Egyszer csak gondoltam egyet, s bármennyi bemutatatlan kacat is nyomasztott a szobában, felhoztam hozzájuk a pincéből még egyet. Mármint nem úgy, hogy épp arra jártam, hanem úgy, hogy csakis ezért a tételért mentem le. Ez persze nemcsak azért történt, mert dilis vagyok, hanem most nyomós okom is volt rá. Mármint az, hogy ha véletlenül el találnám bontani a Werra fényképezőgépet, ami nálam ugye bármikor megeshet, akkor ugyan mit tennék apám régi fényképezőgép állványának tetejére? Mármint azért, mert ezen a régi állványon még valami más szabványú, a manapság szokásosnál jóval vastagabb a menet.

   Egy további nyomós érv volt, hogy a már megemlített, de szét még nem szedett tárgyakat tartalmazó lista alapján az októberi eredményem mindössze három tétel volt, amit az állvánnyal kívántam legalább négyre feljavítani. Ez amúgy végül sikerült is, bár nem az állvány lett az alanya, hanem a minap bemutatott, teljesen elbontott sárga kutya.

   Másnap reggel, mikor az állvány szétszedése előtt egy kicsit be akartam fűteni a hallban, arra lettem figyelmes, hogy a melegfúvó egyszer csak elhalkult. A jelenség tisztára olyan volt, mintha a fülem dugult volna be, de persze nem.

   Hanem a por gyűlt fel újra a készülékben. Már úgy értve az újrát, hogy mivel a melegfúvó folyamatosan áramoltatja magán keresztül a levegőt, a fürdőszoba pedig nálunk telente ezzel van fűtve, ezért illik évente egyszer kitakarítani.

   Mert ha nem, akkor a szöszök idővel eltömik a motorba áramló levegő útját, így az nem hűti a motort, ami egyrészt magától, másrészt a fűtőbetéttől egy idő után annyira átmelegszik, hogy elkezd benne szorulni a tengely. Miután kitakarítottam, ami főképp porszívózást jelentett, mint az új, olyan lelkesen fújta a meleget!

   És még én is lelkes voltam! Odatettem magam elé az állványt, megtekintettem a munkalapon a fényképezőgépet, csak aztán a párom telefonon elárulta, hogy ma szombat, vagyis piacozós nap van, mire fel kimentem a Bosnyákra, hátha látok valami olcsó érdekességet.

   A piacon ugyan nagyon ügyes voltam, vagyis nem vettem semmit, de visszafelé a boltban már kénytelen voltam összevásárolni az ebédhez szükséges összetevőket. Mivel a gomba és a csirke épp akciós volt, s még némi szikkadt kenyércsücsök is akadt a tartóban, hagyma meg a spájzban, ezért ezekből csaptam össze valamit.

   Hogy ebéd után ne boruljak fel, csak az egyik csirkecombot ettem meg, kevéske töltelékkel, valamint az összes gombával és hagymával, mert utóbbiak állagának nem igazán használ az újramelegítés. Mármint a maradék lesz a holnapi ebédem.

   Miután mindhárom lábat átfordítottam, a tárcsa másik oldaláról előkerült egy manapság szokásos méretű csavarvég. Mivel ez az állvány nemhogy velem egykorú, de valószínűleg nálam öregebb, így meglepőnek találtam a tényt, hogy erre nem emlékeztem. Mondjuk gyermekkoromban nemhogy nem érintett meg a fotózás, de egyenesen messzire elkerült!

   Például arra a manapság már igencsak különösnek tekinthető lehetőségre sem emlékeztem, hogy ha hagyom neki, akkor az állvány lábai - mivel semmi sem fogja őket össze - hajlamosak szétcsúszni. Mindezt úgy, hogy gyermekkoromban, ha nap mint nap azért talán nem is, de többször is játszottam ezzel az állvánnyal, épp mint ahogy apukám vakuját is szokásom volt bekapcsolni, majd fülelni, ahogy sípolva tölt benne a transzverter.

   Hogy az állvány lábai egyáltalán megálljanak, ahhoz kell alájuk valami olyan anyag, amibe képesek belesüppedni. Ez lehet szőnyeg, föld, vagy mint most, akár egy pléd is, csak legyen amiben a lábvégeken található hegyek megállnak.

   Ezek ketten (mármint a fényképezőgép és az állványa) már nagyon régóta nem találkoztak. Mikor a gépet az állványáról az ágyon ülve letekertem, az engem annyira vonzott (mármint az ágy), hogy az állványbemutatós projektet kénytelen voltam egy újabb nappal elhalasztani.

   Az állvány lábának hegye az utolsó elemből kitekerhető. A hatalmas alátét amúgy azért van ott, hogy az utolsó, vagyis a legvékonyabb cső ne tudjon tövig belecsúszni az állvány többi csövébe.

   Én tulajdonképpen csak ezt, vagyis a teleszkópantenna módjára összetolható csöveket akartam megmutatni, csak aztán úgy gondoltam, hogy ugyan mikor máskor javítanám meg az állványt, ha nem most.

   Mikor viszont újra össze szerettem volna tolni az állványt kicsire, akkor durván elakadtam, mire fel lekaptam a polcról a vazelines tégelyt. Mármint a piros gépzsír, vagy a büdös WD40 helyett. Na ez kérlek egy nagyon hülye ötlet volt! Mármint azért, mert mindössze két perc múlva már bárkinek bármit bárhova fel tudtam volna dugni, épp csak az egészen apró pöttynyi vazelintől csúszóssá vált csövek nem voltak hajlandóak egymásba visszacsúszni. Végül persze én győztem, de addigra már úgy összekentem magam vazelinnel, hogy az többszöri kézmosás hatására sem volt hajlandó a kezeimről lejönni.

   Nagyon úgy néz ki, hogy ha a három összetartó csavart elég erősen meghúzom, akkor a statív lábai már nem fognak annyira szabadon kalimpálni. Ez amúgy éppen így is lett, de attól még - mondjuk parkettára állítva - nem mertem volna erre az állványra rábízni a fényképezőgépemet.