A mai nap délutánjára annyira az esztergakéseket tartalmazó fiók megépítése volt betervezve, hogy mire lement a nap, de a fiók mégsem készült el, csak azért nem éreztem csalódottságot, mert legalább elkészült helyette valami más, amúgy már szintén ezer éve megálmodott dolog.

   Eddig jó, jelentettem ki büszkén a csavaros polcra helyezett bigyók láttán. Mármint annak örültem, hogy terveimhez híven, valóban leértem velük a pincébe, ami ugye - általában az ebéd után elhúzódó alvás miatt - nem mindig van így.

   Mivel a megépíteni szándékozott fiók helyszínének kérdésében (megjegyzem már megint) döntésképtelennek bizonyultam, a hosszas nézelődésnek mindössze annyi eredménye lett, hogy a frissen vásárolt fióksíneket odatettem a polcra a többihez. Mivel az is egy félbehagyott projekt, gondoltam ránézek a tűreszelők tartójára, amihez erről a képről a rézcső tartozik. Mármint szándékom szerint abból készítenék a tűreszelők nyeleinek elejére törésgátló karikát. Hogy még nincs is nyelük a tűreszelőknek? Hát ez az! Márpedig a nyelek elkészítése meg kell előzze a tűreszelő tartó elkészítését, mert azt ugye a nyelek vastagságához kell méretezni.

   A mai projekt kialakulását nemcsak a konkrét igény segítette elő, hanem az is, hogy a minap, még a rézcső megvásárlása előtt megtaláltam a hasonló átmérőjű, az adott feladatra azonban alkalmatlan, feketére festett vascsövet. (lásd a képen felül) Mikor ezt megláttam, mindjárt azt mondtam magamnak: Na Géza, ezt sem tudod befogni az esztergába, pedig milyen szép szeleteket tudtál volna belőle vágni, mondjuk a minap elkészült esztergakések nyeleihez. Nos ekkor döntöttem úgy (vagy legalábbis felmerült bennem rá az igény), hogy elkészítem a ma bemutatásra kerülő nagyon, de tényleg nagyon egyszerű szerszámot.

   Mivel nekem egy amolyan kedvenc szokásom az eltévelyedés, ahogy a kúptokmány megépítését eldöntöttem, azonnal áttértem a reszelőtartóra, amit így utólag nem értek, hogy mégis miért ebből az ócska, hatalmas görccsel megáldott fadarabból terveztem megépíteni.

   Mivel az útszóró sós pincében már azon a szinten áll a rend, így épp csak oda kellett sétálnom a fadarabtárolóhoz, melynek egy külön rekeszében laknak a kerek anyagok. Hogy fémből készült seprűnyél is van benne, azt az anomáliát most inkább hagyjuk... Amúgy alumínium bútorlábból is került bele egy csomó, lásd őket csillogni a bal felső sarokban.

   Mikor ezeket a hosszúkás fadarabokat még a 2020-as lomtalanítás alkalmával megtaláltam, nagyon megörültem nekik, bár akkor még nem láttam tisztán, hogy apró gombok lesznek-e belőlük a rózsaszín dobozokra, vagy egyszerűen csak kihegyezem őket virágkarónak.

   Az időközben megváltozott igények alapján, most épp a tűreszelőkhöz akarok belőlük nyeleket készíteni. A képen amúgy igazándiból az látható, hogy a kihúzott piros dobozból elővettem a kúptokmányhoz szükséges 12-es csavart.

   Mely mérethez mind fúrót, mind vágót találtam. Mármint ezek a legnagyobb méretek a készletben. Na most ha nem így lett volna, akkor simán áttérek a 10-es méretre. Már csak ez is mutatja, hogy már megint nem előzte meg a munkát a terv elkészítése. Ez jelen esetben nemcsak azt jelenti, hogy a készülő tárgy nincs megméretezve, de egyben azt is, hogy még csak műszaki rajz sem készült róla. Még egy árva skicc sem! Mondjuk egy kúpot azért csak nem rontok már el! (bízta el magát a szerző rutinosan)

   Hogy a késnek ne kelljen annyit dolgoznia, no meg azért is, hogy az eszterga ne érezzen hajlamot az elszállásra, egy kör rárajzolása után (ami amúgy a másik oldalra került) lecsapkodtam róla a felesleges részeket.

   Bár végül nem a menet fogja tartani, hanem egy keresztben álló csavar, de a lógást elkerülendő (mármint nem az enyémet, hanem a tengelyként használt csavarét) menetet fúrtam a fába.

