Mármint nem az nem igaz, hogy kaptam egy szép dobozt (bár az se, mert kettőt), hanem az, hogy a baglyos és a nyulas doboznak bármi köze lett volna az antennaépítéshez. Már persze attól eltekintve, hogy az egyikükbe rejtettem az antennához eddig összegyűjtött anyagokat.
   Ezek az anyagok gyűltek, egyre csak gyűltek, míg a végén egyszer csak annyi lett belőlük, hogy a tömegük meghaladta az ingerküszöbömet. No de ne ugorjak már ennyire előre...

   Egy korábbi, a szoba ezen sarkát érintő nagytakarítás (vagy ki tudja mit kerestem erre) alkalmával egyszer (még ha csak egyszer...) már rezgett a léc, hogy ha már egyszer úgyis itt vagyok, akkor ezt is megcsinálom. De én persze nem... Mint az látható, ez a kép olyan régi, hogy ezen még az előző, azóta már rég lecserélt ablak előtti szőnyeg látható. Már csak ebből is sejthető, hogy mióta húzódik ez az antennaépítős project.

   Na most az antenna építésének indíttatása egyrészt onnan származik, hogy most már tényleg szeretném visszaszerezni a nemes célra antennaként bevetett piros színű műszerzsinóromat. Másrészt nehogy már egy technikához valamicskét azért mégiscsak konyító embernél, holmi piros műszerzsinórból legyen az antenna!

   A valaha tormát tartalmazó üvegben a pincében az alkatrészek szétválogatása kapcsán fellelt, valamicskét a jelen antennaépítős projecthez kapcsolható alkatrészek lettek összegyűjtve, míg a kábel pusztán egy antennadugókkal szerelt igen rövidke koax kábel toldó, melyet valaha az IPTV STB-hez mellékeltek.

   Az igazság az, hogy alapvetően nem ezeket a bigyókat kerestem, csak épp ezek lettek meg. Szóval az úgy volt, hogy a Bosnyák téri piacon jártamban, egyszer csak megakadt a szemem egy kisebb dobozon, melyben mindenféle, de azért főképp antennához való csatlakozók voltak. Dugók, aljzatok, toldók. Mikor kíváncsian leguggoltam hozzájuk, hogy kiválasszak közülük két-két apa-apa és anya-anya toldót, a tulajdonosuk - bár még nem is tudta (mert nem mondtam), hogy mit szeretnék - egyből rávágta, hogy az 100 forint lesz. Ebben az volt a fura, hogy mindketten tévedtünk. Én ugye abban, hogy azt hittem, a dugóknak darabja 100 forint, míg az árus abban, hogy ha nem ilyen olcsó árat mond, akkor nem viszem el a portékáját. Vagyis végül az egész dobozra való bigyó került 100 forintba, nem pedig darabja! Csak ugye mára már tudja a franc, hogy azóta hova tettem őket.
   Abban mondjuk biztos vagyok, hogy már nem a pincében, hanem idefent vannak, hiszen a szögletes átlátszó dobozuk itt virít a polcon, no de azt, hogy az emlékeim szerint elmosogatott dugókról készült képeket melyik cikkbe szőhettem be, na azt már nem tudom. Persze az is lehet, hogy semelyikbe sem, hanem csak sikerült úgy elrejtenem a képeket tartalmazó mappát (vagy valami lehetetlenül hülye nevet adtam neki), hogy azért nem találom.

   Addig is, míg az előző kérdés válaszára rájövök, betettem a pengéket és a törött fúrókat a pengéket és a törött fúrókat tartalmazó dobozomba. Meg ne kérdezd, hogy ez minek van, mért még a végén megválaszolom. Na jó, én szóltam...
   Szóval a törött fúrókat azért nem dobálom ki, mert ugyan van még belőlük bőven, azonban ha egyszer valami csoda folytán (például rengeteg panel fúrása és marása) el találnának fogyni, akkor a törött fúró még megélezhető. A pengéket pedig azért gyűjtöm, mert mikor el kell vágnom valami olyat, aminek nem szívesen tolnám neki a sniccert, akkor csak befogok közülük egyet a satuba, és már tolom is rajta keresztül az akármit.

   Míg ezt az apró dobozkát meg nem találtam, nem tudtam volna biztosat válaszolni arra a kérdésre, hogy ugyan van-e itthon hármasnál kisebb menetfúróm, vagy menetvágóm. Most már, hogy megtaláltam őket, persze könnyű, és még az is beugrott, hogy ezt még a Maglódi úti KGST, de akkoriban azért már főleg orosz és kínai felhozatalú piacon vettem.

