Ezek az esztergakések annyira nincsenek jó helyen a fogók számára fenntartott fiókban, hogy mikor ide bekerültek, azonnal nekiálltam keresni számukra valami ennél frappánsabb helyet.

   Mivel már szinte az összes lehetséges helyre fiókot szereltem, így mostanra már csak a lehetetlenek maradtak. Míg az első verzió szerint a jobb alsó sarokban látható fiókos tetejére készült volna egy olyan kiegészítés, ami mindössze egyetlen lapos fiókot tartalmaz, addig a második ötletem az volt, hogy az esztergához épített kiegészítőket megcserélem az alattuk lévő polcon található szortimentekkel, s a felső polcon felettük kialakuló rést fiókozom be, akár egy, akár több fiókkal. Míg az első ötletem az állványba szerelt Bosch fúrógépet emelné meg néhány centivel, addig a második azt eredményezné, hogy a fiókok megépítése után az eszterga egyéb alkatrészeiért egy kissé lentebb kellene hajolnom.
   Mivel ahogy az nálam már csak lenni szokott, újfent döntésképtelennek bizonyultam, bár még nem tudtam, hogy pontosan hova kerül a fiók, de attól még nekiálltam megkeresni a hozzávalókat, hogy mire a fiók megépítésére kerül a sor, addigra legalább azzal a munkafázissal meglegyek.

   Amit markolok, az ráadásul négy páros, amiből csak három kell egy másik, még valamikor hónapokkal ezelőtt kidolgozott fióképítési projekthez. Mikor már épp kezdtem volna örülni, hogy legalább a fióksín kérdése megoldódott, menten kiderült, hogy ezek mind 30 centi hosszúak, vagyis be sem férnek a polcosba.

   Hiába néztem ki, pláne hiába volt épp akciós, ha egyszer a boltban egy fia darab sem akadt belőle. Mármint az eladó tájékoztatása szerint ezt a típust csak rendelni lehet. Ez számomra valahogy fura, mert ugye azokat a dolgokat szokás akciózni, melyek már régóta terhelik a raktárkészletet.

   Tiszta szerencse, hogy a Dósafa szerelvényboltban szakképzett a személyzet (legalábbis nekem eddig még mindig annak tűntek az eladók), és már kaptam is a kért helyett egy ahhoz hasonló típust. Ez amúgy ugyanúgy 25 centis, az ára sem volt sokkal több (850), és még a márkája is megegyezik. No nem mintha ez utóbbi a pincei koszban bármennyit is számítana...

   Ráadásul azokkal ellentétben, mint amilyen típusokat a múltkor vettem, ez a fajta egyrészt teljesen kihúzható, másrészt bőven el van eresztve a felszereléséhez szükséges furatokkal.

   Nyitásképp azt álltam neki ellenőrizni, hogy az eszterga teteje és a rácsukódó asztal lapja között marad-e akkora rés, hogy abban elférjen egy akkora fiók, amibe beférnek az esztergakések.

   Még ha oda is lehetne erőltetni, akkor is komoly baj lenne belőle. Mármint az lenne a baj, hogy ha túl passzentosra sikeredik a fiók (márpedig itt nagyon kicsi a hely), akkor ezentúl a lecsukott asztal alól nem tudnám csak úgy egyszerűen előkapni az esztergát.
   Az ide tervezett fiókot persze nem úgy kell elképzelni, hogy az az eszterga felett lenne, hanem úgy, hogy alatta, ami persze ugyanúgy lecsökkentené az eszterga és az asztal lapjának alja közötti helyet.
   Bár maga a helyszín ezzel még nem lett kilőve, hiszen a korábban tervezett módon a polcba még mindig befér a fiók, azonban a polc tetejére épített megoldás gyors elvetésre került. Bár már nagyon meg akartam építeni a fiókot, de végül annyira nem álltak össze a dolgok, hogy inkább elhalasztottam.

   Ha már lent voltam alapon, és még némi munkakedvem is volt, mivel már ez is egy régóta húzódó feladat, átirányítottam magam a tűreszelők tartójára, ami amúgy szintén befuccsolt, mert az apró nyelek elkészítéséhez hiányzott egy szerszám. Na így, vagyis néhány más farigcsálást elhalasztva született meg a kúpos befogó.

