A múltkori pincei apróság elmaradásos cikkben ugyan felszereltem a szanaszét lógó kábeleknek egy fogast, a kabátról akkor azonban valahogy lemaradt a gomb. Mármint csupasz a fogas felfelé álló karja. Bár első ránézésre (és még sokadikra sem) ebben a magasságban semmiféle problémát sem okozhat (értsd nem akad bele a fejem), de attól még úgy volt, hogy még egy hét sem kellett hozzá, hogy mégiscsak sikerüljön beleakadnom, mikor felnyúltam a jelen képen már nem is látható (mert annyira fent van) vastag melóskesztyűért. Mármint a visszaúton akadt fent a fogasban a melóskabátom ujja, mire fel abban a szent pillanatban megígértem magamnak, hogy miután odébb rakosgattam hátul a tűzifát (ehhez kellett a vastag kesztyű), azonnal nekiugrok az áldatlan helyzet rendezésének.
   Ehhez képest a szokásos módon, vagyis durván halogatva a dolgot, csak odáig jutottam, hogy kiválasztottam a tömegből (tűzifa) egy a fogas végére odatervezett gömbhöz passzoló méretű fadarabot, majd a kupi szintjét tovább emelendő, azt az elektromos szerszámletevős polcon helyeztem el.

   Egy későbbi napon, hogy azért csak haladjon már valamicskét ez a projekt, felkaptam a csokornyi kábelt, amit aztán a fáspincében sehova máshova nem sikerült felakasztanom. Na így kerültem ide, vagyis az új útszóró sós pincébe, ahová még valamikor régebben felszereltem egy kifejezetten a kábelek lógatására gyártott fogast.
   Ami ebben a történetben a jelen sorok megírásakor, pontosabban szólva a más egyéb cikkekre mutató linkek beszúrásakor egyszer csak megakasztott, az az a tény, hogy a fogas farigcsálásáról szóló cikket nem találtam meg, pedig már egy csomó keresőszót kipróbáltam. Mivel a múltkor a régi útszóró sós pincébe villanyt szerelős cikk nem lett meg, és nemcsak a szétszedtem cikkek között nem volt, de még a képek szöveggel egy és kettő weboldal anyagai között sem, a még be nem fejezett cikkekről már nem is beszélve, rászántam egy délelőttöt a felkutatásukra.
   Mint az idővel kiderült, sem a villanyszerelésből, sem a kábelfogasból nem készült külön cikk. Vagyis azok a témák - épp mint ahogy ez a mostani is - egy apróságokat csokorba foglaló cikkbe kerültek.
   Hogy mikor legközelebb nem találok valamit, akkor az érintett cikk keresésével ne menjen el az idő, nyitottam egy új fület a mindent tudó táblázatomban, melybe szép sorjában beírtam az eddig elkészült pincei, valamint természetesen a lakásban lefuttatott apróságos cikkek témáit is, és még a sárgára festőseket is hozzácsaptam. Az mondjuk igaz, hogy mivel ezekről a dolgokról eddig nem volt kimutatásom, így az adatbázis felépítése (meg persze a közben talált hibák kijavítása) elvitte három délelőttömet, de legalább valami úgy nagyjából értelmes dologra ment el az idő. Mármint nem csak úgy egyszerűen játszottam valamelyik kirakóssal.

   Hogy legközelebb ne akadjak rá fel, kellene ide egy golyó. Mivel azt tudom megmunkálni, valamint már oda is készítettem a múltkor kézközelbe, a golyó téli tüzelőnek való akácfából lesz elkészítve.

   Hogy a golyó rögzítéséhez a 8-as menet nem feltétlenül szükséges, az mondjuk igaz, csakhogy az is, hogy ha a fadarab az esztergába egy 8-as menetnél fogva lesz befogva, akkor ugyan miért ne lenne ugyanannál fogva feltekerve a fogasra is?

   Ezen a képen egy csomó minden, természetesen a témához szorosan kapcsolódó dolog látható. Balra az a kerek fadarab, az kérlek egy óvatlan eltévelyedés volt az elsőként kigondolt akácfától, mely anyag azért nem vált be, mert ugye nem igazán állt meg benne a menet. A satuba fogott kiválasztottba épp nagyban fúrom a 8-as menetet, miközben méretre a balra fent látható fadarab is megfelelt volna, csak azt már úgy egy perccel később találtam meg. Megjegyzem az is oda volt készítve az elektromos szerszámletevős polcra, csak már olyan régóta hevert ott, hogy a megszokott látványa okán arra az anyagdarabra már rá sem hederítettem.

   Mármint mikorra már ilyen szép kerekdeddé válik az épp nagyban megmunkált anyag fazonja, akkorra már szép csendben surrog a gép. Már persze csak addig, míg neki nem tolom az anyagnak a kést.
   Hogy a fogas végére készülő gömb formája inkább egy nagyon esetlen golyóra fog emlékeztetni, mint valódi gömbre, az azért nem probléma, mert ugye lehetne akár henger, vagy kúp is, a más egyéb lehetetlen formákról már nem is beszélve!
   Persze tudom, hogy hogyan kell gömböt esztergálni (megnéztem a világhálón néhány how to videót), de annyit szerintem nem ért ez a dolog, hogy nekiálljak hozzá legyártani egy szerszámot, vagy bevessem azt a folyton széteső körkivágót, ami valahol a polc szélén hever.

