Az utóbbi időben két dologra tettem magamnak ígéretet. Míg az egyik az volt, hogy mikor anyám tavasszal kimegy a telekre, akkor úgy, de úgy belehúzok az elmaradásaim felszámolásába, hogy azon még magam is meg fogok lepődni, addig a másik az, hogy soha többé nem barikádozok el a pincékben semmit. Erre fel tessék! Mármint napok óta nem csináltam semmit, miközben az útszóró sós pince belső vége még mindig el van barikádozva.
   A "még mindig" jelen esetben úgy értendő, hogy már hetek óta bent a helyén a télirevaló tüzelő, de én még mindig nem tettem teljesen rendbe azokat a pontokat, ahová a tűzelőpakoláskor útban lévő dolgok kerültek. Ez nem azért fáj, mert el kell innen tennem valahová a két hokedlit, és persze az időközben már feleslegesé vált hatalmas fáskosarat is, hanem azért, mert ezt most azonnal kell meglépnem.

   Mondjuk a fadarab tároló legfelső rekeszeibe még csak-csak belelátok az útban lévő kupac tetejére helyezett fáskosártól, csakhogy a keresett anyagdarabok még csak véletlenül sincsenek itt.

   Hanem két méterrel lentebb, egy kék színű kosárba rejtve, amit az előbb még egy hatalmas felfújható rózsaszín labda összenyomorgatott teste takart el. Mármint arról a fajta labdáról van szó, amin akár ülni is lehet. Mindez természetesen csakis azért van így, mert néhány perce még úgy gondoltam, hogy a jelen székkárpitozós projektet megnyitandó, a legegyszerűbb munkafázissal kezdek. Vagyis egyszerűen csak előszedem a még évekkel ezelőtt begyűjtött kárpitokat, majd a kimosásukig valahol szem előtt helyezem el.

   Ami végül persze sikerült is. Hogy miért nem vittem fel őket egyből? Nos azért, mert odafent most épp a tavaszi nagymosás című projektet futtatom, melynek keretében mindenünnen mosott ruhák, plédek és párnák lógnak. Majd ha azok már mind megszáradtak, akkor jöhetnek ezek. Hogy aztán az lesz-e, hogy menten fel is használom őket, vagyis nekiesek a székek átkárpitozásának, vagy a szokásos módon félbemarad a projekt, azt most még meg nem tudom mondani. Ha mással nem is, de azzal mindenképp előbbre leszek, hogy ez a cikk legalább idáig meg lesz írva. Vagyis mikor rám jön a kárpitozhatnék, akkor nem nulláról kell indulnom.

   Hogy változott-e valami ez és az előző kép óta? Épp csak a naptár, ami ugrott egy napot, amin persze nincs mit csodálkozni. Már ha csak azon nem, hogy már mindjárt másnap újra ide evett a fene.
   Amúgy alapvetően - mondhatni természetesen - nem is a kárpitokért jöttem, hanem csak megtekinteni a legfrissebb beszerzésemet, amit tegnap délben találtam az utcavégi szelektív gyűjtőnek támasztva.

   Miközben én nagyban a tévé hátulján található feliratokat böngésztem, melyek között szerepelt egy olyan is, hogy még DVD olvasó is van benne, az előtérbe odakészített kárpitokat kis híján sikerült itt felejtenem. A piros amúgy nem kárpit, hanem a pincei kispárnám, amin természetesen nem aludni szoktam (bár ki tudja), hanem az olyankor jön jól, mikor oda kell térdelnem valami szétszedni vagy szerelnivaló elé.

   A sarokban pedig azt a hatalmas fiókot, amit valószínűleg át fogok szabni, hogy beférjen a polcba. Ezt a három tételt csak azért mutattam, illetve vetettem rájuk egyáltalán egy-egy pillantást, hátha mégis maradok, amit úgy kell érteni, hogy ez mint lehetőség legalább felmerült.

   Valamint nemcsak a lé volt barna, de azok a maradvány maszatok is, melyek még az öblítés után is a kád aljára voltak tapadva. Mikor ezt a mocskot megláttam, valami rejtélyes okból mindjárt megéreztem, hogy a kádat épp ma szerettem volna kisúrolni.

   Nemcsak a pincében széthajtogatva, de még a mosógépbe egyenként bedobálva is úgy tűnt, hogy ennél sokkal többen vannak. Az emlékeimben pedig pláne úgy élt a beszerzéskori mennyiségük, hogy legalább négy akkora darabot hoztam, ami elég lesz cserére a szobai székekre. Mondjuk ha csak egy széket kárpitozok át, már akkor is megérte. Mármint a beszerzés. Mármint azért egyet, mert az egyik széken már így is műbőr bevonat van, ami idővel elrepedt, majd leragasztottam széles barna ragasztószalaggal, hogy legalább az elporlott szivacs ne szóródjon ki belőle. Szépen lakunk na!