   Miután azzal végeztem, pontosabban szólva az elsőnek legyártott nyél olyan esetlenre sikeredett, hogy azt most inkább meg sem mutatom, újra rátértem az esztergakéseknek szánt fiók helyének felkutatására. Mivel már mindenütt kicsi a hely, így a mozgásterem annyira beszűkült, hogy szó szerint hülyébbnél hülyébb ötleteim támadtak. No nem mintha ez máskor nem így szokott volna lenni...
   Jelen helyszín kapcsán például azt sikerült kitalálnom (amúgy azért nézelődtem errefelé, hátha mégis pikk-pakk beszerelem a fiókot a balra látható polcos teteje alá), hogy a fióknak készítek egy saját dobozt, amit aztán az állványba szerelt fúrógép kissé esetlen talpa alatt helyezek el.

   Mivel újfent döntésképtelennek bizonyultam (ez nálam mostanában valamiféle sztenderd állapottá kezd válni), betettem a fióksíneket a többiek közé, egyrészt azért, hogy ne legyenek útban, másrészt azért, hogy a puszta látványukkal se emlékeztessenek arra, hogy valami már megint nem sikerült.

   Ezt a látványt úgy kell értelmezni, hogy kint állok a géppel a pincei folyosón (pontosabban szólva az előtérben), és onnan nézek a pincébe befelé. Ami barna foltot balra lent látni, az az elektromos szerszámletevős polc sarka, míg a kép kellős közepén látható szögletes rés a múltkor készített három fiók alatt található. Mivel azon a polcon nem tartok semmit (pontosabban szólva csak porrongyokat és vaslemezeket), így ennek a helynek úgy vehetnék el a tetejéből 5 centit, hogy azzal alig veszítenék valamit.

   Ez a kép ugyanonnan készült, mint ahonnan az előző, épp csak annyi eltéréssel, hogy ez a rés már nem a három fiók alatt, hanem felette található. Bár itt is van felül annyi rés, hogy bőven odafér egy csak 5 centi magas fiók, ez azonban a fényképezőgép stabilra kialakult helye, amiből nem szívesen vennék el. Mármint nem szeretném, ha a gépért történő odanyúláskor bármibe is beleakadna a kezem.
   Ezeket a helyszíneket persze nemcsak egyszer, hanem többször is megnéztem, versenyeztettem egymással, és még azt is megtettem, hogy nem innen oldalról álmodtam be a résbe a fiókot, hanem bentről.
   Mivel minden megoldásnak volt valami előnye, épp mint ahogy hátránya is, így nincs rajta mit csodálkozni, hogy a lehetőségek között teljesen elvesztem. Bár még egy olyan tervem is volt, hogy ahova egyáltalán odafér, azokba a résekbe mind beszerelek egy-egy fiókot, mondván olyan nincs, hogy idővel ne tudjak beléjük pakolni valamiket, de végül még ezt az amúgy nagyszerű tervemet is feladtam.

   Egy újabb elképzelésem szerint, mivel a flexek viszonylag lapos jószágok, vagyis van felettük hely, az esztergakések fiókja a képen látható másik fiók alá kerülne. Mivel ezt a megoldást is erőltetettnek éreztem, hiába volt amúgy ötletes, sajnos épp mint ahogy a többit, úgy ezt is feladtam, mire fel az a különös érzés kezdett bennem kialakulni, hogy ez a cikk tulajdonképpen nem is a fiók megépítéséről, mint inkább a szerző helyszínek közötti vívódásairól szól.

   Tényszerűen a mai nap mindössze annyit sikerült elérnem, hogy az előbb még itt látott két fióksín átkerült a szemközti polcba. Na jó, a hülye lehetőségek kizárása is eredmény, csak az ugye nem igazán nevezhető produktívnak.
   Szerintem most az lesz, hogy míg csak el nem kap a megoldáskeresés (mármint a kifogások keresése és egymásra történő halmozása helyett), addig erre a projektre még csak rá sem nézhetek!

   Hát te meg mégis miért vagy szétszedve? (kérdezett oda a szerző a tokmányától megszabadított esztergának) Persze már megint én voltam a tettes, csak mivel ez még valamikor napokkal ezelőtt történt, így mára már teljesen kiesett a fejemből, hogy a gépet a száradás idejére kissé széthagytam. Mármint nem rögzítettem a csapágyházat, hogy a csapágy és az eszterga tengelye közé kevéske Gumiám rákenésével odavarázsolt papírszeletkének legyen esélye beállni (amúgy persze teljesen magától) a lehetőségeinek közepére.

   Majd kitettem magam elé az összes esztergakést, hogy legalább azt átlássam, mégis mekkora helyre van szükség a normális elpakolásukhoz. Amennyiben majd egyet így, egyet meg úgy teszek be a fiókba, akkor sokkal kevesebbre. A frissen létrehozandó fiókban előálló hellyel persze nem szabad spórolni, mert ugye sokkal nagyobb esélye van annak, hogy idővel készül egy újabb esztergakés, mint annak, hogy egyet valahol óvatlanul elveszítek, vagy mondjuk tövig elkopik.

