséges szerszámmal együtt csak annyira elrakva, hogy legyárthattam volna vele a többi nyelet, ha egyszer hiányzott hozzájuk a rézkarika, mire fel átszereltem az esztergát körfűrésznek. Bár az apró korongnak sem tetszett, mikor rezet vágtam vele, de még mindig sokkal szebb munkát végzett, mint a minap a forgó csőnek nekitolt keretes fűrész.
   Amúgy nemcsak ilyen kicsi körfűrészépítős terveim vannak (ez a kicsi persze már meg is valósult), hanem betervezetem egy ugyanezzel a motorral hajtott, ennél egy kicsit nagyobb gépet is, csakhogy ahhoz olyan mechanikai elemeket kellene legyártanom, egyértelműen fémből, amiket megfelelő szerszámok híján nem tudok.

   Mire fel megvettem a piacon egy olyan kiegészítőt, ami valaha egy fúrógéphez volt csatlakoztatható. Illetve most is az, csak nincs hozzáillő fúrógépem. No meg az azért nagyon zajos lenne, amit részemről kifejezetten szeretnék elkerülni.

   Ebben a szerszámmaradványban amúgy az az okosság, hogy már benne is van a fűrésztárcsa, a tárcsa csapágyazása, és még a dönthető munkalap is, hogy lehessen szabályozni a vágásmélységet. Mindezt potom 500 forintért, ami ugye egy igencsak alkalmi vétel volt.
   Utólag belegondolva, igazán elhozhattam volna a párját is, szintén 500-ért, ami egy köszörűfeltét volt. Mondjuk van kétköves köszörűm, de attól még nagyon is szeretem feltologatni az esztergára a mindenféle kiegészítőket.

   Majd az apró pincei elmaradások 14 keretében készítettem egy támasztékot a csiszolópadra (lásd a nagy fekete gombbal a tetejére rászorítva), hogy a nyélnek leszabott apró fadarabokat a széleik egyenesre csiszolása közben legyen minek nekitámasztanom.

   Amit ezen a képen látunk, az a különös kombináció úgy állt össze, hogy az eszterga ágyában egy odatett csavarral fel lett támasztva a ceruza ferdére, majd egy asztalos szorítóval finoman oda lett fogatva (ez utóbbi mondjuk nem látszik a képen), majd a ceruza hegyéhez oda lett téve egy nyélnek leszabott rúdanyag.
   Ebben a különös összeállításban az az okosság, hogy a rudat az alatta található, amúgy kitámasztásul szolgáló résben megforgatva, a ceruza hegye mindenféle szerencsétlenkedést mellőzve, csak úgy egyszerűen magától berajzolja az anyag mértani közepét.
   Miután a leendő furatok helyének bejelölésével, majd a szúróárral elkövetett pontozással is megvoltam, ugyanazok a munkafázisok következtek, mint amiket tegnap már alaposan begyakoroltam.

   Mikor bal felé tűnök el a képből, akkor a rendetlenség miatt a pince mélyén elhelyezett rézkarikáért megyek, mikor pedig lefelé, akkor már a nyélen számára kiesztergált helyre ütöm rá.
   Mindeközben a szerszámokat azért kell a gépben folyton cserélgetnem, mert a nyelek esztergálás közbeni megpörgetésére a fúrás közben beleszorult csigafúrót használom.
   Mivel még így is, vagyis a szerszámokat folyton csereberélve is meglehetősen gyorsan haladtam, ezért a feleslegesnek tűnő munka (mármint a folyamatos átállások) most valahogy - épp mint a múltkor - nem zavart. A végére annyira rutinná vált a művelet, hogy a rézgyűrűnek szükséges 13,5-ös vastagságot többször is elsőre, konkrétan pusztán ránézésre is sikerült eltalálnom.

   Elrontanom, mármint alámennem a megkívánt 13,5-nek viszont csak kétszer sikerült. A harmadik álló nyélnek meg az a baja, hogy teljesen félrement benne a furat. Amúgy két reszelővel kevesebb lett, mert egy revíziókor kiderült, hogy a sok közül kettő törött. (mármint két tűreszelőnek is hiányzott a hegye)
   A kék dobozban azok a nyélkezdemények vannak, melyek pluszban készültek. Mármint munka közben nem számolgattam, hogy hány nyél kell még, hanem egyszerűen csak felaprítottam két újabb fehérre műanyagozott farúdat.
   A csupasz fadarabok pedig úgy születtek, hogy az egyik rúd hibás volt. Mármint vagy 20 centi hosszon levált róla a műanyagozás. Bár lyukat mindegyikbe fúrtam, rézgyűrű azonban már nem mindegyikre jutott.