Elmondjam a megálmodott tervet? Tudod, hogy úgysem úszod meg...

   Ami jelen esetben egy USB csatolófelületű DVB-T tuner. Mondjuk nem ez a dobozos, hanem egy társa, amit azért kaptam egy kiváló barátomtól ajándékba, mert az enyémben nem RTL2832-es chip volt, s így nem lehetett vele digitális rádiózni. No de nem ezt akartam mondani ezzel a képpel...
   Hanem azt, hogy csak sokadik nekifutásra sikerült megtalálnom az apró dobozka oldalába dugható, a miniatűr antenna aljzatot a hagyományos méretűre átalakító dugót. Mint ahogy úgy általában mindenben, ebben is én voltam a ludas. Mert ugye a felnyitott fedelű doboz mellett látható belső közbetétet voltam oly szíves nem a képen látható módon, hanem fordítva betenni a dobozba, hogy a többi kellék is odaférjen, csak így ugye az átalakító nem látszott a vastag kartonpapírból készült közbetéttől.

   Ez még csak egy amolyan előzetes mérési összeállítás, ami mindössze arra szolgál, hogy lássam az elképzelésem helyességét. Az UHF szobaantenna csak azért került a képbe, hogy majd legyen mihez viszonyítanom a virágállvány szélére szerelendő mezei botantenna jelszintjét. Pontosabban szólva, mivel ez irányított, a rossz irányba fordítva tesztelhettem vele, hogy mikor, mármint mennyire kicsi jelszintnél) esik szét a digitális kép. Ehhez persze majd még fel kell telepítenem a laptopra a DVB-T adás vételéhez szükséges szoftvert is, mert azon most még csak az SDRSharp van.

   Ez pedig egy olyan kép, melyen az látszik, hogy a szerző már elővette, illetve a háttérből előre tette a két kerek dobozt, azonban a tartalmukat még nem tekintette meg. Ennek amúgy azért nem láttam értelmét, mert az egyik doboz üres, pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy rejtegetek benne egy félbehagyott projectet.
   Elmeséljem, hogy miért épp ezeket a sorokat rovom? Nos azért, mert máshoz kedvem nem lévén, ráállítottam magam arra, hogy az összes megkezdett, majd menten félbe is hagyott projectek képeit megszerkesszem, majd meg is írjam hozzájuk a betűket.
   Ezt azért éreztem feltétlenül szükségesnek, mert egyrészt kezdett a dolog elharapózni, vagyis egyre több és több project sorakozott az "épp dolgozok rajtuk" elnevezésű mappában, másrészt mivel ezek félbehagyottak voltak, azonban még közel sem félkészek, így egyre esélytelenebbnek éreztem, hogy valami módon rávegyem magam a befejezésükre.
   Ráadásul az nem csak úgy van, hogy van valahol néhány mappa képekkel a számítógép mélyére rejtve, hanem úgy, hogy a félbehagyott projectek meglehetős része itt hever körülöttem a valóságban is. A teljesség igénye nélkül:
- az MK-27-es magnó a virágállványon szárad (míg a szétszedettsége a lelkemen)
- a konyhaablak kitámasztója a wobler előtt fekszik
- a hátam mögötti mélyláda készülő rácstartói úgyszintén
- a konyhai zacskózárók tartójának anyaga az előszobapolcon porosodik
- a szobában egy széken hever két méter 21x2-es kábel
- két fiók kihúzva a szoba sarkában az összeerősítésére vár
- nagyban folyik (hát persze) az apró elmaradások a lakásban kettő című project
- épp mint fent, csak a pincében, és már a hármas számú
- hever a polcon egy ferde előlapú SANYO deck (megjegyzem 2007 óta nyitva)
- a szalagragasztóról szóló cikk is félkész
- a plafonra világító lámpa úgyszintén
- a látványosan a sarokba rejtett dobozban egy rádiós óra hever
- a diavetítőnket bemutató cikk is félkész
   A többit talán most hagyjuk, mert már ez a rövidke felsorolás is képes belőlem kiváltani az "ennek a szétszedtem projectnek sosem lesz vége" érzést. Ha még azokat is ideírtam volna, amiknek még neki sem kezdtem, de már előszedtem őket, akkor ki tudja meddig tartott volna ez a lista.

   Az előző mondat leírása óta mindössze két hónap telt el, s én már ki is vettem ebből a pincében található antennás fiókból az újragondolt méréshez szükséges elosztót, valamint azon okból, hogy ugyan fogyjon már innen is egy kicsit a restancia, a piros dobozos gyári SWR mérőt is. Az 50 ohmos műterhelést, és a felharmonikus szűrőt pedig már mutattam.