   Mivel mindközül ez a leghosszabb esztergakés (amúgy persze eredetileg reszelő), így ezzel ellenőriztem, hogy befér-e abba a fiókba, amit a felcsukható asztal alatti polcosba terveztem. Bár úgy néz ki, mintha beférne, csakhogy ez csak azon az áron lehetséges, ha a fióknak mind az elő, mind a hátlapját nagyon vékony anyagból, konkrétan laminált padlóból készítem el, ami ugye nem a legmasszívabb faanyag. Vagyis már megint ott tartok, hogy nem tartok sehol.

   Mikor ezt a két gyönyörű nyelű esztergakést (na ja, magam esztergáltam őket) idefényképeztem, akkor még tudtam, hogy mit akartam hozzájuk fűzni, ez az információ azonban már mindjárt másnap délelőttre elveszett.

   Mivel ezt már korábban felvázoltam, így a pincében történő másodszori (még ha csak kettő lett volna...), a fiók beépítési helyszínét felderítő keringésemet nem örökítettem meg. Mármint ez itt már a végül nagy nehezen maghatározott célhelyszín, mégpedig a pince belépőjében, mindjárt jobbra lent.
   Ebben a helyszínben az az okosság, hogy ez egyrészt csak nagyon nehezen eltorlaszolható (vagyis mindig hozzá fogok férni), másrészt annyira kézközelben van, hogy ezért a helyszínválasztásomért később valószínűleg többször is áldani fogom magam. Amennyiben idővel valami különös okból a pince mélyén állnék neki esztergálni, akkor persze szidás lesz a vége.

   Nyitásképp az előző képen balra látható fadarabot szereltem ki a helyéről, mert nagyon úgy néz ki, hogy ha levágom róla a felénk eső fehér részt, akkor annyival szélesebb lehet a fiók. A képen látható fadarabról amúgy csak hosszas szemlélődés eredményeképp sikerült megállapítanom, hogy azt a helyén szó szerint semmi sem rögzíti. Mármint sem szög, sem csavar, egyszerűen csap nagyon passzentosra lett illesztve. Ezt amúgy már magam követtem el, mikor még évtizedekkel ezelőtt nekiálltam a kissé már rogyadozóban lévő polcrendszer megerősítésének.

   Mivel hely van bőven, vagyis a fiók akár olyan mély is lehet, mint a leghosszabb fióksín, így semmi értelme sincs annál rövidebbet választani. Ettől persze én még nem mertem a kérdésben csak úgy hirtelenjében dönteni.
   Hogy addig is csináljak valami hasznosat, míg a fiók mélységének titkára végre némi fény derül, kiszereltem a polcból egy újabb, az előzőhöz hasonlóan útban lévő anyagdarabot.

   A széléből kilógó részt persze előbb még le kellett róla vágnom, de az mondhatni már semmi kis feladat volt. Mármint a fiók helyének meghatározása közben átélt szörnyű határozatlanságomhoz képest.

   A fellelt nyolc darab, vagyis négy pár fióksín összepárosításával viszont annyira elakadtam, hogy az még a meglévő, már beépített fióksínekkel történő összenézés árán sem sikerült. Mármint amit a képen látunk, az egy már kész, a helyéről tövig kihúzott fiók, mint amolyan minta a fióksínek összepasszintására.

   A hosszas összepróbálgatások eredményeképp az derült ki, hogy ez sajnos nem négy, hanem csak két pár fióksín. Mármint a balra látható négyesből nem állítható össze két páros, mert azok valószínűleg mind fiókról, vagy az ellenoldalról lettek leszerelve. Mondjuk mikor a fiókosokat kipofoztam, akkor volt itt plusz anyag rendesen, vagyis akkora kavarodásban bármi megtörténhetett.

   A felhasználni kívánt párosok pedig kaptak két-két jobb és bal feliratot, és még azt is megjelöltem rajtuk, hogy melyik az elejük. Ez mondjuk nem sokat használt, ugyanis ennek ellenére többször is úgy megkevertem őket, mintha kötelező lenne!

   Mivel a fióksínek hosszából kijön a leendő fiók aljának hossza, a fióksínek szélességének kétszeresét az előlap szélességéből levonva pedig a fiók aljának szélessége, így már ez a két adatom is megvan.