   Ahhoz képest, hogy az előbb ez még egy az eltüzelésére váró tűzifa kugli volt, valamint én magam csináltam, pusztán ránézésre formázva meg a szálkás anyagból egy gömböt, szerintem bőven jó lett!

   Bár az első képen nem látszik az óra, de a még elérhető nyers képen igen, így semmiből sem tartott kiszámolnom, hogy a gombot 42 perc alatt készítettem el, amiben mondjuk már a takarítás (mármint a porszívózás) is benne volt.
   Ez a kép amúgy nem az óráról, illetve az időről szól, hanem arról a nagyszerű ötletemről, hogy a lenolajos kencével átáztatott rongyot ezentúl nem dobom ki (mármint azért, nehogy még összekenjek vele a céltárgyon felül valami mást is), hanem a munka végeztével ráteszem az olajos üveg tetejére. Így egyrészt nem fogy a polcról a porrongy, másrészt mindig ott lesz kéznél, kissé már eleve beolajozva, ami néha elég is. Mármint annyi olaj valami átkenéséhez, amennyi a rongyban a legutóbbi akcióból megmaradt.

   Hiába lett a golyó szép, a menetre könnyedén rápörgethető, s ott masszívan tartó, ha egyszer az alumíniumból készült fogas csúnya. Bár rezgett a léc, hogy nekiállok felpolírozni, de ebből végül egy pusztán sárgára történő lefestés lett, mégpedig a sárgára festős öt című projektem keretében.

   Ezt a képet pedig csak azért túrtam elő (a már kidobott képek közül), hogy lásd, miért volt a golyóesztergálási feladatnak komoly része a takarítás. És ezen a képen a leszóródott, meg persze a rajtam található forgácsok még csak nem is látszanak!

   Mikor a mai napon a pincébe lejöttem, természetesen egy kiadós ebéd után, már-már félálomban, hiába ácsorogtam percekig az előtérben elhelyezett polcos előtt, egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy mit keresek itt. Mivel úgy voltam vele, hogy innen egy tapodtat sem megyek tovább, míg csak rá nem jövök, hogy mit hagytam a polcon még valamikor néhány napja, ezért tényleg hosszú percek múltak el a nem különösebben érdekes látvány bámulásával. Miközben a szerző gondolatai valamiért folyamatosan a földdel frissen feltöltött virágládák körül keringtek, végül az derült ki, hogy néhány napja a gyújtósnak odakészített papírt felejtődött idelent.

   A mai egészen apró részprojekt amúgy az, hogy végre beletegyem a frissen vásárolt (ami persze egy még valamikor hetekkel ezelőtti dátumot jelent) kézi csiszolóba a smirglit. Erre amúgy azért volt szükség, mert ugye a csiszolóval hol fémet, hol fát csiszolva, a fán a fémporos smirgli sokszor csúf nyomokat hagyott. Innentől fogva viszont már külön van csiszolóm fához és fémhez.

   Amúgy korábban már többször is volt róla szó (még ha ezt nem is írtam meg), hogy nekiugrok és legyártok belőle vagy négyet, természetesen az elkészülésük után mindbe más-más szemcsefinomságú csiszolópapírt fogva (hogy ki ízlelget smirglit, azt a kérdést most inkább ne feszegessük), de ebből végül nem lett semmi. Mármint egyszerűen képtelen voltam magamat rávenni a viszonylag bonyolult fémmunkára, az egészet pusztán fából és csavarokból megcsinálni pedig pláne nem volt kedvem, pedig az azért - amennyi szerszámom nekem már van - nem lenne egy megrendítő erejű feladat.
   Mivel most már van belőle kettő, így egy újabb csiszoló legyártása valahogy annyira valószínűtlennek tűnik, hogy ezt már be sem fogom írni a mindent tudó táblázatomba, mint egy lehetséges újabb projektet. Vagy ahogy magamat ismerem, mégiscsak beírom, aztán szörnyülködök rajta, hogy az sem lesz kész soha...

   A fiókot néhányszor használva azonban már valamiért bekerülnek hátra. Amennyiben a fiókot úgy húzom ki, hogy hirtelen állítom meg, akkor persze visszajönnek a kések előre, ez azonban a felmerült problémára mondhatni nem a legelegánsabb megoldás.

   Mármint a még használható állagú közepét kivágva, összehajtogatva, betéve a kések alá, az nemcsak világos háttérül szolgál (vagyis nem kell a fiókot belülről kifestenem fehérre), de egyben a szerszámok vándorlását is megakadályozza. Ráadásul még a múltkor megmaradt nyelek és késanyagok is odafértek a fiók végébe, ami két folyton csak útban lévő bödli felszabadulását jelentette.