   Azt viszont még nem, hogy az antennaépítést megakadályozandó, eltorlaszoltam a szobát. Ezen persze nincs mit meglepődni, hiszen az őszi nagymosás már csak ilyen. Mutassak valamit, ami viszont igenis, hogy meglepetésként ért?

   Tessék! Épp ma reggel történt, hogy még álmosan jöttem befelé a konyhából, kezemben egy hatalmas bögre kávéval, mikor is ez a kép fogadott. Mikor az üveg homályán keresztül megláttam az ágyamon egyértelműen kéken világító valamit, akkor annyira lefagytam, hogy semmi értelmes megfejtés sem jutott eszembe. Mert ugye emlékeim szerint nálam csak két dolog világít kéken. Az egyik a külső SATA HDD ház power LED-je, míg a másik a tartaléknak félretett számítógépem power LED-je. Míg az egyik a polc tetején hever bedobozolva, addig a másik a szekrény mélyére lett elrejtve. A rejtély megoldása az, hogy a betűző napfényben a matracomra húzott kék gumis lepedő tűnik úgy, mintha kéken világítana.
   Hogy ebben mégis mi a meglepő? Nos az, hogy a szobámba, vagyis a hallba egyáltalán nem süt be a nap, vagy ha mégis megteszi, akkor is csak a képen is látható függőleges fehér oszlop képében, ami amúgy a nagyszobába vezető ajtó. Mármint ebben az a fura, hogy az említett irányból érkező fény viszont nem éri el az ágyat. A napfénynek most is csak úgy sikerült bejutnia, hogy épp telibe verte a szomszéd ház egyik ablakát, ahonnan a jelen pozícióból nézve balra található fürdőszoba nyitott ablakán és ajtaján keresztül érte el az ágyamat. Alig több mint 50 éve lakok itt, de ezt a jelenséget még csak most láttam először. (vagy csak már nem emlékszem rá)

   A szobában a székek közé terítve száradó plédet (illetve ez most egy matrac huzata) viszont olyan sűrűn láttam, hogy egyszer már ebben a cikkben is szerepelt. Addig is, míg a huzatot a betűző nap melege végképp megszárogatja, nekiállok és elkészítem az antennakábelbe iktatható szabályozható csillapítót.

   Mármint ezt. Ezt persze nem ilyennek álmodtam meg, azonban a bedobozolása, illetve az annak megtörténtére való várakozás olyan mértékben hátráltatta volna az antenna megépítését, hogy végül ezen alfa verzió elkészítése mellett döntöttem.

   Mert ugye egy ilyen spéci potméter dobozolás nélkül is éppen ugyanúgy szabályoz, mint csinosra dobozolva. A fehér papír (ami amúgy valami távközlési tervrajz) azért került a képre (mint úgy legalább nagyjából egynemű háttér), mert anélkül annyira kaotikus volt a látvány, hogy sokáig tartott volna elmagyaráznom, hogy mit kell nézni.
   Ez amúgy több későbbi képre is igaz. Mármint az, hogy nem igazán látszik rajtuk a lényeg. Ez valószínűleg annak eredménye, hogy a fényképezés helyett inkább magára a feladatra koncentráltam.

   Balra az azóta már megépített, illetve a korlátra felszerelt antenna belső csatlakozása látható, míg tőle jobbra az a piros műszerzsinór, ami jelen pillanatban mint tévéantenna van használatban.

   Bár ez egy beállított kép, de attól még elsőre is nagyjából úgy állt össze, mintha rajtam röhögne a felszerelés. Mert ugye a dolgokat mozgatva hol van jel, hol nincs, miközben a dobozaimban nem találtam a mosolygó szájat utánzóval azonos célra használható elosztót.

   Nem úgy a mindössze néhány perccel ezelőtt összeállított, folyamatosan szabályozható osztónak, ahol is a koax kábel belső erére kifejezetten vigyázva, azt nem fogóval, hanem a páka melegével blankoltam meg, mire fel mégis eltörött...

   Bár a letört kábelvéget visszaforrasztottam, de végül a feleslegessége okán inkább kihagytam a jelútból. Mert ugye hol van itt akkora antennajel, ami olyan nagy, hogy csillapítanom kéne? Arra mondjuk jó volt az osztó, hogy a jelszint csökkentése közben láttam, amint az SDRSharp program mutatta jelszint is csökken, majd szétesik a tévén a kép, de végül is ez csak egy amolyan játék volt.

