Miután az első esztergakést sikeresen legyártottam, aminek mind az élezése, mind a nyele nagyszerűen sikerült, azonban egy szem kés az összes formázási feladathoz kevésnek bizonyult, gondoltam nekiugrok a feladatnak és legyártok belőle még néhányat.
   Miután az alapötlet már megvolt, miszerint az esztergakések elkészítéséhez ócska fúrószárakat, a nyelükhöz pedig a téli tüzelőből kimentett fadarabokat használok fel, már csak annyi dolgom volt, hogy megtaláljam őket.
   Magát a tüzelőt persze nem volt gond, no de a roggyant fúrószárak előkerítése már nem volt olyan egyszerű feladat. Mégpedig annyira nem, hogy kénytelen voltam hozzá visszalapozni egy csomó régi szétszedtem és képek szöveggel cikket, hátha valamelyikből kiderül, hogy mégis hova a csudába rejtettem el őket. Bár ez végül egyik cikkből sem derült ki, de az legalább igen, hogy nem álmodtam őket, mire fel már mindjárt másnap lejöttem a pincébe, majd elkezdtem kihúzogatni a szerszámos fiókjaimat. Ez például egy olyan fiók, melynek tartalma ha nem is selejtesnek, de csak nagyon ritkán kellőnek ítéltetett.

   Idővel persze átértek a rendeltetési helyükre, ráadásul a pincék között történő meglehetős mennyiségű szaladgálásom következményeképp még a fellelésük délutánján, de itt aztán el is akadt a hatalmas hévvel megkezdett project.
   Mi az, hogy miért? Nos egyrészt azért, mert nyitásképp rá kellene néznem a köszörűre, majd ha már úgyis ott van előttem, akkor barkácsolnom kéne rá, illetve alá egy ugyanolyan tartót, mint amilyet a múltkor a fúrógéphez való állvány kapott. Mikor majd ezekkel mind megvagyok, akkor jöhet a köszörülés, majd a nyelek legyártása. A következő kép alatti szöveget azzal fogom nyitni, hogy az említett két aprónak nevezhető projectre mennyi időm ment rá.

   A választott anyag nemhogy vékonynak bizonyult, de ráadásul olyan gyengének is, hogy ebből legfeljebb ha meleg lesz télen a cserépkályhában. Mindegy... Majd újra nekifutok, ha lesz rá igény. Már úgy értem, hogy a hárommal ezelőtti képen látottakon felül esztergakésre, meg persze mindre biztonsággal megfogható nyélre.

   Itt az előbb még egy csomó üveg víz volt, mely félig telt palackok mind úgy kerültek ide, hogy mikor a lépcsőházban a mára már ki tudja ki által elhelyezett leandert legalább havonta egyszer meglocsoltam, olyankor a maradék mindig idelent végezte, mondván jó lesz a víz hűtésnek, mikor majd a késeket köszörülöm.
   Mivel az ötször félpalacknyi víz jelen helyszínen történő állomásoztatását részemről valahogy durva túlzásnak éreztem, kimentem velük a kertbe locsolni, majd a kiürült palackok a ház előtti sárga szelektív kukában végezték.

   Mivel ez másból nem derül ki, így kényszeresen elárulom, hogy az előző kép készülte óta majdnem két év telt el, miközben egy fia kés nem sok, annyit sem készítettem! Mivel épp nagyon kellett volna egy a készletből eddig még hiányzó fazonú kés, így előkaptam a polcosból ezt a két azóta is csak porosodó dobozt.

   Bár rezgett a léc, hogy azonnal nekiállok átszabni az eddig elkészült egyetlen tárcsát, de ezt a feladatot inkább másnapra halasztottam. Mármint azért, mert ennél sokkal fontosabb volt a tárcsa stabil befogásához szükséges univerzális forgócsúcs elkészítése.

   Ezek a csapszegkiütők annyira szépek, és még használtam is az egyiket egy motorról történő ékszíjtárcsa levételéhez, hogy úgy döntöttem, nem lesz belőlük esztergakés, pedig alapvetően arra a célra lettek megvéve.

   A piacon (ez bármelyik lomos piacot jelenti) van olyan árus, aki nem tudom miből él, mert az árképzése miatt nem vásárol tőle senki. Csak ül dölyfösen az árukészlete mögött, és bármi elképesztően ocsmány, méterekről is láthatóan használhatatlan kacatra azt mondja, hogy 2.500, ami ráadásul szerinte annyira alacsony ár, hogy abból már alkudni sem enged. Na ez a reszelő, ez nem egy ilyen típusú embertől lett véve! Mármint az állaga miatt már-már én erőltettem, hogy 250 forintot adhassak a háromért. Hogy a másik két reszelő melyik volt, azt egyrészt azért nem tudom megmondani, mert az a költségeimet tartalmazó táblázatban ennyire részletesen azért már nincs benne, másrészt akad a fiókban még néhány ehhez igencsak hasonlóan lelakott reszelő.

   Nos azért, mert a reszelő a háromszög alakjával, valamint a kissé hegyességével, épp kiadja magából azt a formájú esztergakést, amivel a képen láthatóhoz hasonló ékszíjtárcsát fogok készíteni. Ja! És erről a témáról még ez volt a legjobb kép!

   Bár már megint nem a köszörüléshez lett odatéve, de attól még oda volt készítve az előtérbe egy palacknyi víz, és még egy befőttes üveget is találtam, hogy legyen mibe mártogatnom a súrlódástól felmelegedett anyagokat.

   Hogy pontosan milyennek kellene lennie egy olyan esztergakésnek, amivel ki lehet marni egy ékszíjpályát, azt mondjuk nem tudom, csak azt, hogy az általam készített ilyen lett.