   Miután az anyagokat a fregoliról leszedtem, a készletet egy átnézést követően hanyagul a rekamién helyeztem el. Na most az a kifejezés, hogy aludtam rá egyet, az jelen esetben annyira igaz volt, hogy tényleg! Mármint eldőltem az ágyon, majd aludtam egyet az egymásra terített kárpitokon.

   Igazándiból nem azért álltam neki az anyagok nézegetésének, mintha annyira át szerettem volna kárpitozni a székeket, hanem csak azért, mert épp ki kellett cserélnem a rekamié egyik ripityára törött kerekét. Előtte persze nekiálltam és megpróbáltam minden egyebet a helyére tenni, hogy semmi se legyen útban.

   Miután tizedszerre hívott be a párom a szobába, a szokásos "nézd ez milyen jól néz ki" felkiáltással, egyszerűen nem voltam hajlandó reagálni a hívásaira, pedig tudtam, hogy ha Andi nem segít az anyagok esetleges varrásában, illetve úgy egyáltalán a munkában, akkor az nagyon vissza fogja vetni ezt a kárpitozós projektet, ami persze végül így is lett. Mármint szerencsére az, hogy segített.

   Bár Andi egy kicsit furán nézett rám, mikor azt mondtam, hogy márpedig ma székeket fogunk kárpitozni. Hogy ez a tekintet egyrészt ellenkezésből, másrészt hitetlenkedésből állt össze, azt már csak a következő kép is nagyszerűen mutatja.

   Mivel a leginkább átkárpitozandó szék az asztal mögött, illetve innen nézve balra alatta van, mondhatni épp a csúfsága miatt eldugva, ezért már csak a puszta elővételéhez is szét kell kapni a szobát.

   A két kisebb piros szőnyeg pozíciójában az a különös, hogy azok még véletlenül sem oda lettek letéve, hanem eredetileg neki voltak tolva balra a szekrénynek, de időközben - megjegyzem csak úgy egyszerűen maguktól - elvándoroltak. A két pirossal ellentétben, a kék szőnyeg jobbról balra szokott, megjegyzem szintén csak úgy egyszerűen magától mozogni. Az addig persze tiszta, hogy a kék szőnyeg azért mozdul el, mert ugye járunk rajta, bár azt nem értem, hogy az oda-vissza történő sétálástól a kék miért épp mindig befelé jön a szobába. Aztán ami még ennél is érthetetlenebb, hogy a piros hogyan képes bekúszni a kék alá, mikor azokon nem is járunk, hiszen rajtuk van az asztal. Esetleg az lehet, hogy mikor a kék szőnyeg innen nézve eljön balra, akkor a visszahúzásakor a két piros elmozdul jobbra, de ez a magyarázat azért egy kicsit erőltetett.

   Szerintem korábban (mármint régebbi szétszedtem cikkekben) már többször is mutattam ezt a széket, de a jelen cikk keretében még nem. Igazándiból nemcsak ez lett áthúzva, hanem a többi is. Míg a másik három széken egy olyan rettenetesen masszív zöld kárpit van, ami egy rekamiécserekor került kitermelésre (mármint a bútor szétszedése kapcsán), addig ezen a negyediken azért van műbőr borítás, mert erről már az új, amúgy persze szintén használt kárpit is lekopott. Megragasztva pedig azért lett széles barna szalaggal, mert az elől középen lévő repedésen keresztül elkezdett belőle kiszóródni az elporlott szivacs.

   Nemcsak én, de Andi is úgy volt vele, hogy ezekben a típusú székekben a kárpitozott részt alulról elforgatható apró fadarabok tartják, csak persze nem. Hogy hol láthattunk ilyet, arra Andi esetében van magyarázat, mert nekik az idők folyamán többféle kárpitozott székük is volt, de nekünk csak ez a négy, amit még valamikor az 1971-es beköltözésünkkor vettünk.

   Mikor megláttam, hogy a székre a kárpitozott rész úgy lett rögzítve, hogy a túlnyúló műbőr egyszerűen csak hozzá lett szegelve a székhez, szó szerint nem akartam hinni a szememnek. Az igazság az, hogy ezt részemről nagyon szívesen fognám apukámra, de már csak ez a hozzáállásom is azt mutatja, hogy valószínűleg én magam voltam az elkövető.