   A még véletlenül sem az adott frekvenciára méretezett UHF szobaantenna csak egy egészen kicsivel adott nagyobb jelet, mint a helyére csíptetett piros színű műszerzsinór. Arra viszont jó volt, hogy meggyőződhessek általa a Yagi antenna irányító hatásáról. No nem mintha eddig nem hittem volna benne...

   Bár egy próba erejéig még így is megfelelt, az azonban egyértelmű, hogy ez nem maradhat így. Mi az, hogy miért nem? Azért nem, mert így még nincs minél fogva odaerősítenem a virágállványhoz. Márpedig rögzítésre mindenképp szükség van, különben fellöki a függöny, vagy csak úgy egyszerűen eldől magától.

   Ez az a kép amiről korábban beszéltem. Mert ugye ha nem árulom el, akkor ember nincs a földön aki rájönne, hogy ezzel a képpel a már úgy nagyjából a helyére illesztett antenna leendő pozícióját kívántam megmutatni.
   A kép felső széle közepe tájékán látszik egy vékony függőleges vonal. Az ott a botantenna, melynek alsó vége jelenleg még a földön hever, miközben a felső az ablak üvegének lett nekitámasztva.

   Az addig rendben, hogy az ötlet maga jó, és még azt is elfogadtam magamtól, hogy az antennát nem ma fogom kivitelezni, azt azonban magamat ismerve már nem mertem megkockáztatni, hogy ne tegyem helyükre a szanaszéjjel pakolt hozzávalókat. Már úgy értem azokat, melyekről ekkor már biztosan tudtam, hogy nem lesz rájuk szükség.

   Az UHF szobaantennát azért szedtem elemeire, mert így be fog férni a pincei antennás fiókba. Persze nem abba, amiből az elosztót és az SWR mérőt kivettem, hanem van egy másik is, ami antennás bigyókkal még nem annyira telített.

   Ha végre megfoltoznám a melósgatyát, vagy legalább eltenném innen, esetleg egyszerűen kidobnám, mint ahogy azt a lyukas ruhákkal szokás, már-már rend lenne a cserépkályha tetején. Illetve ide nem is annyira rend való, mint inkább konkrétan semmi.

   A potméter is visszakerült a potméteres dobozba. Hogy aztán megépül-e belőle valaha is a tervezett csillapító (vagy esetleg másból épül meg), azt a tucatnyi elmaradt építési projectem miatt még csak jósolni sem merem! Terveim persze vannak, csakhogy túl sokan, minek okán folyton elveszek a köztük való, általában pusztán gondolati szinten folytatott téblábolásban.

   Visszatérve a tényleges feladatra, a balra látható antenna aljzatot kellene egyesítenem (mind mechanikailag, mind pedig elektromosan) a jobbra látható antennával. Mindezt úgy, hogy az antennakábel árnyékolása sehová se legyen bekötve. Már csak azért se, mert amire szerelve lesz, az ugye a virágállvány, amit semmilyen potenciálra sem szeretnék kapcsolni. Bár nincsenek a közvetlen környezetében földelt, vagy bármilyen más értelmezhető potenciálra kötött tárgyak, de attól még elképzelni is rossz, hogy mondjuk belekapaszkodok az eső után vizes balkonkorlátba, miközben hozzáérek a virágállvány vasvázához is, mire fel megcsap az áram. Szóval ide valami szigetelőanyag kell, nem pedig vaslemez. Az antennát tartó valami lehet akár műanyagból is. Mivel a kommersz műanyagok általában elég gyengék, inkább üvegszálas műanyagból, textilbakelitből, vagy végső esetben akár fából is készülhet a tartó.
   A vékony műanyaggal (mert vastagom nincs) az a gond, hogy ahhoz kell valami olyan szerkezet, amivel oda lehet fogatni a virágállványt alkotó betonvashoz, míg a fa esetében az lenne jó, ha menetet tudnék bele fúrni az aljzatnak. A keményfába mondjuk lehet, mert abban szépen megáll a menet, csakhogy kinek van ilyen egyáltalán nem szokványos méretű menetfúrója?

   Mert nekem ugyan nincs. Hogy miért nincs, azt persze (mint ahogy szinte mindent) meg tudom magyarázni. Azért nincs, mert nem vettem, pedig még két éve sem volt, hogy láttam a piacon egy egész dobozzal! Olyan lehetetlen méretű menetfúrók voltak benne, hogy percekig turkáltam a dobozban, mire találtam köztük szabványos hatost és nyolcast, melyek azóta is ott porosodnak a pincében a BIT tartó fadarab mellett, hogy ne kelljen elővennem a komplett készletet holmi menetfésülés okán. Ha már készlet! Hát nem eltörtem benne azt a fura menetfúrót, amire méretnek 1/8  volt írva? De!