   Mivel a reszelő eredetije nemcsak csúnya volt, de egy repedés miatt már felújíthatatlan is (mármint nem mertem volna befogni az esztergába), így kapott helyette egy új nyelet.
   Szóval megy ez, csak csinálni kell, ami természetesen nemcsak az esztergakések mindenféle más szerszámokból történő előállítására vonatkozik, hanem egyben a rég megkezdett cikkek befejezésére is. Mert ugye ezzel is mi van? Míg a legutóbb elkészült farigcsálós cikk sorszáma 191-es, addig ezé 108-as, vagyis a kettő között nyolcvan mást farigcsálóst megcsináltam, a szétszedésekről már nem is beszélve!

   Mikor a háromszögletű reszelőből frissen köszörült kést a többihez odatettem, mindjárt két dolog is eszembe jutott. Míg az egyik az volt, hogy a kések igazán megérdemelnének egy saját fiókot, addig a másik az, hogy néhány korábban készültnek még mindig nincs is nyele. A hiányzó nyelekről meg az jutott eszembe, hogy akad a dobozban olyan késalapanyagom, aminek viszont már van nyele.

   Valamint ez a másik szerszám is, amiről már nem is tudom, hogy eredetileg mi volt. Amúgy csőkulcs, amire úgy jöttem rá, hogy pakolászás közben megtaláltam a tengely végéről valaha ki tudja miért lefűrészelt maradványt.

   Miután rájöttem, hogy ezzel a nyeles feladattal csak akkor lesz erőm egyetlen nekifutásra végezni, ha egyszerre látom az összes alanyát, így minden nyél nélküli esztergakést előszedtem. Ez egyben azért is jó, mert így látom, hogy melyik mihez passzol a leginkább.

   A menetes nyelek az esztergakésekhez azért nem jók, mert azokból a tőcsavart nem lenne egyszerű dolog kiszedni. No meg kellhetnek is, ha tegyük fel előkerül a hozzájuk való amerikáner.

   Mivel a mai cikk épp az esztergakések elkészítéséről szól, gondoltam a hatásuk bemutatására megragadom a nagyszerű alkalmat. A nyél anyaga ettől persze fogy (mármint az esztergálástól), de mivel erre (mármint a nyelek vastagságára) korábban semmiféle tervem sem volt, így a "na, hát ez meg mégis miért lett ennyire vékony" felmordulásomra nem került sor.

   Hanem ezt a másikat. Mármint az előző képen látható nyélre direkt azért került rá az a széles bemarás, hogy mutassa, a nyél egy széles elejű késhez tartozik. Mondjuk ennél nagyobb bajom sose legyen! Valamint mivel a kések még csak most készültek el, így még nem volt időm megszokni, hogy melyik nyélhez milyen formájú él tartozik. A képeken látható nyeleknek amúgy azért lett olyan szép öreges barna színűk, mert miközben a gépben forogtak, nekik nyomtam egy lenolajkencés rongyot.

   Mikor ezt a hegyet az univerzális forgócsúcsba befogtam, annyira tudtam, hogy bele fog állni az ujjamba, hogy mikor ezt végül tényleg megtette, addigra már olyan felkészült voltam, hogy még csak nem is ordítottam, pedig nagyon úgy éreztem, hogy a csúcs hegye a jobb hüvelykem egyik csontján koppant.

   Amit a képen mint már nyélbe ütött esztergakést látunk, az valaha egy nagyon hosszú szárú torx BIT volt, amiből ötöt vettem a piacon négyszázért. Kezdetben sokat kért értük az eladó, mert látta rajtuk, hogy valamiféle szerszámok, de a piac végére, mikorra már többen is megnézték, s egybehangzóan azt állították róluk, hogy értéktelenek, mert kopottak, 100 forint alá csúszott a darabáruk. Nekem meg ugye nem számít, hogy kopottak, mert csak az anyagukra van szükségem.

   Na most amire még szintén szükségem van, az minimum két újabb szerszámnyél, amit ebből a husángból kívánok előállítani. Bár ez korábban egyszer már nem jött be, ez az amúgy szintén a kertből származó fa valahogy más anyagúnak látszott.

   Szegény eszterga a magas fordulatszáma, valamint a belefogott egyáltalán nem központos anyag miatt annyira rázkódott, hogy a platform tetejét kénytelen voltam, egy asztalos szorítóval lefogni. (lásd kilógni a kép jobb alsó sarkából)

   Ez az esztergálás, ez nekem annyira tetszik... Amúgy persze fémkarika is került volna a nyelek elejére, ha nem felejtem el megvenni az ehhez szükséges puha rézcsövet, amiből centis szeleteket tudtam volna vágni.

   Az elért eredmény annyira lelkesítő volt, hogy a tűreszelőket is majdnem nekiálltam nyelesíteni. (lásd őket a piros kisvödörben) Ezt a témát végül azért napoltam el, mert úgy éreztem, hogy az összefügg a tűreszelők tartójával, ami amúgy egy szintén nagyon, mégpedig annyira régóta megnyitott farigcsálós cikk, hogy annak meg 88-as, vagyis a mainál hússzal régebbi a sorszáma. Mondjuk ha belehúzok, akkor a farigcsálósak közül jelenleg elmaradt négy tételt év végéig simán össze fogom tudni hozni. Ahogy ezt így leírtam, az valahogy annyira gyanús volt, hogy még egy perc sem kellett hozzá, hogy rájöjjek, farigcsálósból annyi még beszámozatlan várat magára (illetve rám várnak), hogy azokat inkább hagyjuk is...