   Mivel a nyelekben nincs semmi, ami a reszelőket a lyukakban mechanikailag rögzítené, és nem is szerettem volna kidolgozni semmiféle csavarozást, vagy mondjuk ékelést, így a legegyszerűbb megoldáshoz, konkrétan a Gumiám pasztás beragasztáshoz folyamodtam.
   A Gumiám tulajdonképpen sziloplaszt, amit FBS néven ragasztóként is árulnak. Ha a 250-es MZ hengerfejét úgy megfogta, hogy a motor következő felújításakor alig bírtam a helyéről lefeszegetni, akkor a tűreszelőkhöz is jó lesz. Na most ha nem, akkor még mindig ráérek kidolgozni valami más, mondjuk kétkomponenses műgyantára alapuló megoldást.

   A cikk zöme már lement, a két törött kivételével az összes tűreszelő szép fehér nyelet kapott, csinosító (amúgy ütközőként és törésgátlóként is funkcionáló) rézkarikával, de tartójuk a tűreszelőknek még mindig nincs! Most már persze, hogy az akadályok zöme végre elhárult, csak képes leszek már a következő etapban kilyuggatni egy akár így, akár úgy álló fadarabot! Vagy nem...

   Egy másik napon azért rendeztem a tűreszelőket magam elé, mert így nem számolnom kell (ami ugye ebéd után már nem igazán ment), hanem közvetlenül tudom lemérni, hogy a reszelőknek mégis mekkora helyre van szükségük.
   A kék tepsi amúgy nem azért került a tűreszelők alá, hogy szebb háttér előtt legyenek, hanem azért, mert ha nem teszek alájuk valamit, akkor a kerek mivoltuk okán azonnal undokul szétgurulnak.

   Mikor kezdett nagyon gyanús lenni, hogy már több különböző helyen is 10-es villáskulcsot látok, akkor csokorba szedtem őket. Ezekből azért került elő három, mert mikor kellett belőlük egy, akkor a korábban előszedett másikat már kétszer is nem találtam meg.

   Amennyiben a reszelőket egyetlen sorban helyezem el, akkor annyival 14-szer több helyet foglalnak el, mint a képen látható 25 centi, mint amekkora hézagot hagyok közöttük.

   Ez már egy amolyan utolsó ellenőrzés, mellyel azt vizsgálom meg, hogy a készülő tartóba milyen mélyre kell befúrnom, hogy még a leghosszabb tűreszelő nyele is tövig belemenjen. Jelentem át kell hozzá fúrnom az anyagot, mely tény talán még le is egyszerűsíti a dolgomat. Mármint azzal, hogy nem kell rá ügyelnem, hogy milyen mély legyen a lyuk.

   Hogy a 7x25-öt fejben kellett kiszámolnom, az annyira megharagított a számológépre, hogy mérgemben azonnal bevágtam a tűzifás szatyorba. No nem eltüzelni fogom, csak kicserélem benne a már megint kimerült elemeket.
   Amúgy a 7x75-öt előbb számolom ki fejben, mint a hagyományos módon papíron. Mármint ha 2x25=50, akkor a 6x25=150, amihez még 25-öt hozzáadva kijön az a 175, amihez még hozzá kell adni a szélekre 2x15-öt, és már meg is van az anyag szükséges szélessége. A magasságot már egyszerűbb volt kiszámolni, míg a maximális mélységet a polc már eleve meglévő szélessége határozta meg.

   Ez itt egy olyan próba, amivel a két különböző átmérőjű csigafúróval készített lyukat tesztelem. Bár a nemes célra mindkét lyuk megfelel, azonban a kisebbik fúróval fogok nyomulni, mert az passzentosabb lyukat ad.

   Ezt a képet hosszú perceken át nézegettem, mire sikerült rájönnöm, hogy a keresztségben miért kapta az amúgy igencsak beszédes "hátulról" nevet. Mármint azért lett a kép neve "hátulról", mert a két fadarabot összetartó szintén két csavart hátulról tekertem be, majd nagyon alaposan meghúztam.

   Nyitásképp az állványba szerelt fúrógéppel előfúrtam, majd belementem a lyukakba hetessel (mármint nem a busszal, hanem egy 7 milliméter átmérőjű csigafúróval), de röviddel, mert a hosszú fúró a hosszú anyaggal együtt az állványba fogott fúrógép alá már nem fért be. Mikor ezzel megvoltam, akkor két asztalos szorítóval odafogattam a munkadarabot a munkapadoz, majd a lyukak által immáron jól megvezetett hosszú fúrószárral minden egyes lyukat az anyag túloldaláig mélyítettem.

   Mivel a dolgok polcra történő visszarakosgatásakor nem figyeltem az eredeti sorrendre, így az immáron nyeles és tartóban pöffeszkedő tűreszelőkön felül egy amolyan plusz előnyként jelentkezett, hogy a satu a bejárathoz vagy 20 centivel közelebb került.

   Azt majd még el kell döntenem, hogy mi legyen a sorsa a korábbi tűreszelő tartónak (bár ez ugye sosem készült el), de az azért csak nem lesz már egy akkora feladat, hogy évekig halogassam. Ahogy magamat ismerem, sajnos elképzelhető, hogy mégis. Mármint van esélye hosszú évekre itt maradni, a tetejére hanyagul odaszórt tollakkal...