   Most viszont találtam helyette egy éppen azonos fazonú másikat, valamint egy ránézésre a szokásosnál szintén finomabb menetemelkedésű társat is, de sajnos egyikük menete sem passzolt az antenna aljzatáról letekert anyába.

   Majd betettem a törött helyére az épp az imént fellelt 1/8-os menetfúrót. Aztán ahogy itt ácsorogtam (ebben az utóbbi időben egyre nagyobb rutinra tettem szert), egyszer csak beugrott, hogy mit fogok bevenni a sárgára festős project kettőbe. Már úgy értem, hogy az apukám által épített kisebbik tápegység tetején felül. Mert ugye az a rémesen mutató küszöb, az eddig valahogy még mindig kimaradt.

   Bár erősen rezgett a léc, hogy nekiugrok és itt is rendet vágok, azonban sikerült magamat megfékeznem. Hogy mégis minek kéne ide a rend? Egyáltalán bárhová máshová minek kell?
   Ide amúgy speciel azért, mert a fel, vagy ha úgy jön ki jobban, akkor lehajtható asztal még mindig nincs kész. Márpedig ha lefestem a táp tetejét sárgára, a készülő antennatartót pedig lelakkozom, akkor azokat a száradás idejére azért csak le már kellene tennem valahova. Már úgy értem, hogy mindenképp valami leverés ellen biztosított pincei helyre. Ez a polc ugyan nem ilyen célra készült, vagy lett meghagyva, de attól még esetenként nagyon jól tud jönni.

   Ez csak egy próbadarab, ami úgy készült, hogy mikor hazaértem a bevásárlásból, megéreztem az egérszagot, mire fel már közvetlenül két nap múlva újra lementem a pincébe, hogy kidobjam a csapdában bűzlő egeret. Ha meg már ugye ott voltam, és amúgy is szellőztettem, akkor unalmamban nekiálltam túrni egy az antennarögzítés céljára megfelelőnek látszó méretű fadarabot.
   Minden szempontból megfelelőnek látszót természetesen nem találtam, azonban viszonylag gyorsan meglett helyette ez. Ennek az a baja, hogy az innen nézve nagy sima felület mögött van rajta egy hatalmas lyuk. Szerencsére a tőle jobbra eső rész még ép volt, így bőven megfelelt próbadarabnak.
   Mivel az adott pillanatban valahogy nem volt kedvem a Makita fúrógép bőgését hallgatni, no meg öltözve sem munkához voltam (ha gyorsan fúrok, akkor ugyanis száll a por), ezért az átmérő 8,5-ös lyukakat egy amerikánerrel fúrtam ki.
   Míg a távolabbi lyukon az 1/8-os, addig a közelebbi furaton a másik menetfúrót hajtottam keresztül. Mivel az antenna csatlakozó aljzatot nem vittem le magammal, majd fent a lakásban fogom kipróbálni, hogy melyik menetben áll jobban. Már ha megáll egyáltalán valamelyikben...

   Ez a valami kívülről szerencsére egy anyagból van, így semmiképp sem fog tőle szétesni, ha egy olyan menetes lyukba hajtom bele, melyben nem 100 százalékig illeszkedik hozzá a menet. Holmi keményfa pedig pláne nem fog benne kárt tenni!

   Mint Katiban a gyerek, úgy áll a már csak puszta ránézésre sem stimmelő 1/8-os menetben, minek okán már csak azt a részt kell hozzá megterveznem, ami odafogja a virágállvány betonvasához, valamint rögzíti a fában a botantenna végét.
   Csavar (mármint logikai) mindössze annyi van a dologban, hogy mind az aljzat, mind az antenna egy-egy kerek lyukba való, mely furatok végeinek csatlakozniuk kell egymáshoz. Mármint nem mechanikailag (persze úgy is), hanem elektromosan.
   Vagyis valami olyan megoldást kell kidolgoznom, hogy miután már mindkét elem a helyére került, még mindig hozzáférjek a közöttük található térhez, hogy elektromosan is össze tudjam őket kötni. Az elektromos kötés elkészülte után ezt a teret lezárni sem ártana valamivel.
   Itt aztán napokon keresztül (tulajdonképpen ahányszor csak megláttam a virágállványt) olyan eszement megoldások sorjáztak elő töppedt elmémből, hogy azokat még csak le sem mertem rajzolni!