   Így viszont, hogy a lapjait letörtem, már nem kell olyan nagy. Mikor ezzel megvoltam, akkor mindjárt rájöttem, hogy erre a csavarfej méretét lecsökkentő műveletre nem is lett volna szükség.

   Mármint az anyától balra látható részt direkt simítottam le egy flexbe fogott csiszolótárcsával, hogy a menetek élei majd ne kínozzák a tokmányt. A jobb oldali élvesztés viszont már a menetvágás következménye, amire azért volt szükség, mert ott egyrészt belereszeltem a csavarba, majd átfúrtam keresztben, és még egy 4-es menetet is fúrtam bele. Mármint ha ezek nyomait nem tűntetem el a menetvágóval, akkor lazán kicsinálják az akácfába fúrt nem különösebben erős menetet.

   Az igazi megoldás az lenne, ha vennék a gépre egy valódi esztergatokmányt, legalább 80-ast, négypofásat, hogy a nagyobb munkadarabokat is be tudjam fogni. Mondjuk ha lenne az esztergán rendes tokmány, akkor a mai mókolásra tulajdonképpen már nem is lenne szükség.
   Mint az a képen látható, az anyag felületéről a fele fölösleget már le is túrtam. Ahogy haladok előre, abban az ütemben szűnik meg a gép rázkódása. Mármint mikor már nem üt a fa, akkor szépen elcsendesedik a gép.

   Most jön az, hogy a fadarabba fúrt kúpos lyuk lépcsőit egy a lyukba szemből betolt késsel apránként eltűntetem. Hogy a kést legyen mire letámasztanom, rátoltam a gépágyra a szemből késtámaszt. Mivel az nem volt útban, így az oldalsó késtámasz is otthagyható volt. Mármint az, melynek a szemből késtámasszal ellentétben időközben már le lett fémezve a teteje.

   Amit eddig műveltem, annak tulajdonképpeni lényege, a fadarabba esztergált kúp alakú lyuk. Ebbe ha beledugok egy már eleve hengeres tárgyat, akkor ha megszorítani nem is lehet (hiszen nincsenek pofák), de a kúpba egyrészt jól beleszorul, másrészt ha elég mélyen van benne, akkor ugye kirepülni sem tud.
   Ezt a szerszámot persze csak a 13-asnál vastagabb anyagok esetében érdemes bevetni, mert amelyik 13-asnál vékonyabb, az ugye közvetlenül a tokmányba is befogható. Illetve ebbe a kúpos tokmányba a vékony anyag már eleve meg sem szorul, hiszen a végében a lyuk 12-es, vagyis a tengelyként bevetett csavar átmérőjének megfelelő.

   Mivel a rézcső külső átmérője nagyobb, mint a maximális 13 milliméter, így az az eszterga eredeti tokmányába már nem lett volna befogható. Így viszont simán meg tudtam vele pörgetni.
   Mindeközben az univerzális forgócsúcsba (lásd jobbra) azért nem kellett semmiféle kúp vagy hegy, mert a tokmány kitolt pofáira a rézcső belseje épp rászorult. Ez persze csak egy véletlen egybeesés.

   A rézzel viszont egyik szerszámom sem boldogult. Mármint hiába nyomtam a felületének egy direkt erre a célra frissen köszörült kést, vagy mondjuk a keretes fűrészbe fogott fűrészlapot, mindketten bődületesen barbár munkát végeztek.

   Mármint annyira barbár munkát, hogy az előbb még tökéletes felületi minőségű, de a munka közben összebarmolt felületeket komoly feladat lesz kipofozni. Vagyis ennél még az is jobb lett volna, ha egyszerűen csak tologatom az anyagon a keretes fűrészt, vagy ráeresztem az állványba fogott flexet, esetleg a direkt csővágásra készült szerszámot vetem be. Utóbbi szerszámom mondjuk még nincs, amire egyértelmű okként szolgál, hogy néhány nappal ezelőttig még rézcsövem sem volt.

   Mivel azt már korábban előszedtem, az egyik kerek farúdból levágtam három apró darabot. Azért hármat, hogy ha az egyiket elrontom, a másikat pedig elveszítem, akkor még mindig maradjon egy, amiből elkészíthetek egy nyelet.

   Mivel az előtúrt fadarab is vastagabb, mint a tokmányba férő maximális 13 milliméter, így a farúdat is a frissen készült kúpos tokmányba fogtam, pontosabban szólva egyszerűen csak támasztottam be.

   Természetesen magam is látom, hogy a tűreszelőkhöz elsőként készült nyél szó szerint szánalmasan néz ki, de attól még jó lesz. Mármint nem a képen látható nyél, hanem csak maga az elv.