Mivel a polcon egyre csak gyűlnek az esztergához való mindenféle apróságok, ezért a tárolásukra szolgáló fiók megépítésének kérdésében még csak esélyem sincs másképp dönteni. Vagyis ebben az esetben egyszerűen nincs "B" verzió, mert a jelen helyszínen kialakult problémára csakis a fiók megépítése a helyes válasz.
   Mikor ezt sikerült ilyen frappánsan megállapítanom, akkor persze még a "miből lesz a fiók" témájú kérdésre nem tudtam a választ. Mert ugye lehet fából, de akár műanyagból is, mely utóbbi megoldás mindössze annyiból állna, hogy helyet faragok valahova az egyik üres, vagy legalább felszabadítható szortimentemnek.

   A hova kérdésre akkor jött meg a válasz (megjegyzem egészen váratlanul), mikor a pince előtt egy sámlin ücsörögve, az esztergához készült platform díszelőlapjához válogattam össze a csavarokat. Mivel az egyforma csavarok keresgélése közben túl sokat lógattam a fejem, idővel belefogtam a nyakam tornáztatásába. Nos ekkor szúrtam ki az éppen velem szemben elterülő rést. Ezt a helyszínt (pontosabban szólva a fiók leendő helyét) úgy kell nézni, hogy a fiókot a bávatag csavarválogatás közepette, a kép felső szélébe belógó polcdeszkák alá álmodtam meg.
   Itt aztán egy újabb kérdésként menten felmerült, hogy mégis miből legyen a fiók, és persze az is, hogy ha nem egy már eleve kész sok fakkos szortimentet választok, akkor mégis mekkora legyen. A szélességét mondjuk behatárolja egyrészt a hely mérete, másrészt pedig a balról kissé belógó polc széle. A fiók mélysége maximum akkora lehet, mint amilyen mély a polc. A fiók magasságának pedig akkorának kell lennie, hogy legalább egy tokmány beleférjen.
   A projectet elindító második lökést mindeközben az adta meg, hogy egy korábbi cikk rendezése közben, egyszer csak megláttam egy már kész, ráadásul rengeteg rekesszel ellátott viszonylag lapos fiókot. Ez persze nem úgy történt, hogy a dolgok szoros egymásutánban következtek, hanem úgy, hogy időben hetekre elnyújtva, párhuzamosan futva kismillió más egyéb projekttel.

   Mikor aztán a korábban (most persze csak egy képen) látott fiókot nekiálltam felkutatni, az annyira nem akart előkerülni, hogy azon még magam is meglepődtem, pedig ugye ki más volna, aki idevarázsolja körém ezt a meglehetős rendetlenséget, mint én magam.
   Na most amit ezen a képen látunk, az még véletlenül sem az a fiók, mint ami az emlékezetemben él, bár egy kicsit azért hasonlít rá. A 17-es villáskulcs csak azért lett rátéve, hogy legyen ami érzékelteti a méretét. (meg persze azért, mert a fiókkal császkálásom közepette éppen ezt a szerszámot sikerült a polc széléről levernem)
   Ez a cikk (legalábbis idáig) úgy néz ki, mintha egyetlen folyam lenne, ez azonban nagyon nem így van! Komolyan mondom, hogy már tényleg mindenfelé jártam, a keresett fiók azonban sehol, pedig még Afrikában is megnéztem a piramisok mögött, ahol is burnuszos arabok tukmálták rám a koszlott tevéiket.
   Bár talán még az a fiók is megtenné (legalábbis most még) amit a képen látunk, csakhogy az emlékezetemben élő fiók majd kétszer ekkora, valamint sokkal több benne a rekesz. Csak azt ugye már hetek óta hiába keresem.

   Amin mondjuk végül is nem volt mit csodálkozni, hiszen hiába szerepel ezen a képen, már-már látványosan srégen átvonulva a képmezőn, ha egyszer nem látszik. Mármint látszani látszik, csak ugye az nem látszik, hogy az a valami ott átlósan, az kérlek az éppen nagyban keresett fiók.