   Mármint ezét a kettőét, melyeknek nem azért örültem meg, mert beléjük szerettem volna pakolni valami mást, hanem azért, mert a kiürülésükkel együtt az eddig általuk elfoglalt hely is felszabadult.

   Normális (értsd átlagos) ember, mikor valamije tönkremegy, vesz helyette egy másikat, esetleg újabbat, jobbat. Én viszont olyan (manapság már abnormálisnak tekinthető) családból származom, aki hiába nem lesz tökéletes (mivel kétértelmű, így ez egyben rám is vonatkozik), bármi egyáltalán lehetségest nekiáll megjavítani. Na így került ma elém ez a leszakadt végű, amitől beszaladt szalagú centi.

   Az apró részprojekt megnyitásaként a centit (mérőszalag) elemeire bontottam, majd kidolgoztam a javítás módját, ami egyértelműen az eredeti szegecselés helyreállítása volt. Míg az egyik szegecs még megvan (csak persze az is kiesett), addig a másikat pótolnom kell valamivel.

   Mivel a csavarválogatás végjátékaként - a már nagyon apró dolgok közül - még egy csomó különféle szegecs is előkerült, így épp csak választanom kellett közülük egy megfelelő méretűt.

   A másodikként választott réz azonban már igen. Ez amúgy nem a szegecs anyagának volt köszönhető, mint inkább annak, hogy nemcsak úgy egyszerűen ütögettem kalapáccsal, hanem előtúrtam a szegecseléshez szükséges szerszámokat.

   Mikor azt hittem, hogy kész ennyi volt, mindjárt rájöttem (de csak mert épp ráléptem), hogy a szalag dobba történő visszatekergetésével még adós vagyok. Ezt amúgy úgy kell csinálni, hogy fel kell húzni az orsó közepében található rugót, ami aztán - csak mert épp az neki a dolga - behúzza a dobozba a szalagot.

   Mivel a javítás nem lett tökéletes, mert nem lötyög úgy a szalag vége, mint ahogy azt neki tennie kellene, a javított, amúgy már sokat használt mérőszalag az útszóró sós szekrény szerszámos fiókjába került, mert ott nem zavaró a mindössze milliméternyi eltérés. Mármint oda csak azért kell mérőszalag, hogy mikor keresek, akkor a mindenféle faanyagaim közül legalább egy úgy nagyjából méretpontos anyaggal kerüljek elő.

   Fogalmazzunk finoman úgy, hogy nem vagyok oda azért a jelenségért, mikor egy szerszámról a használata közben derül ki, hogy hibás. A csiszolóállvány mondjuk jó, épp csak kissé hiányos, mert az elkészítése óta eltelt közel két évben még nem voltam képes elkészíteni rá az amúgy már eleve betervezett támasztékot, amire mindössze annyi okom volt (már persze az általános lustaságon felül), hogy a beállíthatóság kérdésében képtelen voltam dönteni. Most viszont végre döntöttem. Mármint nem azt döntöttem el, hogy a támaszték hogyan lesz beállítható, hanem csak azt, hogy most azonnal elkészítem, mert a jobbra látható dobozban heverő, amúgy a tűreszelőkhöz készülő nyeleket semmi kedvem sem volt szép sorjában a smirglinek pusztakézből úgy nekitolni, hogy azok végei legalább úgy nagyjából derékszöget zárjanak be.

   Mivel a különféle fajtájú faanyagok már ilyen szépen külön vannak rakva, így épp csak oda kellett sétálnom ehhez a polchoz, hogy a nem különösebb tömegből kiválaszthassam a célra legalkalmasabbnak tűnő anyagdarabot.

   Konkrétan ezt, aminek épp csak le kellett egy kissé csiszolnom a széleit, de amúgy épp olyan széles, mint a csiszolóállvány teteje. A másik mérete meg akkora amekkora. Mármint az adott pillanatban nem érdekelt, hogy mekkora, meg persze az sem volt szükséges, hogy állítható legyen.

   Bár már magam is képes vagyok nagyfejű, jól megfogható gombot gyártani, de egyrészt most más dolgok kötnek le, másrészt ennek a jól megfogható gombokat tartalmazó doboznak már nagyon púposodott a teteje. Vagyis ha kiveszek belőle valamit, akkor az mínusz egy, mínusz a doboz púposodása.

   Fúrtam egy lyukat a csiszolóállvány közepébe, majd az alulról beledugott fába üthető anyát a képen látható csavarral húzattam bele. Mármint azért így, mert így az anyának sokkal nagyobb esélye van az anyaggal párhuzamos állásra, mintha egyszerűen csak beütöm. Arról az előnyről már nem is beszélve, hogy így az anya besajtolásához még csak szét sem kellett szednem az állványt. A rettenetes állagú, mára már csupa lyuk anyagdarab persze csak alátétként került oda, hogy az anya behúzásához szükséges erőt a felületen elossza.