   Ha már egyszer szét lett szedve a szék, akkor tilos félbehagyni a projektet, bár ebben (mármint a félbehagyásban) már meglepően komoly tapasztalatom van. Most például - direkt megszámoltam - 23 szétszedtem cikken dolgozok egyszerre. Ezekbe már mind beleírtam, csak még nem jutottam a végükre.
   Mindeközben az odakészített csípőfogó és a sárga nyelű csavarhúzó sajnos nemcsak azért van ott, mert ugye az előbb kellett, hanem egyben azért is, mert továbbra is komoly szükség van rájuk.

   Mármint azért, mert a szék ülőke részére a kárpit szintén szögelve lett. Bár csak úgy első ránézésre lehetetlennek tűnik, hogy a szegek itt hátul kilátszanak, magán az ülőrészen azonban nem, erre a furcsaságra egyszerű a magyarázat. Mármint az, hogy először be lettek verve a szegek, aztán jött a szivacsozás, arra a műbőr, majd az egyenesen álló szegekre rá lett akasztgatva a műbőr, amit a szegek kilógó végeinek elgörbítése követett. Amennyiben ezt az őrületet én műveltem, akkor szó szerint nem értem, hogyan lehettem ekkora barom, mikor amúgy - telefonszerelő létemre - viszonylag ügyesen bánok a kárpittal. Bár sajnos megmutatni már nem tudom, így puszta bemondásra kell elhinned, hogy az általam átkárpitozott robogó ülésének mindenki a csodájára járt! Az mondjuk igaz, hogy egy hétig varrtam, meg persze az is, hogy eső után pumpálta magából a szivacs a varráson keresztül a vizet (de csak azért, mert kihagytam a konstrukcióból egy réteg nejlont), de nagyon szép volt! A kis Jawa a Balkán tankkal, a hosszúra átkonstruált Verhovina - Riga első teleszkóppal, meg a chopper kormánnyal, amin az ülés volt, az meg pláne!

   Hogy ezeket a szegeket nem idefent a lakásban fogom a helyükről kikalapálni, pláne előtte kiegyenesíteni, az biztos! Amúgy ezen a képen talán nem is annyira a balesetveszélyesen álló szögek a meglepőek, mint inkább az, hogy az előző anyag azonos módú rögzítésének ott a nyoma az anyag szélén. Mármint a lyukak.

   Mikor a pincében a munkadarabot a munkapadon elhelyeztem, az volt az első gondolatom, hogy ha találnék megfelelő méretű és típusú anyagot, akkor annak előbb végeznék a kiszabásával, mint azzal, hogy kihúzogatom a szögeket, majd megpróbálom eltűntetni a nyomaikat.

   Mivel a mindenféle fadarabjaim között már meglehetős rend uralkodik, épp csak oda kellett sétálnom a rettenetes kupachoz, és már húzhattam is kifelé a fadarab tároló szekrény oldalának támasztott tömegből ezt a szép hosszú rétegelt lemezt.
   Ebben a történetben nemcsak az a csodálatos, hogy ezt végre már annyira egyszerűen tehettem meg, hogy közben semmi sem állta utamat, hanem az is, hogy a kiválasztott anyagdarab szélessége milliméterre egyezik a székből kiszedettével.
   Amúgy volt már ilyen egyezés, mégpedig a pótpolc a virágállványba elnevezésű projektem kapcsán, mindössze annyi különbséggel, hogy ott nemcsak a szélességi, de még a hosszúsági méret is egyezett!

   Betettem a gépbe egy olyan keskeny fűrészlapot, amivel könnyű kanyarodni, majd végigtoltam azon az íven, amit a lehozott anyag egyszerű körberajzolásával sikerült előállítanom.
   Bevallom őszintén, hogy mikor ennyire flottul mennek a dolgok, olyankor részemről már-már elérzékenyülök. Hogy aztán érdemes volt-e azt a rengeteg munkát belefeccölni a rendbe, vagy jobban jártam volna, ha mint ahogy a normális emberek, inkább dolgozok, aztán a béremből veszek négy új széket a szobába (vagy újrakárpitoztatom őket egy iparossal), azt nem mindig tudom eldönteni.
   A mérleg nyelve általában magam felé hajlik, mert részemről vagyok akkora barom, hogy jobban szeretem a dolgokat magam összebarkácsolni, mint csak úgy egyszerűen a boltban megvenni.