   Miután mintegy 5 percnyi pakolást követően sikerült a fiókot a helyéről úgy kihúznom, hogy nem hozott magával semmit (már úgy értem, hogy magán kívül plusz fadarabokat), szomorúan vettem tudomásul, hogy bár közelít, de még ez sem a keresett fiók.
   Most vagy az lesz, hogy hagyom a csudába ezt a fiókot a polc alá beépítős projectet, vagy az, hogy a két fellelt példány közül kiválasztom a ki tudja még milyen szempontok szerint megfelelőbbet.
   Bár harmadik megoldásként még az is felmerült, hogy esetleg készítek egy ehhez hasonló felépítésű fiókot, épp méretre, pont az igényeim szerint, de ezt az ötletemet viszonylag, valamint meglepően gyorsan sikerült elvetnem.

   Mikor a minap egy éppen ekkora kerek rétegelt lemezre lett volna szükségem, akkor persze nem volt. Illetve volt, csak ugye úgy eldugva a többi fadarabom közé, hogy egyrészt nem látszott, másrészt még csak nem is emlékeztem rá, pedig ezeket a sűrűn mutogatott fadarabokat nem is oly rég rámoltam fel a polcra.

   Ezen a napon azzal a teljesen határozatlan elhatározással jöttem le a pincébe, hogy vagy lesz belőle valami, vagy nem. Igazság szerint még azzal sem jutottam dűlőre, hogy mi lesz az a valami, amivel vagy történni fog valami, vagy nem.
   Ezt úgy kell érteni, hogy miközben rengeteg jelentkező volt, én egyedül álltam velük szemben, méghozzá teljesen védtelenül! Mindezekre pluszként a pincei barkácsolós környezet azzal nyitott, hogy kimerült a kamerában az akku. Mikor kivettem a tartóból a tartalék akkukat, azokról is kiderült, hogy (na jó azért egy kicsit velem együtt) szabotálják a munkát. Ekkor - gondolván hátha azok még jók - átettem az akkukat a Fuji Finepix S2100-ból a Konica Minolta Z10-be, de még így sem indult el a gép.
   Miután az első garnitúra merült akkunégyest betettem a töltőbe, mindjárt azon kezdtem el morfondírozni, hogy egyrészt miért tiltakozik a rendetlenkedésem ellen a környezet, másrészt mi a csudával foglaljam le magam, míg az első készletnyi akku feltöltődik.
   Utóbbi kérdésre az a válasz adódott, hogy a kerti növények locsolásával, majd mivel az azért nem volt egy nagy lélegzetvételű projekt, áttértem az utcasöprésre, ami jelen esetben a járda és az úttest közötti beszögellést jelentette. Hogy ezt meg mégis minek kellett feltakarítani? (amúgy ez már nem a lakók, hanem a közterület fenntartók dolga lenne) Nos azért, mert ha hagyom benne állni koszt, port, földet, növényi maradványokat, akkor abból így tavasszal még egy hónap sem kell hozzá, hogy valami csak igen komoly nehézségek árán kipusztítható növénytársulás kerekedjék. Ez biztos, mert már többször is erősen megkoptattam rajta a kapámat.

   Miután az utcaseprésből visszatértem, s a négyből az egyik akku töltéséhez tartozó LED még mindig nem volt zöld, odaültem a bicaj mellé, majd egy koszlott kesztyű segítségével bezsíroztam rajta a láncot, mert már nagyon kattogott.

   Balra egy gyári műanyag szortiment, középen a nagyobb, jobbra pedig a kisebb megtalált fiók. Én meg csak álltam mögöttük határozatlanul. Mikor aztán eszembe jutott, hogy mi volt a minap a leendő fiókkal szemben támasztott egyik kritérium, menten beléjük próbálgattam az akkus fúrókról lementett tokmányokat.

   Miután a kisebbik fa fiók az alacsonysága okán kiesett a körből, már csak két jelentkező maradt versenyben. Végül azért választottam a fa fiókot, mert egyrészt az a nagyobb, másrészt pedig a műanyagból már több azonos, vagyis ilyen formájú van, és azok nagyon is jól mutatnak a polcon egymáson.

   Míg a probléma megoldásán törtem a fejem, egyrészt nevet adtam a projectnek, másrészt levettem a helyszínről a terveim megvalósításához szükséges egyetlen méretet. Az ábra mellé írt 48 centiméter annyit tesz, hogy amit megépítek, az semmiképp sem lehet ennél mélyebb, mert a polc alatt éppen ekkora a hely.