   Mivel a nagyfejű csavarok jórészt használt irodabútorokból származnak, így aztán tényleg nincs rajta mit csodálkozni, hogy a korábbi rendszeres erőltetés hatására a menetük épnek már nem igazán nevezhető, mire fel már hajtottam is rá a mindig kézközelben lévő 8-as menetmetszőt.

   Mikor meg nem kell, akkor az oldalról beszerelt anyához fogatom hozzá. Ebben nemcsak az az okosság, hogy ebben az állásában nincs útban, hanem egyben az is, hogy így még csak elkeveredni sem tud.

   Bár sikerült elképzelnem, de ettől még nem hinném, hogy előáll olyan helyzet, hogy a munkalap közepén található lyuk valaminek útban legyen. Amennyiben a fába sajtolt anyára idővel rájön a dilihopp (mármint kiesik a rázkódástól), akkor majd kap egy apró csavart, ami ebben majd azontúl jól megakadályozza.

   Hogy a jelen cikk keretében legyen mit csinálnom (de persze az is lehet, hogy egyszerűen csak a szokásos trehányságból), a múltkor lemaradt az esztergakések nyeléről a két fémkarika.

   Mivel a nyél a késsel viszonylag elfogadható forgástestet alkotott, így könnyen ment az esztergába történő befogása. Mielőtt a kombinációt összeállítottam volna, ráhúztam a késre az egyik csődarabot, amit a pontos méretre történő esztergálás után már csak rá kellett ütnöm a nyélre, majd egyszerűen csak nekinyomott smirglivel ledolgozni róla a nem valami jól mutató kopott fekete festéket.

   Jaj ne már... Nyafogott a szerző egy kiadósat, mikor az "úgy felejtett" tűreszelő nyélvégeket meglátta. Valahol úgy a hatodik alkalommal érezhettem úgy, hogy a nyafogás helyett inkább le kéne őket csiszolni, hogy mind szép egyforma legyen. Mármint egyiken se legyen se pont, se kereszt, se pontozás nyoma, de még csak egy fia sorja se!

   Mivel nem is oly rég (konkrétan a jelen cikk keretében) végre elkészült a csiszolóállvány tetejére a támaszték, így elég volt a reszelők nyelét csak odatenni, majd párszor megforgatni, s már készen is volt a hetek óta halogatott feladat.

   A zsebszámológép elemcseréje régebb óta halogatódott, mint a reszelőnyelek végének felcsiszolása, pedig ez még annyi munkámba sem került. Végül még az elemeket sem kellett kicserélnem, elég volt csak a teleptartó rugóit egy kissé megfeszítenem, s már számolhattam is tovább.

   Azzal mondjuk nem számoltam, hogy a tűreszelők nyélvégeinek lecsiszolásakor keletkezett szép sima felületek valósággal kikövetelik maguknak, hogy újra összefirkáljam őket.

   Persze nem ákombákomok kerültek rájuk, hanem minden egyes nyél végére egy olyan ábra, ami azt mutatja meg, hogy milyen formájú reszelő van benne. Ez így már annyira tökéletes, hogy szerintem joggal hihettem azt, hogy ebből a projektből már semmi sem hiányzik.

   Kezdetben úgy volt, hogy hagyom a csudába, de mivel a tűreszelőknek szánt eredeti tartóval (ez lett volna az) nem tudtam mit kezdeni, így kénytelen voltam rátérni a lakkozásra.

   Mondjuk azt is hittem, hogy alaposan fel lett takarítva, meg azt is, hogy eldugult a porszívó csöve, miközben egyik sem volt igaz. Míg porból annyit találtam, hogy azzal majdnem újra megtelt a portartó doboz, nem a cső, hanem ugye ez a doboz volt már-már teljesen eldugulva.

   Mivel a takarítással akkora port vertem fel, hogy az egyértelműen csak másnapra fog elülni, ezért a lakozásnak aznap már nem is álltam neki, pedig akkorra már minden szépen oda volt készítve.
   A lakk amúgy annyira be volt állva, hogy alig bírtam feloldani! Ebből a tényből egyértelműen következik, hogy a döglőfélben lévő lakkot nagyon gyorsan ki kell kennem valamire, mielőtt még betúrósodik. Mármint azért túrósodik be, mert nem a hozzáillő hígítót használom. Mármint azért nem, mert a lakkos dobozra egyrészt nincs ráírva, hogy milyen típusú hígító kell hozzá, másrészt a vegyszeres polcon jelenleg csak egyféle hígító van.

   Mikor azt hittem, hogy kész, mára ennyi volt, a reszelőnyelek csupasz végét meglátva, azonnal az ugrott be róluk, hogy a fémmocskos kezemmel majd milyen jól össze fogom koszolni a csupasz fát.

   Mikor előkapom a pincéből az állványba fogott fúrógépet, majd megpróbálom belefogni a csigafúrót, olyankor mindig egyből eszembe jut, hogy mi más dolgom lenne a géppel. Ez amúgy egy annyira apró feladat, hogy szinte fáj, hogy eddig még sosem készült el. Mármint kiváló példája annak, hogy mire fel indítottam az apró elmaradások című sorozatot.