   Miután viszont már legalább úgy nagyjából összeállt bennem a kép, mégiscsak ideültem, térdemen egy füzettel, kezemben tollal, majd olyanokat firkáltam, hogy az ákombákomjaimat mindössze egy nap múlva visszanézve, azokból nemhogy a lényeg, de egyenesen semmi sem volt visszafejthető!

   Mire fel mérgemben lementem a pincébe, majd hajtóvadászatot indítottam a megfelelő méretű keményfa darab előkerítésére. Kezdetben még úgy gondoltam, hogy valahova nagyon mélyre lehet eldugva, de aztán már mindjárt az előtérben összefutottunk. (lásd az alsó polcot)

   A vége ugyan használhatatlan a két lyuk, illetve az egyikből kilógó tipli miatt, azonban a több mint félméteres hosszából olyan sok antennatartó jön ki, hogy annyit még én sem lennék képes zsinórban elrontani. Mint az később kiderült, ezt mondjuk kár volt mondanom...

   Mégpedig ezt a kettőt. Terveim szerint az alsóból kivágható a szükséges méretű darab, míg a jobb felsőből kijön az antennatartó felszereléshez szükséges bilincs, melynek pontos kivitele már kezd bennem egyre jobban körvonalazódni.
   Szerintem most az lesz, hogy hagyom a terveimet egy kissé ülepedni, aztán egyszer csak nekiugrok, és úgy összecsapom az egészet, hogy rossz lesz nézni! Mondjuk minél előbb kéne, mert ha valóban szeretném levinni a mindent tudó táblázatomba beírt, de be nem fejezett farigcsálós projectek számát az idei év végéig 10 alá, akkor nem ártana belehúznom.
   Az mondjuk igaz, hogy az előszobai szatyortartón és a pincei akkutárolón már nagyban szárad az első réteg lakk, de attól még nem kellene magamat elbíznom. Mert ugye most is mi történt?
   A konyhai ablakkeret újrafestéséből megmaradt fehér festéket fel, akarom mondani elhasználva, már meg is nyitottam (és persze be is írtam a táblázatba) az apró elmaradások a pincében négy, nem különösebben fantáziadús elnevezésű, természetesen szintén farigcsálós témájú projectet, ami ugye plusz egy tételt jelent. Az persze igaz, hogy év végéig még több mint egy hónap van hátra, szóval van a feladatra időm rendesen, csakhogy az is igaz, hogy képes vagyok (és sajnos hajlamos is) magamat nagyon elereszteni.

   Az viszont biztos, hogy a konstrukcióhoz szükségeltetik egy hegyes végű 4-es hernyócsavar, valamint négy (vagy esetleg hat) fejes társa is. Mire a hernyócsavart előtúrtam, addigra valahogy sikerült a társairól megfeledkeznem. Szóval nem képezheti vita tárgyát, hogy csak ezen antennás project, valamint az elkészítési ideje lett szokatlanul hosszú, az eszem már annyira nem.

   Mert ugye egyrészt még nagyon fiatal a végre létező működő pincei óra mutatta idő, másrészt pedig igencsak el vagyok maradva az építési projektjeimmel. Hogy aztán a fúrási és fűrészelési terveimből nem lett semmi, az most szokatlan módon nem az én lustaságomnak, hanem két másik projectnek volt köszönhető.

   Az egyik a balra látható előszobai szatyortartó, míg a másik a képen csak egy száradó dobozfül képében szereplő pincei akkutartó. Mert ugye, míg ezeken ragad a lakk, addig ugyan ne álljak már neki porolni.
   Máskor az ilyen és hasonló nyakatekert kifogásokat szoktam volt arra használni, hogy elodázzak velük valamit, ez azonban most valahogy rosszul esett. Gondolom azért, mert nagyon rá voltam készülve, aztán mégsem lett a munkából semmi.
   Mérgemben (kezdetben még csak ott ahol nem fénylett) kentem a dolgokra egy újabb réteg lakkot, majd abból ahogy beitta a fa, azt a szomorú következtetést sikerült levonnom, hogy kell még neki legalább két réteg, mire annyira telítődni fog, hogy megálljon fényesre a felületén a lakk. Az persze jó kérdés, hogy ezeken a tárgyakon a fényesség valóban szükséges-e, vagy jobban járok, ha az esztétika helyett inkább a gyors tömegcsökkentést választom. Mondjuk szó se róla, bőven van mit csinálnom ezeken felül is.
   Itt aztán újra a szokásos bóklászás következett, melynek során áttekintettem a mostanában beszerzett, de be nem mutatott, szét nem szedett lomjaimat. Szerintem míg a lakkozás szárad, le fogom magam tudni kötni azon lomjaim szétszedésével, melyek most épp azzal szórakoztatnak, hogy mindenfelől kikandikálnak.
   Ugyan a puszta látványuk se smafu, azonban mikor bármi megmozdításakor elkezdenek hullani a polcok széleiről, na az azért már nálam is megüti a mértéket, és akkor azért már csak kell kezdenem velük valamit. Most például azt csináltam, hogy a szokásos rendezkedés helyett, egyszerűen csak rájuk csaptam a pinceajtót.