   Hogy mikor majd odáig jutnak a történések, ne akkor kelljen vele foglalkoznom, fogtam és amit csak értem, és persze volt normális helye, vagy találtam számára más nem normálisat, azokat a kacatokat mind eltettem innen, mire fel már-már rend lett a polcon. Ezt úgy kell érteni, hogy rendnek ugyan rend lett, itt azonban még ennyinek sem szabadna lennie, mert ugye ami itt van, az mindenképp útban van a csavaros dobozok felé vezető úton. Csavar pedig barkácsolás közben mindig kell az épp aktuális alanyhoz, és akkor szidhatom magamat, mert ugye ki más, mint én magam pakolom ide folyton a kacatokat.
   Na most amire még a csavarok alatti polc ürességén felül szükségem lett volna, az egy az éppen aktuálisnál kissé magasabb vérnyomás. Mert ugye ha ez meglett volna? Akkor valószínűleg még a polc rendbetétele előtt kiszúrom, hogy ahhoz, hogy a képen látható polc alá tudjak csavarozni egy fiókot (illetve a sínjeit tartó fadarabokat), na ahhoz aztán olyan mindegy, hogy éppen mekkora kupi van rajta, hiszen nekem nem innen felülről, hanem majd alulról kell hozzáférnem. Ez persze egy mondhatni lényegtelen közjáték volt, melynek eredményeképp ha a fiók megépítésének feladatában nem is, de legalább a rend kérdésében történt némi előrelépés.

   Visszatérve a fiókra, különféle spéci trükköket kieszelve, azokat szép sorjában kipróbálva, majd az agyamentségük okán mindet elvetve, egyszer csak azt sikerült megállapítanom, hogy a rövid fióksín - csinálhatok vele bármit - az mindenképp rövid marad.

   Mire fel beléptem a pincébe, ahonnan kihoztam az összes többit. Na most ha ennyi, pláne ilyen hosszú fióksínnel sem tudom megoldani a feladatot, akkor meg sem érdemlem a fűrészem és a kalapácsom!

   A kelleténél hosszabb fióksínben az az okosság, hogy a fiók nemhogy tövig, de még egy kicsit (vagyis jelen esetben majd 10 centivel) azon túl is kihúzható. Most már csak az a kérdés, hogy a kiválasztott fióksín nem hosszabb-e a lehetőségnél, vagyis a polc alatti hely 48 centis mélységénél.

   Csak úgy egyszerűen benyúltam értük a pincébe, s már a kezemben is voltak! Ezek ketten amúgy azoknak a szekrénykéknek a középlécei, melyeket nem is oly rég kaptam a szomszédtól. Mivel a belőlük épített polcoshoz nem kellettek, igen szerencsés módon még a helyszínhez közel mutogatták magukat.

   Bár ez a polc a csavaroknak készült (épp mint ahogy a hátam mögött lévő is), de mivel a csavarok végül nem ide kerültek, ezért elfoglaltam a helyüket mindenféle mással. Például itt kapott helyet a bútorfülek / bútorgombok feliratú dobozom is.

   Amit egyszerűen csak leveszek a polcról, majd felhajtom a fedelét, s nemhogy van benne valami, de egyenesen tobzódok a lehetőségek között! A fadarabokat már én készítettem, mégpedig egy korábbi project kapcsán, a céges íróasztalokból megmentett fiókokhoz.

   Ez a polc (mármint az alsó) egy akkora részeredmény a pincei rend tekintetében, hogy már-már elolvadok mikor ránézek. Pláne mikor mindenféle turkálás nélkül, egyszerűen csak odanyúlok a lakkért, és az az elbarikádozás hiányában járulékos probléma, már úgy értem, hogy más bödlik leverése nélkül a polcról elvehető.

   Mindeközben az ecsetes dobozban - minő csoda - ecsetek vannak. Ráadásul nemcsak úgy egyszerűen ecsetek, hanem annak köszönhetően, hogy a múltkor voltam oly rendes, hogy felmértem benne a hiányt, illetve azt, hogy mekkora méretűből szokott a leginkább kelleni, és még az a rész sem maradt ki, hogy ezt követően vegyek belőlük a boltban, mára már kifejezetten olyan ecsetek vannak benne, amikre úgy általában véve szükségem szokott lenni.

   Most például ahhoz, hogy ne egy egészen apró ecsettel kelljen átkennem a fiók belsejét, amire amúgy azért van szükség, mert bár nem fém, hanem faeszterga alkatrészek lesznek benne, de mivel azok is fémből vannak, így a dobálásuk hatására egy idő után biztosan cefetül nézne ki a fiók alja.