   Fogtam egy cetlit, ráírtam, hogy nyit - zár, majd egy csíknyi cellux segítségével felragasztottam az állvány oldalára. Tudni persze ettől még nem fogom tudni, hogy merre nyit vagy zár a tokmány, de ha odanézek, akkor innentől fogva egyből a rendelkezésemre fog állni az információ. Mármint az előttem felülről lefelé álló tokmány esetében ezt egészen idáig folyton összekevertem. Tokmánykulccsal tekerve persze nem, de anélkül tipikusan 50 százalék volt a találati arányom.

   Már csak azért is kell rá a lakk, mert a csupasz fafelület annyira kívánja, hogy szinte ordít érte! Valamint ha nem kenem le, akkor tuti, hogy néhány napon belül összefogdosnám mondjuk a fémmocskos kezemmel, mely nyomokat a fáról csak újracsiszolással lehetne eltűntetni.

   Ráadásul ezt az öreges sárga színt még jobban is szeretem, mint amit a csupasz fa mutat magából. Egy második (esetleg harmadik) réteg lakk persze még biztosan kell rá, de már így is sokkal szebb, mint ahogy még az előbb mutatott.

   A felső polcon azért fér el egy egész sor doboz, mert ott jobbról nincs határoló, míg a középső polcon balról nincs. (illetve arrafelé van egy kis plusz hely) Mivel az alsó polc jobbról és balról is határolt, így oda már csak eggyel kevesebb doboz fért be. Mondjuk ha nagyon akarom, akkor oda is be tudok szuszakolni egy dobozt, kivenni azonban már nagyon kényelmetlen lenne. Ez kérlek annyira így van, hogy kezdetben alul is ugyanannyi doboz volt, csak idővel kiszedtem, mert tényleg kényelmetlen volt tőle a többit kivenni.
   Hogy a helyet ennek ellenére mégiscsak hasznosítsam, arra megoldásul azt találtam ki, hogy vagy széthajtogatok és lerövidítek egy rózsaszín papírdobozt, vagy készítek egyet a helyről levett méretre fából.
   Mint ahogy az már csak nálam lenni szokott, ahogy rengeteg másikat is, úgy ezt az ötletemet is olyan sokáig dédelgettem, hogy az idők folyamán már többször is sikerült elfelejtenem. Most is csak azért jutott eszembe, mert épp valami apró feladatot kerestem. Mivel egy faládika legyártása tulajdonképpen nem is olyan apró feladat, ezért úgy döntöttem, hogy körbenézek, hátha akad valami olyan, ami az adott méretű résbe passzol. Mármint legalább olyan mély, valamint a rózsaszín papírdobozoknál legalább egy centivel keskenyebb.

   Nézd csak mi van ott balra! Hogy azt a dobozt sikerült megtalálnom, ahhoz igen nagy valószínűséggel az vezetett, hogy az apró elmaradások a pincében 13 című projektem keretében nem is oly rég jártam erre. Mármint akkor szereltem fel a polc szélére azokat az apró farostlemez darabokat (lásd őket alul), melyek a hosszúkás anyagok polc széléről történő mélybe zuhanását akadályozzák meg.

   Mivel egy csomó mindenen épp nagyban száradt a lakk, így még jobb is, hogy nem álltam neki a dobozhoz szükséges anyagok fűrészelésének. Az egy szem gomb felcsavarozása pedig szerencsére nem porol. Konkrétan annyira nem, hogy annak már eleve ki volt fúrva a doboz elejére a lyuk.
   Ekkor jutott eszembe, hogy az összes papírdobozról hiányzik a nekik (pontosabban szólva magamnak) még évekkel ezelőtt beígért gomb. Mivel a rengeteg gomb esztergálása porolós feladat, amit most a száradó lakk miatt nem kellene elkövetnem, így újra sikerült róla hosszú időre elfelejtkeznem.

   Az apró rés viszont végre betömésre került. Hogy mi lesz a dobozban? Idővel valószínűleg azok a fémből készült szerszámok, amit apukám egyik dobozában találtam. Mármint azért, mert mivel azok zömükben vasból vannak, majd szétszakad alattuk a vékonyfalú papírdoboz.

