Ez a fúrógép már többször is előkerült a szekrény mélyéről, és még az is lehet, hogy már belenéztem, de saját szétszedtem cikket eddig valamiért még sosem kapott, épp mint ahogy az egyenescsiszoló nevű hatalmas szerszám sem.
   A gép mostani elővételének oka kettős. Míg az egyik ok az volt, hogy nagyon kéne a szekrényben a helye, addig a másik ok az, hogy a piacon 500-ért vásárolt, amúgy fúrógépre való körfűrész feltétet meg kellene valamiről hajtanom. Amennyiben nem felel meg a nemes célra, s más értelmes feladatot sem találok neki, akkor elcsomagolom, majd elteszem valami olyan helyre, ahonnan ugyan még elővehető, de legalább már nincs útban.

   Kezdetben úgy volt, hogy ennél a pontnál a mai napon nem jut tovább, csak aztán begyorsultak az események. Erre az volt az ok, hogy mivel a hátam mögött épp nagyban szárad a lakk néhány fadarabon, így nem állhattam neki görgőket esztergálni a csiszolómalom kettes számú verziójához. Mármint az esztergálással ellentétben, a fúrógép szerelése legalább nem porol.

   Szegénykém olyan lelakott állapotban van, hogy az mindjárt több eshetőségre is rávilágít. Míg az egyik az, hogy ez a gép igen nagy valószínűséggel a munkahelyi selejtes kosárból lett kiemelve (mármint nem céges gép volt, hanem valaki ezt adta le a raktárba selejtezéskor, mondjuk valami jobbféle gép helyett), addig a másik az, hogy hiába emlékszem úgy, hogy már beleszőttem valamibe, kinyitva általam valószínűleg még nem volt. Mármint erre utalnak a piszkálási nyomoktól mentes, már erősen rozsdás fejű csavarok, meg persze az is, ahogy kilóg a gépből a kábel.

   Kissé korábban ez a gép a hatalmas tokmánya kapcsán került elő. Ez amúgy csak kívülről ilyen nagy. Mármint ugyanúgy 13-as a belefogható fúrószár maximális mérete, mint a nálánál sokkal kisebbnek tűnő kínai tokmányoké.

   Mivel ezt a képet akkor és ott elfelejtettem elkészíteni, így utólag voltam kénytelen pótolni. A fúrógép tokmánya amúgy olyan nagy, hogy ahhoz nincs is megfelelő méretű tokmánykulcsom.

   Mivel emlékeimben úgy él, hogy egyszer már írtam róla, annak azonban a cikkeim között semmi nyomát sem találtam, így valószínűleg az lehetett, hogy töröltem a képeket és a szöveget, mégpedig valószínűleg a 1040-es cikkből. Mármint míg Laci szomszéd meg nem ajándékozott az univerzális szovjet barkácsgéppel, addig ami csak forogni képes, abból a szerszámból mind esztergát álmodtam. Miután Laci megajándékozott a már majdnem esztergával, valószínűleg akkor töröltem egy csomó, akkorra már nem aktuális képet. Vagy ha mégsem így volt, akkor a képeknek még mindig meg kell lenniük valahol.

   Mivel az elődeimmel ellentétben szétverni nem akartam, gondoltam megütöm a tokmány mélyén látható valamit egy 8-as csavarral, ez azonban nem jött be. Mármint a tokmány a helyéről nem jött le, pedig annyira püföltem a csavart, hogy a végén elgörbült.

   Mivel éreztem, hogy valamiben akadozik a csavar menete, benéztem a lyukba, melynek mélyén menetet láttam, csak nem 8-ast, hanem 10-est, mire fel rögvest belehajtottam egy csavart.

   Hogy ne a csavar vége gyilkolódjon szét, kerestem egy a feladatra alkalmas méretű csapágygolyót, amit végül, de csak mikor már szét akartam verni egy csapágyat, az egyik bicikli-alkatrészes dobozban találtam meg.

   A fejét meg addig ütöttem, míg csak annyira össze nem ment benne az amúgy torx lyuk, hogy már az imbuszkulcs sem fért bele. Mikor azt képzeltem, hogy a csavar végével a tengelyt ütöm a megmarkolt tokmányhoz képest, az ugyanúgy hatástalan volt, mint mikor a gépet fogva, a csavarfejet ütöttem hátulról, mondván úgy azért már csak le kéne a helyéről repülnie a tokmánynak.
   Talán ha 10 perc komoly és igencsak durva kínlódással eltöltött idő telhetett el, mire végre képessé váltam tudomásul venni azt a szomorú tényt, hogy a tokmány leszedésének kérdésében csúfos kudarcot vallottam.