   Még tiszta szerencse, hogy az alját csak a széleinél lakkoztam le (és még ott sem valami nagyon), így ha ügyeskedve is, de végül azért sikerült az összefogdosása, pláne jómagam lakkozása nélkül betenni ide hátra, ahol most valószínűleg néhány napig száradni fog. Illetve ez nem pontosan így lesz, hanem valószínűleg inkább úgy, hogy ha igényli az anyag, akkor kap egy újabb réteg lakkot, míg ha nem kéri, akkor akár még az is elképzelhető, hogy már közvetlenül holnap nekiállok a helyére történő beszerelésnek.

   Meglepő módon nem kellett rá újabb lakkréteg, mint ahogy az is szokatlan volt, hogy már mindjárt másnap ide evett a fene. Gondoltam nyitásképp felszerelem a fióksínek fiókra való felét, amihez mindössze négy csavarra, illetve lyuk fúrására van szükség. Újabb meglepetésként kiderült, hogy ezeket a lyukakat még valamikor tegnap kifúrtam.

   A lécekre nincs felcsavarozva a fióksín, szóval azok még csak úgy egyszerűen oda vannak téve. Konkrétan azért, hogy lássam, nincs-e valami bődületes, eddig még ki nem szúrt hiba az amúgy rém egyszerű konstrukcióban. Jelentem nincs, a léceken keresztben elhelyezett alumínium bútorláb alatt mindenütt kényelmesen elfér a fiók. Most jön az, hogy méretre szabom a léceket.

   Miután megláttam, hogy az amúgy egyenesnek tervezett vágási vonalaim mennyire lettek egyenesek, menten előkerült a pincéből az eszterga, aminek feltoltam az ágyára a csiszolópadot. A lécet (ami amúgy bútorlap, csak keskeny) mindössze a fényképezés kedvéért (illetve idejére) fogja oda egy nem is oly rég kipofozott asztalos szorító.

   A fióksínek lécekhez történő rögzítéséhez rövid négyes lemezcsavarokra van szükség, mely keresett bigyókról mindjárt két dolgot is el tudok mondani. Míg az egyik az, hogy a dobozaimban már a múltkor sem találtam belőlük, addig a másik szerint épp a minap tekertem ki belőlük egy csomót. Konkrétan a szomszédtól kapott bútormaradványokon tartották az ajtózsanérokat, csak már nem nagyon.
   Mivel ezek a friss beszerzésű dolgok még nem lettek szétválogatva, előkaptam a piros kisvödröt (ebben laknak jelenleg a bútorokból kitermelt apró alkatrészek), meg a nagy kék tálcát.

   Majd a szükséges mennyiségű csavar kivétele után nekiálltam, s ha már egyszer úgyis minden elől volt alapon, kiraktam a tömegből a bútorfüleket, a polctartó elemeket, valamint a fatipliket is. A zsanérokat csak azért nem, mert az a dobozom már megtelt.
   Miközben a tálca mellett látható különféle dobozokat cserélgettem, véletlenül levertem az épp az imént leszabott léceket. Hogy ebben mégis mi az érdekes? Általában véve semmi, mert a helyszűke, valamint a nem igazán koordinált mozgásom okán, a leverés nálam már mondhatni alapértelmezett, csakhogy most került a dologba egy kis csavar.

   No persze nem olyan csavar, mint amit épp az imént választottam ki a tömegből, hanem olyan, hogy míg az egyik léc lelesett a földre, ahonnan aztán persze mindjárt fel is vettem, majd rátettem a füzetre (gondolván hátha újra leesik), addig a másik léc csak úgy egyszerűen magától megállt a fiókos szekrénykék bal oldali legfelső fiókjának fogantyúján, ahol aztán olyan jól sikerült elbújnia, már-már tökéletesen beilleszkedve a zavaros környezetbe, hogy hosszú perceken át nem találtam meg.

   A lécekbe a lyukakat nem azért fúrtam az állványba fogott fúrógéppel, mintha kézben tartott géppel ez a bonyolult művelet nem sikerült volna, hanem azért, mert az összeállítást a léceken átmenő furatokhoz amúgy is elő kellett volna vennem.

