Virágállvány

Virágállvány módosítása
(hosszabb mese lett volna, ha fényképeztem volna)

Ennek a történetnek hiányzik az eleje, ami konkrétan úgy történt, hogy még számomra is meglepő módon akkora vehemenciával álltam neki a rendezkedésnek, hogy egészen egyszerűen, mondhatni a munka hevében, elfelejtettem fényképezni.
Szóval azért innen indulunk, mert valahol itt kaptam észbe. A virágállványunk módosításához kell egy kevéske faanyag. Az átlagember már itt elakad, mert ugyan ki tart otthon mindenféle fadarabokat. Persze én sem a lakásban tartom őket, hanem valahol a pincémben őrizgetem. Van itt anyag rendesen! Jó. Nem tagadom. Van belőlük a lakásban is. Mindezt úgy, hogy néhány évvel ezelőtt szinte mindent összefűrészeltem tűzifának.

Ezeket választottam ki a lomtárból. A kerek lap helyén most egy hangszóró van,
a léc pedig léc. Mondjuk eredetileg nem az volt, hanem egy bútorlap, aminek
a széléből levágtam fél centit. Hogy a leeső darabokat miért nem dobtam ki?
Mégis hogy lehet ilyet kérdezni? Láthatod, hogy most is épp mennyire kell!

Talán kicsit túlzás egy állványos fúróval megtámadni azt a vékony lécet, de
ha egyszer megvettem azt a rengeteg szerszámot, hát használom is őket.

Azért fúrtam rá nyolc lyukat, mert nyolc fadarabkára van
szükségem, mégpedig okkal. Akarom mondani lyukkal.

Konkrétan durva szerszám, egy ennyire vékonyka léchez a vasfűrész, csak nem volt
kedvem visszamenni a lakásba a lombfűrészért. Majd veszek egyet a pincébe is...

Találtam egy reszelőt, ami igen jól viszi a fát. Meg persze a vasat is. A reszelő is pontosan ugyanolyan szerszám, mint a kalapács. Ha egyszer kézbe kapja az ember, mindenen azonnal igazítani kell egy kicsit. Már épp megindultam volna a kicsorbult csavarhúzóim igazításának irányába, mikor is (szerencsére) még éppen idejében beugrott, hogy a múltkor vettem a hasonló feladatok elvégzésére egy kétköves köszörűgépet.

Pontosan ilyennek szerettem volna látni. Illetve csak majdnem,
mert az igazság az, hogy nyolcszor ilyennek kell kinéznie!

Mármint így nyolcszor, ahogy ezen a képen látszik. Jó dolog a fa, de nedves környezetben (márpedig a virágállvány az) nem árt (illetve szükséges) neki valami felületi védelem. Gondoltam lelakkozom a fadarabkákat. Persze ez ilyen apró holmik esetében nem olyan egyszerű feladat, de egy huszárvágással (miért kell szerencsétlen huszárt vagdosni, ezt sosem értettem) megoldottam a feladatot.

Felfűztem a fadarabkákat egy spárgára, majd belógattam
őket egy üveg kissé felhígított lakkba.

A spárgát kifeszítettem, rajta a fadarabokat elrendezgettem. Itt biztosan nem
lesznek útban senkinek - gondoltam elhamarkodottan - mivel már
közvetlenül másnap felakadtam rájuk fahordás közben.

Kell még a projecthez nyolc egyforma csavar. (turkáltam merengve ebben a fiókban)
Aztán persze ráuntam a turkálásra, s odamentem a csavaros fiókomhoz.

Legyen inkább az, amelyiken nincsen középen lyuk, annak ugyanis szebb a széle.
A középen lyukasak körkiszakítóval készültek, a szélén lyukas pedig szúrófűrésszel.

A szekrény tetején akad néhány nagyobb kerek bútorlap darab is, de azok most nem kellenek. A tranzisztorizált Terta táskarádiót pedig egyszer úgy is bemutatom. Az említése persze csak arra jó, hogy gyűljenek a beszúratlan linkjeim...

Ezek ketten nem bútorlapból vannak, hanem rétegelt lemezből. Lecsiszoltam, majd le is lakkoztam őket. Először persze ezek is a pincében lógtak, de miután kézszárazzá váltak, a gyorsabb száradás végett felhoztam őket a pincéből.

Miután már nem ragadtak rá a kályha tetejére, át mertem őket tenni a terítőre.
Nem kapkodtam el a dolgot, mint azt a project hiányzó elejével tettem.

Szóval az úgy volt, hogy volt itt egy hosszú polc. Már úgy értem, hogy kint az ablakban, azon a fényes tartón, meg persze a balkon másik végében a párján. Volt rajtuk (meg lent a kilépőn is) ládában paprika.

- ládák be (persze nem hallgattak rám, úgyhogy nekem magamnak kellett)

- víztartó tálcákból ládák újságpapírra ki (a papír persze szétázott)

- tálcák kimos (víz róluk leráz, majd (én) kicsit megtörölközik)

- polc leszerel (kérdés felmerül: minek csavaroztam egyáltalán oda?)

