Mikor az előbb elmentem a boltba, valami végig zizegett, vagy mondom inkább úgy, hogy morzsolódott a zsebemben. Ezekben az üvegajtóhoz való alkatrészekben az az érdekes, hogy mégis miként voltak képesek benne maradni a zsebemben? Mármint annak ellenére, hogy a nadrágom - mikor épp nincs rajtam - a fürdőszoba ajtajára szerelt akasztóra tett fogasról lóg.

   A boltban amúgy ezért a szőnyegdarabkáért voltam, amit direkt ide szabattam le, és persze szegettem is be. Ebben az elhelyezésben az az okosság, hogy mikor az ember kilép a konyhából a pörköltszaftos talpú papucsában, akkor nem a mérete miatt csak nehezen tisztítható nagyobb szőnyegbe tapossa bele a mocskot, hanem ebbe az akár ki is mosható méretű kisebb szőnyege.
   Ahogy itt álltam, s épp kezdtem volna némi megelégedettséget érezni, egyszer csak óvatlanul megfordultam. Kezdetben ugyan jól elvoltam a szatyortartó, a pult, az esernyőtartó, majd a papucstartó bámulásával (mármint azért, mert ezek már mind elkészült projektek), csak aztán, ahogy haladt a tekintetem lefelé, végül megláttam a cipőtartót.

   Mikor ezt még valamikor 10 éve idetettem, akkor úgy voltam vele, hogy ez van annyira jó, hogy ehhez míg élek nem kell hozzányúlnom! Néhány nap elteltével persze rájöttem, hogy mint annyi más készen kapható termékben, úgy ebben is van egy kis hiba. Mégpedig konkrétan az, hogy épp nem fér be alá a cipőm.
   Az persze igaz, hogy a gyártó nem így képzelte a használatát (hanem úgy, hogy az összes cipő és papucs a keresztben átvonuló rudakon van), csak ugye nehogy már feltegyem a rúdra a ki tudja mit tartalmazó talpú cipőmet, a papucs meg alá kerüljön (mert az ugye lapos és odafér), aztán belehulljanak a dolgok. Szóval ez így jó ahogy van. Cipők alul, papucsok felül. Csak ugye nem jó, mert az alsó rúd alatt nagyon alacsony a rés.
   Ilyenkor aztán (a munka szelét megérezve) próbálkozik az ember, mondjuk azzal, hogy alul (mármint a szőnyegen) nincs semmi, az első rúdsoron vannak a cipők, míg a másodikon a papucsok. Ez, bár jó megoldás, de attól még érezhetően nem az igazi. Na most az igazi megoldás az lenne, ha bármi módon megemelném a cipőtartót, mégpedig legalább annyira, hogy becsusszanjon alá a cipőm. Erről fog szólni ez a mai szösszenet.
   A "mai" szó leírásakor persze még nem voltam benne biztos, hogy ez tényleg ma fog megtörténni. Ez persze - ahogy nálam már csak lenni szokott - így is lett, de végül sikerült mindössze 4 napot csúsznom. Ezt úgy kell érteni, hogy ez és a következő kép készülte között mindössze négy nap telt el.

   Bár tudtam, hogy mit terveztem be mára, de amit csak elé lehetett sorolni, annak mind nekiálltam! Például meglocsoltam a virágokat, mikor is kiszúrtam köztük ezt az ördögtojást. Hogy ez pontosan mi, azt azért nem tudom, mert legutóbb egy olyan dobozt vettem, amiben vegyesen voltak a virágmagok.
   Miután leszedtem a fregoliról a már ki tudja mióta porszáraz ruhákat, majd összehajtogattam, és még el is raktam őket, gondoltam legyen, rávetem magam a cipőtartó átalakításának nemes feladatára.

   Erre a helyzetre sajnos nincs semmiféle olyan trükk, amit csak úgy egyszerűen bevet az ember (mármint lehetőleg nulla munkával), aztán csak úgy hipp-hopp megemelkedik tőle a cipőtartó.

   Ezek a mindössze néhány centin múló apróságok, ha meg ugyan nem is keserítik az ember életét, de azért képesek komolyan belerombolni az összképbe. Teszik ezt ráadásul annyiszor, ahányszor csak fel vagy leveszem a cipőmet.