   Bár részemről váltig állítottam, hogy a nagy kék párnában belül egy hatalmas szögletes vatelin tömb van, Andinak lett igaza, aki azt mondta, hogy márpedig az szivacs. Erre a tévedésemre mindjárt két nagyszerű mentségem is van. Míg az egyik az, hogy a szivacs a kék kárpiton belül egy vatelin (fehér szöszös anyag) huzatban van, addig a másik az, hogy a suliban megbuktam anyagismeretből.

   A kárpit alól kimállott szivacsot pótlandó, előkerült a szekrény mélyéről ez a vékony paplan. Míg Andi azzal volt elfoglalva, hogy a körberajzolásom alapján kivágja, majd levarrja az anyag szélét, én rámentem a "kárpitozott rész székben történő normális rögzítése" című részfeladatra.

   Mivel amúgy is le kellett hozni a nagy kék párnából kitermelt, magából undok szivacsmaradványokat szóró részt a kukába (mert útban volt), egy füst alatt beugrottam a pincébe is, ahol is épp csak oda kellett nyúlnom a szétválogatott csavarokhoz, s már a kezemben is volt amit kerestem!

   A hálózati kábeles csavarbehajtót és egyben fúrógépet azért kellett felhoznom, mert az akkus társa egyrészt épp kissé betegeskedett, másrészt a Bosch fúrógépet a jelen feladathoz egy kissé túlméretezettnek éreztem.
   Amúgy itt, vagyis úgy nagyjából a lakás közepén fogok fúrni, ami azért nem gond, mert egyrészt ez már kora gyermekkorom óta így van (ugyanis apukám is úgy nagyjából itt szeretett barkácsolni), másrészt a fával tüzelés okán mindig ide van készítve a hátam mögé a porszívó.

   Hogy addig mi fogja oda, míg az ülőlapra fúrandó lyuk helyét átjelölöm, arra a kérdésre pedig az asztalos szorító a megfelelő válasz, amiből épp az ilyen esetekre gondolva tartok egyet idefent is.

   Gondoltam átdugom a lyukon azt a fúrószárat, amivel ugye magát a lyukat is fúrtam, csakhogy ez nem jött össze. Kezdetben úgy volt, hogy hozok helyette egy kissé vékonyabbat, de aztán inkább újra bevetettem a gépi erőt. Mármint az apró fúrógépet.

   A beüthető hatos anyát részemről inkább sajtolni szeretem (mármint a satuval), de ez most nem jött össze, mert ahhoz túl mélyre, mármint az anyag szélétől távolra kerültek.

   Egy nem is oly régi rendrakás következményeképp, a tűzőgép sajnos a pincében végezte a felsőmaró és a gyalugép oldalának támasztva. Ez utóbbi kettő annyira új masina (amúgy itt vannak már legalább két éve), hogy még ki sem vettem őket a dobozukból. Míg a gyalut azért vettem, mert azzal ugye jó gyorsan lehet elsimítani egy ócskább léc felületét, addig a felsőmarót azért, mert az előszobai szekrénykére varázsolt pult építésekor csak a kisebbik körfűrészbe fogott 5 centis mini tárcsával sikerült nútot vágnom.

   Bár odébb kellett hozzá tennem a már leszabott anyagokat, ami a kábeldob bedobozolós projektre nézve komoly halasztással bír, de cserébe végre teljesen felszabadult a csavaros dobozok előtti rész, amit persze azonnal újra elfoglaltam a kopott tepsibe borított csavarokkal.

   Ezzel a képpel nemcsak azt mutatom, hogy íme kész, hanem egyben azt is, hogy a szék eleje felé eső más színű rész egyáltalán nem mutat rosszul. Egy újabb apró érdekesség, hogy míg az szabad szemmel gyakorlatilag egyáltalán nem látható, addig a fényképezőgép lát egy foltot az innen nézve bal alsó sarokban. Ez engem azért nem zavar, mert ahogy mi lakunk, lesz abból a foltból hamarost több is! Ezt úgy kell érteni, hogy bár úgy nagy általánosságban véve vigyázunk a holminkra, de attól még úgy állunk hozzájuk, hogy ők vannak értünk, nem pedig fordítva.

   Andi még igazított egy kicsit az anyagon a sarkoknál, de aztán mára tényleg befejeztük. Amúgy ha nemcsak mára, hanem úgy egyáltalán a székek további átkárpitozását is, én már akkor is meg leszek magunkkal elégedve, hiszen legalább a legcsúnyább szék kipofozódott.