- polc lemos (mert tiszta sár volt)

- polc pincébe levisz (nem, nem ő engem, hanem én őt)

- korlát lemos (pont mint ahogy fentebb írtam volt)

- kilépő lemos (végül leöntöttem egy vödör vízzel)

- ablak lemos (mert a víz jórészt az ablakra ment)

- madáretető kitesz (még szerencse, hogy nem ő engem)

- ablak végre becsuk (k*rva hideg miatt)

- virágállvány felszabadít (paprikaládáknak)

- fölös növények szétültetése (konyhába, udvarra)

- virágállvány polcok lemos (ha már egyszer úgyis épp üresek)

- paprikák ládában virágállványon elhelyez (paprika legalább hasznos növény)

- műben gyönyörködik (illetve fáradtan arra gondol, jövőre kivágja az egészet)

- pár megmarad növényt felrúg (nem gonoszságból, csak mert útban voltak)

- további növény elhelyezési lehetőségeken elgondolkodik (meg még valamin)

Szóval valahol itt jutott eszembe, hogy fényképezni is kellett volna.
A kezem sokkal gyorsabban járt, mint az agyam.
Miért kell délelőtt nekiállni dolgozni?
Miért kell egyáltalán dolgozni?

Ott tartottam, hogy bejöttek a balkonról a paprikásládák. Persze nem maguktól...
Az állványból balra kilógó cseréptartó eddig üresen állt.
Ebbe az irányba haladok tovább.

Apukám - merthogy ezt a virágállványt valaha ő tervezte - még úgy képzelte el, hogy majd a betonvasból kerekített lyukba megy bele a cserép. Apróbb hiba a gondolatmenetben, hogy a cserép alul általában lyukas, azaz kifolyik belőle a víz.
A képen látható barna műanyag tálca (ami a cserép alatt van) viszont pont nem illik a lyukba. Az eggyel kisebb átesik, az eggyel nagyobb viszont megáll. Persze csak egy egészen rövidke időre. Konkrétan épp csak addig marad a helyén, míg az ember meg nem löki. Igaz, a víztartó tálcát oda is lehetne csavarozni az állványhoz, csakhogy akkor megint lyukas lesz, s kifolyik belőle a víz. Ezen súlyos problémák megoldására ötleteltem ki a képen látható kerek fa közbetétet. Persze csak úgy egyszerűen odarakva ez is leesik.

Viszont ha alulról alaposan odacsavarozom? Akkor persze már nem.
No de a cserépalátét a fadarabról még mindig igen
De ezt majd mindjárt megoldom...

Ez amúgy fehér színű almapaprika volna, csak hagytam beérni, mert így
szebb a színe. Ne már csak mindig az a natúr fehér meg zöld legyen!

Ez nagyon állat! Akarom mondani növény. Ez a paprikapalánta többször feladta.
Szó szerint lefeküdt a ládában, mint akinek vége van. A levelei elfonnyadtak.
Nem piszkáltam, erre pár napra rá feléledt. Ezt még többször eljátszotta.
A vége az lett, hogy egészen egyszerűen nem nőtt meg. Jól látszik,
hogy a kezemhez képest is milyen pici. A levelei is kicsik.
De attól, hogy ilyen kis satnya, attól még neki is
van termése. Ha nem is nagy, de van!

Végre megszáradt a lakk a fadarabkákon. A háttérnek használt füzetlapra írtam fel a teendőimet. No nem ezzel a projecttel kapcsolatban, hanem csak általában véve. Az volt a tervem, hogy majd minden nap áthúzok a lapon egy sort. Persze áthúzni az még csak hagyján...

A plüssmedvét átültettem az ágyra megfigyelőnek. Azért csak megfigyelőnek, mert korábban már teljesen sikertelenül próbáltam rávenni a mackókat a munkára. Mindig csak néztek rám bután...

Épp mint ahogy én is mindig a kimerült akkus fúróra. Ez a szerszám meg mégis honnan a francból tudja, hogy mikor akarok vele dolgozni? Merthogy olyankor sosincs benne áram! Igen gonoszak ezek az elektronok, ha mondom...

Visszatérve a lényegre, ezt gondoltam ki megoldásnak. Így nem csúszhat le a víztartó
tálca, de ezektől a kiálló fadarabkáktól még egyetlen mozdulattal kiemelhető.
Időnként le kell szedni, mert ki kell súrolni a tálcából a belenőtt vízkövet.

Részemről szeretek fával dolgozni. Nem értek hozzá, de attól még szeretek.

Itt kezdtem bele az anyagba a fűrészgéppel, egy korábbi hangfalépítős project kapcsán. Bár egy ilyen lyuk komoly szépséghiba, de szerencsére csak akkor látszik, ha valaki alulról nézi a virágállványt.

Nézze felülről! Akkor nem látszik. Legalábbis ha van rajta virág, akkor nem.
Amit most látunk, az még az ideiglenes (lakk és tartófülek nélküli) megoldás.

Ott lent (piros keretben) is volt egy tartó, csak kénytelen voltam lefűrészelni.
Nem mondom, hogy nem fért be tőle ide a szék, de csak igen trükkösen.

Íme a leeső darab. Nem dobtam ki, hanem levittem a pincébe.
Ki tudja azt megmondani előre, hogy mire lesz még jó?

Mint ahogy a rögzítésre felhasznált un. hármas (ez a mérete) kengyelről sem
tudtam, mikor húszon évvel ezelőtt eltettem belőle egy egész dobozzal.

Szép a színe, és még a közepe is pontosan be van jelölve.
No nem mintha jelölés nélkül nem tudnám rátenni a növényt.
No nem mintha a legkevésbé is érdekelne, hogy középen van-e...

Ennek a résznek is mindegy, hogy hova esik, mert úgyis takar.
Amúgy középen van, csak azért néz ki csálénak, mert oldalról látjuk.

Ez a virágállvány nem lehet több harminc évesnél, s máris hogy kiteljesedett.
Hülye kapkodó világ ez, ha mondom...

Ezeket majd szépen visszaviszem a pincébe. Le merném fogadni, hogy egyszer még jók lesznek valamire. Már van is rájuk egy ötletem, csak még csiszolgatom kicsinység. Ha szerencsém van, akkor elkopik, mire eljut a megvalósításig...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.