   Hogy mégse menjenek a dolgok annyira jól, a centiről leszakadt a rászegecselt rész, majd a szalag a csigába undokul egyből beszaladt, hogy még csak esélyem se legyen a gyors megjavítására. Mivel akadt belőle kézközelben másik, elhoztam a cseredarabot az útszóró sós szekrénybe épített szerszámos fiókból. Ezt a szétesett példányt persze ettől függetlenül majd még meg kell javítanom, csak ugye nem most, mert most valahogy nagyon beindult ez a fióképítős projekt.

   Bár ez pazarlásnak tűnhet, de attól még úgy van, hogy egy fekete felületre úgy lehet a legegyszerűbben látható vonalat húzni, ha tesz rá az ember egy csík fehér szigetelőszalagot.
   Ebből amúgy (mármint szigszalagból) a parketta fugázásakor rengeteg fogyott, cserébe azóta nem száll annyira a lakásban a por. Mivel a miénk egy kifejezetten poros lakás (ezt amúgy időnként meg is szoktam mutatni), képzelhetitek milyen lehetett előtte...

   Bár ez a videó inkább a fűrészgép, vagy a pengetámasztó bemutatásához illene, attól még itt is jól mutat. Az épp nagyban elvágott anyag amúgy azért billeg a munkalapon, mert elfelejtettem belőle kihúzni két lyukat lefedő műanyag kupakot.

   Bár a leghosszabb esztergakés keresztben nem fér bele, attól még eszem ágában sem volt a fiók oldallapjait vékonyabbra cserélni, pedig azzal akár egy-egy centit is nyerhettem volna oldalanként. Ezt úgy kell érteni, hogy mivel végre sikerült valami haladást elérnem, nem mertem nekiállni cifrázni.

   Amint a fűrészgépet a számára kialakított helyre betettem, abban a szent pillanatban beugrott, hogy bár a fiók elemeit rendre leszabtam, a fióksínek másik oldalát tartó fadarabokat azonban még nem.

   Mivel már igencsak későre járt az idő (már rég elmúlt este nyolc), ezért úgy döntöttem, hogy a fiók alkatrészeinek összeszerelését másnapra, vagy valamelyik másik napra halasztom.

   Ehhez a múltkor félresikerült görgőhöz képest, ha nem is a csiszolómalom egy pont nullás projekttel kapcsolatban, de legalább az esztergakések fiókjának témájában akkorát léptem előre, hogy a múltkori sikertelenségem fényében azon még magam is komolyan meglepődtem. Már úgy értem, hogy a párom is, mikor megmutattam neki a sok szép méretpontos fadarabot. Andinak mondjuk inkább a görgők és az esztergakések nyelei tetszettek, de az most mindegy, csak legyen már valami jó és szép, ha már egyszer én nem lehetek az...

   Mikor minden ott van előttem készen, vagyis már csak össze kell állítanom az egyes elemeket, az tisztára olyan, mint mondjuk a modellezés, vagy a fémépítő, esetleg LEGO, vagyis tulajdonképpen már gyerekjáték.

   Hogy a már amúgy is egyszerű konstrukción kissé tovább egyszerűsítsek, a fiók hosszanti oldalait tartó csavarok egy füst alatt a fióksíneken is keresztülmennek. Az előlap rögzítését sem bonyolítottam túl. Mármint három csavar fogja oda szemből, mert ugye a csavarfejek látványa egy fás, szerszámos, barkácsolós tematikájú pincében, az szerintem egyáltalán nem zavaró.

   Nyitásképp betettem a polcba egy szortimentet, arra egy másikat, rá a fiókot, majd a maradék hézagot a fiók előlapjánál, vagyis innen nézve jobbra lemérve, annak megfelelően egy-egy bútorlap csík is bekerült a szortimentek közé. Ezzel a különös kombinációval azt értem el, hogy a fiók a helyén meglehetősen stabilan áll, mégpedig teszi ezt annak ellenére, hogy senki és semmi nem fogja. Ez amúgy nem is volna lehetséges, hiszen a fiókot nemhogy nincs, de még csak nem is szabad semmihez odafogatni, miközben ennek ellenére stabilan kell állnia, különben az életben nem mérem le, hogy a rögzítéséhez mekkora, pláne pontosan hova csavarozott fadarabok kellenek.

   Bevallom őszintén, hogy mikor ezt a négy fadarabot levágtam, akkor még fogalmam sem volt róla, hogy hogyan fogom őket legalább a rögzítés idejére stabilizálni. Fogalmazzunk úgy, hogy az adott pillanatban én már annak is örültem, hogy legalább a méreteiket sikerült meghatároznom. A magasságuk amúgy mérve lett, a szélességüket azonban már az anyag adta ki. Mármint a talált anyagdarab egyszerűen csak négybe lett vágva.