   Lejöttem a pincébe, majd amit csak értem, mindennel megpróbáltam elmenni egészen a helyéig. Így került végre a polcra a tűreszelők tartója, bele a reszelők, vissza az esztergakéses fiókra az előlap, egy hatalmas adag fatörmelék szatyorba tüzelni, és még az EVIG fúrógép is be lett dugva egy polc alá.
   Bár a pincékben történő nézelődéseim közepette még rengeteg egyéb ötletem felszínre tört, de mivel kedvem egyikhez sem volt, ezért egyiknek sem álltam neki, mindössze annyit tettem meg, hogy a még elől lévő lakkos üvegből felkentem egy réteget a csiszolóállványhoz készült támasztékra. Erre azért volt szükség, mert ha épp fémet csiszolok (mondjuk egy csavart), akkor annak fog a pora. Mármint a csupasz fafelületről nem lehet letörölni, míg a lakkozottról igen.
   Miután ezzel is megvoltam, mivel még ott volt előttem a lakkos üveg, amibe egy kicsit már megint kezdett belenőni a lakk (nekiállt bőrösödni a teteje), gondoltam csak találok még valamit, amire a lakkot kikenhetem. Erre fel semmi sem került elő, ami persze nem jelenti azt, hogy nincs is, épp csak nem találtam meg.

   Ez a habfürdős palack úgy került képbe, hogy nem is oly rég sikerült egy gyönyörű zöld társával addig-addig szemeznem, míg a végén kidobtam. Mármint azért dobtam ki, mert hiába láttam az előszobában több mint egy héten át minden nap, mégsem sikerült rájönnöm, hogy mi a csudát akartam vele.

   Amúgy semmi bonyolultat, épp csak kivágni az oldalaiból a viszonylag egyenesebb részeket, mint újrahasznosítható anyagot. Hogy aztán fel lesz-e használva, vagy ott rohad el a műanyagos fiókban, az csak azon múlik, hogy belelendülök-e a barkácsolásba.

   Az esztergán folyton elmozduló tokmányra annyira berágtam, hogy levettem, majd felpörgettem a helyére négy darab 8-as anyát. Míg a két balra eső anya egyszerűen csak távtartó, addig a két jobbra esőt addig-addig csiszolgattam, míg csak rájuk nem tudtam tolni a tokmány menetes részét. Mármint olyan passzentos lett az illesztés, hogy el sem akartam hinni, hogy az anyák külső átmérőjét én magam hoztam méretre, mégpedig kezdetben egy flexbe fogott csiszolótárcsával, majd egy az eszterga alaplemezére támasztott csiszolófával.

   Mikor azt hittem, hogy már jó, akkor mindjárt kiderült, hogy a pontatlan menetű 8-as anyákat a helyükről elforgatva, azok teljesen összevissza állnak. Ezen talán úgy lehetne segíteni, ha valami vastagabb anyagból magam gyártanék 8-as anyát, amibe nem tekerném be a harmadik menetfúrót, hogy szorosan álljon az eszterga tengelyének menetén. Egy másik verzió szerint, mivel ezen a gépen nincs áttétel, a normálisan álló tokmányt majd csak az áttételes esztergán valósítom meg. Már ha elkészülök vele valaha egyáltalán...

   Miközben a csiszolópad támasztékán és a csiszolómalom egy pont nullás verziójának görgőin (már ha tényleg benne lesznek) a lakk szárad, addig egyik kedvenc szófordulatom szerint a lelkemen a tepsiben látható letörött fejű kalapács teszi ugyanezt, pedig már hosszú évtizedek tapasztalatából tudom, hogy ezt nekem tilos. Mármint széthagyni a dolgokat, mert egy bizonyos rendetlenségi szint után erősen lecsökken bennem a rendrakási vágy. Ezek ketten (mármint a rendrakási vágy és a rumli szintje) szerintem fordítottan arányosak.

   A kalapácsot végül nem azért vettem magam elé, mert ha odakerül mellé még néhány valami, akkor valószínűleg újra eluralkodik a polcaimon a káosz (na ja, mintha most nem az lenne), hanem azért, mert épp elől volt az eszterga, benne a csiszolótárcsa, és még a kék tepsit is szerettem volna a csavaros polcról eltenni.
   Mivel a csiszolótárcsával a csiszolás nagyon könnyű, hiszen épp csak neki kell nyomni az anyagot, így nemcsak a kalapács nyelét hoztam vele méretre, hanem a kalapács feje is kapott némi ápolást, amire amúgy már nagyon is rászorult.

   Lefényképeznem ugyan nem sikerült a jelenséget, de attól még úgy van, hogy a fej és a nyél közötti illesztés annyira passzentosra sikeredett, hogy a kettő között nem maradt rés. Mármint akkora, amin át tudott volna szűrődni a fény.

   Mivel a nyelet a fejhez feszítő ék egyik végén az él volt csorba, a másikon meg az a felület volt kirojtosodva és elrozsdásodva, amit ütni kell, így még ezt is szépen körbecsiszolgattam.

   Amennyit én kalapálni szoktam, pláne ezzel a kalapáccsal (ez amúgy az útszóró sós szekrény szerszámos fiókjában van, konkrétan az összeállt só törésére), ez az én életemben már nem fog ápolásra szorulni.