   Amennyiben megfordítanám, hogy úgy álljon, mint ahogy azt kitalálták, akkor még rosszabb lenne a helyzet. Mármint azért, mert amit balra látunk kilógni, az rövidebb, mint amit jobbra. Vagyis már eleve fejjel lefelé volt odatéve, hogy egy kicsit több legyen alatta a hely.

   Ez a nedves törlőkendő nem a cipőtartótól lett ilyen, mert az csak egy egészen kicsit volt poros, hanem attól, hogy miután láttam, hogy tiszta maradt, vagyis mondhatni feleslegesen áldoztam fel, hogy ez mégse legyen így, letöröltem vele az ajtók tetejét. Mint az sejthető, ezt nálunk csak nagyon ritkán teszi meg valaki.

   Behoztam, feltettem az asztalra, majd miután hosszú percekig tanácstalanul nézegettem, kimentem a konyhába, ahol is feltettem főni az ebédhez a krumplit. Miközben a konyhában az étellel foglalatoskodtam, azt találtam ki, hogy lesz ami lesz, a projektet mindenképp megindítandó, a cipőtartót még idefent szétszedem, és csak a két szélét viszem le a pincébe, majd kissé zavaros terveim szerint még a mai nap vissza is hozom.

   Arra a kérdésre, hogy akad-e ebben a lakásban valami olyan, amit egy pár cipőre rátéve, azoknak lemérhetővé válik a földtől való magasságuk, egyértelműen az a helyes válasz, hogy igen.

   Bármit fogok művelni, annak az kell legyen az eredménye, hogy a cipőtartó alsó rúdja alatti hely legalább 13 centiméterre növekszik. Ha legközelebb cipőt veszek, az persze biztosan 14 centi magasságú lesz, de ezt most inkább hagyjuk...

   Ha pedig ezt, akkor 5,5 centit. Valahol itt támadt az az amúgy nagyszerű ötletem, hogy csak két centit hagyok meg a csőből, majd a levágott 5,5 centis darabkát átteszem a másik oldalra.

   Csakhogy az 5,5 centiből 2,5 centit megeszik a két cső összecsusszanása, vagyis a 9+3 még mindig csak 12 lesz, ami ugye épp 1 centivel marad el a kívánatostól. Mondjuk ha csak egy centis kiállást hagyok, akkor meglenne a 13, de ez így azért már nagyon határeset.

   Ráadásul nemcsak azért, mert a kilógó 1 centis csövön már nem állna olyan stabilan a gumikupak, hanem azért is, mert kétféle méretű van belőle, hiszen az egyik csővégnek bele kell mennie a másikba. Vagyis ha a vékonyabbik csővéget eltűntetem, illetve egy darabka cső ráhúzásával megtoldom, és persze ezzel együtt meg is vastagítom, akkor már nem lesz hova feldugni a kisebbik gumilábat. Na jó, nekem vannak ezzel kapcsolatban ötleteim, de inkább ne politizáljunk...

   Bár rezgett a léc, miszerint hagyom a francba, de végül mégsem raktam össze, mert úgy éreztem, hogy ha most nem csinálom meg, akkor ebben az életemben már nem lesz hozzá erőm.

   Jaj ne! Kiáltott fel a szerző, mikor meglátta ezt a dobozt, és nem ám csak most, hanem minden egyes találkozásukkor, ráadásul mindig kétszeresen is. Míg az első ok a morgásra az, hogy ennek a doboznak a tartalma be kellene már végre kerüljön az anyagok szétválogatása című projektbe, addig a másik az, hogy ha ez a doboz itt van, akkor a szekrénybe szeretnék benyúlni, ha meg nem itt, akkor ott van útban, ahol épp van. Mindeközben a mostani morgásom harmadik oka tulajdonképpen megegyezik az elsővel, hiszen ebben a dobozban megtalálni valamit, csak akkor van esélyem, ha az véletlenül épp a kupac tetején van. Most például egy olyan átmérőjű csőre lenne szükségem, úgy két arasznyi hosszúságban, amit rá tudok húzni a cipőtartó lábára.
   Bár az esélyesebbnek tűnő "A" verzió az volt, hogy fából készítek két olyan emelvényt, melybe az oldalelemek egyszerűen csak beleállíthatók, gondoltam adok egy esélyt a "B", konkrétan valószínűtlennek tartott verziónak is. Mármint arra nem láttam esélyt, hogy a szükséges átmérőjű csőből ebben a rumliban akár egy centit is találjak.
   Na ekkor ugrott be, hogy bár az anyagokat még nem válogattam szét, de csöves dobozom már van! Az viszont már nem ugrott be, hogy melyik az a doboz. Pláne merre van? Meglepő módon, bár nincs rajta semmi felirat, elsőre eltaláltam.