   Tulajdonképpen nem is az antenna tartójának kifaragása okán vagyok itt, hanem csak arról van szó, hogy épp kifogyott a virágföld. Természetesen mikor kifogy, olyankor se lent, se fent nincs belőle egy apró cserépre való se.
   Miután a lakozás közben már ki tudja hányadszorra levert cserépbe mégiscsak sikerült összeszitálnom a félretett törmelékből a megfelelő mennyiséget, gondoltam vetek egy pillantást a mellette elhelyezett antennatartóra is.

   Mindezt annak ellenére, hogy ezekre épp az előbb kentem fel egy újabb réteg lakkot. A nézés persze még nem árt nekik, én azonban (még a magam számára is meglepő módon) nemcsak néztem.

   Hanem azonnal nekiugrottam a fűrészelésnek, vagyis poroltam. Hogy miért nem vettem hozzá elő valamelyik fűrészgépet? Azért nem, mert szomorú tapasztalataim szerint azokkal olyan görbéket tudok vágni, hogy annak a matematikai képlete ki sem férne egy A4-es lapra!

   A következő hibás lépésem az volt, hogy a fadarab oldalán sikerült bepontoznom egy olyan lyuk helyét, melynek kívülről nem is szabadna látszania! Ez mondjuk nem volt egy jó ómen...

   Ez a gépsatu annyival jobb érzés, mint az éppen fúrt anyaggal feltekeredni az állványba fogott fúrógépre, majd szomorúan nézni a szét, szerencsétlenebb esetben leszakadt ujjakból szanaszét spriccelő vért, hogy ez aztán tényleg nagyszerű vétel volt! Mármint az, hogy némi gondolkodás után megvettem.

   Jelen munkadarab estében viszont szó sincs semmiféle nagyszerűségről! Ha csak nem az volt a cél, hogy a létező összes részletét elb*sszam. Mert ugye minden általam vágott oldala ferde lett (miközben már eleve az eredetiek is azok voltak), valamint ferdén állnak benne a lyukak, és még a menetek sem tartanak.
   Mindezekre ráadásképp a bilincsnek kiképzett rész fűrészelése közben (pedig nagyon vigyáztam rá) ferdére tört az anyag. Ennyire felsőkategóriás (értsd minden részlete szar) selejtet én még életemben nem csináltam!
   Itt aztán nem sok híja volt, hogy feladom. Már persze nem örökre, hanem csak a mai napra. Kisvártatva persze - mivel minden elő volt hozzá szedve - szerencsére nekiálltam, majd újra megpróbáltam.

   Amennyiben abba belegondolok, hogy apukám ceruzával húzott vonalak mentén szabta ki a lakásba általa épített bútorokat, bármi fűrészgép nélkül, mindössze egy rókafarkú fűrész és egy leukoplaszttal letekert végű fémfűrészlap segítségével, miközben az anyag ideiglenes rögzítését a hokedlikhez úgy oldotta meg, hogy ráültette a fiait, akkor mindezek fényében bizton állíthatom, hogy minden okom megvan a szégyenre.

   Persze ráfoghatnám a dolgot a faanyag hibájára, aminek lenne is némi alapja, hiszen az elrontott munkadarabban nemcsak az ötös menet nem állt meg, de még az 1/8-os sem, pedig az az előzetes próbafúráskor mondhatni tökéletes volt.
   Ez a mostani anyag amúgy valóban más, mert míg az előzőt könnyedén vitte a fémfűrészlap, addig ezzel rendesen megkínlódtam, mire végül nagy nehezen átvágta. Mivel az előzőben nem állt meg, ebben az 1/8-os menettel indítottam.
   Bár jó lett, de biztonság okából a bilincset összefogó csavarokat lecseréltem hatosra, és még az antennát a lyukban rögzítő lyukat is sikerült (az elcseszett munkadarabbal ellentétben) a bilincsen belülről indítanom. A képen az látszik, amint utolsó munkafázisként épp ebbe a lyukba fúrom a menetet.