   A minap, mikor a balra látható fiókot a rózsaszín dobozok közé betoltam, annak annyira megörültem (mármint annak, hogy nem kellett a dobozt legyártanom, mert egy másik polcon találtam egy épp méretest), hogy a jobbra látható, apró és mára már kissé rozsdás fémszerszámok belerámolása valahogy elmaradt. Ahogy ültem mellettük a földön, azt sikerült róluk megállapítanom, hogy ezeket már valószínűleg csak a következő életemben fogom megpucolni.
   Ahogy itt ültem előttük a pince előtti linóleumon, azt mondtam magamnak, hogy egészen addig nem állhatok fel, míg csak rá nem jövök, hogy mégis mire szolgáltak azok a hengerek, aminek az egyik vége le van esztergálva kisebb átmérőjűre, és még egy lyuk is van rajtuk keresztben. Mármint ezt valaha tudtam, de mára már semmi sem jutott róluk eszembe, csak az, hogy a céljukat elfelejtettem. Mivel épp ücsörögni volt kedvem, meg persze a szerszámok megtekintése közben a múlton merengeni, így egyáltalán nem zavart, hogy több percem is ráment, mire meglett a megoldás. Mármint az, hogy azok a rudak rugókészítésre valók, és úgy kell őket használni, hogy a satuba fogott amerikánerrel meghajtás közben, az apró lyukon átdugott rugóanyagot szépen magukra tekerjék.

   Mivel az apró papírdoboz átment a többi közé a lomos pincébe, így még a helye is felszabadult. (lásd a lakkos doboz előtt azt a hatalmas üres teret) Még néhány beszárad festékes dobozt kidobok, s akkora lesz itt a hely, hogy a polcon akár táncolni is lehet!

   Van az úgy, hogy valami sikerül, és persze az is előfordul, hogy nem. Amit ezen a képen látunk, az például egy amolyan félresikerült dolog, mert bár az univerzális platform tetején jól áll a szintén univerzális forgócsúcs (ami ugye attól univerzális, hogy azt fogok bele, amit csak akarok), és még a meghajtása (vízszintes mozgatás) is működik, csakhogy úgy ahogy van, az egész felépítmény lötyög. Márpedig egy esztergacsúcsnak úgy kell a gépágyon állnia, mintha oda lenne betonozva! Apróbb munkadaraboknál még csak-csak elvan a gép némi rázkódással, mikor azonban úgy egy öklömnyi (vagy annál nagyobb) anyag kerül bele, akkor már nagyon beremeg. Ez persze csak olyankor van, mikor a befogott anyag nem központos. Mármint még nincs kerekre esztergálva.
   Mivel a gép egy alkarnyi befogott akácfától már nagyon el akar repülni, így azt találtam ki, hogy az anyag befogása után az esztergacsúcs platformját egy asztalos szorítóval rögzítem, ami persze az eresztékeinek nagyon nem használ. Mármint az, hogy csak úgy egyszerűen leszorítom a tetejét a gépágyra.

   Mert ugye olyankor az asztalos szorító összenyomja azt a szép hosszú rést, amire a képen a két piros nyíllal mutatok. Na erre találtam ki a múltkor valamit, csak jó szokáshoz híven hagytam magam rágódni a dolgon, nehogy megint valami hülyeséget csináljak.
   Nagyszerű elképzelésem szerint lemérem a rést, szétkapom a gépet, összerakom körfűrésznek, vágok vele egy a résbe passzoló vastagságú keményfa csíkot, amit aztán vagy hosszabbra hagyok a platformnál egy-egy centivel, vagy vágok neki nútot egy hosszúkás fadarabba, amibe persze majd bele is ragasztom.
   Utóbbi mókolásokra azért van szükség (persze csak az egyikre), hogy az összenyomás ellen kitámasztásul használt anyagot a munka végeztével valaminél fogva ki lehessen húzni a résből.

   Erre fel (mármint arra, hogy már kitaláltam, hogy hogyan lehet a szükséges alkatrészt fából elkészíteni) a fiókosból véletlenül nem a fa, hanem a fémdarabos fiókot húztam ki, ahol is egyből a kezembe akadt ez a vaslemezből formázott idom, ami igencsak szerencsés módon épp megfelel a feladatra.
   Bár volt egy olyan tervem, hogy a két lyukba szerelek két apró gombot, aminél fogva a támasztékba a kihúzásakor majd jól bele lehet kapaszkodni, ezt azonban megvétózta az a tény, hogy ha ez a valami ennél nagyobb, akkor már útban lenne a fiókban a többi bigyó elérésekor. Ettől persze még lehet, hogy egyszer készítek, vagy találok hozzá két csinos gombot, az azonban nem ma lesz, mert mára egy csomó minden más apró feladat lett beütemezve.

   Például az, hogy odaszereljek valamit a rés két oldalára, hogy a támasztékot tartó nagyfejű csavar alja ne nyomódjon bele a lakktól fényes fába. (lásd már ott is a körkörös nyomait, pedig még csak néhányszor használtam)

   Az előző történettel ellentétben, most meg úgy esett, hogy a fémlemezes doboz helyett a fadarabost húztam ki. Mivel ez a megoldás egyszer már bevált (mármint a keskeny késtámasz készítésekor), gondoltam ha így akarta a sors, akkor legyen így.