   Mivel nagyon szúrtak, ezért a négyzetek összes oldala és éle le lett csiszolva. Mivel ekkorra már nagyon szét volt pakolva, inkább meg sem próbáltam, hogy kezemben az esztergával a szétszórt mindenfélék között kilibbenjek a pince elé.

   Az első fadarabot nyitásképp a fióksínhez rögzítettem egy apró facsavarral (másodikat amúgy már nem is kapott), majd a közbetét fadarabot a polc lapjához egy asztalos szorítóval odafogatva, a helyes pozíciót a fiók többszöri ki-be történő húzogatásával ellenőriztem. Miután ezzel megvoltam, bejelöltem a két csavar helyét (lásd a jelöléseket a szorító piros pofájától balra és jobbra), majd a két anyagot összefúrtam. Először egy mély kettes, majd egy rövidebb, csak a polclapot átérő 4,2-es lyuk készült, amit aztán egy süllyesztéssel koronáztam meg. Utóbbira mindenképp szükség volt, ugyanis az ide betolt fióknak a kilógó csavarfejbe majd nem szabad beleakadnia. Miután ezekkel a műveletekkel rendre megvoltam, már csak be kellett hajtanom a lyukakba a csavarokat, s az első felfüggesztési pont már el is készült.

   A fióksín bal hátsó felfüggesztési pontját sem volt kunszt beszerelni, hiszen annál csak annyi eltérés adódott, hogy azt már két csavar tartja (amúgy elég lett volna egy is), valamint mivel ez a polcrendszer úgy nagyjából minden irányból ferde, ezért a hátsó közbetét (a polc széléhez képest) úgy egy centivel bentebb került, mint ahol az első van. Miután a hátsó felfüggesztési pontot rögzítettem, ha nagyon nehezen is, de már kihúzható volt a fiók. A nehézséget konkrétan az jelentette, hogy a jobb oldali (innen nézve belső) fióksín hiányzó tartását nekem kellett pótolnom, különben ahogy volt, szétesett az egész összeállítás. Mármint a fiók a bal oldalra már beszerelt fióksínből kiesve, rázuhant a kék szortimentre.

   Hogy legalább azzal ne bénázzak, illetve mire odaérek, addigra már egyben legyen, miközben a bal oldali fióksín tartóit felcsavaroztam, ugyanazon mintára megtettem ugyanezt a jobb oldaliakkal is, mire fel mire rákerült a sor, addigra már az is ilyen szépen összeállt.
   Hogy ezt a képen látható összeállítást mégis mi a jó édes anyja fogja a fiók pincefal felőli, vagyis hozzáférhetetlen oldalán legalább addig rögzíteni, míg kimérem a csavarok helyét, majd be is tekerem őket, na az azért már tényleg komoly feladvány volt.

   Meglepő módon a megoldást még egy percembe sem került megtalálni, az ugyanis két korábban (csak úgy mellesleg, vagyis leeső darabként) készült ék képében ott volt mellettem, mindjárt jobb kézről, szem előtt, az elektromos szerszámletevős polcon.
   Amit a képen látunk, az mondjuk még csak egy próba, amit a bal hátsó, amúgy persze már rég odacsavarozott (na ja, öt perce volt) tartó alá követtem el. Bár nem egyszerű feladat a fadarabokat úgy egymásra rakosgatni, hogy azok ne hulljanak szét, majd a két éket összetolni, hogy a rendszer befeszüljön, de nem is lehetetlen.

   Miután az immáron kidolgozott feltámasztást nagy nehezen átvarázsoltam jobbra hátra, majd előkaptam a polcból egy kislámpát, hogy lássam is amit épp nagyban csinálok, akkor mindjárt kiderült, hogy még a legkisebb fúrógép is túl nagy ahhoz, hogy függőlegesen odaférjen. Mivel ez egy teljesen lényegtelen kérdés, így nem rokkant bele a lelkem abba a ténybe, hogy a hátsó tartóidomokat ferdén betekert csavarok fogják tartani.

   Ez itt már a jobb első felfüggesztési pont rögzítése. Amúgy persze tudom, hogy az asztalos szorító nemcsak összefogásra, de széttolásra is alkalmazható, annak felhasználási lehetőségét azonban erősen korlátozza a szorító hossza. Arról már nem is beszélve, hogy a két kisebbik közül az egyiket épp az előbb sikerült (megjegyzem már másodjára) eltörnöm.