   A jelen képen (az éppen szemből történő fényképezés okán) csak a lényeg, vagyis az nem látszik, hogy a fába a süllyesztéseket a csavarfej helyét kimaró apró szerszámmal készítettem el. Azért nem fúróval, mert azzal dolgozva már többször is előfordult, hogy hiába fogtam le az anyagot, hiába állítottam be az állvány hátulján a két csavarral a fúrásmélységet, a fúrószár felkapta a lécet, mire fel mélyebben belefúrt, mint ahogy én azt tőle szerettem volna.
   Na most a másik előnye a csavarfej süllyesztő bigyulának az, hogy összepréseli maga előtt az anyagot (mert nem tud mögötte kijönni a forgács), ami felületen aztán jobban megáll a csavarfej. Márpedig a stabilitásra a jelen esetben szükség van, mert ugye ha túltekerem (túl tudom tekerni) a csavart, akkor még fel találja nyomni a hegye a csavaros polcra helyezett hófehér díszlapot.

   Az asztalos szorítóval úgy terveztem megemelni a léc hátsó végét (már úgy értem, hogy az eleje ekkor már oda volt csavarozva a polc alá), hogy aláteszek még valami fadarabot, csak aztán pont úgy jött ki a méret, hogy mindenféle nyomkodás nélkül, pusztán az asztalos szorító alapvető hosszával is sikerült.

   A legbelső csavar betekerésével, mivel ezeknek előfúrva a puhafa polcdeszkák okán nem volt, igencsak megkínlódtam. Ráadásul rátett a kényelmetlenségre egy lapáttal az is, hogy a hátsó csavar a polc elejéhez képest 40 centivel beljebb van, vagyis majd fél méterre benyúlva kellett tekergetnem a csavarhúzót.
   Amúgy a fióksínt tartó léc elejét csak úgy egyszerűen odacsavaroztam, azonban a hátsó csavar helyére történő bekapatása előtt (egy nem is olyan régen felújított) derékszögű vonalzóval ellenőriztem a pozíciót. Már úgy értem azt, hogy a léc a polc széléhez képest derékszögben álljon.

   Jelen képen a fiókfül tartócsavarjának pontos méretre történő vágását látjuk, ami a minapi megtalálásakor valahogy kimaradt. A fiók előlapjába való átmenő furatok elkészítése viszont nem. Ez utóbbi amúgy többször is jól jött. Mármint a furatok, mert a fiókot a tőlem megszokott módon eszetlenül összevissza forgatva, mindig a lyukakból jöttem rá, hogy melyik az eleje. Mármint a fióknak.

   A keresett két négyes anyát persze nem azért volt nehéz megtalálni, mintha üres lenne a 4-es anyás dobozom, hanem épp ellenkezőleg! Már úgy értem azért, mert ugye ekkora tömegben kiszúrni egy, akarom mondani két zárt anyát, na az azért nem volt semmi feladat!

   Mint ahogy az sem volt semmi, hogy a nagy nehezen előtúrt anyában nem volt menet. Mivel ez zárt anya, vagyis zsákfurat van benne, ezért még az sem játszott, hogy fúrok bele menetet én. A fiókfül menetét amúgy megfésültem, azért is nem értettem (megjegyzem nemhogy elsőre, de hosszú perceken át), hogy az egyik anya mégis miért nem hajlandó felkapni a helyére.

   Épp mint ahogy frissiben beépített fiók is a polc alatt. Ebben a projectben, bár nagyon egyszerű volt, annyi a nagyszerűség, hogy azt el sem lehet mondani! Na jó, azért megpróbálom.
   Egyrészt ugye ott van az, hogy egy már ki tudja mióta őrizgetett ócska fiók végre hasznosult. Aztán ott van még az is, hogy hasznosítottam egy alig látható helyet, méghozzá úgy, hogy az elfoglalása semminek sincs útban. Ami meg aztán végképp felteszi az i-re a pontot, az a mindenféle apróságok polcokról való eltűnése.
   Amennyiben képes leszek rá, hogy ne álljak le, vagyis minden más teendőm ellenére csak azért is folytassam a fiókozást, akkor előbb vagy utóbb, de képes leszek eljutni oda, hogy egyszer csak annyi fiókom lesz, hogy annyiba már nem is lesz mit bepakolnom! Te, hogy én ezt mennyire tudnám élvezni...

   Most persze ennek az egy szem apróságnak is (bár ez a fiók tulajdonképpen nem is olyan kicsi) nagyon tudok örülni. Következő lépésként a fekete ládát kellene újara befiókoznom. Illetve abból előtte azért még le is kell vágni, mert az magában állva olyan nagy, hogy alig bírok mellette a pincében elkanyarodni. Szóval Hajrá!