   Azért álltam neki lecsiszolni, mert nem egyeztek a régi és a frissen vágott oldalak színei. A csiszolást azért nem géppel végeztem, mert egyrészt kicsinek találtam hozzá a munkadarabokat, másrészt pedig a csiszolópadot túlságosan nagynak. Mindeközben a rezgőcsiszoló épp kezdi megadni magát, így valószínűleg hamarost az a masina is kapni fog egy szétszedtem cikket. Nem is tudom mi lenne velem, ha nem említenék meg folyton egyre újabb és újabb szétszedéseket...

   Amennyiben esetleg valaki nem értette volna a konstrukció lényegét (amin mondjuk a zavaros elképzeléseim szintúgy zavaros vázolása kapcsán nincs mit csodálkozni), akkor tessék. Így alakult ki egy darab fából a megálmodott bilincs. Mármint úgy, hogy először kettéfűrészeltem, majd a gépsatuval összefogattam és úgy fúrtam ki benne a virágállvány vázát alkotó betonvas helyét.

   A nagyobbik munkadarab átmenő furatába innen nézve balról az antenna, míg jobbról a csatlakozó illeszkedik. Az illeszkediket úgy kell érteni, hogy már voltam oly bátor és kipróbáltam, és igen, valóban illeszkedik.

   Az persze lehet, hogy a lakk száradása után egy kicsit még igazítanom kell rajta, esetleg ki kell fésülnöm a menetekből a felesleges anyagot (mármint a belefolyt lakkot), de ez már annyira minimális feladat (legalábbis remélem az lesz), hogy tulajdonképpen meg sem volt érdemes említenem.
   Mondjuk a cikk ezen fejezete előtti történéseket (lásd vízszintes vonalak) sem biztos, hogy mind fel kellett volna sorolnom. No de mit tegyek, ha egyszer ilyen szószátyár vagyok? Bár a kezem járna olyan sebesen, mint ahogy a pofám, akarom mondani a billentyűzetem.

   Mivel anyám bejelentette, hogy vasárnap délutánra várható a telekről való  érkezése, én már oda is készítettem az ablakba a székét, rajta az elmaradhatatlan rejtvényújsággal. Csak az a k*rva antenna, az nem akar elkészülni...

   Mit ne mondjak, megérem a pénzem... Mert ugye ez a terület azért lett az iratok nyomása alól felszabadítva, hogy legyen hová félretennem amin épp dolgozok, nem pedig azért, hogy az összes szétszedésre váró vackot idehordjam. Mondjuk szó se róla, az antenna is itt van, de az csak egyetlen félkész tétel a tömegből.

   Bár kezdetben nem így volt tervezve, hanem úgy, hogy az aljzat becsavarása, illetve az antenna pálcájának bedugása után lesz a két anyag összeforrasztva, mégpedig egy alkalmas méretű lyukon keresztül, de végül így volt egyszerűbb.
   Ehhez persze az kellett, hogy az antenna vége könnyedén forgatható legyen a furatában, nehogy letörjön az aljzatról a forrasztófül. Valamint túrnom kellett az eredeti helyett egy annál jóval kisebb fejű csavart, ami nem akad meg a furatban.

   Miután már minden kialakult, egyszerűen csak betekertem az aljzatot a menetébe, majd rögzítettem az antennát a hernyócsavarjával. Ez utóbbi mondjuk nem sikerült valami jól, de mivel nem lesz mozgatva, valószínűleg míg élek kitart.

   Majd a project csúcspontjaként betekertem a bilincset rögzítő két csavart, valamint bedugtam a helyére a csatlakozót. Van kép a tévén, vagyis nem rontottam el semmit. Na jó... Néhány dolgot igen, de azok felsorolása most elmarad, mert annyi mindenhez kevés lenne egy ilyen rövidke cikk...

   Bár elsőre úgy néz ki, mintha 21-nél tartanék, azonban mivel a 25 és a 33 is be van ikszelve, ez a szám valójában 23, ami - mivel ez már a harmadik ilyen idei terves lista - meglehetősen szép eredmény, csak sajnos a több mint 100 szétszedés nem igazán került fedésbe az idei terveimmel. Ez persze lényegtelen (mármint a sorrend), hiszen a lényeg maga a haladás. Márpedig az van, hiszen mire a ma bemutatásra került antenna elkészült, addigra sikerült a táblázatba beírt, azonban ki nem vitelezett építési projectjeim számát 10 alá csökkentenem, miközben már attól sem vagyok nagyon messze, hogy az előre beírt szétszedések száma is lemenjen 70 alá, ami szintén az egyik igen komoly idei tervem volt. Szóval hajrá Géza!