   Mikor ezek a dobozok készültek, akkor úgy voltam vele, hogy néhány nap, legfeljebb hét vagy hónap, és úgy, de úgy beléjük pakolok, hogy csak na! Ehhez képest eddig még csak a csöveket hordtam össze, és még ezeket is csak azért, mert mindenünnen igencsak látványosan kilógtak. Ez persze nem az összes, hanem csak a készletem azon része, ami nagyon nem illett az előző tárolási helyére.

   Egy újabb apró csoda, hogy a csövek között, bár nem krómozott felületűben, de találtam megfelelő átmérőjűt. Ezek a darabok amúgy egy összecsukható szék lábai voltak, amiből - mivel nem tudtam kipofozni - vettem inkább másikat, majd idővel még egy saját tartót is kapott.

   Ez mondjuk nem volt egy normális mérés, hiszen a kockás füzetbe ceruzával rajzolt vonal és a balról belógó krómozott cső között nem volt fix fizikai kapcsolat (magyarán szólva a cső csak úgy egyszerűen oda volt téve), de attól még sikerült a centivel meghatároznom, hogy 7 centiméter hosszúságú csövekre van szükség.

   Na itt jött az, hogy először a csővégek egyenesre történő csiszolásához szükséges eszterga volt elbarikádozva, egy épp a tetején pácolt majd lakkozott faládikával, majd ahogy volt, az állványba fogott flexet nem sikerült megtalálnom, pedig az azért egy elég nagydarab valami. Utóbbi ráadásul annyira nem lett meg, hogy háromszor is nekifutottam a felkutatásának, de még mindig nem került elő.

   Bár erősen rezgett a léc, miszerint lefestem őket fehérre (vagy inkább sárgára), de erről végül sikerült magamat lebeszélnem. Mármint azzal sikerült magamat meggyőznöm a világosabb színre történő lefestésről, hogy egyrészt az minimum egy héttel eltolná a projekt zárónapját, másrészt a lábtoldók mellett állomásozó cipőim amúgy is feketék. Szóval nem fognak ezek a lábak a környezetüktől elütni. Az apró karcok meg ugyan kit érdekelnek egy olyan csődarabon, amibe a cipőm levételekor folyton bele fogok rúgni.

   Hogy a cipőtartó mondjuk takarítás közbeni rakosgatása közben a lábak toldó csövei ne essenek le a helyükről, kezdetben a megnyomorításukban gondolkodtam, mely ötletem kisvártatva egy-egy menetnyi szigetelőszalag feltekerésére szelídült.

   Mivel a jelen cikk képei kezdetben fent, aztán lent, végül megint fent készültek, ráadásul a szokásos módon, vagyis két különböző fényképezőgéppel, a szerző pedig épp nem állt a helyzet magaslatán, így az előző fejezet végére illő, vagyis az ebédet ábrázoló kép ide lentre keveredett. Ez amúgy általam pácolt hús, fritőzben sütve, krumplipüré ágyon, vágott vegyes savanyúsággal.

   Bár nagyon úgy nézett ki, hogy az előbb látott ebéd elfogyasztása után hiába mentem le a pincébe, az ottani mozgásnak egyáltalán nem sikerült felébresztenie, de most - csodák csodája - nem alvás következett. Mondjuk szép is lett volna, ha nyolc csavar betekerését elhalasztom. Ebben amúgy annyira profi vagyok, hogy tulajdonképpen már bármi apróságot képes vagyok félbehagyni!