   Mármint legyen a felület csavar alatti keményítése két darab keményfa lécből, melyek anyagát úgy találtam a dobozban, hogy az annyira méretpontos volt, hogy épp csak ketté kellett vágnom, meg persze ki kellett rájuk fúrnom a négy lyukat a csavaroknak.
   Mikor idáig eljutottam, egyrészt komolyan meglepődtem a dolgon. Mármint azon, hogy a mai nap három egymást követő feladat megoldása is minden gond nélkül sikerült. (a harmadik feladat amúgy egy szíjtárcsa esztergálása volt, ami olyan gyorsan készült el, hogy még a szerszámelővétellel együtt sem ment rá több időm, mint öt perc) A másik meglepődésem pedig annak szólt, hogy ez a valami elsőre ilyen szép lett.

   Ha már varázslat, akkor itt említeném meg, hogy időközben kiderült, hogy mégis mi a csudától rozsdásodott meg ez a kalapács, miközben az útszóró sós szekrénybe épített szerszámos fiókban mellette heverő többi társa nem. Az ok az volt, hogy ezzel a kalapáccsal törtem a sót, ami ugye egyértelmű, hogy rákerült az anyag felületére. Csakhogy a só nem só volt, hanem az az újfajta anyag, ami úgy szívja magába a vizet, mintha kötelező lenne! Van belőle egy külön vödörrel, amin szó szerint áll a víz! (mármint az útszóró anyag tetején áll a víz) Szóval a kalapács, mivel ő is kapott egy nedvszívó réteget (ez mondjuk nem látszott rajta), magához vonzotta a vizet (pincei pára), s mire legközelebb ránéztem, addigra durva és mély rozsdanyomok voltak rajta.

   Majd lekentem a kalapács fejét lakkal, hogy csak úgy magától nehogy már megint berozsdásodjon. A balra látható bútorlap darabka azért került a kalapács nyelére, mert különben lehúzta a feje. Vagyis úgy jártam pórul, mint az a medve, aki felemelt egy akkora követ, amit aztán nem tudott letenni. Ez mondjuk egy elég hülye vicc, de attól még tényleg úgy volt, hogy álltam a pincében a már lelakkozott fejű kalapáccsal, amit sehova sem tudtam csak úgy egyszerűen letenni. Ez kérlek annyira így volt, hogy mikor kihúztam egy fiókot, mondván a keletkezett résbe bedugom a kalapács nyelét, akkor az annak ellenére kezdett odébb gördülni, hogy a nyelének alapvetően ovális alakja van.

   Amennyiben a közel másfél kilónyi vassal a minap feltöltött fiók alja a polcból történő kihúzása közben leválik, akkor szerencsés esetben az fut át az agyamon, hogy a fiók stabilitására azért csak rá kellett volna már néznem, mielőtt megtöltöm zömükben vas alkatrészekkel, addig szerencsétlen esetben maguk az alkatrészek.

   Nyitáskép kivettem, majd kiborítottam a fiók tartalmát, mielőtt a vasak még tényleg szó szerint az eszembe jutnak, majd levettem róla az alját, s az összes oldalát átcsiszoltam. Mikor ezzel megvoltam, visszaerősítettem az alját, egyrészt vastagabb szögekkel, másrészt ragasztással. (lásd azokat a fehér pontokat)
   Mivel vasdarabok vannak benne (mármint hamarost újra lesznek), a fém meg ugye a fára fog, kapott a fiók egy lakréteget, amit idővel egy másik fog követni, s mikor az megszáradt, már mehet is vissza minden a helyére.

   Addig meg jól ellesznek a rozsdás vasdarabok (már amelyik nem réz) ebben a jégkrémes dobozban. Ahogy ezt így kimondtam, mindjárt hozzátettem, hogy meg a nagy lóf*szt van ez így jól, s már álltam is neki a megtakarításuknak, akár kell, akár nem. A lelkemnek mindenképp jobb lesz úgy, ha nem hagyom őket koszosan.

   Bár ráment vagy két órám, mire mindent befogtam az esztergába, majd megjárattam rajtuk a smirglit, vagy a drótkorongot, de végül minden bigyó állagán sikerült javítanom. A hajtókaros csőkulcsszerű szerszám megpörgetése mondjuk nem volt egy életbiztosítás, de túléltem. Mint az a letakarításukkor kiderült, a vasak között akadt egy csomó réz is. Aztán találtam még egy olyan fura valamit is, amiről csak a felcsiszolása után derült ki, hogy az egy 8 milliméter vastag grafitrúd.
   Mikor úgy voltam vele, hogy kész, minden ki lett pofozva, mikor megszárad a dobozon a lakk, mehetnek is bele a szerszámok egyből vissza, akkor meglepő módon sikerült ráébrednem, hogy ha egyszer berozsdásodtak, akkor ezt újra meg fogják tenni. Mármint ebben az volt a meglepő, hogy nem akkor jöttem rá, mikor már az összes kifényesített bigyó újra bemattult.