   Ez a mostanában szinte mindig megmutatott lista egy olyan részlete, ami a mai projektet is tartalmazza. Amúgy ez is egy olyan tétel volt, amire a meglátásakor mindig azt mondtam, hogy na, ez se fog elkészülni soha, aztán tessék!
   Bár a 164-es tétel széket említ, nem pedig székeket, de ha most (illetve most már csak holnap) nem állunk neki a maradék hármat is áthúzni, akkor azok már tényleg örökre úgy maradnak, kopottas zölden.
   A listáról a motoros gyalut már említettem, és még mutattam is, amint épp nagyban ott ül a pincében a polcon, mint ahogy a szovjet N313-as oszcilloszkóp is, a nagyfejű lámpa hollétéről azonban már nem mernék biztosat mondani. Amúgy valószínűleg a lomos pincében van, az asztal alatt, a RUSZ filmvetítő és Tóni bácsi hatalmas gerjesztett hangszórója mögött. A Neckermann magnó a polcon várja, hogy végre odajussak hozzá (bár szerintem inkább egy kicsit retteg), a kakukkos óra pedig közvetlenül a bejáratnál hever egy kupac hasonszőrű kincs társaságában. A néprádió egy folyamatosan hangolhatóvá alakított változat, míg a nevemmel ellátott hajszárító a kertkapura volt ragasztva.
   Bár az utóbbi időben igencsak komolyan beleálltam az elpusztításukba, de jelenleg még nagyon úgy néz ki, hogy hiába minden igyekezetem, mert ezek a tételek valószínűleg sosem fogynak el.

   Mármint ezen a négy tőcsavaron újítottal fel mindkét végről a menetet. Hogy miért ezeket választottam az amúgy meglehetős pincei tömegből? Nos azért, mert épp megfelelő hosszúságú 6-os csavarok a dobozban nem lévén, a hosszabbakból pedig levágni nem akarván, ez a négy már korábban levágott maradvány volt az ideális választás.

   Miközben az előző széknek rétegelt lemezből volt a fenéklemeze, ennek farostlemezből van. Amúgy ez látszik gyáribbnak, az úgy nagyjából a közepére fúrt hat darab lyukkal, valamint a minőségtanúsító matrica maradványaival.

   Arra a kérdésre, hogy eredetileg milyen színe volt a székek kárpitozásának ez a kép adja meg a választ. Mármint azzal a látvánnyal, ami a képmező felétől balra terül el. A valóságban amúgy az az anyag is zöld. Akarom mondani - a műbőrrel borítotthoz képest - a másik három széken ott volt az új alatt a régi kárpit is.

   Most épp azért kaptam szét a hallt (lásd az ágyon a laptopot és a támasztékát), mert a tőcsavarokhoz ugye anyákra is szükség van, amiket persze elfelejtettem a pincéből felhozni. Na ilyenkor jön jól a Hi-Fi torony aljában őrizgetett néhány csavaros szortiment.

   A farostlemezbe olyan nehéz volt belekalapálni a direkt erre a célra szolgáló anyát, hogy az közben egy kicsit megtörte a lemezt, mire fel a következő két szék esetében már eleve odatettem alá támasztéknak egy darabka direkt erre a célra kilyukasztott laminált padlódarabkát. Amúgy nemcsak a bekalapálható anya, de még a tűzőgép kapcsai is elakadtak a farostlemezben, aminek az lett a vége, hogy más megoldás nem nagyon lévén kéznél, a kárpit is melegtakonnyal lett rögzítve.

   Míg az első szék alaplemeze szerintem utángyártott volt (mármint általam, vagy apukám által), a második és a harmadik széké farostlemezből készült, addig ez a negyedik újra rétegelt lemezből van, ami viszont az elsőnek szétszedett példánnyal ellentétben még eredeti gyári, ami már csak abból is látszik, hogy ezen is ott a cetli nyoma, illetve az amúgy az ülőke rögzítésére szolgáló hosszúkás kivágások is, amin a szegeknek kell keresztülhaladniuk. Ez a mondat milyen szép hosszúra sikerült...

   Bár ez csak nagyon figyelmesen nézve látszik, a bal oldali kárpitban aranyszínű sávok vannak, míg a jobb oldali hátsó végében két eltérő színű betoldás. Utóbbi azért, mert rövid volt az anyag.

   Míg a tűzőgép és a kalapács egyértelműen kárpitos szerszám, a többi azért talán már nem annyira. Amúgy abban sikerült megegyeznünk a párommal, hogy munka közben profikat megalázó bődületes hibákat sikerült elkövetnünk, de ettől még a székek igenis szépek lettek.
   Bár ilyenkor általában azt szokás mondani, hogy a következő négy majd már biztosan jobban sikerül, de szerintem ezt én már nem fogom megérni. Mármint azt, hogy a székeken újra annyira elkopjon a kárpit, hogy le kelljen őket cserélni.