   Mivel a tokmány nem jött le (amúgy a jelen sorok írásakor már nem igazán értem, hogy mégis minek akartam egyáltalán leszedni), áttértem a fúrógép többi részére. Nyitásképp levettem róla a markolat felét.

   Majd mivel ez a mai nem tűnt egy sikeres napnak, azonnal úgy határoztam, hogy a kommutátoron látható feketeség (ami amúgy a szénkefék nyoma) még egyáltalán nem ok rá, hogy a gép ezen részéhez ennél akár csak egy centivel is közelebb kerüljek.

   A hálózati kábelt azonban vissza fogom húzni a gépbe, mielőtt még ki találna szakadni a kapcsolóból. No nem mintha ezt a fúrógépet akár csak egyszer is használtam volna, vagy ezt egyáltalán tervezném...

   Na most ugrott be, hogy mit akartam tőle a múltkor! Mármint azt szerettem volna megnézni, hogy vajon bevethető lenne-e a lassító áttétele az esztergához. Bár ezt még az én szerszámozottsági szintemen is meg tudnám oldani, de az azért nagyon furán nézne ki, hogy ezentúl ennek a gépnek a tokmánya lenne az eszterga tokmánya, míg az eredeti tokmányba a jelen fúrógép forgórészének tengelye lenne befogva. Cserébe sokkal lassabban forogna a gép, és még egy sebességváltó gomb is lenne rajta.
   Apróbb probléma a gondolatmenetben, hogy ennek a gépnek (amúgy a többinek sem) a tokmány tengelyvonala nem esik egybe a motor tengelyvonalával. Vagyis ha rászerelném a már meglévő esztergára, akkor azontúl vagy nem lennének hozzá jók a csúcsok, vagy egy kicsit odébb kéne tennem a gépágyon a meghajtást. Hogy mindig mindennel csak a gond van...

   Mivel már van csapágylehúzóm, akár le is húzhatnám róla azt a csapágyat, meg persze ha kell, akkor a párját is, majd a forgórészt az eszterga és az univerzális forgócsúcs közé befogva, felszabályozhatnám a kommutátort. Bár éreztem hozzá magamban némi késztetést, ez az esemény azonban elmaradt.

   Annyit viszont megtettem, hogy a lehetetlen helyen álló esztergában lecseréltem a csiszolótárcsát egy drótkorongra, majd kipörgettem vele a csavarok slicceibe nőt mocskot.

   Mármint azért nem, mert szegény gép annyira értéktelennek ítéltetett, hogy először itt, majd néhány nap elteltével a másik pincefolyosón felejtettem. Végül persze beért a lomos pincébe, ahonnan valószínűleg már soha többé nem kerül elő.

   Mint azt már említettem volt, a fúrógép egy darabig a másik pincefolyosón hevert, majd a lomos pincében az egyik fehér polc alatt, ahonnan néhány nap elteltével egyszer csak újra elővettem, amire nemcsak a szakmai büszkeség csorbulása volt az ok (mert ugye ez azért mégiscsak a szétszedtem rovat), hanem az is, hogy kezembe akadt a képen látható csapágylehúzó, valamint két másik is. Míg azok a tokmány mérete miatt nem fértek oda a feladathoz, addig a képen látható példánynak túl vastag a menete.
   Miután a csapágylehúzós elképzelésem nem vált be, visszatértem a kalapálósra. Hogy nagyobb legyen a nyomaték, a 20 dekás kalapácsot lecseréltem a kiló körüli fejsúlyú kisbaltára. Miután az sem vált be, ráadásul semelyik irányban ütve sem, azt találtam ki, hogy kerítek egy akkora fejű kalapácsot, amit majd ékként tudok beütni a tokmány és a gép közé.

   Bár a kalapács nyelén tulajdonképpen nem volt terhelés, ennek ellenére sikerült addig püfölnöm, míg csak fel nem adta. Na ekkor történt, hogy én is (megjegyzem újra) feladtam...